A keresztény világban az „Úr napja” az első nap, Jézus Krisztus feltámadásának a napja. Ez szent nap. A „szent” fogalomnak pedig már az Ószövetségben is az volt a jelentése, hogy „elkülönített”, amihez csatlakozott, hogy „megszentelt”. És ekkor a hétköznapi munkát valóban félre kell tenni, hogy tényleg ilyen legyen.

A vasárnapja az Úr napja. Az alfa és az ómega. Isten a teremtés után megpihent a szombati napon. Mint ahogy Jézus Krisztus is nagyszombaton, a megváltás nagy műve után megpihent. Isten az, aki létrehoz, akár a semmiből, mi csak alkothatunk a valamiből. De feladatunk az Isten dicsőítése. Hogy felnőjünk ahhoz, hogy Isten gyermekei lehessünk. Munkálkodnunk kell, mint ahogy Jézus is munkálkodott az Atya nyomán. De mindennek megvan a maga ideje. Ne akarjuk az elhanyagolt dolgainkat az Úr napján bepótolni! A Lélek segít ennek megértésében. Éppen úgy, mint a kinyilatkoztatásban. Hagyjuk, hogy az istenképet Ő maga formálja ki bennünk! Ez a szeretet alapja: Őt is szeretni, meg azokat is, akiket Ő hozott létre.

A parancsban az „Úr” fogalom is fontos helyet kap. Az Ószövetségben Él, Elohim, Adonáj volt Jahwe. Ez utóbbi a legbizalmasabba megszólítása. Az Újszövetségben viszont az Úr maga Jézus Krisztus, főleg Szent Pál apostol tanítása alapján. Az Úr napjának megtartását pedig éppen az Úrtól kell megtanulni. Jézus munkálkodott, de a sírban „szombatolt”. Mindent elrendezve halt meg.

Egyik törvény vagy parancs sem azért van, hogy az életünket nehezebbé tegye, hanem úgy kell felfognunk, hogy Istentől kapott ajándék. Amiért hálásnak kell lennünk. Legyünk hát valóban hálásak a mi Urunknak – zárta a gondolatait az atya.

Köszönjük a szép, és nem sablonos tanítást.

Szöveg: Ivancsó István
Fotó: Bartók László, Pilikné Vajsz Ildikó, Zajácz Éva

Nyíregyházi Egyházmegye

A bevezetésben azt fejtette ki a tanár úr, milyen nehezen érthetjük meg a törvényeket, főleg az ószövetségieket, részben mert régiek (Kr. e. 5-6. században keletkeztek), részben, mert nyelvezetük is más, sőt a héber nyelv fogalmazásait sem sikerül mindig jól lefordítani. Nagyon fontos látnunk, hol és mikor hangzik el a tízparancsolat: Kivonulás könyve 20. fejezet. Vagyis

mire a zsidó nép megkapja a parancsokat, már megtapasztalta az Isten szeretetét. Átéli, hogy Isten képes arra, hogy kimentse őket Egyiptomból. A tízparancs olyan Istentől van, aki szereti ezt a népet.

A héber nyelvben nem felszólító módban vannak a parancsok. Úgy is fordíthatnánk a második parancsot: én vagyok az Úr, aki szeretlek, ezért az én nevemet nem fogod hiába venni. Az Isten iránti szeretetünk természetszerű következménye, hogy megtartjuk parancsát. A második parancs első két szavát – „Isten nevét…” – akkor értjük meg igazán, ha megismerjük, mit jelentenek az akkori szomszédos kultúrákban az istenek. Pl. Babilonban, ha valaki ismeri istenének nevét, akkor azt szólítja, ha gondja van, attól függően, miben számít segítségre (épp a lába fáj vagy a keze, attól függően szólítja istenét).

Akinek tudjuk a nevét, afelett tudunk rendelkezni. Ezért Isten nem árulja el Jákobnak a nevét, hogy ne tudjon vele rendelkezni, miközben Ő Jákobnak új nevet ad: Izraelnek hívja. Isten – mivel szereti Izraelt – mégis kinyilvánítja a nevét a csipkebokorban, mégis bemutatkozik. Mit mond el a nevéből? Egyrészt, hogy Ő az az Isten, aki a történelemben már sok jót tett ezzel a néppel. Másrészt az „Én vagyok, Aki vagyok” úgy is fordítható: „Én leszek, Aki leszek”, aminek a valódi lényege csak a jövőben lesz észlelhető.

„Rám támaszkodhatsz, bennem bízhatsz a jövőben”. Úgy mutatkozik be Isten, hogy már „ismersz engem, hiszen az életedben már tapasztaltál engem” – ahogy István atya fogalmazott.

Végül arra hívta fel a figyelmet, hogy Isten nevét mágikus céllal ne használjuk ki olyan dolgokra, amikre mi akarjuk, ne éljünk vissza azzal a szeretettel, bizalommal, amit Tőle kaptunk. Hagyjuk, hogy Ő szeressen bennünket, ahogy Ő akar. Hagyjuk, hogy Ő döntsön.

Isten lényege, hogy szeret minket!

Szöveg és kép: dr. Obbágy Veronika

Nyíregyházi Egyházmegye

Ószövetségi idézetekkel és történetekkel támasztotta alá, hogy ez a parancs szövetség Isten és az ember között. Isten szereti az embereket, szövetséget kötött velük. Ő teremtette az embert, és soha el nem hagyja. Isten parancsai nem szabadságunk korlátai – ahogy Nietzsche gondolta –, hanem a boldog emberi élet útjelzői.

Dr. Mosolygó Marcell atya rendkívül széles látószögből elemezte az első és legfontosabbnak tartott parancsot: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”

„Uradat, Istenedet imádd”, mert Isten az egyetlen Úr, aki Mózesnek az égő csipkebokorban azt mondta: Aki vagyok, itt vagyok, veled vagyok. Ebből következik, hogy nem lehetnek isteneink, csak Istenünk. Nem lehetnek bálványaink. Istent imádni és szolgálni nem unalmas és kellemetlen kényszer, hanem örömteli és felszabadító élmény. Erre akkor érezhetünk rá, ha életünk természetes közege az imádság. Az imádságnak áldásos hatása van az életünkben. Hiszen nagy döntéseinket jó megbeszélni Istennel, és az ima lelkiismeretünk alakításában is segít. A hívő ember tudatosan éli az Istennel való szövetséget. Tudja, hogy Isten szereti őt, és gondviselő szeretetével kíséri egész életét. Ezért rábízza magát az élő Istenre.

Hogyan jut el az ember a hitre? Ha találkozik Jézussal. Csakhogy ezért tenni kell: hallgatni szüleink, papjaink, hittanáraink, barátaink szavára; példaképeknek tekinteni és követni a szenteket; Szentírást olvasni; Szent Liturgián részt venni, szentáldozáshoz járulni. De a Krisztus-ikon szemlélése által is mélyülhet hitünk.

A hit és a remény elválaszthatatlanok egymástól. Hiszem, hogy Isten végtelenül jó, jót akar nekem, betölti reményemet: remélem, hogy örökké szeret engem, megbocsátja bűneimet, soha nem felejt el, az Atyánál örök otthont készít számomra.

A tartalmas és versidézetekkel is bőven fűszerezett előadás végén Marcell atya felhívta a figyelmet a bálványimádás súlyos veszélyére. Hiszen az első parancsban az is benne van, hogy „csak neki szolgálj” és senki mást ne tekints Istennek. Bálványimádás, ha valamilyen értéket előbbre helyezünk Istennél. Ez lehet a pénz, a hatalom, a gyönyör, a liberális elvek szerint korlátlan szex, de bálvány lehet a házastárs, a gyermek, a munka, a hobby, a drog, vagy akár egy kutya, macska is. Az ember életében az egészséges egyensúlyt az Isten személye teremti meg. A bálványimádás beteges túlzás, mértéktelenség, egyensúlyvesztés. Isten ettől akar megóvni bennünket az első parancs segítségével.

Köszönjük Marci atya, hogy közelebb kerülhettünk ezen parancs jobb megismeréséhez!

Szöveg és fotó: dr. Obbágy Veronika

Nyíregyházi Egyházmegye

Ezen a januári első kedden dr. Ivancsó István atya bevezető előadását hallhattunk arról, miért szükségesek a parancsok. Azért, hogy bosszantsanak minket, vagy azért, hogy védjenek? A válasz egyértelmű: a világ és saját magunk védelmét szolgálják. Léteznek parancsok, törvények és rendelkezések általában a világban, de a legfontosabb, hogy bensőnkben is jelen vannak, hiszen a lelkiismeretünk jelez, ha valamit „rendellenesen” = „rend ellenesen”, vagyis a rend ellen, a lelkiismeretünk által diktált helyes választás ellen teszünk. Az élettelen és élő világban is vannak törvények, így működik „jól” a világ. Isten „jónak”, „szépnek” teremtette, a precíz működést törvényszerűség biztosítja. És az Alkotó mindezt nekünk adta, hogy ezt a „jót” megtartsuk, ápoljuk. Hiszen ha nem ezt tesszük, számunkra lesz rosszabb (energia, környezet stb.). A tízparancsolat ebben segít nekünk, minket véd: az első 3 arról szól, hogy legyünk jóban Vele, a többi 7 parancs pedig, hogy legyünk jóban egymással. Hiszen az ember társas lény, ezért léteznek törvények és parancsok személyes emberi életünkben is. Egészen a kőbalta használatától kezdve az atomreaktorokig szükség van szabályokra, „használati utasításokra” a katasztrófák elkerülése érdekében.

A világi törvények mellett léteznek törvények a vallásban is (isteni törvények, parancsok, egyházi törvények). Sőt ezek a legfőbb törvények. Megszegésük: bűn. Ezen törvények forrása a kinyilatkoztatás: az Ószövetség és az Újszövetség. A katolikus (keresztény) törvényeket a Bibliában, a katekizmusban, az egyházi törvénykönyvben és a katolikus erkölcstan tanításaiban találhatjuk meg. Miért szükségesek a szabályok? Gyarlóságunk, rosszra való hajlamunk miatt, illetve lelkiismeretünk „nevelése” érdekében. Gondviselő Istenünk aggódó atyai szeretetével adja életünkhöz a „használati utasítást”. Vegyük észre ezt a szeretetet, válaszoljunk rá, hiszen üdvösségünkre vezet.

Szöveg és fotó: dr. Obbágy Veronika

Nyíregyházi Egyházmegye

Előadását a „gyökerekkel” kezdte. Mindkét részről nemzedékekre visszamenőleg görögkatolikus papcsalád felmenői voltak, és szüleitől ő is mély hitet, kitartást, szolgálatkészséget, a hagyományok tiszteletét, a szertartások szeretetét kapta. Őszintén, mély szeretettel beszélt férjéről, gyermekeiről, a várandóság és szülés körüli nehézségekről, hogyan fogadták az újabb és újabb „ajándékokat” a Jóisten akaratából, hogyan ismerte fel az általa feltett kérdésekre a Gondviselő válaszait.

Az egyetem elvégzése után férjével együtt a Debreceni Egyetemen maradtak dolgozni, de a gyermekek egyre nagyobb száma miatt ő lemondott a klinikai karrierről, és az anyaság lett a hivatása. Szívből jövő, hatalmas szeretettel mutatta be röviden gyermekeit, akik között van görögkatolikus pap, művész és több orvos és orvostanhallgató is. Nagy örömmel mutatta meg hat unokáját, akikkel együtt a szűk család jelenleg 23 tagú.

Előadásának második részében meghatóan mesélte el legkisebb fiuk, Zsombor történetét, aki 10 éves túlélője egy rosszindulatú agydaganatnak. Zsombor betegsége, kezelése és gyógyulása során fantasztikus csodákat éltek át. Megtapasztalták a hit, az ima erejét, és hogy a betegség nem büntetés, hanem kegyelem, eszköz Isten kezében, megtanít hálát adni, átértékelni az életet, meglátni a lényege(s)t. Mindannyiunkat megrendített a szülők, a testvérek és a beteg Zsombi mély hite, a fájdalomcsillapítók hatástalanságával szemben a szenteltvíz ivásának hatásossága, melyet minden onkológiai kezelés előtt, alatt és után alkalmaztak, és megszüntette a fájdalmat, hányást. Műtét után egy hónappal még ágyban fekve kapta meg először az Eucharisztiát, mely tovább erősítette Isten iránti szeretetét.

Befejezésként a „háláról” hallhattunk: „mindenért, minden nap”! És a „mosolyról”, melyet Mécs László szavaival fejezett ki a főorvos asszony, az „édes-anya”, aki vallja, hogy minden helyzetben, jóban-rosszban ars poetica-ja: visszamosolyogni emberre és Istenre egyaránt!

Köszönjük ezt a felejthetetlen tanúságtételt!

Forrás és fotó: Rókahegyi Görögkatolikus Egyházközség

Nyíregyházi Egyházmegye

Tornabarakonyi és kislétai évei után, végzett mentálhigiénés szakemberként, 2005-ben a Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Büntetés-végrehajtási Intézetbe került börtönlelkésznek.

„Vállaltam, hogy olyan emberek közé megyek, ahová más nem akart” – mondta. Nem véletlen hát, hogy neki is feltették annak idején az intézetben a kérdést: büntetés vagy kitüntetés, hogy oda helyezték őt.

A fogvatartottak között Csaba atya a bibliai szamaritánus történetét éli át, s anélkül próbál segíteni a bekerülteken, hogy kíváncsiskodna, vagy elolvasná a vádiratot. Mert „nem magamtól jöttem, nekem küldetésem van. »Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást«” - idézte Lukács evangéliumát.

„Hiszek a változásban” – jelentette ki a börtönlelkész, s több olyan Isten felé fordulásról számolt be, melynek tanúja volt. Többek között a máriapócsi kegykép átszállításának alkalmával a kegyképet cipelő fogvatartott találkozását édesanyjával – a hívők mentében.
Változtatni azonban csak szeretettel tudunk, s ha hagyjuk előtörni a kérdéseket: „a belénk némított kérdések nem engedik kiteljesedni a hitet.”

Ezért is törekszik a fogvatartottakkal való közös hang megtalálására, nem tiltásokat felsorolni megy közéjük, hanem azért, hogy szeresse őket, hogy észrevegye: a tévelygőkben is van méltóság, ők is emberek, Istennek gyermekei.

Csaba atya fotókon mutatta meg a BV intézetben található kápolnát, ahol az ikonokat is a fogvatartottak festették az atya ösztönzésére. A szertartások, liturgiák célja nem az, hogy kipipáljuk és túl legyünk rajta, hanem, hogy megváltoztassuk az embert: a miséről nem egy fogvatartott távozik a végén, hanem egy testvér. S beborítva őket a szeretet palástjával „arra biztatom őket, hogy tegyék az életüket Krisztushoz” – emelte ki, s beszámolt arról, hogyan tartják meg az egyházi év ünnepeit, tartanak foglalkozásokat, missziót vagy tanúságtételt. Mindezt nem tehetné meg, ha nem volna imádságos egyházmegyei háttér és támogató BV-munkatársak nélkül, fejezte ki háláját.

„Krisztus sebei ők: nem feltépni, hanem gyógyítani kell” – zárta gondolatait.

Az előadás végén feltett kérdések nyomán az is kiderült, hogy a börtönpasztorációs munka nem csak a fogvatartott életében hoz változást. Másképpen tekint a világra, saját életére maga a lelkipásztor is.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Bevezetőjében beszélt hivatásának indulásáról, pap édesapjáról, saját szolgálati helyeiről, melyek érdekes módon megegyeztek édesapja korábbi szolgálati helyeivel. A Szűzanya különös szeretetét érezhette valamennyi helyen, hiszen minden temploma Szűzanya ünnepre volt szentelve. Csodálatos éveket töltött Máriapócson, ahonnan nehéz szívvel ment tovább Budapestre. Papszentelése utáni legelső, bemutatkozó prédikációjában fogalmazta meg ars poetica-ját, melyre jelen előadását is alapozta. Az evangéliumi szakasz a magvetőről szóló példabeszéd volt, és ő arról beszélt, hogy ebben a hasonlatban ki milyen szerepet tölt be. A magvető Krisztus, a mag Isten Igéje, a hívők lelke a talaj. De mi a pap? Akkor 10 pontban foglalta össze papi hivatásának lényegét és most ezen keresztül tárta elénk életének főbb állomásait, széles tevékenységi körét.

1. Kéz, amely imádkozik. Pap nagyapjától – akivel gyerekként 6 éven keresztül egy szobában aludt – azt látta, hogy gyakran éjszaka is órákon át imádkozik. Családjukban mindig az est fénypontja volt a közös esti ima. Imaéletében ez meghatározó a mai napig.

2. Kéz, amely áldást ad. Igyekezett minél több kegyhelyre eljutni, ahonnan áldást hozott híveinek is. Egész életében a liturgia, a prédikáció és a hitoktatás volt a legfontosabb.

3. Kéz, amely összeköt. Egyházmegyénk papjait név szerint ismeri, és vallja, hogy „csapatjátékosként” kell együtt dolgozni. Ezt igyekezett megvalósítani a több mint egy évtizeden át szervezett gyermekbúcsúkon és ifjúsági zarándoklatokon is.

4. Kéz, amely segít. Minden szolgálati helyén igen fontosnak tartotta, hogy egyrészt minden korosztályt összefogjon, másrészt segítse őket. Pl. az idősebb asszonyok csigatésztát készítettek, mely a közösséget is összekovácsolta, de a tésztából jutott a kispapok húslevesébe is. Nyaranta táborokat szervezett a Balatonra gyerekeknek, családoknak. Többször kihangsúlyozta, hogy mindenben, mindenkor mellette álló feleségének segítsége nélkül nem tudta volna megvalósítani terveit.

5. Kéz, mely feloldoz. Minden szolgálati helyén nagy hangsúlyt fektetett a gyónás szentségére. Akár Máriapócson, ahol még édesapja vezette be a sokszor éjszakába nyúló gyóntatásokat, akár szolgálati helyein a búcsúk, vagy a húsvét előtti napokban. Életünk legnagyobb ajándéka az Eucharisztia. Ezért igyekezett a filiákban is mindig liturgiát végezni, hogy a hívek szentáldozáshoz járulhassanak.

6. Kéz, amely utat mutat. Akár Csíksomlyótól Máriapócsra, akár Máriapócsról Székelyföldre, de a Szűzanya útmutatására mindig lehet hagyatkozni.

7. Kéz, amely vezényel. Szolgálati helyei közül több helyen működött egyházi kórus, mellyel a Magyarországon rendezett Európai Püspöktalálkozón is énekelhettek.

8. Kéz, amely épít. Nehéz lenne ebben a beszámolóban felsorolni azokat a templomokat, közösségi házakat, szociális otthonokat, amelyeket az atya épített, felújított, rendbe tett. Mindenhol megtalálta nemcsak a lelki, hanem a fizikai építés feladatait is.

9. Kéz, amely simogat. Mindig megtalálta az elesetteket, szegényeket, a rászorulókat. 15-25 betegnek vitte el rendszeresen elsőpéntekenként az Eucharisztiát, egy-egy jó szóval, simogatással igyekezett lelki-testi szenvedéseiken enyhíteni.

10. Kéz, amely kezeket keres. Mindig arra kérte a híveket, hogy ha már fárad, tartsák a kezét, mint annak idején Mózesét tartotta Józsue. Hála Istennek, mindig akadtak bőven, akik ezt megtették.

Zárásként elmondott egy imát, amit édesapjától tanult, de kiegészítette saját gondolataival. Hálát adott a Jó Istennek, a Szűzanyának a kapott kegyelmekért, és kérte további segítségüket.

Az este folyamán hiteles életpályát láttunk hiteles paptól bemutatva, aki jelenleg nyugdíjasként, száznyolcvan kórházban – főleg intenzív osztályon – eltöltött nap után is vasárnapról vasárnapra prédikációval gazdagítja görögkatolikus médiánkat.

Szöveg és fotó: Dr. Obbágy Veronika

Nyíregyházi Egyházmegye

Sokrétű munkájáról fényképeket mutatva beszélt. Nyaranta természetvédelmi gyermektáborokat szerveznek, a felnőttekkel gyakori kirándulásokon vesz részt, amiben a programokat lehetősége szerint úgy „igazítja”, hogy „szent helyeken” is megforduljanak és „menet közben” észrevétlenül hittanórát tartson. Kadétokhoz is szeret ellátogatni és megismertetni velük Jézus Krisztus szeretetét. Egyre többször fordul elő felnőtt megtérés, keresztelés, házasságrendezés, de temetés is. Hála Istennek, a katolikus vallású katonák is gyakorolhatják hitüket, naponta imaórán vehetnek részt, gyónhatnak, áldozhatnak. 

Külföldi kiküldetésre félévente kerül sor, ami természetesen nem könnyű sem a katonáknak, sem neki. Ilyen missziók kapcsán igyekszik az atya minél több lelki beszélgetést folytatni, kis ajándékokkal meglepni a katonatársakat (pl. saját maga készítette csotkival).

Feladatai közé tartozik az emlékművek, katonasírok szentelése is. Nagy ünnepeket együtt ünnepelnek: karácsonyi gyertyagyújtás, húsvét örömhíre, gyertyaszentelés. Hatalmas élmény évente májusban a Lourdes-i Nemzetközi Katonai Zarándoklat, ahol a világ minden részéről több ezer katona imádkozik a békéért.

A katonazenekar is rendszeresen ad színvonalas koncertet, ami szintén lehetőséget ad a találkozásra, ismerkedésre, beszélgetésekre, pasztorálásra. Megható élmény volt ezüstmiséje, melyet katonalelkész társaival és Bíró László katona püspökkel mutathatott be.

Előadása végén szívesen válaszolt kérdéseinkre. Ez az előadás is rendkívül érdekes volt, hiszen egy számunkra ismeretlen világot mutatott be, miközben tanúságot tett arról, hogy bár a katonalelkészi hivatás a papi hivatás egy különleges formája, de a lényeg, az örömhír, az evangélium hirdetése ugyanaz.

Szöveg és fotó: Dr. Obbágy Veronika

Nyíregyházi Egyházmegye

Csépes János 1918. október 5-én született Királyházán, édesapja vasúti tisztviselő, édesanyja háztartásbeli volt. Hárman voltak testvérek, János görögkatolikus pap lett. 1938-ban feleségül vette Ivancsó Máriát, aki tízgyerekes papcsalád egyik gyermeke volt (édesapja Ivancsó Gyula verécei görögkatolikus pap, szintén hitvalló volt, mert őt is 25 évre ítélték).

Nagy boldogságban, mély hitben, szerényen éltek, négy gyermekük született. Igen lelkiismeretes, jó pap volt, szolgálati helyein szerették mind a felnőtt hívek, mind a gyerekek. Szeretett prédikálni, hitoktatni, a filiákat gyalog vagy lóháton látta el. 1949-től folyamatosan zaklatták. Rá akarták bírni, hogy térjen át a pravoszláv vallásra, de ő ezt semmiféle fenyegetésre vagy szép ígéretekre sem tette meg. 1950. augusztus 14-én letartóztatták és 25 év szibériai fogságra ítélték. Vele csaknem egyidejűleg a kárpátaljai görögkatolikus egyház likvidálása kapcsán 129 görögkatolikus papot ítéltek hasonlóképpen szibériai fogságra. Családját egy órán belül kilakoltatták a parókiáról. A sekrestyés néni fogadta be őket. Felesége – noha tanítónő volt – soha sem taníthatott, sok-sok nélkülözést, fizikai-lelki szenvedést megélve nevelte fel gyermekeit.

Csépes János atya Vorkután töltötte büntetését. Évente két alkalommal kaphatott otthonról csomagot, melyben csak bobajkát és mazsolát kért feleségétől, mivel ezzel tudott titokban misézni. A helyzetet korábban átlátó püspöke minden papját kötelezte, hogy a liturgia szövegét tanulják meg kívülről, így nem okozott problémát, hogy a priccsen fal felé fordulva a bobajkával – amiben a proszforához hasonlóan csak liszt, víz, élesztő és só van – és a beáztatott mazsolából kinyert borral misézzen. Fogolytársait mindig biztatta, paptársaiban tartotta a lelket. Egy barakkban volt Miskolczy Tivadar nőtlenül szentelődött görögkatolikus pap barátjával és Galambos József római katolikus atyával.

Sztálin halála után a vorkutai tábor lakói – más táborok foglyaival egyezve – sztrájkba kezdtek, és követelték szabadon bocsájtásukat, mivel politikai foglyok voltak. De erről szó sem lehetett, mivel a szénbányákban szükség volt a munkájukra. A lázadás odáig fajult, hogy a barakkokból a foglyok az udvarra rohantak tiltakozni. Csépes atya próbálta visszatartani őket, az egyik fogolytársa után ő is kiszaladt, hogy visszahúzza őt, lebeszélje a lázadókhoz való csatlakozásról, mivel látta, hogy ennek nincs értelme. Ekkor az őrök a lázadásra sortűzzel válaszoltak és az udvaron tartózkodó foglyok közé lőttek. 86-an meghaltak és több mint 300 sebesült volt. Csépes János atya 7 lövést kapott és a helyszínen meghalt. Barátja, Miskolczy atya megsebesült, de felépült. Neki mondta el János atya élete utolsó mondataként a következőt: „Micikét és a gyermekeket végtelenül szeretem, de mindennél jobban szeretem Krisztust”.

Családjából még egyik lánya él (78 éves), egyik unokája görögkatolikus papné lett és egyik dédunokája jelenleg teológus hallgató Nyíregyházán a Szent Atanáz Hittudományi Főiskolán.

Boldoggá avatási eljárását 2006-ban indították el.

A hallgatóság megrendülten maradt csendben az előadás után. Szívünkben hálával tértünk haza, részben hálát adva, hogy ilyen hitvalló vértanú hőseink vannak, részben azért is hálát adva, hogy minket – a sok-sok üldözés ellenére – nem állítottak hasonló döntés elé, nem vitték papjainkat Szibériába.

Szöveg és fotó: dr. Obbágy Veronika

Nyíregyházi Egyházmegye

„Az a szent, aki a környezetét is szentté teszi. Jézus Krisztus lelkesít, bátorít, biztat. Ezt tegyük mi is. Ezt jelenti kereszténynek lenni: lelkesítünk, reményt adunk. Attól, hogy elítéljük, nem lesz jobb a világ” – mondta Csaba testvér.

Ismert humorával fűszerezett előadása derűt varázsolt az arcunkra, lelkünkbe. Végül fáradhatatlanul dedikálta a hallgatóság által kért könyveket és időt nem sajnálva beszélgetett a hallgatóságból tovább ott maradottakkal és adott személyes tanácsokat azoknak, akik kérték. Élete hatalmas, hiteles példakép valamennyiünk számára.

Szöveg: dr. Obbágy Veronika, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye

„Hivatásomat, családomat, az egész életemet az őseimtől örökölt nagy hit és a Jóisten kegyelméből megkapott hit alakította. Minden ősöm olyan mélyen vallásos volt, hogy azt az anyatejjel szívtam magamba. A hitem megerősített és a hitemet is megerősítette az összes biológiai tanulmány. Az a fajta rendezettség, mely a világunkra, az emberi szervezetre jellemző: mindebben Isten teremtő ereje van. Főiskolai és egyetemi oktatóként, majd tüdőgyógyászként is az Isten teremtő erejének tudatosítását igyekeztem becsempészni a mindennapokba.”

Arra a két kérdésre kívánt válaszolni a továbbiakban, hogy miben adott többet számára vallásos orvosként élni, és hogyan adódtak ebből nehézségek.

„Többször átéltem tehetetlenségemet a gyógyításban (ez minden orvos fájó élménye), de Isten erejének nagyságát is: amikor a betegekért mondott imám segített. »Ki egyedül gyors vagy a segítségre Krisztus, mennyei látogatásodat szenvedő szolgádnak nyilvánítsd…« Ezt számtalanszor mondtam el életemben.”

„Minden nap imádkozom betegeimért és kérem a Nagy Gyógyító segítségét. Hiszen Ő a gyógyító és én örülök, hogy ebben segítője, munkatársa lehetek. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy Jézus jórészt gyógyító csodákat tett.”

A háromgyermekes édesanya viselkedése és beszédmódja is tükrözte meggyőződését, példát nemcsak a gyermekeinek, de a betegeinek, kollégáinak is ezzel tudott adni leginkább. Beszélt a családszeretetről, arról, hogy feladatának érezte és érzi mai napig: a férje papi hivatását minden erejével támogassa.  Ugyanakkor „a Jóisten megajándékozott azzal az érzéssel, hogy kifejezetten szeretem a beteg embert – mondta. Úgy gondolom, ez nagy kegyelem!”

„Pácienseim között sok a krónikus beteg, hosszan, évekig gondozom őket. Nagyon jól esik nekik, ha nemcsak testi, hanem lelki bajaikkal is törődöm: egy-egy jó szó, figyelmesség, egy-egy kérdés a családról, gyerekekről, unokákról, munkáról személyessé teszi a kapcsolatot. Türelemmel kell meghallgatni őket. Egyre több a pánikbeteg, a váróteremben pedig a tolerancia, a türelem is fogytán van. Ilyenkor csak a kedvesség, a mosoly segít.”

Az erő, mely a sokrétű munka elvégzéséhez szükséges, bevallása szerint a naponta látogatott liturgiákból és magából az Eucharisztiából származik. Orvosként tudatosabban ad hálát az egészségért, s az el nem imádkozott percek helyett (hiszen nem tudunk eleget imádkozni rohanó világunkban) böjtjeit ajánlja fel imaként, vagy egy személyért, akit Isten elé szeretne vinni szívében.

A nehézségeket sem hallgatta el, hiszen a hivatásának is megvannak a maga kihívásai (a folyamatos tanulás, fejlődés, készülés, az ügyelet), de önmagunk és hivatásunk alárendelése a férj (papi hivatás), egyház, a család érdekeinek még nehezebb. Ez együtt jár az engedelmességgel, a türelemmel, a nyitottsággal, hiszen „életünket, otthonunkat mások is »igénylik«: a pap és az orvos mindenkié”. A gyakorlati összehangolása a két hivatásnak is komoly szervezést kíván.

„Folyamatosan vigyázni kell, hogy 1-1 beteg meggyógyítása után nehogy büszkeség töltsön el – hiszen én csak tettem a Jóisten segítségével a dolgomat. Sokszor figyelmeztettem magam Szent Ágoston mondásával: »A büszkeség a jócselekedeteket is gáncsolja és azon mesterkedik, hogy kárba vesszenek«. Mégis itt el kell árulnom: a Szent Miklós-díj, melyet az egyházamtól kaptam, felülmúlja az összes szakmai elismerésemet.” 

Komolyan veszi a II. vatikáni zsinat rá vonatkozó passzusát, a világiak apostolkodásáról. A feltett kérdésre, miben is nehezebb vallásos orvos, papfeleségként orvos lenni így válaszolt összegzésképp: „ha igaz is az, hogy nehéz volt, elfelejthető, mert csodálatosan, minden pillanatomban éreztem és érzem a Jóisten kegyelmét.”

Mintegy hitvallásként mondta el Márai Sándor szavainak átiratát: az életnek értéket az a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. 

A tanúságtétel után kérdéseket tehettek fel a jelenlévők. Férje, dr. Ivancsó István atya, a Rókahegyi görög esték megálmodója megköszönte mindenkinek a jelenlétet, s arról tájékoztatott, hogy a következő alkalommal Böjte Csaba testvér fog tanúságot tenni szerzetesként hitéről.

A teljes előadás meghallgatható hamarosan podcast csatornánkon is.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyháza egyik városrészében, Rókahegyen egy kicsiny templomban – dr. Ivancsó István, itt szolgálatot végző görögkatolikus áldozópap kezdeményezésére – tartják a Rókahegyi görög esték elnevezésű rendezvényt, mely immár ötödik éve hívja minden hónapban előadásra vagy kulturális összejövetelre az érdeklődőket. 2023-ban a keresztény hit megélése, az arról való tanúságtétel lesz a központi motívuma a tervezett tizenkét estnek, mely során többek között orvos, politikus, szerzetes édesanya is beszél majd hitéről, istenkapcsolatáról.