✠     Dicsőség Jézus Krisztusnak!     ✠

Dicsőség mindörökké!

Kedves Látogató!

Köszöntjük a templomunk honlapján. Reméljük, hasznos helyi információkat talál itt. (A honalpot nem terheljük másutt megtalálható görögkatolikus és egyéb vallásos tartalmakkal.) Az oldalmenü egyes nyelveire kattintva nyithatja meg a témákat. Lelki töltkezést kívánunk.

Augusztus 15.
Az Istenszülő elhunyta és mennybevitele

Teljes istentiszteleti renddel ünnepeljük.

 

Az Istenszülő legnagyobb ünnepe

Magyar görögkatolikus egyházunkban nem csak a nagyboldogasszonyi máriapócsi nagybúcsú jelenti az Istenszülő Szűz Mária legnagyobb ünnepét. Jóllehet ez is igazolja. Hiszen – szó szerint – ezen a napon, illetve az ünnepkörébe tartozó vasárnapon tartjuk évszázadok óta a legnagyobb máriapócsi búcsút. Ugyanis – mint köztudott – az Istenszülő már 1696-ban kinyilvánította, hogy különleges kegyhelyének választotta ki a kis falut. És tüstént elkezdődtek a csodás események: Corbelli tábornok gyógyulása a köszvényéből, a kisgyermek egészségének visszaszerzése a képhez való érintés által… A kegyhely – a kegyelmek helye – tehát azonnal megszületett, nem kellett a következő, 1715-ös könnyezésig várni! Méltó tehát, hogy a népünk ajkán élő „nagybúcsú” névvel illetjük az Istenszülő elhunytának és mennybevételének megünneplését.

Egy másik szempont is arra irányítja a figyelmünket, hogy ez az ünnep az Istenszülő ünnepei között a legnagyobb: erre az ünnepre böjttel készülünk. A négy böjti időszakunk közül ez a negyedik, a liturgikus évet tekintve pedig – mely augusztus végén zárul – az utolsó. Testi, lelki, szellemi böjttel készülünk megváltásunk legnagyobb ünnepére, a húsvétra. A karácsony, vagyis a megtestesülés ünnepe előtt – amivel megváltásunk ténylegesen elkezdődött – szintén negyven napos böjtöt tartunk. A főapostolok, vagyis Péter-Pál ünnepe előtt egy sajátos böjti időszakunk van, mert ez a pünkösd utáni vasárnap kezdődik, és egészen az ünnepig tart, tehát nincs biztos időtartama (lehet hosszú is, rövid is). Ezzel igyekszik az egyházunk tudatosítani bennünk az apostolok jelentőségét, illetve a rájuk épülő egyház fontosságát az üdvösségünk szempontjából. Hiszen ma is érvényes Tertullianus tanítása, mely szerint „az egyházon kívül nincs üdvösség”. Mert Jézus Krisztus az egyetlen közvetítő az Isten és az ember között (1Tim 2,5), s az ő Titokzatos Teste az egyház! – Így jutunk el az egyházi év folyamán a negyedik böjti időszakhoz, a nagyboldogasszonyi böjthöz. Ennek viszont biztos kezdő- és végpontja van.

Hogyan kapcsolódik ez az ünnep – és ezáltal a rá való készülődés – a megváltásunkhoz? Úgy, hogy előre mutatja emberi sorunkat. Az Istenszülő élete végén ez egészen különleges módon ment teljesedésbe: testestől-lelkestől a mennybe vétetett. Valami módon miránk is ez vonatkozik. Testestől-lelkestől kerülünk – reméljük – az örök boldogságba (s nem az örök kárhozatba). Persze, a mi testünk átmegy majd a megdicsőülés állapotán. De az biztos, hogy nem puszta lélekként leszünk részesei az örök életnek! Így itt is érvényesül a nagyböjti liturgikus imádságunk gondolata: „lelkünk és testünk megtisztítására” szolgál a böjt. S ez a Nagyboldogasszony ünnepére készülve – mint a másik két időszaki böjt idején is – a pénteki hústól való tartózkodást jelenti. S természetesen azt is, hogy a szombatokat és vasárnapokat kivéve minden napját bűnbánati napként tartjuk meg, amikor valami bűnbánati cselekedettel készülünk az ünnepre.

Adja Isten, hogy ez minél teljesebb legyen!

 

Dr. Keresztes Szilárd püspök atya
1932. július 19. - 2025. augusztus 13.

Mi úgy emlékezünk rá, hogy a templomunk egyházi engedélyezése kötődik a nevéhez. Így erősödhetett meg a rókahegyi görögkatolikus közösség.

 

 Augusztus 6.

Úrszínváltozás ünnepe

Teljes istentiszteleti renddel ünnepeljük.

 

Az Úrszínváltozás kiválasztott részesei

Augusztus 6-án egyházunkban a mi Urunk színeváltozását ünnepeljük. Az egyik ünnepi fő énekben (a kontákban) így éneklünk erről az eseményről: „A hegyen átváltoztál, Krisztus Istenünk, és amennyire tanítványaid képesek voltak, meglátták a te dicsőségedet, hogy amidőn megfeszíttetésedet látandják, értsék meg, hogy önként szenvedsz, és hirdessék a világnak, hogy te valóban az Atya kisugárzása vagy!” Ez az ének valóban frappánsan fogalmazza meg az ünnep lényegét.

Az Úrszínváltozás eseményének – amint az evangélium beszámol róla, ihletet adva a himnuszkötőknek is – nem volt minden apostol a részese. Csak a kiválasztottak láthatták meg a Jézusból kisugárzó isteni dicsőséget. Az evangélista név szerint sorolja fel, hogy kik voltak ezek: „Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost” (Mt 17,1). Aztán a kiválasztottság hangsúlyozására még hozzáfűzi: „külön velük” ment fel a hegyre (uo.). Mi nem tudjuk biztosan Jézus szándékát, de abban biztosak lehetünk, hogy nem véletlenül tett így. Bizonyára tudta, hogy nem az árulót kell magával vinnie, hanem azokat, akik közelebb álltak hozzá. Vagy még azt is megkockáztathatjuk, hogy azokat, akik a legbiztosabb hittel rendelkeztek. Ám ezt neki előre kellett látnia, hiszen mi már – visszatekintve – tudjuk, hogy a kősziklának szánt Péter is háromszor tagadta meg! Igaz, utána jóvátette a tagadását a háromszoros megvallással, valamint a legendás „Quo vadis”-ra adott, vértanúsággal megpecsételt válasszal. Jakab a szent Város, Jeruzsálem első püspöke lett. Jánosról pedig tudjuk, hogy a „szeretett tanítvány” volt. Mindenesetre, egy másik liturgikus ének arról szól, hogy Jézus a „jelesebb tanítványainak” mutatta meg a Tábor hegyén az isteni dicsőségét. Így mélyíti az imádkozó-éneklő hívekben azt a gondolatot, hogy valóban a kiválasztottak részesülhettek a nagy eseményben.

A liturgikus himnuszaink magyarázatot is kívánnak adni a kiválasztottságra. A már idézett konták ilyen formában: „értsék meg, hogy önként szenvedsz”. Egy másik ének pedig részletesebben mondja: „jelen voltak veled Péter Jakabbal és Jánossal, kik veled akartak lenni az árulás idején is, hogy lássák a te csodáidat, és ne rettenjenek meg a bekövetkező kínszenvedésedtől sem”. – Elgondolkodhatunk azon, hogy mi lett volna az árulás éjszakája után az apostolokkal, ha nincs ez az előzetes megerősítés Jézus részéről. Mert, bizony, akkor ők csak az esendő, a kiszolgáltatott, a szenvedő Jézust látták. A feltámadás híre után is csak lassan eszmélődtek. De visszagondolva a dicsőséges látványra, lassan hit ébredt bennük.

Olyan hit, amit Péter apostol – az ünnepen felolvasott levelének részletében – így ecsetel: „Nem kieszelt meséket vettünk alapul, amikor tudtul adtuk nektek Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hiszen szemlélői voltunk fenségének… az égből jövő szózatot mi is hallottuk, amikor ott voltunk vele a szent hegyen” (2Pt 1,10-18).

Mindehhez már csak annyit kell hozzáfűznünk, hogy mi már mindannyian Jézus kiválasztottjai vagyunk!

 

  

Kedden 17 órától az augusztusi

Rókahegyi Görög Esték

következő előadása: a Keresztény Értelmiségiek Szövetségéről mint közösségről fog szólni.
Megyesi Mária, a Szent Imre Gimnázium volt igazgatója fogja tartani. 

 

Egyházmegyei családi nap Leveleken, a tónál!!!

 

Zarándokoltunk július 19-én!

Július 20.

Szent Illés próféta

Teljes istentiszteleti rendet tartunk.

 

Illés próféta 

A görög katolikus egyház Illés prófétának július 20-án templomi ünnepet szentel. Ez önmagában is igazolja, hogy kimagasló tiszteletet kap egyházunkban. Liturgikus szövegei pedig alátámasztják, hogy ez nem véletlenül van így. Mindemellett az is érdekes, hogy milyen sok költőt és írót megihletett Illés próféta alakja. Ám ők csupán egy szempontot emelnek ki élettörténetéből: a tüzes szekéren való mennybevételét. Igaz, ennek megvan a szentírási alapja (2Kir 2,11), de életének és működésének más eseményeit is olvashatjuk a Bibliában, amelyeket a költők és írók nem emeltek ki, vagy nem figyeltek fel rájuk. 

Liturgikus himnuszaink szerzői viszont józanul és kiegyensúlyozottan kezelik Illés próféta történetét. Említik az Ácháb királlyal és a királynéval való ellentétét; menekülését, s hogy közben a hollók táplálták a Kerit-pataknál; a száreptai özvegyasszonynál a liszt és olaj megszaporításának, valamint a halott fiú feltámasztásának csodáját; a bálványimádó papok feletti győzelmét; istenélményét a barlangban. Közben pedig egyrészt sok szép jelzővel illetik a prófétát, másrészt az indokot is feltárják, miért lehet őt különösképpen tisztelni. A következőkben ezekből próbálunk egy csokrot kötni. 

Az egyik egyszerű jelző, amit az énekeinkben találunk: „boldog Illés”, amire következik a magyarázat is: „isteni ihletettségű próféta”. Ezért lehetett tehát boldog, mert az Istenre figyelt, akitől az ihletet kapta a működéséhez. Ezt értelmezi tovább egy következő jelző: „buzgó Illés”, ugyanis Isten ügyéért buzgólkodott mind a hívő, mind a hitetlen nép között. Következésképpen nem lehet csodálkozni azon, hogy egy újabb jelzőt is adnak neki a himnuszok szerzői: „csodálatos Illés”.

Prófétai működésének legfőbb szempontját többszörösen is ismételgetik a liturgikus szövegeink, mégpedig azonos, vagy csaknem azonos formában. A lényeg azonban ugyanaz: „Isten iránti buzgóságtól hevíttetvén”, imádsága erejével „esőket fakasztott, legyőzte a bálványimádó papokat”, illetve művelte a többi olyan dolgot, amelyben Isten ereje nyilvánult meg rajta keresztül. Ám nem nélküle! 

S hogy mindez miért történhetett így? Azért, mert „fényes világító” volt, aki még a királyt is meg merte feddeni. Nem az önmaga fényét árasztotta, hanem a „Napkelet alkonyt nem ismerő csillaga” volt, s így tudott kegyelmet közvetíteni. Hiszen „Isteni fény által megvilágíttatva egészen az Istené volt”. És ismét visszatér (több énekben is) a buzgóság témája: „egyháznak alkonyt nem ismerő hajnalcsillaga, ki isteni buzgalomtól” lángolt. De nem öncélúan, hanem, hogy számunkra is kiesdje az üdvözülés kegyelmét. 

Egy következő liturgikus idézet átvezet utolsó témánkhoz: „mint teljesfényű csillagot… isteni buzgalomtól hevült testbeli angyalt” látjuk a prófétát, s így köszöntjük: „Üdvözlégy, földi angyal és mennyei ember, Illés nagy próféta”. Ember volt, emberi életet élt, de teljesen Istennek szentelten. Elénk pedig célt állít: „próféták különös ékessége, mert ő mint testben élő angyal és testen kívül élő ember mutatta a megigazulást”.

 

Szombaton

gyalogos zarándoklat!

 

Már csak egy hét,

még egy hét van

a máriapócsi gyalogos zarándoklatunkig.

Lehet készülni testileg-lelkileg.

Bárhol be lehet kapcsolódni!

 

Közeledik a Máriapoócsi gyalogos zarándoklatunk ideje!

Két hét múlva, július 19-én, szombaton tartjuk a hagyományos gyalogos zarándoklatunkat. Szokás szerint fél 4-kor áldással indulunk innen a templomból. Útközben is lehet csatlakozni: a napkori templomnál 8 óra körül, a tanyánál 10 óra körül, Máriapócs határában az erdőszélen dél körül. Lehet autóval is jönni. Megérkezés után körmenet, majd be fogunk köszönni a bazilikába, aztán értetkőzés után a kis fatemplomban liturgiát végzünk, amit kb. egy órakor fogunk kezdeni. – A hazautazást autókkal tervezzük: ezért kérem, beszéljük meg, hogy kinél mennyi férőhely lesz. Imádkozzunk a kedvező időjárásért!

 

Kedden 17 órától a júliusi

Rókahegyi Görög Esték

következő előadása a huszárokról mint közösségről fog szólni.
Bene János ny. múzeumigazgató tartja.

 

Június 29.

Szent Péter és Pál főapostolok nagy ünnepe

 

 Most vasárnapra esik, így természetes a teljes istentiszteleti rend!

Közösségben a főapostolokkal

Milyen jó nekünk, katolikusoknak, hogy közösségben tudhatjuk magunkat a főapostolokkal! Megszakítatlanul, mai utódjuk, a római pápa fennhatósága alatt élhetjük keresztény katolikus életünket. Mi, görög katolikusok is, hiszen a katolikus mivoltnak egyik nagyon fontos ismérve, hogy elfogadjuk a római pápa főségét, az úgynevezett pápai primátust. Persze, nem csak a római katolikusság és a görög katolikusság létezik a nagyvilágban, hanem, ha legalábbis az öt nagy keleti rítuscsaládot nézzük, akkor tudnunk kell a bizánci mellett a kopt katolikus, az örmény katolikus, a szír katolikus és a káld katolikus egyházról is. És ezeken a nagy családokon belül is sok a leágazódás, mint ahogy a bizánciban is létezik először is a két nagy ág: a görög és a szláv, s aztán ezeknek a további ágai is, mint egy szép fa, melynek egyik ága a mi magyar görög katolikus egyházunk. S ez immár saját jogú, sőt, metropóliai egyház.

Élő, eleven kapcsolatban vagyunk a fa törzsével, az apostolok testületével, s azon keresztül az éltető gyökérrel: az egyház kezdetével és fenntartójával, magával az Úr Jézus Krisztussal. Milyen jó nekünk ezt tudni!

Hitünkben egyek vagyunk a katolikus egyház nagy egészével, hiszen a tételesen megfogalmazott hitet sértetlenül kell őriznünk. Ha nem akarunk „kicsinek hívatni a mennyek országában”, akkor „egy i betűt vagy egy vesszőcskét” sem változtathatunk rajta (Mt 5,18-19). Hitünk szilárd sziklaalapja Szent Péter, akihez így fordulunk a liturgikus szövegünkkel: „Péter, ki Krisztus tanításának alapköve vagy”. – Igen ám, de nem a katekizmussal és a dogmatika könyvvel szoktunk a templomba menni, hanem az énekeskönyvvel! S a hitünket ennek segítségével éljük meg a szertartásokon keresztül. Ami – mindig a tételesen megfogalmazott hitre, illetve a hitletéteményre alapozódva – az egyes részegyházakban már eltérő lehet. S itt, a rítusban tűnik ki minden egyháznak a sajátossága.

Úgy szép az egyház nagy színes mozaikja – ami egyben a katolicitását is jelzi – ha minden rész a maga helyén van. Ha nem csak az említett nagy rítusok között nincs keveredés, hanem a kisebb ágakon sincs! Őrizze meg mindegyik részegyház a jól kiérlelt liturgikus hagyományát! Hiszen nem egy egyszínű felület létrehozása a feladatuk, hanem az, hogy ténylegesen színesítsék az egyház mozaikját. Az alap adott: a katolikus egyház, amely közösségben van a főapostolokkal, mégpedig a közös hitletétemény elfogadásában, megvallásában és megtartásában. Ezen a téren nem lehet azonos pl. a kopt katolikus egyház és a kopt ortodox egyház, mint ahogy a görög katolikus és a görög ortodox sem! – A közös hitnek a szertartásokon keresztül való megélése is adott: mindegyik részegyháznak a maga hagyománya. Nem jó és nem helyes, ha pl. a szír katolikus egyház keveri a liturgikus hagyományát a szír ortodox egyházéval. Mint ahogy az sem jó, ha a görög katolikus egyház keveri a görög ortodoxéval.

Buzgón kérjük a főapostolok ünnepén: „Szent Péter, a hitnek alapköve és Pál, az egész földnek dicsérete, erősítsétek meg a nyájat, melyet tanítástokkal szereztetek!”

Gyógyfüvek megáldása jún. 24-én

Vasárnap is lesz!

 

Június 24.

Keresztelős Szent János születése

Teljes istentiszteleti rendet tartunk!

Hogyan lehetünk nagyok?

Keresztelő Szent János születésének ünnepén Szent Lukács evangéliumából az egész hosszú történetet halljuk (Lk 1,1-25.57-68.76.80). Az angyal által hirdetett isteni ígéret alapján megszületett egy kisbaba, aki a János nevet kapta. Isten kegyelmét jelenti ez a név, és már előre mutat afelé, hogy az Isten kegyelmével együttműködve milyen naggyá lesz ez az újszülött. A szomszédok még csak kíváncsian kérdezik, hogy vajon mi lesz belőle (Lk 1,66). De mi már tudjuk, hiszen visszatekinthetünk az üdvtörténetre, hogy az Ó- és Újszövetség határán álló, a kettőt összekötő, egyik legnagyobb szentünkké válik. Át is érezzük, meg is énekeljük a születésnapján, hogy őt mint Krisztus eljövetelének prófétáját és hírnökét „méltóan magasztalni képesek nem vagyunk”. És személyét látva itt áll előttünk a kérdés: Hogyan lehetünk nagyok? – Ez két dolgon múlik: Isten kegyelmén és a mi közreműködésünkön.

Isten kegyelme működött Jánosban. Már édesapjának, Zakariásnak megjövendölte Gábriel angyal, hogy „nagy lesz az Úr előtt… már anyja méhében a Szentlélek fogja eltölteni” (Lk 1,25). S íme, ez meg is valósult, mert amikor Mária meglátogatta Erzsébetet „örömében megmozdult (felujjongott) méhében a magzat” (Lk 1,41). Működött benne a Szentlélek a későbbiekben sem zárkózott el ez elől, hogy betölthesse prófétai hivatását – amint az angyali jövendölés ezt is megmondta róla –, hogy „a népet előkészítse az Úrnak” (Lk 1,17).

János saját maga is tett azért, hogy Isten szemében nagy legyen. Hogy majd Jézus elmondhassa róla: „asszonyok szülöttei közt nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11,11). Persze, erre ő nem dicsekvésből, magamutogatásból törekedett, hanem magát „a saruszíj megoldására” is méltatlannak tartva (Lk 3,16) és a Jézussal való kapcsolatát helyesen értékelve: „neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem” (Jn 3,30). Együttműködve az isteni segítséggel, a kegyelmemmel nemcsak hirdette a megtérést: „tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa” (Mt 3,2), hanem ő maga is ennek fényében élt. Bort és részegítő italt nem ivott, ruházkodásában sem a kényelmet kereste s nem a divatot követte. Prófétai hivatását élte, hogy minél több embert a bűnbánatra és Istenhez vezessen. Ő maga nem volt „széltől lengetett nád” (Lk 7,24), kiállt az isteni igazság mellett, még ha életével is kellett fizetnie érte (Mk 6,27), amint a fejvétele ünnepe szól erről.

És mi magunk? Ha liturgikus énekünk szerint nem is tudjuk méltóképpen magasztalni Keresztelő Szent Jánost, követni mindenképpen tudjuk. Lehetünk nagyok a Szentlélek bennünk működő segítségével, akit mi nem anyánk méhében, de a keresztség és bérmálás szentségében megkaptunk. Lehetünk nagyok, ha az általa közvetített isteni kegyelemmel együttműködünk. Most kisbaba születésének örülünk. De látjuk felnőtt keresztény életünk feladatát: Éljünk Istennek elkötelezett életet, mint János! Hogy nagyok lehessünk.

A „tisztes és dicső próféta, előkövet és keresztelő János” utat mutat nekünk Jézushoz. Érdemes elfogadni útmutatását és követni életpéldáját!

 

Pünkösd hétfő

A Szentháromság tisztelete

 

 

Püskösd 2025

 

 

A pünkösdi tortánk

 

Boldog nyugalmat és örök emléket!

Holnap (június 7-én) lesz az évben az utolsó halottak szombatja.

 A hramotás liturgiát reggel 8 órakor kezdjük.

 

Tegnap (június 4-én),
az Összetartozás Napján
- ami Trianon gyászos emléknapja is -
meggyújtottuk templomunk udvarán az emlékezés tüzét. 

 

Ma este (jún. 4. szerda) hat órakor meggyújtjuk az összetartozás tüzét a templomudvaron.

Jó lenne, ha minél többen lennénk!

Ma este (jún. 3. kedd) Rókahegyi Görög Esték!

Mindenkit várunk szeretettel.

 

Ma végezzük (30-án) az utolsó parakliszt májusban!

 

Mennybemenetel

 2025. május 29. csütörtök

Teljes istentiszteleti renddel ünnepeljük:

szerdán este 5-kor vecsernye
csütörtökön reggel 8-kor utrenye
fél 9-től liturgia
este 5-kor vecsernye
 

Emelkedjél föl az egekbe… 

A húsvét utáni negyvenedik napon az Úr Jézus mennybemenetelét ünnepeljük. Görög katolikus egyházunk nem helyezte át a következő vasárnapra az ünnepet, hanem – a Szentírásra hagyatkozva – a napján tartjuk meg. Igaz, az Újszövetség nem írja, hogy ténylegesen a negyvenedik napon emelkedett Jézus a mennybe, de az esemény leírása előtt található egy fontos bizonyíték erre vonatkozóan: Feltámadását követően Jézus a tanítványainak „negyven napon át ismételten megjelent” (ApCsel 1,3), majd utána „vétetett föl a mennybe”. Mindenesetre, ez a tény igazolja Jézus istenségét, isteni mivoltát: „felment a mennybe, és ül az Atyának jobbján” – amint a Hitvallásban naponta imádkozzuk. A nagy üdvtörténeti események beteljesedéséből az ő második és dicsőséges újraeljöveteléig már csak egy, a Szentlélek elküldése van hátra. Tíz nap múlva, pünkösd vasárnapján ezt is örömmel fogjuk ünnepelni. 

Most azonban a mennybe emelkedő Jézusra, a megdicsőült Úrra irányítjuk lelki szemeinket. Liturgikus szövegeink nem győzik bemutatni, magyarázni, leírni, bőségesen értelmezni a meglehetősen rövid újszövetségi beszámolót az Úr mennybemeneteléről. Jellemző példája ennek az egyik énekünk a reggeli istentiszteletből: „Az angyalok csodálkozása s a tanítványok rettegése mellett dicsőséggel emelkedtél föl, mint Isten a mennyekbe, hol fölemelt kapuk vártak reád, Üdvözítő; miért is a mennyei Erők álmélkodva kiálták: Dicsőség a te alázatosságodnak, Krisztus, dicsőség a te országodnak, dicsőség a te fölmenetelednek, egyetlen Emberszerető!” A Szent Liturgiában pedig többszörösen is énekeljük: „Emelkedjél föl az egekbe, Isten, és a te dicsőséged az egész földön”. Szinte az apostolokkal együtt buzdítjuk az Urat a fölemelkedésre, hogy minél hamarabb beteljesedjen már az üdvtörténetünk. 

Megváltásunk végső mozzanataiban Jézus fel- és leszálló mozgásával találkozunk. A nagycsütörtöki szenvedései közben a porba alázták. Nagypénteken „fölszállott a keresztre”, hogy majd halála után „levevén a fáról… új sírba helyezzék” a nagyszombati nyugalom napjára. Még innen is van mélyebb számára, ami viszont az ember számára a legfontosabb: „leszállottál, Krisztus, a föld alsó részeibe, és összetörted a foglyokat letartó börtönök zárait”, amint az ünnepi ikon megjeleníti a megénekelt szöveget. A nagyszombat esti liturgiában már sürgetve szólongatjuk őt: „Kelj föl, Isten, ítéld meg a földet, mert te örökségül bírod mind a nemzeteket”. Hogy aztán húsvét éjjelén – és még negyven napig folyamatosan – énekeljük minden szertartásunkban: „Föltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott”. – Érdemes ennek a kétirányú mozgásnak a bibliai alapjára is odafigyelni: Jézus „Fölment a magasba, magával vitte a foglyokat, s osztott az embereknek ajándékokat. Az pedig, hogy fölment, mi mást jelent, mint hogy előbb le is szállt a lenti földi tájakra? Aki leszállt, az emelkedett minden ég fölé, hogy betöltse a mindenséget” (Ef 4,8-10). 

Értünk is leszállt, értünk is fölemelkedett, hogy az ő dicsősége rajtunk is megnyilvánuljon. 

 

Habemus Papam! - Van pápánk!

Szentséges, egyetemes főpásztorunknak, Leó pápának adj, Urunk, egészséget, békességet és áldást számos boldog éven át!
Éljen soká, számos boldog éven át!

XIV. Leó pápa (2025-) 

XIII. Leó pápa (1878-1903) 

 

XIII. Leó pápa az Anyaszentegyház 256. pápája volt. Carpineto Romanoban született 1810. március 2-án, és Rómában halt meg 1903. július 20-án. Pápává választása 1878. február 20-án történt, és 25 éven át kormányozta az Egyházat. A negyedik leghosszabb pápaság volt az övé (Péter, IX. Piusz és II. János Pál után). Végül 93 évesen hunyt el. Nagyon egyházellenes korszakban kezdte működését. Az olasz állam is ellenségesen viselkedett a Vatikánnal. Leó pápának sikerült valamennyire rendezni a helyzetet, ami több állam kormányával is sikerült. Az Egyház középkori korszaka vele végérvényesen lezárul: nyitott a világ felé. Legjelentősebb enciklikája a „Rerum novarum” (1891), amelyben lefektette az Egyház szociális tanításának az alapjait, megvédve a munkásosztályt a kizsákmányolástól, illetve a magántulajdont is.
Érdekesség: Az „enciklikák pápájaként" emlegetik, ugyanis 86 enciklikát írt, elsősorban azért, hogy az Egyházat kivezesse az elszigeteltségből. Tőle származik a híres Szent Mihály-ima, amit római katolikus szentmisében rendszeresen imádkoztak. Ugyancsak írt ördögűző imákat is.

XII. Leó pápa (1823-1829)

Az Anyaszentegyház 252. pápája volt XII. Leó pápa. Gengában született 1760. augusztus 2-án, és Rómában halt meg 1829. február 10-én. Pápává 1823. szeptember 28-án választották, és 68 éves korában hunyt el. Tízgyermekes nemesi családból származott. A pápasághoz állítólag az juttatta el, hogy II. József császár temetésén nagyhatású prédikációt mondott. Mindenesetre az akkori pápa (VI. Piusz) személyi titkárává nevezte ki. Pápasága alatt sokat küzdött a titkos társaságok, különösképpen a szabadkőművesek ellen, akiket el is ítélt.
Érdekesség: Állítólag megtiltotta a himlőoltást, arra hivatkozva, hogy maga a himlő Isten ítélete. Abban az időben nem volt minden államban bevezetve az oltás. Valójában Leó pápa nem megtiltotta, hanem nem tette kötelezővé. – Ő maga tizenkétszer vette fel a betegek kenetét, mert annyira beteges volt.

 XI. Leó pápa (1605)

A Medici családból már a harmadik pápa volt XI. Leó (X. Leó és VII. Kelemen után), aki Firenzében született 1535. június 2-án, és Rómában halt meg 1605. április 27-én. Igazi lelki ember volt, Néri Szent Fülöpnek a barátja. Pápává 1605. április 1-jén választották, de április 27-én már meg is halt. Gyermekkorától kezdve nagyon vallásos volt, papnak készült. Édesanyja nem akarta egyházi pályára engedni, mert akkor nem számíthatott volna utódokra. Anyja halála után azonban megvalósulhatott az álma. Egyházi karrierje a pápaságig tartott, de ő szakított minden fényűzéssel és földi uralommal.
Érdekesség: Pápasága mindössze huszonhat napig tartott, így az Egyház történetének kilencedik legrövidebb pápasága volt az övé. Ezért a „Villám pápa” nevet kapta az utókortól.

 X. Leó pápa (1513-1521)

X. Leó pápa az Anyaszentegyház 217. pápája volt. A medici család tagjaként Firenzében született 1475. december 11-én, és Rómában halt meg 1521. december 1-jén. Mindössze negyvenhat évet élt. De pápaként sokat tett az Egyházért. Egészen fiatalon, tizenhárom évesen bíboros lett, aztán 1513. november 19-től haláláig volt pápa. Felvirágoztatta a reneszánsz kultúrát. Luther Márton fellépése (1517) az ő idejére esett; bár eleinte nem sokat foglalkozott vele, de 1521-ben elítélte és kiközösítette. Felgyorsította Szent Péter bazilika építését, megerősítette a pápaság politikai hatalmát, a művészetek nagy pártolója volt.
Érdekesség: Még csak diakónus volt, amikor pápává választották; azóta sem történt ilyen. Másnap és harmadnap pappá és püspökké szentelték. Korai halálának oka állítólagos megmérgezés volt. 

IX. (Szent) Leó pápa (1049-1054) 

Eredeti nevén: Bruno, Egisheim-Dagsburg grófja lett az Anyaszentegyház 152. pápája. Egisheimben, 1002. június 21-én született, és Rómában halt meg 1054. április 19-én. Pápasága 1049. február 12-től a haláláig tartott. Már a negyedik német származású pápa volt. De ő volt az első olyan nagy pápa, aki a 11. századi egyházreformokat támogatta: főleg az apátságokat és a monostorokat igyekezett megreformálni. Rendeleteivel nagyon küzdött az egyházi hivatalok pénzért való árusítása (simónia) ellen. Megerősítette a latin egyházban a papok cölibátusát. Egyházegyesítő szándéka kudarcba fulladt. Konstantinápolyba küldte a követeit, de mire azok odaértek, a pápa már meghalt; semmi eredményes tárgyalás nem lett. A nagy egyházszakadás pedig 1054. június 16-án kölcsönös kiközösítéssel létrejött.
Érdekesség: Ő volt az első pápa, aki Magyarországon járt. III. Henrik német-római császár és II. András király között igyekezett békét közvetíteni Pozsonyban. A liturgiában ő vezette be a nagy doxológia éneklését.

VIII. Leó pápa (963-965)

VIII. Leó pápa az Anyaszentegyház 131. pápája volt. Rómában született 910 és 920 között, és Rómában, 965-ben halt meg. Pápasága nem volt nehézségektől mentes. Már a megválasztása is ilyen volt. Ugyanis az elődjét, XII. Jánost Ottó német-római császár letette, és 963. december 4-én a nép Leót választotta pápává. Egy idő múlva neki is mennie kellett, de XII. János halála után újra elfoglalhatta a pápai trónt. Így kétszer volt pápa. Először 963 és 964 között, majd pedig 964 és 965 között.
Érdekesség: Világi emberként választották meg, s gyors egymásutánban adták fel neki a szent rendeket. Ő volt az első és eddig egyetlen ilyen pápa.

VII. Leó pápa (936-939)

Az Anyaszentegyház 126. pápája volt. Rómában született, de nem tudni, mikor; ott is halt meg 939-ben. Pápasága mintegy három és fél évig tartott: 936. január 3-án választották meg (bár vonakodott elfogadni), és 939. július 13-ig tartott. Bencés szerzetes volt előzőleg, így pápaként is hatást gyakorolt rájuk: igyekezett fegyelmi reformot bevezetni náluk. Törekedett arra, hogy minél függetlenebbé váljon a világi hatóságoktól. Ő maga nagyon imádságos volt, társalgásában bölcs, beszédében pedig nyugodt. Halála után őt a Szent Péter bazilikában temették el.
Érdekesség: Levélben ítélte el a francia és német jövendőmondókat és jósokat. Ugyanakkor elítélte a papok házasságát is (nyilván a nyugati egyházban, mert ez az ősi szokás a keleti egyházakban megmaradt – bár nem a papok nősülése, hanem a nős férfiak pappá szentelése).

VI. Leó pápa (928)

  

VI. Leó pápa volt az Anyaszentegyház 123. pápája. Nemesi római családból származott, Rómában született, de nem maradt fenn a születési dátuma, és Rómában is halt meg 928 decemberében. Miután Marozia olasz királynő az elődjét, X. János pápát megfosztotta a pápai tróntól és bebörtönözte, Leót választották meg 928. május 27-én utódjául (akit a letett elődje jelölt ki). Ekkor már idős ember volt. Nem is vitt végbe nagy egyházkormányzati dolgokat, és csupán egy levele maradt fenn. Halála után az ősi Szent Péter bazilikában (konstatnini bazilika) temették el.
Érdekesség: Már azon a napon megválasztották pápának, amikor elődjét bebörtönözték.

V. Leó pápa (903) 

Nagyon rövid ideig, mindössze negyven napig volt pápa V. Leó, az Anyaszentegyház 118. pápája. Bencés szerzetes volt, mint már két előbbi Leó is. A Róma melletti Ardeában született, de nem tudni, mikor, és Rómában halt meg 904 januárjában. Pápa viszont csak 903 júniusától szeptemberéig volt. A sok viszály miatt nem volt szép korszak ez az Egyház számára, mert például V. Leót is ellenpápa űzte el a trónjáról.
Érdekesség: Úgy választották pápává, hogy még csak pap volt, tehát nem püspök vagy bíboros. Letétele után pedig az Angyalvárban tartották fogva haláláig.

IV.  (Szent) Leó pápa (847-855) 

IV. Leó pápa az Anyaszentegyház 103. pápája volt. Rómában született 790-ben és ott halt meg 855-ben. Szentként tiszteli az Egyház. Pápasága 847. április 10-től 855. július 17-ig tartott. Halála után őt a is a Szent Péter bazilikában temették el.
Pápaságának kezdetén tűzvész és földrengés volt Rómában (a Colosseum egy része ekkor omlott le), de egy áldásával megállította a tüzet. (Későbbi szentté avatásában ez a csodája nagy szerepet kapott.) Elődeivel ellentétben neki sikerült a birodalom és Róma ellen irányuló szaracén támadásokat elhárítani. Ezen túl pedig erős városfalakat építetett. Egyházkormánysága alatt két zsinatot tartott (850-ben és 853-ban, de ezek nem voltak egyetemes zsinatok).
Érdekesség: Ő volt az első pápa, aki a hivatalos dokumentumokat a pápaságának kezdete szerint datálta: „pápaságomnak X-ik évében". 

III. (Szent) Leó pápa (795-816) 

Az Anyaszentegyház 96. pápája Rómában született 750-ben és Rómában is halt meg 816-ban. (Az egyes forrásokban szereplő sorszámbeli eltérés azért van, mert II. Istvánt újabban nem számítják a pápák közé, mivel egyszerű papként választották meg, de négy nap múlva meghalt, így püspökké szentelni sem tudták.) III. Leó 795. december 26-tól 816. június 12-ig volt pápa. Szentté avatása 1669-ben történt. A Szent Péter bazilikában nyugszik.
Pápaságának ideje Nagy Károly frank király uralkodásának idejére esik. Vele tartott jó kapcsolatot, a bizánci kapcsolatokat végleg háttérbe szorította. Ez utóbbi a római nemesek egy résznek nem tetszett, meg is támadták, és kolostorba zárták. Szövetségese, Nagy Károly azonban segített rajta, előbb magához menekítette, majd segítette az Örök Városba való visszatérésében. Mindenesetre Leó pápa a politikában is nagy szerepet vállalt, így ő koronázta meg 800-ban Nagy Károlyt.
Érdekesség: III. Leó pápa a Hiszekegy görög változatát tartotta érvényesnek (talán a keleti egyházzal való konfliktusok elkerülése érdekében is), bár 809 novemberében az aacheni zsinaton bevezették a latin  változatot, amelyben az szerepel, hogy a Szentlélek az Atyától „és Fiútól" származik. Rómában - a többi egyháztól eltérően - mintegy 1000-ig a görög változatot imádkozták (a Filioque nélkül), de attól kezdve máig is a katolikus egyházban az „és Fiútól" kiegészítéssel imádkozzuk a Hiszekegyet.

II. (Szent) Leó pápa (682-683) 

Rövid pápasága alatt - mely 682. augusztus 17-től 683. július 3-ig tartott - ő volt az Anyaszentegyház 80. pápája. Szicíliában született 611 körül, Rómában halt meg 683-ban. Nemcsak a katolikusok, hanem az ortodoxok is szentként tisztelik. A Szent Péter bazilikában lett eltemetve, ott van a síremléke.
Neki főleg a monotheléta eretnekség ellen kellett küzdenie, amely tagadja, hogy Jézusnak egy személyben két természete van: isteni és emberi. A Konstantinápolyi III. Egyetemes Zsinatra küldött levelében elítélte Honoriust, aki „megpróbálta felforgatni a makulátlan hitet". Ez a szöveg már a pápai tévedhetetlenségre utal. A pápai tévedhetetlenség dogmája „csak" 1870. július 18-án lett kihirdetve a Pastor Aeternus dogmatikus konstitúcióval, bár ősi idők óta úgy tartották, hogy amikor a pápa „ex cathedra": a hit és erkölcs dolgaiban (és nem másban!), ünnepélyesen, az egész Egyházra költelezően nyilatkozik, az tévedhetetlen tanítás.
Érdekesség: Ő volt az, aki a szentmisében (Szent Liturgiában) bevezette a békecsókot.

I. (Nagy Szent) Leó pápa (440-461)

Ő volt a Katolikus Egyház 45. pápája (390 körül született Toscanában és 461. november 10-én halt meg Rómában). Az ortodoxok is szentként tisztelik. Pápasága 440. szeptember 29-től 461. november 10-ig tartott. Ő volt az első pápa, akit a Szent Péter bazilikában temettek el.
Eredményesen küzdött az eretnekségek ellen. A Kalkedóni 451-es Egyetemes Zsinatra levelet küldött, s miután azt felolvasták, így nyilatkoztak a püspök atyák: „Ez az atyák hite és az apostolok hite! Péter szól Leó által! Valamennyien ezt hisszük!”
Érdekesség: 452-ben Leó pápa Észak-Itáliába utazott egy küldöttséggel, az Attila hun fejedelemmel való találkozásra, hogy lebeszéljék Róma megtámadásáról és kifosztásáról. A tárgyalások eredményesek voltak. Róma megmenekült „Isten ostorától”, Attilától.

Ma este, május 6. kedd:
Rókahegyi Görög Esték!

Dr. Kühner Éva a Bessenyei Társaságról mint közösségről tart előadást.

Májusi paraklisz

Május hónapban minden olyan este
parakliszt
végzünk a Szűzanya tiszteletére, amikor nincs (általában szombaton és vasárnap) vecsernye.
Várunk mindenkit.

Holnap, május első vasárnapján - anyák napján - az édesanyákért is imádkozunk a liturgiában.

Április 23.
Szent György nagyvértanú ünnepe.
Teljes istentiszteleti rendet tartunk.

Szent György

Görög katolikus egyházunkban április 23-án Szent György nagyvértanút ünnepeljük. A mi hagyományunk nem ragasztotta rá sem a Sárkányölő, sem a Harcos melléknevet. Igaz, hogy vannak olyan – főleg szláv – ikonok is, amelyek a sárkány legyőzése közben ábrázolják őt, de mégsem ez a jellemző. Az eredeti görög hagyományban egy másik díszes epitetont kapott, és ez nem más, mint hogy ő Trófeoforosz, vagyis Diadalmas nagyvezér. Ugyanis a kappadókiai apától és palesztínai anyától származó Georgiosz (György) a császári hadsereg ezredesévé küzdötte fel magát. Éppen akkor, amikor Diocletianus császár vissza akarta állítani birodalmában a pogányságot. Az ekkorra már sok diadalmas tettet végbevitt és magas rangot elért vitéz katona ellenezte a császár egyházüldöző parancsának kiadatását. Sőt, a császári rendeletet nyilvánosan elszakította. Ezért a palesztinai Lydda, vagyis Dioszpolisz városában halálra ítélték s 296 és 303 között lefejezték. Így lett belőle Isten atlétája: a „dicsőséges diadalhozó Szent György nagyvértanú”. Ehhez az élettörténethez – ami a liturgikus szövegekben is így jelenik meg – nem kötődnek tehát azok a legendás elemek, amelyek a nyugati világban ismerősek.

Azt lehetne mondani, hogy Szent Györgyé egy „normális életpálya”. Ha valóban az lenne! A császári hadseregben biztos állás, a győzelmek révén sikeres előmenetel, szilárd családi háttér, biztos megélhetés, s mindezekre fényes karrier! Mi kell még több? Egy szóval megmondható: Krisztus! Akiért mindezt feladja. Mert minden más csak időleges, földi, múlandó. „Az örök élet igéi nálad vannak” (Jn 6,68), vagyis Jézusnál – mondja az Evangélium. És őérette érdemes mindent feláldozni. Mert mit ér vele az ember, „ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja?” (Mt 16,26) – s ez vezérli szentünket. Annyira, hogy magas rangú tiszt létére a gyalázatos halálmódot, a lefejezést is vállalja az ő Krisztusáért.

Bizony, nagyon elgondolkodtató ma is, amikor statisztikailag nézve a legjobban üldözött vallás a kereszténység! Mi vajon mit tudunk feláldozni azért, hogy a hitünk épsége megmaradjon? Tudunk-e egy olyan munkahelyet otthagyni, amelyiknek szelleme, esetleg megteendő előírásai nem egyeztethetők össze a keresztény értékrendünkkel? Tudjuk-e a televíziót kikapcsolni, amikor hitünket sértő, lelkünk és személyiségünk számára káros adást vagy filmet sugároz? Vagy visszatekintve a nagyböjtre: tudtunk-e igazi lemondásokat felvállalni annak folyamán? Esetleg úgy is, hogy ezzel másoknak is példát adtunk?

Szent György mégsem „normális életpályájára” tekintve egyrészt bátorítást szerezhetünk tőle, másrészt pedig megerősödhetünk annak tudatában, hogy Krisztusért érdemes mindent vállalni. És ő segít nekünk, mert a mennyei dicsőségben közbenjárónk.

Nem legendás alak tehát Szent György a mi számunkra, hanem nagyonis az életünk részévé válhat a példaadásával! Ünnepi énekünkkel pedig így köszöntjük őt: „Magasztalunk téged, Krisztus vértanúja, Szent György, és tiszteljük a te drága szenvedéseidet, melyeket Krisztusért elszenvedtél”.

 

Ferenc pápánk halálára

Megdöbbenve, de nem teljesen vártalanul kaptam a hírt Ferenc pápánk haláláról. A húsvét hétfői Szent Liturgiát elvégezve, családi locsolkodásra indulva, az autóban ért utol a hírt, hogy „meghalt a pápa”. Mire kiszálltunk, már a harangok is zengtek-bongtak, búcsúztatva a pápát, és főleg imádságot kérve érte. Azért nem volt teljesen váratlan a hír, mert már tegnap, az „urbi et orbi” áldásnál lehetett látni a gyengeségét. Nemcsak a húsvéti üzenetét kellett felolvastatnia, hanem a végső, teljes búcsút közvetítő pápai áldását is teljesen lerövidítve végezte, alig bírta kimondani az „Atya, Fiú, Szentlélek” szavakat. Milyen nagyszerű számomra, hogy az utolsó áldásában részesülhettem; bizonyára sokan mások is így vannak vele!

Pedig nem ilyen erőtlennek ismertem meg! Sok-sok találkozásunk legelején, frissen megválasztott pápaként egész életereje megmutatkozott. Igaz, közvetlen elődjével is ez volt a helyzet, akivel még többet találkoztam, és a Nemzetközi Teológiai Bizottságban sok éven keresztül egy munkaasztalnál heteken keresztül együtt is dolgoztam. Sőt! II. János Pál féléves pápa volt, amikor először találkoztunk, ma is érzem erőteljes kézszorítását, igaz, hogy a sok-sok találkozásunk végén, halála előtt fél évvel már nekem kellett tartanom a kezét az utolsó gyűrűcsók alkalmával.

A Ferenc pápával való találkozások egészen kötetlenek voltak. Mint ahogyan az egész péteri szolgálata alatt a szolgálatban is, a protokollban is számtalanszor kilépett a megszokott hagyományok keretei közül. Jó értelemben véve nemcsak a papoknak és püspököknek ajánlotta, hogy legyenek „bárányszagúak”, éljenek az Isten népét alkotó nyáj közelében és közegében, hanem ő maga mutatott erre példát. Igyekezett mindig, minden körülmények között közel kerülni az emberekhez. Milyen szép emlékeket őrizhetünk erről a legutóbbi magyarországi látogatásáról is! De gondoljunk csak arra, hogy legutolsó eltávozása a Vatikánból egy olasz börtönbe vezetett… Mert találkozni akart az emberekkel, az elesettekkel, a rászorulókkal, még a rabokkal is: Isten és az Egyház vigaszát nyújtva nekik.

Két mozzanatot idézek a belőle áradó közvetlenségből, a vele való közvetlen kapcsolat lehetőségéből. Az egyik: megválasztott új pápaként nem a vatikáni pápai lakosztályba költözött be, hanem a Szent Márta Házban lakott. A kápolnában misézett, persze azért a körülmények miatt mindig viszonylag zárt körben. A közös ebédlőben étkezett naponta háromszor. Itt is számtalanszor találkozhattam vele. Amikor az első heti bizottsági munkánkra megérkeztünk, és láttuk, hogy a pápa bejön (mindenféle kíséret nélkül) reggelizni, azonnal toltuk hátra a székeinket és álltunk fel. Ő azonban kedvesen körbeintegetett: „Maradjatok csak nyugodtan ülve, a pápa is csak enni jött”. – A másik emlékem sokkal személyesebb. Szintén a Nemzetközi Teológiai Bizottságban való egyhetes munkára érkeztem a Vatikánba. Későn érkezett a repülőgépem. Mire beértem a Szent Márta Házba, már későre járt. A recepciótól megyek a lift felé. A pápa akkor jön ki az ebédlőből. Ekkor is egyedül. Hamar odaér a lifthez. Meglát engem, és megszólal, integet: „Kedves atya! Jöjjön csak! Jöjjön bátran”. Odaérek. Megkérdezi: „H&aacut