A gyógyfüvek megáldása Keresztelő Szent János születésének ünnepén

 

1. Bevezetés

 

Keresztelő Szent János születésének ünnepén – június 24-én – a görög katolikus egyház gyógyfüveket szentel. Tény, hogy ez nem mondható általános gyakorlatnak, és nem végzik minden egyházközségben. Papságunk körében általánosan elterjedt vélemény volt még egy évtizeddel ezelőtt is, hogy csak a Miskolci Apostoli Kormányzóság (ahogy akkor nevezték,[1] mára már Miskolci Püspökség) templomaiban végezték ezt a szertartást.[2] Az újabb időkben azonban azt lehet tapasztalni, hogy reneszánszát éli, és egyre több helyen tartják meg a gyógyfüvek megáldásának szertartását.[3]

Érdekes, hogy – bár „a tisztes és dicső próféta előhírnök és keresztelő János”[4] születésének napját minden egyházközségben megünnepelték és megünneplik – a mai napig sem vált egyetemessé a gyógyfüvek megszentelése. Ennek okát elsősorban az erre vonatkozó instrukciók, illetve liturgikus szövegek hiányában lehet megtalálni. A szertartásokat tartalmazó Szerkönyvünknek[5] még a legújabb kiadásában sincs benne. Viszont megjelent a Ménologionban,[6] ami a Zsolozsmáskönyvünk[7] függeléke. A szertartásnak az Exarchátusban való elterjedtségét pedig éppen ez indokolja, illetve igazolja, mert a könyvet ott adták ki. Az is tény, hogy Szemerszky János[8] – a szintén Miskolcon kiadott Keleti Egyház című tudományos folyóiratban – rövid tanulmány[9] keretében a szertartás teljes szövegét már korábban közölte.[10] Ez a kis írás olyannyira ismertté vált, hogy a témával foglalkozó kutatók rendszerint ezt idézik. Meg kell még említeni a Szertartási Utasítás előírását, amely feltételesen fogalmaz: „Ahol szokás, amboni ima u[tán] a gyógyfüvek megáldása a Ménologionban ismertetett rend (Ménol. VIII./60–62.) szerint” [történik].[11]

Jelen írásunkban szeretnénk egyrészt ismét a figyelem középpontjába állítani a gyógyfüvek megáldásának szertartását, másrészt pedig részletesebb ismertetést, illetve elemzést nyújtani róla.

 

2. A gyógyfüvek megáldása: szentelmény

 

Kellő megalapozottsággal állítható, hogy magyar görög katolikus egyházunk ismeri a szentségek mellett a szentelmények kategóriáját is. Talán azért érdemes ezt hangsúlyozni, mert az ellenvéleményt hangoztatók elmélete nem biztos, hogy a gyakorlatra alapoz. Ugyanis vannak olyan vélemények, hogy a bizánci egyházban nem ismeretesek a szentelmények. Viszont a témánkat adó gyógyfüvek megáldásának gyakorlata – és még sok hasonló szertartás és szertartási cselekmény – a gyakorlatban igazolja a szentelményeknek az egyházunkban való jelenlétét. S ez akkor is igaz, ha a Szerkönyvünkben[12] nem található meg a kategorizálás, illetve a két csoportra való osztás.

Világos különbség áll fenn a szentségek és a szentelmények között.[13] Két fő elemet szokás e téren kidomborítani. Egyrészt azt, hogy míg a szentségeket maga az Úr Jézus Krisztus alapította, addig a szentelményeket az egyház hozta létre. Másrészt pedig azt, hogy a hatásuk nem egyforma. Míg a szentség – éppen a jézusi alapítás révén – biztosan létrehozza és megvalósítja azt a kegyelmi hatást, amit jelez, a szentelmény esetében ez nem ennyire egyértelmű, és nem a jézusi alapításnak, hanem az egyház tevékenységének köszönhető.[14]

Az érvényben lévő egyházi törvénykönyvünk is világos meghatározást ad a szentelményekről, ugyanazokat a szempontokat említve, amelyeket a liturgikák és szertartástani könyvek is tartalmaznak: 

„A szentelmények szent jelek, amelyek valamiképpen a szentségeket utánozva hatásokat – különösen lelkieket – jeleznek és az Egyház kieszközlése folytán biztosítanak, s amelyek által az emberek felkészülnek a szentségek fő hatásának befogadására, a különféle életkörülmények pedig megszentelődnek”.[15] 

Mindenestre, a liturgiával, liturgikával, szertartástannal foglalkozó könyveink a gyógyfüvek és virágok megáldását a szentelmények közé sorolják,[16] utalva arra, hogy ez Keresztelő Szent János születésének napján, június 24-én történik.

 

3. Történelmi visszapillantás

 

A történelem azt tanúsítja, hogy a növények kezdettől fogva nagy szerepet játszottak az ember életében. A kinyilatkoztatott tanítás ugyancsak ezt igazolja. A teremtés leírásában a „harmadik napon” történt a „zöld és maghozó füvek”, majd a „gyümölcsöt termő” fák megteremtése (Ter 1,11), amikről „látta Isten, hogy jó” (Ter 1,12). A Szentírás az Édent virágoskertként ábrázolja, ahol „mindenféle fa, amelyet látni szép és melyről enni jó” (Ter 2,9), valamint minden hasznos növény is megtalálható. A keleti népek nagy becsben tartották a virágokat. Nemcsak élni, hanem eltemetkezni is közöttük akartak.[17] Magát Jézust is kertben temették el, ahol nyilván virágok is virítottak: „volt egy kert, és a kertben egy új sírbolt” (Jn 19,41). Előbb Nikodémus volt az, aki a virágokból készített „mirha- és áloé-keveréket hozott” (Jn 19,39) az ő testének megkenésére, majd a jámbor asszonyok voltak azok, akik „illatszereket és keneteket készítettek” (Lk 23,56).

Nemcsak az illatos növények és virágok voltak azonban fontosak, hanem az ókori népek között a virág- és babérkoszorúk is. A Szentírás alapján a győzteseket ez trófeaként illette meg (1Kor 9,25). Aki hűséges mindhalálig, elnyeri az élet koszorúját (Jel 2,10), az igazak kezében pedig pálmaág is van, szintén a győzelem jeleként.

Liturgikus himnuszaink ugyanezt jelzik a vértanúkkal kapcsolatban: „A te szent vértanúid, Uram, az ő szenvedéseikért hervadhatatlan koszorúkat nyertek tőled, Istenünk”.[18] A főapostolokról pedig így szólnak: „Minő koszorúkkal ékesítsük Szent Pétert és Szent Pált, mint az isteni igazságok hirdetőinek elöljáróit?”[19] Illetve: „Mindkettőjüket valóban méltóan maga az Üdvözítő hervadhatatlan koszorúkkal ékesíti az ő gazdag kegyelme szerint”.[20]

A növények alkalmazása azonban az élet minden vonatkozásában is jelen van. „Növésük, hajlékonyságuk vagy törékenységük, rövid vagy hosszabb életük, hervadásuk, színük, illatuk, szépségük, termékenységük, gyógyító vagy mérges hatásuk és egyéb tulajdonságuk az egyes emberi életnek is hű tükrei”.[21]

A virágokat és növényeket nemcsak díszítésre és a szertartások fényének emelésére használták, hanem a táplálkozásban is jelentőségük van, sőt, a gyógyászatban is. S ezen a ponton kap különös jelentőséget a templomi megszentelésük. A teremtés hajnalán Isten az egész megteremtett világot megáldotta, amit jónak alkotott: „Megáldotta Isten és megszentelte a hetedik napot” (Ter 2,3). Mivel azonban az Isten és az ember között eredetileg meglévő harmónia megszakadt a bűnbeeséssel, s következtek többek között a betegségek, az embernek szüksége lett ezek orvoslására. A gyógynövényekben pedig Isten továbbra is gondoskodó szeretetét ismerhetjük fel. A templomban történő megáldásukkal és megszentelésükkel pedig a hatásuk megerősítését kapjuk.

Így lett szentelmény az egyházunkban a gyógynövények és virágok megáldása. Mint már szó volt róla, nem végzik minden egyházközségben és minden templomban, de mégis jelen van az egyházunkban.

Megfigyelhető, hogy a nyugati egyházban a virágok megáldása az Istenszülő elhunyta és mennybevitele (Assumptio) augusztus 15-ei ünnepéhez kötődik. Ennek oka az lehet, hogy az apokrif hagyomány szerint[22] az Istenszülő temetésre előkészített teste csodálatos virágillatot árasztott. A szertartás nyugati egyházban való jelenléte – a „Benedictio herbarum in festo Assumptionis” – a régi időkbe nyúlik vissza. Híres liturgiatudósunk szerint Németországból veszi kezdetét a 10. században, Galliában viszont nem ismerik. A magyarországi középkori kéziratokban nem található ez az áldás, de az 1496-os esztergomi rituáléban már megtalálható.[23] Ugyancsak ő ír a céljáról, felsorolja a megáldandó gyógyfüveket, magyarázza a szentelés napját, végül a szertartás menetét is leírja (természetesen a latin rítusban). Érdekes viszont, hogy egy másik neves szerző, számottevő művében nem említi a gyógynövényeknek június 24-én való megáldását.[24] A bizánci egyház liturgikus kifejezéseit tárgyaló alapos lexikon szintén nem említi ezt.[25] A legújabb – szintén nyugati – liturgikus lexikonban viszont helyet kap.[26]

Illés próféta napján – július 20-án – a virágszentelésnek valószínűleg más hagyománya van: a máriapócsi Illés szekeréhez kötődhet. Ezen a napon kezdett a máriapó­csi kegykép másodszor könnyezni 1715-ben, s ez a nap a harmadik nagybúcsú Máriapócson.[27] A 20. század elején a kegykép elé – ami akkor még az ikonosztázion királyi ajtaja fölött volt – „nagyméretű virág díszítményt emeltek. Az alkotást a helyi szóhasználat Illés szekerének nevezte. A búcsúra összegyűlt zarándokok az ünnepi szertartások befejeződése után a virág díszítményt szétszedték, hogy a virágokból ki-ki vihessen magával néhány szálat. Az Illés szekeréről származó virágoknak szentelményi erőt tulajdonítottak, és odahaza a szentelt gallyakhoz és virágokhoz hasonlóan használták”.[28] Valószínűsíthető, hogy innen terjedt el a szokás: azok is részesedjenek megszentelt virágokban a lakóhelyükön lévő templomi megáldás révén, akik nem tudtak Máriapócsra zarándokolni.

A június 24-én szentelésre hozott gyógynövények, virágok és füvek megáldása általában a templomban történik, de végezhető azon kívül is.[29] A csokrokat a hívek „az ünnepi misén a padsorok közé rakják szalaggal átkötve, akárcsak a gyertyát. A pap a padsorok között végighaladva áldja meg őket, s hinti meg szenteltvízzel”.[30] Ám az is lehetséges, hogy „a szentelés kint a templomkertben történik. Mint pászkaszentelésnél, házszám szerint állnak kétoldalt sorban a hívek, és a földre maguk elé teszik a gyógynövénycsokrot. Ezt szalaggal szépen átkötik, a tetejére maslit kötnek, és úgy várja a csokor a szentelést”.[31]

Milyen növényekből, virágokból áll a csokor? Ez nem egységes, hanem közösségenként változó. Összefoglaló neve a „tisztesfű”, amibe 5-8 féle vadvirágot gyűjtenek egybe. Bár sokan gyűjtik rendszeresen évről évre, csak keveset tudnak megnevezni a tisztesfüvet alkotó növények, virágok közül.[32] A csokorban mindenfajta gyógynövény van. Legfontosabb maga a tisztesfű, amelyről a szentelmény a népi elnevezését kapta. Ezt régen cigányasszonyok árulták, ma mindenki maga szedi, ahol tudja. Van benne bojtorvány [sic!], Szent János tüze, kamilla, cickafarka, ezerjófű stb. Ami a közelben található. Még kerti virágot is tesznek beléje, hogy szebb legyen a csokor. Sőt, kukoricalevelet, búza és árpakalászt, hogy a terményeket is áldja meg az Isten![33] Tesznek még a csokorba százezerjófüvet, sárgavirágot, búzavirágot is.[34]

 

4. A gyógyfüvek megáldásának görög katolikus szertartása

 

A szertartás ismertetése és elemzése előtt érdemes annak teljes szövegét közölni a világos látás érdekében. A következő formában néz tehát ki:

 Gyógyfüvek és virágok megáldása

Az amboni imára csak ámen-nel felelünk. A pap a tetrapod elé járul (mely esetleg a templomon kívül, a szabadban helyezhető el). Áldott a mi Istenünk… és a szokásos kezdet után olvastatik a 64. zsoltár. Téged illet a dicséret… DM. Alleluja, dicsőség néked, Isten. És énekeljük az ünnep tropárját és kontákját, melyek alatt a pap a gyógyfüveket és virágokat megtömjénezi. Utána:

Pap: Könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Papi ima:

Mindenható és örökkévaló Isten, ki az eget, földet, tengert s az egész látható és láthatatlan világot igéid által semmiből megteremtetted, s megparancsoltad, hogy az emberek és a föld állatainak használatára füvek és fák sarjadjanak és gyümölcsöt teremjenek; ki kifejezhetetlen kegyességed folytán úgy rendelkeztél, hogy a növények ne csak az állatok táplálására szolgáljanak, hanem a beteg test gyógyítására is: elménkkel és szavainkkal téged kérünk, kegyeskedjél eme különböző fajtájú füveket

(Keresztjellel áldást adva)

jóságoddal † megáldani és rájuk isteni erőddel új áldások kegyelmeit árasztani, hogy a betegségek és veszedelmek ellenében embernek és állatnak hathatós gyógyszerekül szolgáljanak. Mert te vagy a mi Istenünk, és neked dicsőítést zengünk, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor s örökkön örökké.

Nép: Ámen.

Pap: Békesség † mindnyájatoknak!

Nép: És a te lelkednek.

Pap: Fejeteket hajtsátok meg az Úrnak!

Nép: Néked, Uram.

Fennhangon a pap:

Áldd meg, Urunk Jézus Krisztus, e növényeket, s áraszd ki rájuk szent malasztodat, hogy mindazok, kik ezeket maguknál tartják és isteni rendelésed szerint gyógyszerekül használják, a gonosz ellenség minden ártalmától mentek maradjanak. Ahová vitetnek, oda egészséget hozzanak, onnét a gonosz szellem meneküljön s ne árthasson.

Örök Isten, áldd meg e növényeket a mi Urunk, Jézus Krisztus és a legszentebb Háromság nevével, hogy távol tartsanak tőlünk minden gonosz lelket és ártó betegséget. Mert jóságos és emberszerető Isten vagy, és téged dicsőítünk, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor s örökkön örökké.

Nép: Ámen.

Szentelt vízzel hinti a gyógyfüveket:

A mindenható Istennek: az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek áldása szálljon e növényekre, † és maradjon azokon, most és mindenkor s örökkön örökké.

Nép: Ámen.

Ének: Áldott legyen az Úr neve… – És a szentmise befejezése rendes módon

Megjegyzés: Ugyanezen renddel lehet a gyógyfüveket Sz. Illés próféta, Nagyboldogasszony ünnepén vagy – szükség esetén – bármely vasárnap megáldani.[35]

 

5. A szertartás elemzése

 

A gyógyfüvek megáldásának szertartása az ünnepi Szent Liturgia utolsó részébe illeszkedik be. Nem szokatlan dolog ez a liturgikus gyakorlatban, hiszen így történik a nagy vízszentelés január 6-án,[36] a búzaszentelés április 23-án,[37] illetve a húsvéti pászkaszentelés[38] is.

Ezt a szertartást, amely bár a Szent Liturgia végéhez csatlakozik, elvileg önállónak lehet tekinteni, és elméletileg négy egymástól elkülönülő részre lehet osztani, noha a gyakorlatban egyetlen szerves egészet alkot.

 

1/ A szertartás bevezető része

 

A szertartás önállóságát mutatja az a tény, hogy saját kezdő áldással rendelkezik: „Áldott a mi Istenünk öröktől fogva, most és mindenkor és örökkön örökké”. Istentiszteleteink túlnyomó többsége ezzel a formulával kezdődik. Monoteisztikus formájával a kezdet kezdetéhez, a teremtés hajnalához vezeti vissza az imádkozó embereket, amint az a vecsernyében is világosan kitűnik.[39] Itt még markánsabban jelenik meg a gondolat, hiszen a teremtésben – amint a Szentírás bemutatja, a szertartás első imádsága pedig azt idézi – Isten az ember javára hozta létre a növényeket,[40] és így a gyógynövényeket is.

Az egész teremtett világhoz való közelséget jelezheti az az előírás, hogy nemcsak a templomban, hanem „esetleg a templomon kívül, a szabadban” is végezhető a szertartás. Arról viszont nem szól a rendelkezés, hogy a tetrapodra[41] két égő gyertyát, és közéjük keresztet kell helyezni.

A szertartás önállóságát bizonyítja a következő mozzanat, a „szokásos kezdet” elimádkozása is. Ugyanis – amint az elnevezése tükrözi – ez az imafüzér „szokásos” módon jelen van minden istentiszteletünk elején. A maga teljességében pedig visszatekint a kezdetre, amikor Istent dicsőíti, de aztán a Szentlelket hívja segítségül, majd pedig az üdvtörténeti beteljesedést igazolja a szentháromsági formula többszörös említésével. Megjelenik benne az ember alapállása az Isten színe előtt: az eljátszott ártatlanság után szükséges a bocsánatért esedezni az „Uram, irgalmazz” fohásszal. Helyet kap benne az Úr imája is a legszentebb imádságként. S rámutat arra, hogyan valósulhat meg az ember számára az üdvösség: ha imádja Jézus Krisztust, elfogadva őt Urának és Istenének.[42]

 

2/ A zsoltár

 

Az előírás szerint a szertartás menetében zsoltárimádkozás következik: „olvastatik a 64. zsoltár”.[43] Mivel a bizánci egyház a liturgiájában a Szeptuaginta változatot használja,[44] az általánosan szokásos számozásban ez már a 65. zsoltárt jelenti.

Ez a zsoltár öt, megközelítőleg egyforma terjedelmű részre osztható.[45] Teljes szövege a következő:[46]

 

¹A karvezetőnek. Dávid zsoltára. Ének.

²Téged illet a dicséret, ó Isten, a Sionon;

Neked mutatnak be áldozatot Jeruzsálemben.

³Te meghallgatod imádságomat,

eléd járul minden test a gonoszság miatt.

⁴Noha gonoszságaink elhatalmasodtak rajtunk,

te megbocsátod vétkeinket.

 

⁵Boldog, akit kiválasztasz és magadhoz fogadsz,

aki udvaraidban lakhat.

Hadd dúslakodjunk házad javaiban,

szentséges templomodban!

⁶Igazságodban csodálatosan meghallgatsz minket,

mi szabadító Istenünk,

reménysége a föld minden szélének,

s a messze tengernek.

 

⁷Aki hatalmaddal megszilárdítottad a hegyeket,

magadat erővel övezed.

⁸Megfékezed a tenger zúgását,

hullámainak bömbölését és a népek háborgását.

⁹A föld határán lakók is félik jeleidet,

ujjongásra készteted keletet és nyugatot.

 

¹⁰Meglátogatod a földet s elárasztod,

elhalmozod bőséges javakkal.

Isten folyója bővizű;

eledelt készítesz számukra, mert ez a rendelésed.

¹¹Barázdáit megitatod, göröngyeit elegyengeted,

esővel felpuhítod és megáldod hajtásait. 

 

¹²Jóságoddal koronázod az esztendőt,

nyomodban bőség fakad.

¹³A puszták legelői megkövérednek,

vidámságot öltenek a halmok.

¹⁴Juhokkal telnek meg a mezők,

gabonában bővelkednek a völgyek,

örvendeznek és himnuszokat zengenek.

 

A zsoltár felirata sokatmondó, különösen a jelen szempontunkból: „Hálaadás Isten adományaiért”.[47] Ugyanis a gyógyfüveket különösen is Isten ajándékainak tekinthetjük. Ám az egész zsoltár az Istenről szóló ősi felfogást tükrözi: ő az, aki legyőzi a káoszt, ő a teremtő, ő a világ rendjének irányítója – és mindezt összefoglalja a hozzá szóló dicsőítő imádság.[48] S ebben kap helyet a mi témánk: Isten az, aki a gyógyfüveket is létrehozza az ember javára.

Dávid talán azzal a szándékkal írta ezt a zsoltárt, hogy minden évben elénekeljék, amikor a pap fölmutatta az első zsengét – az ószövetségi pünkösdkor – mint kedves illatú áldozatot (vö. Lev 23,9-14),[49] illetve hálát adott a föld egyéb terméseiért. Ez az aratás áldását ünneplő zsoltár azt énekli meg, hogy Isten jó az ő népéhez a megbocsátásával. A szerző kijelenti, hogy Isten, aki meghallgatja az imádságokat, a bűnért engesztelést ad, ami bőkezű áldáshoz vezet. Az egész esztendőt megkoszorúzza ezzel.[50] Elmondja azt is, hogy Isten megsegíti a népét, hiszen az egész természet felett hatalma van. Így élő a remény, hogy Isten megáldja a földet, és ennek hatására a nép jólétben élhet.

A zsoltár számunkra legfontosabb része a termésről való bőkezű gondoskodásról szól, ami a két utolsó egységet jelenti (Zsolt 64,10-14).

A zsoltáros biztos abban, hogy Izraelre a bőség esztendeje fog köszönteni, melynek során Isten kiárasztja áldását a földre. A 10a vers összefoglalja, hogyan gondoskodik Isten a földről, aminek alapja a 3. versben található: az ember bűnbánattal járul Isten elé; kiteljesedése pedig a 6. versben: Isten megadja a bűnbocsánatot. A 10b-14. vers pedig már a földet ért isteni áldásokról szól. Isten a víz irányítása révén gondoskodik a gabonáról (10b vers), záporesőkkel előkészíti a földet a termés meghozatalára (11. vers), áldásai útján bőséges aratást ad (12. vers). Szinte úgy tűnik fel Isten mint aki szekerével – a zsoltáros eredeti kifejezése szerint[51] – a felhőkön lovagol (vö. Zsolt 68,34). Még a meg nem művelt területeken is füvet sarjaszt, „azaz a szántatlan legelőket is hizlalja a víz”[52] (13. vers). Egyszóval a nyájak és a gabona növekedése mind az ő áldásának köszönhető (14a vers). Isten áldása a javak bőségében nyilvánul meg, de egyúttal a szépség harmóniájában is.[53] Ugyanis Isten nagysága itt a világ szépségének, termékenységének és minden csodájának forrásaként látható az ember számára.[54] A szerző azzal zárja a zsoltárt, hogy az egész természet ujjongva énekel, mert a viruló természet Isten áldásáról tanúskodik (14b vers), és így a teremtőjét dicsérheti és dicsőítheti az emberrel együtt, aki az ő jótéteményeit nyerheti el.[55] Mindez megerősíti azt a megállapítást, hogy ebben a zsoltárban nem egyszerűen a természet szépségeiről van szó, hanem az alkotójának dicsőítéséről.[56]

 

3/ A tropár és a konták

 

A zsoltározás után az ünnep két fő énekének eléneklését írja elő a szertartási rubrika: „énekeljük az ünnep tropárját és kontákját”.[57] A zsolozsmában – különösképpen az imaórákban – ez rendszerint így történik.[58] A gyógyfüvek megáldásánál azonban elsősorban gyakorlati jelentősége van ennek. Ugyanis éneklésük alatt „a pap a gyógyfüveket és virágokat megtömjénezi”.[59] Hasonló ehhez a húsvéti pászkaszentelés szertartása, ahol szintén a tropár éneklése alatt végzi a pap a húsvéti eledelek megtömjénezését; bár ott ez többszörösen, az előversekre történik,[60] ám ott a konták éneklése nem szerepel a szertartásban.

Az ünnep tropárjáról és kontákjáról lévén szó, a gyakorlati szempont mellett tartalmit nem lehet felfedezni, hiszen Keresztelő Szent János születésének vajmi köze van a gyógyfüvek megáldásához. Ugyanez érvényes a másik két említett ünnep:[61] Szent Illés próféta, illetve a Nagyboldogasszony két fő énekére is.

A teljesség érdekében Keresztelő Szent János születésének tropárját és kontákját teljes terjedelmében közöljük: 

Téged, Krisztus eljövetelének prófétája és hírnöke, mi, a te tisztelőid, méltóan magasztalni képesek nem vagyunk, mert a te dicső születésed által feloldatott az anya magtalansága és az atyának némasága, s hirdettetik a világon az Isten Fiának megtestesülése.[62] 

Ki azelőtt magtalan volt, az ma Krisztus előhírnökét, a minden jóslatok teljesülését szüli, mert akit a próféták jövendölének, arra ő feltevé kezét a Jordánban, és lőn az isteni Igének prófétája, apostola és előhírnöke.[63] 

Mindenesetre, túl erőltetettnek tűnne annak fejtegetése, hogy „az anya magtalanságának” feloldásában, illetve meggyógyításában az isteni kegyelem úgy működött, mint ahogy a gyógyfüveken keresztül adja a gyógyulást. S ugyancsak az is, hogy így lett Keresztelő Szent János az Úr kegyelmének előzetes hirdetője.

Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül a következő jámbor megállapításokat: „Ezen az ünnepen az egyház azért áldja meg a gyógyerejű füveket, mert [Ker]esztelő sz[ent] János, mint a puszták lakója, szigorú életmódja által a pusztában a növényeket is megszentelte”.[64] Illetve: „Szent János ünnepén szenteljük a virágokat, mert ahogy ezek a pusztában nőnek és élnek, ő is ott élt. Életével szentelte meg a virágokat”.[65]

 

4/ Az áldások

 

A szertartás menetét, illetve szövegét áttekintve azt tapasztaljuk, hogy a pap négyszer is megáldja a gyógyfüveket és virágokat. Háromszor imádság közben, negyedszer pedig a szentelt vízzel való meghintés közben teszi ezt. Mind a négy különös jelentéstartalmat hordoz, ezért érdemes részletesen áttekinteni őket.

[1.] Az első – és hosszabb – imádság nagyon archaikus megszólítással kezdődik, az Ószövetség gondolatvilágát idézve: „Mindenható s örökkévaló Isten”.[66] Nem lehet ezen meglepődni, hiszen a folytatás a teremtés kezdetére utal, felidézve Isten kezdeti tevékenységét: a „semmiből való teremtést”,[67] és hogy mindezt az „igéjével” vitte végbe.[68] Majd azzal folytatódik, hogy azt a parancsot adta Isten, hogy a megteremtett világban „az emberek és a föld állatainak használatára füvek és fák sarjadjanak és gyümölcsöt teremjenek”.[69] További rendelkezése pedig arról szólt, hogy mindezek „a beteg test gyógyítására” is szolgáljanak.[70] S ezek után következik a „keresztjellel” való első áldás, hogy Isten jóságával megáldja és isteni erejével „új áldások kegyelmeit” árassza.[71] Íme, itt jelenik meg először az a gondolat, hogy a gyógyfüvek a rájuk adott áldás révén válnak igazán hatékonyakká, hogy „a betegségek és veszedelmek ellenében embernek és állatnak hathatós gyógyszerekül szolgáljanak”.[72]

[2-3.] A második csaknem az elsőhöz hasonló hosszúságú imádság két részből áll össze, így kétszer is szerepel benne az áldás. – Első részében Jézus Krisztust szólítja meg a pap, és azonnal az ő áldását kéri a megáldandó növényekre, hogy azok, akik „gyógyszerekül használják” azokat, „a gonosz ellenség minden ártalmától mentek maradjanak”.[73] Kéri továbbá, hogy a gyógyfüvek „egészséget hozzanak”. Itt tehát kétszeresen is megjelenik a megáldott gyógynövények jóságos hatása. De ami a legfontosabb, az előbbinél is magasabb szintre emeli a könyörgés, illetve áldás hatását, hogy „a gonosz szellem meneküljön, s ne árthasson”.[74] – Az ima második részében a Szentháromság nevének említésével kéri a pap az áldást. Előbb az „örök Isten”, majd „Urunk Jézus Krisztus”, végül a „a legszentebb Háromság” nevével kéri, hogy a megáldott növények „távol tartsanak tőlünk minden gonosz lelket és ártó betegséget”.[75] Feltűnő ebben a részben az a mentalitás, hogy a betegség és a gonosz szellem munkálkodása mennyire összefonódik, s hogy a gonosz erejét kell megtörni az egészség érdekében. – Ebben a második imádságban az a feltűnő, hogy bár mindkét részében jelen van az a tény, hogy a pap szavaival áldást kér a gyógynövényekre, rubrika nem jelzi (sem írásban, sem a kereszt jelével), hogy ténylegesen áldást kellene adnia.

[4.] A harmadik – ténylegesen megáldó és megszentelő – ima az egyéb áldásoknál és szenteléseknél megszokott formulánál ünnepélyesebb.[76] A „mindenható Isten”, az Atya, a Fiú és a Szentlélek áldását közvetíti a pap a növényekre, hogy „maradjon rajtuk”, és így valóban gyógyulást adó növények legyenek. Miközben az áldást mondja, „szentelt vízzel hinti [meg] a gyógyfüveket”.[77]

 

6. A megáldott gyógyfüvek felhasználása

 

A gyógyfüvek felhasználásának, illetve alkalmazásának sok területe ismeretes. Elméleti, illetve teológiai megalapozását adja egy régebbi megfogalmazás, amely azonban még ma is érvényes: 

„Némely helyeken keresztelő szent János születése, valamint bold. Szűz Mária elhunyása napján szokásos a gyógyfüvek megáldása is, és így a gyógyhatásukról ismeretes füvek egyházi áldás által is kegyelmet nyernek arra, hogy a különféle betegségekben sikerrel legyenek alkalmazhatók”.[78] 

A gyógyfüvek tehát – bár az elnevezésük sokat mondó – a megáldásuk révén lesznek képesek arra, hogy a betegségeket meggyógyítsák. Különösen kiemelkedik ez a szempont a szertartásban kevéssel azelőtt, hogy a pap szentelt vízzel hinti meg a növényeket: „Örök Isten, áldd meg e növényeket a mi Urunk, Jézus Krisztus és a legszentebb Háromság nevével, hogy távol tartsanak tőlünk minden gonosz lelket és ártó betegséget”.[79]

Összhangban áll ez azzal az ősi gondolattal, amit Nagy Szent Bazil fogalmazott meg a gyógyszerek használatával kapcsolatban: mindenekelőtt az Isten segítségét kell kérni a gyógyuláshoz, és csak utána kell alkalmazni a gyógyszereket. Ezeket írja: „A gyógynövények nemcsak úgy maguktól nőnek ki a földből, hanem az Alkotó akaratából teremnek azzal a rendeltetéssel, hogy nekünk segítségünkre legyenek… Ha pedig már rászorulunk [a velük való gyógyulásra], igyekezzünk ezt a tudományt úgy felhasználni, hogy ne egyedül ezt tekintsük az egészség vagy betegség legfőbb okának, hanem mindig csak Isten dicsőségére és a lélek orvoslásának mintájára forduljunk a gyógyszerek segítségéhez”.[80]

A templomba vitt csokrokban megáldott gyógyfüveket az élet legkülönbözőbb területein használják fel, amiről a néprajzkutatók számolnak be. Régen úgy tartották, hogy a mestergerendára tűzve megóvta a házat a villámcsapástól. Volt, hogy az épülő új házba falazták be. A belőle főzött teát nemcsak emberek itták, hanem állatokkal is itatták. A rettegőfű főzetét a fürdővízbe tették, különösen a rosszul alvó gyermekek esetében. A bőrkiütéses betegségeket a Szent Antal tüze virág főzetével kezelték. Ahol salátát és fokhagymát is szenteltettek, ott az ijedtség, illetve a gonosz támadásai ellen használták azt. A lebetka fű levében lábat áztattak. Talán a tisztesfüvet használták a legsokrétűbben: a náthás és fejfájós emberek a párájával kezelték magukat, a „szem­melvert” gyermeket a füstjével füstölték meg, ugyanígy a rosszul alvók ágyát is, illetve a párnájuk alá tették belőle. Legáltalánosabban a tehén ellésekor használták, illetve a boszorkányok mesterkedései elleni védekezésül. A szamodrád füvet a szarvasmarhák almához adták, de sok egyéb gyógyfüvet kevertek a takarmányukba is. A százezerjófű a néphit szerint minden betegségre használt, a sárga virágot sárgaság gyógyítására tartották hasznosnak. A szentelt gyógyfüvek használata és alkalmazása végigkísérte az ember életét. Sőt, a túlvilágra is átkísérte, mert a koporsóba is tettek belőle.[81]

 

7. Összegzés

 

A szentségek mellett a szentelményeknek is kegyelemközvetítő hatásuk van. A szentelmények között fontos helyet foglalnak el a gyógyfüvek, illetve a megáldásuk. Isten teremtői tevékenységének köszönhetjük, hogy vannak olyan növények, füvek, virágok, amelyek az ember egészségét szolgálják. Isten megáldó és megszentelő tevékenységének köszönhetjük, hogy a megszentelt gyógyfüvek még hatékonyabbá válnak.

Egyházunkban – bár nem mindenütt – folyamatosan jelen volt a gyógynövények megáldásának szertartása június 24-én, Keresztelő Szent János születésének ünnepén. A legújabb időkben tapasztaljuk, hogy örvendetes módon reneszánszát éli ez a szertartás. Azért is fontos ez, mert mostani világunkban tapasztalható – és talán egyre erősödik – egy olyan tendencia, amely a szintetikusan előállított gyógyszerek helyett egyre inkább a természeteseket igyekszik használni. Ezek között kapnak helyet a különböző gyógyteák is. Az egyház pedig nem zárkózik el az elől, hogy a frissen szedett gyógyfüvek, növények, virágok mellett ezeket is megáldja, megszentelje, és ezáltal – a közvetített isteni kegyelem révén – nagyobb hatékonyságot adjon nekik.

Tanulmányunkban a szertartás részletes bemutatásán túl igyekeztünk történelmi keretben elhelyezni azt, rámutatva a szentelmények teológiai vonatkozásaira is, valamint a népi hagyomány alapján összegeztük a megszentelt gyógynövények alkalmazását is. – Reményünk szerint ezzel sikerült jelentősen kibővíteni a Szemerszki János által 1935-ben nyújtott ismereteket, illetve ráirányítani a ma emberének figyelmét a gyógynövények megáldásának fontosságára.

 

Megjelent: Athanasiana 49 (2019) 126-143.

 

Oldal: Gyógyfüvek
RÓKAHEGYI GÖRÖGKATOLIKUS TEMPLOM - © 2008 - 2026 - rokahegyitemplom.hupont.hu

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat