✠    Pünkösd utáni lelki táplálék    ✠

2025

A lelki táplálék elején álló napi szentírási szakaszok szövege egyesek számára kényelmes volt, másoknak viszont felesleges, mert automatikusan kapják a telefonjukra.
Így visszatérek a korábbi gyakorlatra: csak a szentírási helyeket adom meg, s utána következik a magyarázat.

Egy újabb változás:
Ezután esténként fogom feltenni a magyarázatot. Hogy ne zavarjon meg senkit, hogy melyik napra szól.

Az én drága édesapámtól sokat tanultam. Ezt is. Egy kérdésre azt válaszolta, hogy akkor készül a prédikációjára, amikor kimondta az Áment. Megmagyarázta: amint befejezte a beszédet, tüstént elkezd készülni a következőre.
Továbbra is reggel elkészítem, de csak este teszem fel.

 

Pünkösd utáni 22. kedd

Kol 2,20-3,3
Lk 9,23-27

Magyarázat

Jézus, amikor a gondviselésről tanított, azzal fejezte be a mondanivalóját, hogy „keressétek elsősorban Isten Országát és annak igazságát” (Mt 6,33). A hangsúly arra esik, hogy „elsősorban”. Mert tudja a mi Istenünk, hogy sokmindenre szükségünk van az életünk fenntartásához. Ámde azok nem kerülhetnek az Istennel való kapcsolatunk elé! A mai szentírási tanításban is hasonló gondolatokat kapunk lelki táplálék gyanánt.

Szent Pál apostol arról ír, hogy „keressétek az odafönt valókat” és „az odafönt való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel” (Kol 3,1-2). Az előbbiek fényében kell ezt is értelmeznünk. Vagyis azzal a gondolattal, hogy „elsősorban”. Így keressük a föntieket, ne pedig a földieket. Mert nem szakadhatunk ki teljesen a világból. Egyébként pedig azt támasztja alá Pál apostolnak a mondata is: „ha feltámadtatok Krisztussal”. Amit lelkileg kell értelmeznünk. Hiszen még meg sem haltunk, akkor hogyan támadtunk fel vele? Lelkileg! Ez a fontos! A dolgokkal való törődésben is: a lelki dolgokra figyelve!

Jézus mai tanítása is ebbe illeszkedik be. Mellbevágó a mondata: „mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelke ennek kárát vallja?” (Lk 9,24). Bizony, a végső elszámolásnál már nem számít, hogy mit szereztünk meg magunknak a világból! Csak az számít, ami miatt a lelkünk nem károsodik. És természetesen az örök életben való boldogságunk sem csappan. Jó lenne, ha ennek fényében élnék az emberek az életüket. Persze, mi igyekszünk így élni. De azért résen kell lennünk, nehogy félrevigyen a világ szelleme!

Keressük az Isten Országát és annak igazságát. S olyan szerencsénk van, hogy meg is találjuk az igazságot, mert naponta táplálkozunk az Isten igéjéből, amely újabb és újabb szempontokat ad nekünk ehhez. Csak termékeny talajként fogadjuk be az isteni ige magvait – amint a vasárnapi példabeszédből hallottuk –, hogy meghozzuk a bőséges termést! Soha ne szégyelljük, hogy mi az Emberfiát követjük!

 

Pünkösd utáni 22. hétfő

Kol 2,13-20
Lk 9,18-22

Magyarázat

Valójában egy élet múlik azon, hogy elfogadjuk-e Jézus Krisztust. Sőt, nem is csak a földi életünk boldogsága, hanem annál mérhetetlenül több: az örök életünk múlik rajta! Ugyanis nincs más utunk az Atyához, csak őáltala (Jn 14,6). Rajta kívül nincs üdvösség. Ez egyszerűen annyit jelent, hogy ha valaki tudatosan és szándékosan elutasítja magától Jézus Krisztust, akkor veszélybe sodorja az üdvösségét, végső soron a kárhozat újára lép. Hála Istennek, mi nem ilyenek vagyunk.

De éppen ezért számunkra is fontosa kérdés, amit Jézus tett fel az apostolainak: kinek tartják őt (Lk 9,18). Miután pedig feltette a kérdést, nem elégedett meg általános válasszal. Nekik szegezte ténylegesen és konkrétan a kérdést: hát ti kinek tartotok engem (Lk 9,20). Felénk is ugyanezt a kérdést intézi. Te személyesen kinek tartasz engem? Péter apostol felismerte, hogy ő az Isten Fölkentje, vagyis Krisztusa. S tudjuk a nyilvános működésétől kezdve, hogy a Szentlélek kente őt fel, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek, gyógyítson, tanítson, végezze az üdvözítés munkáját (Lk 4,18). És ez az, ami személyesen rám is vonatkozik!

Mint ahogyan a mára rendelt apostoli szakaszból is hallottuk, hogy Jézus az üdvözítésünkre jött a világba. Azért, hogy bűneink adóslevelét szétszakítsa (Kol,2,13). Sőt, a keresztfára vigye, és úgy semmisítse meg. Ilyen nagy volt az üdvösségünk ára, de ő megtette. Nem sajnált érte semmit, még a saját életét sem. Nos, éppen ezért kell szeretettel feléje fordulnunk, elismerni őt a Megváltónknak és a világ Üdvözítőjének. Ha ezt megtettük, már elindultunk azon az úton, amelynek végén az üdvösség vár bennünket. De azért még sokat kell munkálkodnunk érte!

„Hát ti kinek tartotok engem?” Ott kell, hogy előttünk legyen állandóan ez a kérdés. Valójában sosem lenne szabad elfeledkezünk róla, és akkor nem követnénk el a bűnöket. Akkor mindig szeretettel fordulnánk Jézusunk felé, mert Péter apostollal tudnánk válaszolni, hogy a Fölkent, a Megváltó, az Üdvözítő az, akivel a legszorosabb kapcsolatot tarthatjuk – és ezzel a legjobban biztosítjuk az üdvösségünket. 

 

Pünkösd utáni 21. szombat

2Kor 3,12-18
Lk 6,1-10

Magyarázat

Az újszövetségi Szentírás tárja fel nekünk a kereszténység teljes igazságát. Fontos volt az ószövetségi törvény is, amely „nevelőnk volt Krisztusra” (Gal 3,24). Kellett, hogy azok, akik elfogadták, az igazság útján járjanak. Ám a teljesség Jézus Krisztusban tárult fel. Ő lett „a törvény és a próféták teljessége”, ahogy a pap a Szent Liturgia végén a csöndes imádságában mondja. A mai szentírási tanítás ezt a kettősséget tárja fel nekünk.

Fontos volt Mózesnek, a törvényhozónak a szerepe, de nem adta a teljességet. Jelképesen írja a Zsidókhoz írt levél szerzője, hogy „lepel borult az arcára” (2Kor 3,12). Tehát a teljesség még el volt rejtve, ami majd csak Jézus Krisztusban tárult fel. Sőt, kritikusan fogalmaz a szerző: aki ma is csak az Ószövetséget olvassa, az ugyanúgy nem jut a teljességre. Persze, nem szabad elítélni azokat a testvéreinket, akik még mindig – akár a leghűbben és legkövetkezetesebben is – az Ószövetséget követik, hiszen az is az Isten igéjét tartalmazza.

Az evangéliumi történet a kalász-szedésről szól. Az apostolok nem tartják meg a szombati nyugalmat: aratnak, csépelnek, úgy esznek (Lk 6,1). Persze, milyen aratás és cséplés ez? Legfeljebb a betűrágó írástudók és farizeusok tudnak belekötni. Az ő szemükben nem tartják meg az apostolok ószövetségi törvényt. Nos, Jézus éppen ezért helyreigazítja őket. Mert Jézus felülmúlja a Törvényt. Ő ura a szombatnak is (Lk 6,5). És ezt be is bizonyítja a csodás gyógyításával.

A mai szentírási tanításból tehát nagyon fontos dolgokat tanulhatunk meg. Fontos az Ószövetség, mert az Újszövetség előzetese. De még nem tartalmazza a teljességet, ami csak Jézus Krisztus érkezik el. Ő pedig az Újszövetségben feltárja nekünk a teljes igazságot. A Törvényről is, Isten szeretetéről is, az ő földi működéséről is. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert ez a legfontosabb számunkra, ami az ő üdvözítő tevékenységében nyilvánul meg. Ami egészen a keresztig – és majd a feltámadásig tart.

 

Október 31.

Zsid 13,17-25
Jn 10,9-16

Magyarázat

Ma Romzsa Teodor görögkatolikus püspök atyára emlékezünk, aki jó pásztorként életét adta a hitéért, a juhaiért, görögkatolikus egyházáért, amikor a kommunisták semmiféle nyomására és erőszakoskodására nem engedett, nem lett ortodox, nem tért át a pravoszláv egyházba. Így a híveit is megőrizte az igaz hitben, a katolikus egyház teljességében, a pápa főségében.

A mai evangéliumi szakaszból ki lehet emelni azt a mondatot, ami a végén hangzik el: „hallgatni fognak szavamra” (Jn 10,16). Ezt érezhette Teodor püspök atya is, amikor elvállalta, hogy az ősi munkácsi egyházmegye püspökévé szenteljék. (S ezt éppen a mi püspökünk, Dudás Miklós atya végezte.) A püspök feladata a kezdeti időktől az, hogy hirdesse az evangéliumot, átadja Krisztus tanítását az embereknek. Ma is ez az egyik legfontosabb feladata. Nos, ő éppen ezt tette, hirdette az Isten igéjét, hogy hallgathassák az emberek, hogy hallgassanak őrá, hogy megmaradjanak az igaz hitben.

Ehhez kapcsolódik a mára rendelt apostoli szakasz végén elhangzó mondat is: „testvérek, vegyétek jó néven az intés igéjét” (Zsid 13,24). A püspöknek – mint egyházi elöljárónak – inteni is kell az embereket. Mint ahogyan Teodor püspök atya is ezt tette. Intette őket, óvta őket, nehogy elhagyják a katolikus egyházat. És azok, akik jó néven vették ezt az intését, azok meg is maradtak az egyházi hűségben. Úgy lett hiteles az intése, hogy ő maga is komolyan vette azt, és példát mutatott a híveinek. Mert mindig a példa a leghitelesebb tanúság.

Amikor Teodor püspök atyát ünnepeljük, akkor vegyük komolyan azt, hogy nekünk is hallgatnunk kell az általa és a püspökök által közvetített isteni igére. Akkor is, ha az intésként hangzik felénk. Mert bizonyára óvni akarnak bennünket, ha nem is az ortodox egyházba való téréstől, de minden más olyan dologtól, ami eltávolítana bennünket Jézus Krisztus igazi tanításától.

 

Pünkösd utáni 21. csütörtök

Kol 1,24-2,1a
Lk 9,7-11

Magyarázat

„Krisztus közöttünk” – hangzik el görögkatolikus egyházunkban a nagy ünnepek alkalmával, amikor a pap homlokunkat megkeni a megszentelt olajjal. Öntudatosan válaszoljuk, hogy „Van és lesz”. Igen! Jézus azt ígérte, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek az ő nevében, ott van közöttük (Mt 18,20). Milyen jó, hogy mi is ennek a tudatában lehetünk itt együtt, vele együtt, és egymással is közösségben. A legfontosabb, hogy közöttünk van!

Ezt a tanítást hallottuk ma Szent Pál apostoltól a mára rendelt apostoli szakasz közepén: „Krisztus közöttetek van, és ez az eljövendő dicsőség reménye” (Kol 1,27). Az apostol – mint látjuk – már a távlatba tekint. Mert az is fontos, hogy Jézus itt van, velünk van, de az is fontos, hogy a megdicsőülésünk reménye. Vagyis, hogy az örök élet boldogságában, a megdicsőült állapotban is vele lehetünk. Ehhez az kell, hogy minél többet legyünk vele együtt a földi életünkben, tudatosan éljük meg, hogy közöttünk van.

A mai evangéliumi szakaszban Szent Lukács evangélista arról ír, hogy Heródes nem volt Jézussal. még kevésbé volt közösségben vele. De már hallott róla (Lk 9,7), és nem tudta őt hová tenni. Ezért érdeklődött másoktól, hogy ki is volt valójában Jézus. Sajnos, amint a történelem igazolja, a későbbiekben sem „tért meg”, nem lett közösségben Jézussal. Annál inkább a tömeg, amelyik Jézus után ment Betszaidába. És olyan közösségbe jutottak Jézussal, hogy közvetlenül hallgathatták a tanítását, illetve meg is gyógyultak a belőle fakadó isteni segítség által.

Milyen jó, hogy közöttünk is itt van Jézus! Felénk is árasztja a kegyelmét. Bennünket is tanít. Nekünk is adja a gyógyulás kegyelmét. Testileg is, lelkileg is. Ha kitárjuk a szívünket és lelkünket, be is fogadhatjuk ezt. A jövőbe tekintve pedig: ténylegesen Ő a mi megdicsőülésünk reménye is. Csak akarjuk vele a kapcsolatot! Mert ő mindig kitárva tartja felénk a kezét, ahogyan földi életének utolsó pillanataiban tette, illetve, miközben a mennyekbe emelkedett.

 

Pünkösd utáni 21. szerda

Kol 1,18-23
Lk 8,22b-25

Magyarázat

Nemcsak a mai napra, hanem egész keresztény életünkre eligazítást ad Szent Pál apostol a kolosszei híveknek írt levelében: „ne tántorodjatok el az evangélium reménységétől, melyet hallottatok” (Kol 1,23). Olyan mondat ez, amit nem is kellene magyarázni, hiszen egyértelmű: kövessük az Evangéliumot! És ne tántorodjunk el, vagyis legyünk következetesek. Lehet idézni a lelkiatyák tanácsát, hogy a lelki életben nincs vakáció.

Szent Pál apostol akkor tanítja az idézett mondatot, miután a megváltásról írt. Jézus Krisztusban kiengesztelődött az Isten irányunkban (Kol 1,20). Megbékéltette az Atyát: békességet szerzett. Nem is akármilyen áron: a kereszten történt megváltással. Így, ezt elfogadva és követve, majd tisztán állhatunk eléje az ítéleten. Mert békességben lehetünk vele.

A mai evangéliumi szakaszban egy másfajta békességről hallottunk. Ez is Jézus munkálkodásának az eredménye volt. Még nem a kereszten történt áldozati halálával, hanem azzal, hogy a végveszélyben lévő apostolain segített. Parancsolt a viharnak, a szélnek, erre „elült a háborgás, és minden elcsendesedett” (Lk 8,24). Békesség lett a nagy veszélyben: megmenekültek! Miért ne hinnénk, hogy Jézus ma is képes segíteni, ha veszélyben vagyunk? Még akkor is, ha nem olyan nagy veszedelemben, mint az apostolok. De ő akkor is segít.

Ha nem tántorodunk el az evangélium reménységétől, akkor megérezhetjük. Betegségünkben is, meg a mindennapi dolgainkban is: hogy velünk van Jézus. Ő soha el nem hagy bennünket. Ha nem érezzük, akkor ne őbenne, hanem magunkban keressük a hibát, hogy mi az akadálya annak, hogy elérkezzen hozzánk az ő szerető segítsége. Mi ne essünk abba a hibába, hogy Jézust okoljuk, ráadásul igaztalanul, hogy Ő nincs velünk. Mert velünk van! Csak ne tántorodjunk el az evangélium reménységétől!

 

Pünkösd utáni 21. kedd

Kol 1,1-3a.6b-11
Lk 8,1-3

Magyarázat

Keresztény életünk Jézus követését jelenti. A Szentírásból egyre jobban megismerhetjük őt, és megláthatjuk azt az utat, amin őt követhetjük. Ezért kell napról napra táplálkozni az Isten igéjéből. Az Egyházunk gondoskodik is arról, hogy ez minden nap így legyen, amikor a liturgia folyamán adja nekünk a tanítást. Ezt pedig ki is egészíthetjük, mert a Bibliát bárhol, bármikor olvashatjuk.

Ma olyan felszólítást kaptunk az apostoli szakaszból, hogy az Úrhoz méltóan éljünk, mindenben a tetszése szerint (Kol 1,10). Ez az igazi keresztény élet. Az, hogy méltók legyünk a Mesterünkhöz. Hogy meglássák az emberek, hogy van eszményünk, Akit követünk. Méltóan élni Krisztushoz! És tovább lépve: a tetszése szerint élni! Márpedig azt nem is kell részletezni, hogy mi az ő tetszése: a szeretet főparancsának a teljesítése.

A mai rövid evangéliumi részlet is hasonlót tár elénk. Azt hallottuk, hogy miközben Jézus tanít az Isten Országáról, és bejárja a városokat és falvakat, ott vannak vele a tanítványai. Akik nyilván hozzá méltóan élnek, és az ő akaratát teljesítik. (Egy kivétel volt: az áruló Júdás.) De felfigyelhetünk arra, hogy nemcsak azok voltak vele, nemcsak azok hallgatták, nemcsak azok éltek tetszése szerint, akiket név szerint kiválasztott, hanem még asszonyok is elkísérték, akik vagyonukból gondoskodtak róla (Lk 8,3). Bizonyos szempontból tehát ők még többet is tettek, mint a „hivatalosan” kiválasztottak.

A lényeg az, hogy példát adnak: akár Szent Pál apostol azzal, hogy buzdít a Krisztushoz méltó életre és az ő követésére, vagyis a tetszése szerint való életre, akár az evangélista azzal, hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy nemcsak a kiválasztott apostolok, hanem önszántukból hozzá csatlakozó asszonyok gondoskodtak róla. Előttünk áll tehát a kettős példa. Akkor járunk jó úton, ha megpróbáljuk követni, megpróbálunk az elénk tárt eszmény szerint élni.

 

Pünkösd utáni 21. hétfő

Fil 4,10-23
Lk 7,36-50

Magyarázat

A mai evangéliumi szakasz központi gondolata mindannyiunkra érvényes: „Bocsánatot nyernek bűneid” (Lk 7,48). Sajnos, mindnyájan bűnösök vagyunk, kisebb-nagyobb bűnök szennyezik a lelkünket. De ha bűnbánó lélekkel Jézushoz fordulunk, akkor ő megbocsát. A bocsánatában pedig akkor lehetünk biztosak, ha ezt a szentgyónás szentségében tesszük, amiben mindig ő működik a papon keresztül.

A mai evangéliumi szakaszban arról hallottunk, hogy egy bűnös asszony ment Jézushoz (Lk 7,38), nem is csak úgy egyszerűen, hanem a bűnbánat cselekedetével, mert illatos olajat hozott a megkenésére. Bizony, bűnbánattal volt tele. Talán még jobban, mint az olajjal teli korsója. Vagy a bűnökkel teli lelke. Tudták róla az emberek, a házigazda is, hogy mennyire bűnös nő. De Jézus a várakozásuk ellenére nem elutasította magától, hanem eltörölte az összes bűnét. Mind az összeset. Pedig sok volt neki. És ezért sok bocsáttatott meg neki! Mert Jézusból áradt a kegyelem. Kolátlanul.

Mint ahogyan a mai apostoli szakaszban is felfedezhetjük a kegyelem áradásáról szóló híradást. Szent Pál apostol a levele végén megköszöni a filippi híveknek mindazt a gondoskodást, amit nyújtottak neki. És ez nem is csupán egyszerű köszönet. Magasabb szintre emeli azt: „Az én Istenem kielégíti majd minden szükségeteket gazdagsága szerint dicsőséggel Krisztus Jézusban” (Fil 4,19). Persze, itt az apostol a hívektől kapott földi dolgok viszonzására gondol. De a „minden szükséglet” kielégítésébe nyugodtan belefoglalhatjuk az egyik legnagyobb szükségletünket is: a bűnök megbocsátását is!

Milyen jó tudnunk, hogy bocsánatot nyernek a bűneink! Ha csak egy bűnünk van, az is. De ha sok, akkor azok is. Persze, Jézus nem arra buzdít, hogy sok bűnt kövessünk el, amikor azt mondja, hogy akinek sok bocsáttatik meg, az jobban szeret. Mi próbáljuk meg úgy is jobban szeretni őt, hogy nem követünk el sok bűnt! És erre a mai napon is törekedhetünk, sőt törekednünk is kell rá.

 

Pünkösd utáni 20. szombat

2Kor 1,8-11
Lk 5,27-32

Magyarázat

Amint nagyon jól tudjuk, a 2025-ös szentév jelmondata: „A remény zarándokai”, ami kötődik Ferenc pápa Legutolsó bullájához, melynek a címe: „Spes non confundit”, azaz „A remény nem csal meg” (Róm 5,5). A remény zarándokai vagyunk a földi életükben, amíg az örök életben be nem teljesedik minden reményünk. Valahogy a nem keresztény világ, a nem nagyon vallásos emberek is érzik és tudják ezt, mert gyakran hallható a közmondásszerű mondat: „A remény hal meg utoljára. S nem véletlen, hogy Prohászka Ottokár püspök jelmondata volt: „Dum spiro, spero = amíg élet, remélek”.

Szent Pál apostol a mai tanításában a reménységre alapoz. Megéli, hogy üldöztetések közepette kell hirdetnie az evangéliumot. Leírja, hogy már az életéről is lemondott. Sőt, a halálos ítéletet is elfogadta (2Kor 1,9). Ámde mégsem esik reménytelenségbe! Hogy is írja? Nem magában bízik, hanem Istenben, aki a halottakat is feltámasztja. Mi ez, ha nem a legmegalapozottabb remény az ő részéről? Folytatja is: beléje veti a reményét (2Kor 1,10). A nehézségek, az üldöztetés, az életveszély közepette nyilatkozik így. Vegyünk példát róla, hogy a mi reménységünk is szilárd legyen!

A mai evangéliumi szakasz Lévi meghívásáról szól, akiből Szent Máté apostol lett. Jézus csak annyit mondott neki, hogy „kövess engem”, s ő habozás nélkül megtette. „Otthagyott mindent, fölkelt, és követte őt” (Mt 5,28). Bizonyára nem lehetett egyszerű dolog az egész addigi életét feladni: megélhetést, munkát, biztos egzisztenciát. De Jézus szava olyan volt, amely reménnyel töltötte el: érdemes őt követni. A meghívásig csak abban reménykedhetett, hogy egyre több lesz a pénze, egyre jobb módban élhet, vagy – hogy ne túlozzunk – legalábbis nem lesz kevesebb. De egy pillanat alatt felismerte, hogy Jézustól többet remélhet. Sőt, mindent!

Ha olykor reménytelenségbe esnénk, gondoljunk Szent Pál apostolra, aki a legnagyobb veszélyben is tudott remélni, tudott bízni abban, hogy Isten megmenti! Gondoljunk Máté apostol, evangélistára, aki szintén átlátta és belátta, hogy Jézustól tudja a legtöbbet remélni. Ne elégedjünk meg a közmondással, hogy a remény hal meg utoljára, hanem mi alapozzunk a Szentírás tanítására! Minél szorosabb kapcsolatban vagyunk Jézussal – a reménység kötelékében –, annál biztosabbk lehetünk az ő szerető segítségében.

 

Pünkösd utáni 20. péntek

Fil 3,8b-19
Lk 7,31-35

Magyarázat

Hasonulnunk kellene a világ szelleméhez, ahogyan azt első hallásra a mai evangéliumi szakasz elején hallottuk? Nem! Nem a világot kell követnünk. Már az egyik legősibb keresztény irat, a Diognétoszthoz írt levél is erről tanít. Az ismeretlen szerző megírja, hogy bár a keresztények a világban élnek, de mégis másként élnek, mint a pogányok. Nem szakadnak ki a világból – nem is tehetik –, de felülemelkednek rajta: Jézus Krisztust követik, nem a világ szellemének hódolnak. Ma is így kellene ennek lennie!

Az evangéliumban Jézus a gyermekeket idézi, akik furulyáztak így is, meg úgy is, de a társaik nem kapcsolódtak hozzájuk (Lk 7,32). Nos, ezek ellen szól Jézus. Nem az a baj, hogy nem alkalmazkodtak, hanem az, hogy nem fogadták el a meghívást. Ez kiderül a szöveg folytatásából. Mert Jézus elmondja, vannak, akik nem fogadták el Keresztelő Jánost, és nem fogadják el őt sem, az Emberfiát. Nos, ez a kis példabeszéd értelme a muzsikáló gyermekekről és társaikról.

A mai apostoli szakasz elején pedig Szent Pál éppen azt mondja, hogy mennyire elfogadta Krisztust: érte mindent veszteségnek tart (Fil 3,8). Számára Ő mindennél fontosabb, mindent kész veszni hagyni érte. Tehát pont ellenkezője annak, ahogy a piaci gyermekek viselkedtek! Sőt! Az apostol előre – és nem hátra – tekint, és fut a kitűzött cél felé, mert tudja, hogy az őt meghívó Jézustól kapja a legnagyobb jutalmat. Ő is elhagyta tehát a világ szellemét, gyökeres fordulatot vett az élete.

Mi is a világban élünk. De egy kicsit másképpen, mint az emberek nagyobb része. Éppen a napokban megjelent egyházi statisztikából lehet tudni, hogy a világ lakosságának már egyhatodát sem teszi ki a keresztények száma. Pedig egykor a fele volt! De azért, ha kevesen is vagyunk, legyünk igazi Krisztus-követők, akik nem a világ szelleméhez igazodnak!

 

Október 23.

Gal 1,11-19
Mt 13,54-58

Magyarázat

A mai napon Szent Jakab apostolra emlékezünk, akit „az Úr rokona” névvel látott el a hagyomány. A Szentírás – az akkor szóhasználat szerint – az Úr „testvérének” nevezi. Ám jól tudjuk, hogy az akkor használt szó távolabbi rokonsági fokot is kifejezhetett. Így valójában – ismét a hagyományra alapozva és hagyatkozva azt mondhatjuk, hogy Jézus unokatestvére volt Szent Jakab apostol. Mindezen túl azonban az a fontos, hogy milyen szoros kapcsolatban volt vele. Nekünk is ezt a szoros kapcsolatot kell ápolnunk Jézussal!

Hogy hol kezdőik ez? Meghallhattuk a mai evangéliumi szakaszból, amelynek a kezdetén az áll, hogy Jézus tanította az embereket (Mt 13,54). A názáreti zsinagógában lévők pedig hallgatták őt. Sőt, nem is csak felszínesen tették, mert csodálkozva kérdezgették egymástól, hogy hogyan tud ilyen mély tanítást adni, holott ők nem tudtak arról, hogy honnan tanulta. S ekkor mondták el, hogy ismerik a rokonságát. A „testvérei” között pedig Jakabot említik elsőként. A lényeg azonban az, hogy hallgatták Jézus tanítását, és komolyan meg is hallgatták azt. Mint ahogyan nekünk is tennünk kell!

Milyen mélyreható, hogy Szent Pál apostol is felhívja erre a figyelmünket a mai apostoli szakaszban! Mielőtt leírná, hogy milyen volt az „előélete”, vagyis, hogy üldözte a keresztényeket, felhívja a figyelmet arra, hogy milyen értéke van az Evangéliumnak. Nem emberektől kapta, nem is tanították rá, hanem közvetlenül az Úrtól kapta (Gal 1,11). Még azt is tudjuk, hogy a már feltámadott, megdicsőült Úrtól! És mennyire örülhetünk neki, hogy ez hitelesen jut el hozzánk! Ma is teljes eredetiségében hallhattuk a Szentírás hozzánk szóló tanítását.

Ez pedig ma arra buzdít, hogy legyünk szoros kapcsolatban az Úr Jézus Krisztussal! Az isteni kinyilatkoztatás biztosítékot ad arra, hogy a Szentírás teljes egészében hiteles. Nem mást, mint Isten felénk áradó üzenetét tartalmazza. Emberekkel íratta le Isten, de akkor is hiteles! Csak a szentírástudomány segítségével le kell hántani róla azt, ami az akkori kor szelleméből fakad. Ugyanis minden kor minden emberéhez akar szólni, és szól is. Hozzánk és nekünk is szól! Fogadjuk így!

 

 Pünkösd utáni 20. szerda

Fil 2,24-30
Lk 6,46-7,1

Magyarázat

Úgy jó, ha akaratunk találkozik az Isten akaratával. Keresztény életünk arról szól, amit a miatyánkban naponta imádkozunk: „legyen meg a te akaratod”. Persze, erre azt mondjuk, hogy nincs is ezzel semmi gond, mert keresztények vagyunk, és éppen azért vagyunk azok, hogy komolyan vegyük ezt. Ámde ha nem csak felszínesen gondolkodunk róla, akkor észrevesszük, hogy van tennivalónk! Ahogy Jézus mai buzdítása is szól: ássuk mélyre az alapunkat.

Igen, a mai evangéliumban – a sziklára, illetve a homokra épített ház hasonlatával éppen ezt akarja megtanítani nekünk (Lk 6,47). Nem elég csak szájunkkal megvallani őt, illetve a benne való hitünket, hanem meg is kell cselekednünk az ő akaratát. Vagyis megvallott a hitünket igazolnunk is kell. És ezt azzal tudjuk megtenni, hogy egyre jobban mélyítjük, és – egyáltalán – biztos alapra építjük azt. Mert oly sok minden fenyegeti a hitünket, hogy vigyáznunk kell rá, hogy meg ne inogjon. A megpróbáltatások idején sem.

Szent Pál apostol mai tanításában ez a gondolat is benne van. Kedves és hűséges munkatársát küldi a filippi hívek közé. Azt, aki előzőleg beteg volt. Nem is akármilyen beteg: „halálosan beteg volt” (Fil 4,27). De nem tudunk arról, hogy lázadt volna ellene, nem tudunk arról, hogy nem fogadta volna el Istentől. Bizonyára benne is ott volt a gondolat, hogy „legyen meg a te akaratod”. S ez példa számunkra is: hitünket megpróbálhatja a betegség. Nem azért, mert Isten rosszat akarna nekünk. Ő sosem akar rosszat. Legfeljebb megengedi, de azt is a mi érdekünkben, hogy javuljunk általa.

Az egyik egyházatya azt tanította, hogy „addig tanulj meg imádkozni, amíg egészséges vagy, mert utána már nehezen menne”. Biztos, hogy igazat tanított. Mert a betegség, főleg, ha súlyos, nagyon megpróbálja az embert. És ehhez kell, hogy a hite biztos és szilárd sziklára legyen alapozva. Ekkor igazolódik az, hogy nemcsak a szájával vallja meg Istenét, hanem az elfogadás cselekedetével igazolni is tudja a benne való hitét. Törekedjünk hát erre!

 

Pünkösd utáni 20. kedd 

Fil 2,16b-23
Lk 6,37-45

Mgyarázat

A mai evangéliumi szakasz azzal zárult, hogy a száj a szív bőségéből szól. Mindig így van ez, nemcsak a vallásos, hanem a hétköznapi életben is. „Ami a szívemen, az a számon” – tartja a magyar közmondás. Persze, ez általában az őszinteség kimondására vonatkozik. A Szentírás azonban bőségesen szól arról is, hogy nemcsak jó, hanem rossz dolgok is előtörhetnek onnan. Jézus még a kincsre is mondja ezt: ahol a kincsed, ott a szíved is. Akkor jó, ha az örök élet szempontjából értékes a kincsünk, nem csupán evilági értelemben! Így vagyunk a szavakkal is.

A mai apostoli szakaszban Szent Pál apostol elmondja afölötti örömét a filiipi híveknek, hogy apostoli munkája nem eredménytelen (Fil 2,17). Sőt, még annak is örülne, ha ennek érdekében a vérét ontanák. Micsoda szavak! Aztán pedig arra buzdítja a híveit, hogy örüljenek és örvendezzenek vele együtt. Nem másért. Ugyanazért, hogy az apostoli munka eredményes: Jézust tudja hirdetni. S ez nekünk is milyen nagy öröm: hozzánk is eljut a szava a Szentíráson keresztül!

Az evangéliumi szakasz végén pedig Jézus kimondja a már idézett mondatot: „a szív bőségéből szól a száj” (Lk 6,45). Mindkét irányban érvényes ez. Egyrészt az ítélkezés elkerülésére tanít: ne ítélkezzünk. Másrészt pozitív értelemben is szól: a szeretetről, az adakozásról. Tudjuk, hogy ez a keresztény életformához tartozik. De még nincs vége a tanításának, mert a szálka és gerenda hasonlatával visszatér az ítélkezés elkerüléséhez. Jó lenne, ha minél jobban odafigyelnénk erre, és minél jobban el tudnánk kerülni azt, hogy a rosszat lássuk az embertársunkban.

Legyen tele a szívünk szeretettel Isten és embertársaink iránt, akkor ennek bőségéből tudunk adni. Istennek is, aki ugyan nem szorul rá, de a vele való kapcsolatunk ránk hat vissza és nekünk okoz jót. Tudjunk adni embertársainknak is a szívünkben lévő bőségből. Főleg akkor, ha kegyelemmel van tele. Mert azt kifogyhatatlanul árasztja ránk az Isten, nekünk csak el kell fogadnunk és fel kell használnunk. Miért ne tennénk?!

 

Pünkösd utáni 20. hétfő

Fil 2,12-16a
Lk 6,24-30

Magyarázat

A boldogság milyen közel van a fájdalomhoz! Ezt juttatja eszünkbe a ami evangéliumi szakasz. Tegnap még a boldogságról hallottunk Jézustól; igaz, hogy az általa előtárt és javasolt boldogságokról. De ma már jajokat mond. Azokra, akik nem fogadják el az általa felajánlott utat.

Világos, hogy a mai evangéliumi szakaszban Jézus kinek mondja a jajokat (Lk 6,24). Azoknak a hozzá jövő zsidóknak, akik nem jószívűek, akik nem tudnak mások felé fordulni, akik csak magukra gondolnak, és csak úgy kívánják megtalálni a boldogságot. Pedig ő egészen mást mond a boldogságok szellemében, mintegy megfordítva a róluk szóló mondanivalóját. Tényleg arról van szó, hogy akik önző módon csak a maguk javát keresik, azok nem lehetnek boldogok, és azokra a jajok érvényesek. Nem is azért, mert Jézus büntetni akarja őket, hanem azért, mert maguk büntetik saját magukat: a boldogság elől való elzárkózásukkal.

Az apostoli szakasz ma ezt egészíti ki számunkra. Fő gondolata az első mondatban megtalálható: „Munkáljátok üdvösségeteket” (Fil 2,12). Hogyan tudjuk ezt tenni? Úgy, ahogy az apostol folytatja a tanítását: zúgolódás és habozás nélkül haladjunk előre az Isten útján. Ragaszkodjunk az élet igéjéhez. A nagybetűs Igéhez, Jézushoz, aki buzdít és óv bennünket. Buzdít a boldogság helyes keresésére, és óv a szeretetlenségtől, az önzéstől. Világos út! Világos, hogyan tudjuk munkálni az üdvösségünket.

A lényeg: ha tapasztaljuk is az életünkben, hogy a boldogsághoz nagyon közel áll a szenvedés, a jajok, ne torpanjunk. Ugyanis Isten az, az akarást és végbevitelt egyaránt munkálja bennünk. Nekünk csak csatlakoznunk kell hozzá, az ő akaratához, és akkor több lehet az életünkben az öröm és a boldogság. Tegyünk azért ma is, hogy így legyen! Csak rajtunk múlik.

 

 Október 18. 

Kol 4,5-11.14-18
Lk 10,16-21

Magyarázat

A mai napon Szent Lukács apostolt és evangélistát ünnepeljük, illetve őrá emlékezünk. Ő nem volt közvetlenül Jézus tanítványa, mégis evangélista lett belőle. Pogányként született, és felnőtt korában lett keresztény. Nagy műveltségre tett szert, kitanulta a gyógyítás tudományát is, így lett belőle orvos. Megadatott neki, hogy nemcsak testileg tudott gyógyítani, hanem az általa leírt Isten igéjével is. Ugyanis két műve is fennmaradt az újszövetségi Szentírásban: az evangélium és az Apostolok Cselekedetei.

Szent Pál, amikor a kolosszei hívektől elbúcsúzik a levelében, többek között ezt írja: „Köszönt titeket Lukács, a szeretett orvos” (Kol 4,14). Innen tudjuk, hogy ez volt a foglalkozása, tényleg orvos volt. Ugyanis önmagáról nem ír a műveiben, mert Krisztust akarja hirdetni, nem önmagát. Krisztust, aki számunkra is orvos. Mert elsősorban a lelkünket gyógyítja. Azzal, hogy megadja a megbocsátást, a bűneinkből való megtisztulást. De testi egészséget is adhat, ha az üdvösségünk javát szolgálja. Igen, Krisztus a mi igazi orvosunk, akit Szent Lukács is hirdetett.

A Szent Lukács tiszteletére előírt evangéliumi szakasz azzal kezdődik, hogy „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16). Jézus tehát azonosítja magát a tanítványaival az igehirdetésben. Így Szent Lukáccsal is, aki leírta az evangéliumot. Íme, ez is egy biztosíték arra, hogy ma is, mi is Jézust halljuk az evangélistája által leírt szavakból. De hallgatták őt akkor is, amikor Szent Pált elkísérte az apostoli útjain. Sőt, az Apostolok Cselekedeteiben többes számban ír, bizonyítva a jelenlétét. Mint a társa, ő is jól tudott görögül, így a pogányoknak is eredményesen hirdették az igét. De nemcsak nekik, nekünk is közvetíti az Isten igéjét.

Amikor Szent Lukács apostolt és evangélistát tiszteljük, fordítsuk figyelmünket arra, hogy jó orvosként gyógyítani akar bennünket is. Azzal, hogy nekünk is közvetíti Isten igéjét. És bizonyára azzal is gyógyítani akar minket, hogy közbenjár Istennél az érdekünkben a legfontosabb gyógyulásért: lelkünk meggyógyításáért. Amikor tiszteljük, köszönjük ezt meg neki!

 

Pünkösd utáni 19. péntek

Fil 1,27-2,4
Lk 6,17-23a

Magyarázat

A szentírási tanításban folytatódik a tegnapi gondolat, vagyis az, hogy az evangélium szellemében éljünk. Valójában, ha jól meggondoljuk, mi, keresztény emberek, nem is tehetünk mást. Hiszen Krisztust követjük. Az ő követésének pedig az alapokmánya az evangélium!

Szent Pál apostol azt üzeni, hogy az evangélium szerinti élet a hitre alapul. S ehhez hozzáteszi, hogy megkaptuk azt a kegyelmet, hogy szenvedjünk is érte. Mint ahogy neki is ez a sorsa. Kétféleképpen lehet ezt a szenvedést felfogni. Egyrészt úgy, hogy ténylegesen elviseljük a hátrányos megkülönböztetést, ami a hitünkért, illetve az evangélium szerinti életünkért ér bennünket. Másrészt pedig úgy, hogy nem adódik önmagától, hogy azt a magasabbrendű életformát megéljük, amit az evangélium szerinti élet kíván. Ezért küzdeni kell. Erről is ír az apostol.

Ami pedig az Úr Jézus a boldogságokról szóló tanításában elhangzik, az szintén erre a szintre helyezhető. Természetesen arról van itt is szó, hogy nem hétköznapi dolog az olyan életmód, amilyet a Jézus szerinti boldogságok szelleme megkíván. Mert a világ egészen másképp gondolkodik a boldogságról Nekünk pedig küzdelembe kerül, hogy ne ezt fogadjukeé, hanem Jézus tanítását, és az általa hirdetett boldogságok szellemében éljünk. Megéri!

Minél jobb keresztények kívánunk lenni, annál inkábbel kell fogadnunk, hogy nincs más utunk, mint az, hogy minél jobban megismerjük az evangéliumot, Jézus tanítását, és aszerint éljünk. Még szenvedések árán is ezt kell követnünk. És ide tartozik az is, hogy nem hódolunk be a világ szellemének! Továbbá: elfogadjuk, hogy van magasabb rendű boldogság is: az, amit Jézus tár elénk. Hogy ez végső soron az üdvösségbe vezéreljen minket.

 

Pünkösd utáni 19. csütörtök

Fil 1,20b-27a
Lk 6,12b-19

Magyarázat

„Éljetek méltóan Krisztus evangéliumához” – hallottuk a mai apostoli szakasz végén. Egy egész életre szóló felhívás ez számunkra. Sőt, minden keresztény ember számára nemcsak felszólítás, hanem figyelmeztetés is. Mert az, hogy valóban „méltóan” élünk Krisztus evangéliumához, az ténylegesen azt jelenti, hogy megéljük és megvalósítjuk a szeretet parancsát. Ugyanis ebben lehet összefoglalni az evangélium egész tartalmát: Isten- és emberszeretet!

Szent Pál apostol eme mondat előtt bemutatja, hogy ő valóban – követésre méltóan – megéli azt, amit tanít. Vagyis megéli az evangéliumot, mert megdicsőíti Krisztust a testében (Fil 1,20). Majd leírja azt is, hogy szeretne az Úrhoz költözni, eltávozni a földi testéből, és csak a hívek érdekében fogadja el az ittmaradást. Hogy merné azt mondani, hogy el akar távozni a földi életből, ha nem lenne méltó arra, hogy az üdvösségbe jusson?! Ehhez pedig az is hozzátartozik, hogy Jézus követésében az evangélium szerint él!

Megkapó a mai evangéliumi szakasz első mondata is: Jézus otthagyta tanítványait, felment a hegyre, és „az egész éjszakát Isten imádásában töltötte” (Lk 6,12). Nemcsak ekkor tette ezt, hanem gyakori magatartása volt. Még szenvedésének éjszakáján is, míg az apostolok aludtak, ő imádkozott. Hát nem ez a méltó a mi Istennel való kapcsolatunkhoz is? Hogy imádkozzunk, és hogy ne sajnáljuk rá az időt és fáradságot. A szentté avatott kalkuttai Teréz anya mondta, hogy ha sok a dolguk, bemennek a templomba egy órát imádkozni. Ha még több a dolguk, akkor két órát imádkoznak. (Hogy értsük: nem pedig egyet sem!)

Biztos, hogy sok mást is fel lehet és kell is sorolni ahhoz, hogy méltóan éljünk Krisztus evangéliumához. De ma az imádságra való odafigyelést kapjuk feladatnak a napi szentírási tanításból. Érdemes annak tudatában folytatni, és úgy végezni az imádságunkat, hogy nagy lehetőséget kapunk Istentől: az imádságban vele lehetünk, vele beszélgethetünk, vele tarthatjuk a kapcsolatot. Folytassuk a mai napunkat is ennek fényében!

 

Pünkösd utáni 19. szerda

Fil 1,12-20a
Lk 5,33b-39

Magyarázat

Mindegy, hogy milyen körülmények között vagyunk, a hitünket megélhetjük, az Isten iránti szeretetünket kifejezhetjük. Erre buzdít az egész Szentírás, valamint Jézus Krisztus evangéliuma, de a szentek példája is. Különösen a vértanúké. A mai szentírási tanítás megerősít bennünket ebben a tudatban. Hogy élni tudjuk vele.

Szent Pál apostol fogságban van. De nem panaszkodik. Milyen érdekes! Sokkal inkább fontosnak tartja, hogy bilincsekben is hirdetheti Krisztus evangéliumát. Sőt, még azt is megírja levelében, hogy a fogsága javára van az evangéliumnak (Fil 1,12). Gondoljunk csak bele! Így fel tudnak nézni rá. Ha pedig siránkozna és panaszkodna, akkor nem lenne miért tisztelni őt. Hát mi is példát vehetünk tőle: a siránkozásunk és panaszkodásunk kevesebbet ér, mint az, ha emelt fővel viseljük a nehézségeket, akár a szenvedést is.

Az evangéliumi szakaszban is megtalálható a gondolat, hogy minden körülmények között lehet Istent szolgálni. A farizeusok Jézus szemére vetik, hogy tanítványai nem böjtölnek úgy, mint ahogy Keresztelő Jánost követői teszik (Lk 5,34). És Jézus nem elzavarja őket, hanem igyekszik megmagyarázni. Példabeszéddel mondja el nekik, hogy majd az ő tanítványai is fognak böjtölni! Most még örülhetnek, hogy vőlegényként velük van. Most még nem kell régi ruhára új folt. Most még nem kell régi tömlő az új borhoz.

A lényeg a mai tanításból, hogy minden körülmények között megélhetjük a hitünket, az Istennel való kapcsolatunkat. S jobban tesszük, ha a rossz körülmények között is ezt tesszük. Mert ez nemcsak a mi javunkra szolgál, hanem mások felé is felhívó jel lehet.

 

 Pünkösd utáni 19. kedd

 

Fil 1,8-14
Lk 5,12-16

Magyarázat

Akkor járunk jó úton, ha az akaratunk találkozik az Isten akaratával. Ez keresztény életünknek az alapja. A hitet és a szeretetet ugyanis Tőle tanuljuk meg, ami az Ő legfőbb akarata, amit ki is nyilvánít irányukban. Ezt pedig a Szentíráson keresztül közvetíti felénk napról napra. A mai szentírási tanításban is megtaláljuk ezt a kettőst: az Isten akaratát és ez emberét. Láthatjuk azt is, hogy a kettő találkozásából micsoda eredmény születik!

Az evangélium arról szól a mai napon, hogy Jézus meggyógyít egy leprás embert. Hogyan teszi? Úgy, hogy kéri tőle ez a beteg! Nem is akárhogyan, hanem hittel eltelve, mert arcra borul előtte, és úgy kéri a segítséget. Akarja a leprától való megtisztulást. Jézus pedig válaszol a kérésére: „Akarom, tisztulj meg” (Lk 5,13). A két akarat tehát összetalálkozik, és nagy eredmény születik belőle. A gyógyíthatatlan leprától szabadul meg a beteg ember!

Az apostoli szakaszból is kiolvasható az Isten és az ember akaratának találkozása. Szent Pál imádkozik a filippi hívekért. Kegyelmet, isteni segítséget kér számukra, hogy növekedjenek a „megismerésben” (Fil 1,9), ami magába fogalja a hitet, illetve mindazt, ami a keresztény élethez tartozik, hogy „kifogástalanok” legyenek Krisztus előtt. Íme, az isteni és az emberi akarat találkozása! Illetve ennek a fontossága.

Nekünk is feladatunk, hogy folyamatosan előbbre jussunk az isteni akarat megismerése területén, annak fényében, amit Szent Pál apostol máshol ír: „Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek” (1Tessz 4,3). Az életszentségre pedig csak úgy juthatunk el, ha minél jobban elfogadjuk és hozzá csatlakozunk. Azt pedig a hitünkkel és a szeretetünkkel tudjuk leginkább igazolni. És végső soron ez vezet a végső „életszentségre”, az üdvösségre.

 

Pünkösd utáni 19. hétfő

Fil 1,1-7
Lk 4,38b-44

Magyarázat

Az Istennel való kapcsolat, vagyis a hit mindig erőt közvetít számunkra. Olyan erőt, amit máshonnan nem kapnánk meg. A Szent Liturgiában is ezt imádkozzunk: „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, leszállván tőled a világosság Atyjától”. Jézus sokat tanít a hit erejéről: még a hegyeket is meg lehet mozgatni vele. A mi esetünkre fordítva: minél erősebb a hitünk, annál jobban kitárulkozunk az Isten kegyelme felé, hogy befogadhassuk a tőle jövő segítséget.

A mai apostoli szakaszban Szent Pál apostol úgy üdvözli a Filippiben élő híveket, hogy „kegyelmet és békességet” kíván nekik. A legtöbbet teszi ezzel. És nem is csupán az üdvözlő mondatában teszi ezt, mert úgy folytatja, hogy gyakran megemlékezik róluk. Vagyis imádkozik értük, hogy minél több kegyelmet kapjanak. Mégpedig azért, hogy a megkezdett jó művet, vagyis a hitet és a vallásosságot teljessé tegye bennük az Isten. Milyen szép dolog ilyen kapcsolatban lenni másokkal! És mi miért ne tehetnénk meg? Imádkozhatunk másokért, kérhetjük Isten kegyelmét másoknak is!

A mai evangélium szakaszban maga Jézus teszi ezt. Persze, tudjuk, hogy ő maga a kegyelem forrása! Most is isteni segítségét nyilvánítja, a gyógyító kegyelmet adja Péter anyósának, amikor felemeli az ágyából. Csak szólni kellett az érdekében. Aztán pedig odavitték a betegjeiket Jézushoz az egész környékről, és rájuk is árasztotta a kegyelmét. Figyeljük csak meg: egymás után rájuk tette a kezét, és úgy gyógyította meg őket. Tehát kellett a személyes kapcsolat Jézussal. Aki nem akarja ezt, az nem kap tőle ilyen gyógyulást. Ezért érdemes a betegjeinknek elmondani, hogy forduljanak bátran Jézushoz!

Nos, a hit és ennek révén a kegyelem befogadása, egyáltalán: az Istennel való kapcsolat mérhetetlenül sokat jelent az embernek. Nekünk is. Érdemes tehát gondot fordítani rá. Mert mindig haladhatunk előbbre a hitünkben, az Istennel való kapcsolatunkban, és ha ezt tesszük, azzal mérhetetlenül sok segítséget kapunk tőle. Ne hagyjuk hát ki a kegyelem befogadásának lehetőségét a legkisebb mértékben sem!

 

Pünkösd utáni 18. szombat

1Kor 15,39-45
Lk 4,31-36

Magyarázat

Nem vagyunk egyformák. Sőt, sokféle ember létezik a világban. Nemcsak külsőleg különbözünk, hanem bensőleg is. Talán úgy még jobban. Azt sem tudjuk, kiben mi lakozik, mert nem látunk bele senkibe. A különbözőség a túlvilágon is megmarad. Ugyanis magunkat visszük „át”, és megdicsőült formában bár, de ugyanazok maradunk!

Szent Pál apostol a mai apostoli szakaszban éppen erről tanít. Olyan szemléletesen állítja elénk a testek különbözőségét, hogy a különféle állatokról beszél, meg az égitestekről. Mindegyik különbözik a másiktól. Mint ahogyan mi is különbözünk. És különbözik az evilági testünk is attól, miben a feltámadásban folytatódik a létezésünk. De érvényes a hasonlat: az elvetett magból kikelt növény különbözik az előbbitől, de mégis „ugyanaz” – csak a változáson átment formában!

A mai evangéliumból azt hallottuk, hogy Jézus ördögöt űzött. Az a szerencsétlen megszállott ember nem volt ugyanolyan, mint mások. Megszállva tartotta a gonosz lélek. De Jézus kiűzte belőle. Micsoda változás ment végbe benne! Többé már nem volt olyan, mint előtte volt. Bizonyára külsőleg is észre lehetett venni, mint más esetekben: hogy az ördögtől megszállottak mennyire nem normális életet éltek. Kárt okoztak magukban, sírboltban laktak és így tovább. A megtisztulás után azonban normális mederben folyhatott az életük.

Jézus velünk is ezt műveli. Nem akarja, hogy egyformák legyünk. Sem a földi életben, sem a túlvilági életben. De azt akarja, hogy mindig megújuljunk, mindig jobban legyünk, mindig a jobbra törekedjünk. És ebben segít is nekünk. Az „ördögűzéssel” is, amikor a szentgyónásban megtisztít a bűneinktől, és újra tiszta életet ad nekünk. Bizony, meg kell köszönnünk neki!

 

Pünkösd utáni 18. péntek 

Ef 6,18-24
Lk 4,22-30

Magyarázat

Megértés és meg nem értés. Sokszor találkozunk életünkben a két fogalommal. Az elsőnek örülhetünk, a másodikon bánkódunk. De hát ilyen az élet! Sokszor nem értenek meg bennünket mások. Vagy csak későn, utólag értékelnek bennünket. Meg a jó szándékunkat is. De azért ne adjuk fel, ha meg nem értéssel találkozunk: haladjunk a jó cél felé, ha igazunk van.

Szent Pál apostol, amikor elbúcsúzik az efezusi hívektől, megértést tanúsít irányukban. Sőt, annyira jó közösségben érzi magát velük, hogy imádságot kér tőlük, hogy jól végezhesse további apostoli munkáját (Ef 6,18). Aztán pedig a további megértés, illetve jó kapcsolat érdekében még azt is megírja nekik, hogy szolgatársát, Tichikuszt küldi hozzájuk, aki mindenről be fog számolni. A lényeg, hogy egyetértést tanúsít: világosan látszik, hogy nincs meg értés közöttük.

A mai evangéliumi szakaszban kettősséget találunk a témával kapcsolatban. A tömeg csodálkozik, ámul Jézus tanításán (Lk 4,22). Úgy tűnik, hogy megértik. De aztán jön az ellenséges hangulat, és így Jézus ellen támadnak, nem kell nekik a „próféta”! Sőt! Haraggal eltelve, még ki is hurcolják, felviszik a hegyre, hogy letaszítsák, megöljék. Íme, a kettősség! Nem kérdéses, hogy nekünk melyik csoporthoz kell csatlakoznunk. Csodálkozhatunk Jézus tanításán. De még inkább magunkévá tehetjük, hogy az üdvösség felé haladhassunk.

Amikor a hétköznapi életben találkozunk a meg nem értéssel, ne keseredjünk el. Ha a jó úton haladunk, ha a jó cél felé tartunk, akkor nincs miért bánkódnunk. Persze, ehhez kell egy biztos tudat. Mégpedig az, amit a hitünkben, végső soron Jézus tanításában találunk meg. Ezért kell napról napra táplálkoznunk a+ Szentírásból, Isten igéjéből!

 

Október 9.

1Kor 4,9-16a
Mt 9,36-10,8

Magyarázat

A mai napon Szent Jakab apostolra, Alfeus fiára emlékezünk (Mt 10,3). Ő volt az „ifjabbik” Jakab. A többi tizeneggyel hívta meg őt is az Úr. Apostoli munkáját Egyiptomban végezte, és a hagyomány szerint ott is halt vértanúhalált: keresztre feszítették. Példát ad nekünk is a Krisztus-követésre. Mint ahogyan a tiszteletére felolvasott szentírási szakaszok is ezt teszik.

Szent Pál apostol a Korintusiaknak írt első levelének mai részletében az apostoli munka megpróbáltatásairól ír. Arról, hogy az apostolok éheznek, szomjaznak, verést és üldözést szenvednek, hajléktalanok. De ők ezeket nem viszonozzák. Sőt! Áldást mondanak, tűrnek, jó szóval felelnek (1Kor 4,12). Bizonyára Szent Jakab apostol is ezt tette, így viselkedett. És ezzel számunkra is példát adott!

Az evangéliumi szakaszban az apostolok kiválasztásáról ír Szent Máté evangélista, közöttük Jakabról is. Szüksége van Jézusnak a küldöttekre, az „aposztoloszokra”, hogy az elcsigázott, kimerült, pásztor nélküli juhokra gondot viseljenek. Ő maga előre tudja a megpróbáltatásokat, ezért felruházza a apostolokat azzal az erővel, amit csak ő tud megadni. Így küldi őket az evangélium hirdetésére, a betegek gyógyítására, az ördögök kiűzésére (Mt 10,8). S övéi ezt a feladatot végzik az ő felhatalmazásával és megerősítésével. Jakab apostol is ezt teszi.

Az apostolok világba küldését is „értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért” tette Jézus. Hogy a világ végezetéig folytatódjék az evangélium hirdetése és a felülről jövő isteni segítség áradása és árasztása. Jézus kezdte, az apostolok folytatták az ő meghatalmazásából, és a mai püspökök és papok viszik tovább szintén a jézusi felhatalmazással. Jakab apostol emléknapján köszönjük meg a mi Istenünknek, hogy így gondoskodik rólunk!

 

Pünkösd utáni 18. szerda 

Ef 5,25-33
Lk 4,1-15

Magyarázat

A mai napon is olyan fontos tanítást kapunk a Szentírásból, amin el kell gondolkodnunk. Igen, elmélkedni kell róla, hogy az igazi tartalmát megérthessük. Mert a Szentírás nem minden mondata olyan egyszerű, hogy első hallásra, első olvasásra érthető legyen. Már Szent Pál apostol is azt tanítja – persze csak jelképesen –, hogy nem mindenkinek való a szilárd táplálék, előbb tejjel kell táplálkozni (1Kor 3,2).

Ezek fényében látjuk azt, hogy Szent Pál apostol a mai apostoli szakaszban a férfinak a felesége iránti szeretetéről beszél (Ef 5,25). Folytatódik a tegnapi téma: a férfi áll a középpontban – a kor szellemének megfelelően. De ezt az apostol arra használja, hogy Krisztusnak az Egyház iránti szeretetéről tanítson. A jegyesi, a házassági viszony áll fenn közöttük. Amint Krisztus szereti az Egyházat, úgy kell szeretnie a férjnek a feleségét: mert ez az alapképlet, amiben érvényesül a hasonlat. De nyilván vonatkozik a feleségre is, akiről itt az apostol csak annyit ír, hogy „tisztelje a férjét” (Ef 5,33).

A másik értelmezendő dolog a mai szentírási tanításban ott jelentkezik, hogy Jézus megkísértéséről hallottunk. Tegnap a családfájával kapcsolatban láttuk, hogy teljesen emberré lett (Istenségé megtartva), és ennek aláhúzása jelenik meg itt, a folytatásban. Annyira ember lett Jézus, hogy a kísértő, a gonosz, az ördög megkísértette. Mint ahogy minden ember körül ott sündörög. Jézus sem volt kivétel. Ámde abban kivétel lett, hogy nem engedett neki! Egy szikrányit sem! Jól tudjuk, a kísértés önmagában nem bűn. Ellent lehet állni neki. A beleegyezéssel válik bűnné! És Jézus éppen ebben mutat példát: ne egyezzünk bele! Így nem követjük el a bűnt.

Mindenesetre, a mai szentírási szakaszok megtanítanak bennünket arra, hogy értelmeznünk kell az Isten igéjét. A nem közvetlenül vagy nehezebben érthető részeket jobban meg kell fontolnunk, elmélkedéssel. Fontos tudatosítanunk, hogy nem csak úgy általánosságban van jelen a leírt szövegben, hanem az életünkbe akar behatolni, hogy alakítsa azt. Mert az Isten igéje ilyen!

 

Pünkösd utáni 18. kedd

Ef 5,20-25
Lk 3,23-4,1

Magyarázat

A mai szentírási tanítás értelmezése meglehetősen nehéz. De nem azért adja az Egyházunk, hogy akkor ne is foglalkozzunk vele, ne is igyekezzünk lelki hasznot meríteni belőle. Mert Isten igéjéről van szó. Erről pedig Szent Pál ezt írja: „Minden Istentől sugalmazott Írás hasznos a tanításra, az intésre, a feddésre, az igaz életre való nevelésre” (2Tim 3,16). Így próbáljuk megközelíteni a mai szentírási tanítást is!

Az evangéliumból Jézus Krisztus „családfáját” hallottuk, amit Szent Lukács evangélista írt le. Szent Máté is megírta egy kissé másképp, azt karácsony előtt szoktuk felolvasni. Nos, sok-sok név felolvasásáról van szó. De nem öncélúan. Az evangélisták azért állították össze, hogy igazolják: Jézus Krisztus valóságos ember, aki asszonytól született (Gal 4,4). Ez a lényeg! Ezt tárja elénk az Egyházunk. Jézus Krisztus nem idegen tőlünk, mert embertestvérünk. Persze, nem feledjük, hogy valóságos Isten is!

A mai apostoli szakasz is furcsa, és értelmezésre szorul. Szent Pál apostol a kor szellemének megfelelően arról ír, hogy a férfi feje az asszonynak, hogy az asszony alá van rendelve a férfinak, hogy az asszonynak mindenben engedelmeskednie kell a férfinak. Ez tehát a kor szellemének megfelelő tanítás. Abból az időből, amikor még nem volt női emancipáció. Ám Szent Pál apostol felhasználja arra, hogy a házasságot – mai kifejezéssel élve – „családegyháznak” tekinti. És – rendes esetben – a férfi, a családapa a fő, a fej a családban, a házasságban. Ezzel lehet tompítani, illetve helyesen értelmezni a mai apostoli szakasz tanítását.

A lényeg az, hogy a Szentírást a jóságos Istenünk azért adta nekünk – embereken, vagyis a szent írókon keresztül, de Ő adta (!) – azért, hogy az üdvösségünket szolgálja. Ezért a nehezen vagy nehezebben érthető részeket is értelmeznünk kell. Ugyanis nincs benne olyan rész, amely felesleges lenne. Egészen egyszerűen azért, mert akkor az a részlet nem jött volna létre. Nos, ezért kell értelmeznünk!

 

Pünkösd utáni 18. hétfő 

Ef 4,25-32
Lk 3,19-22

Magyarázat

Volt egy nagyon idős görögkatolikuks pap bácsi, akit fiatal koromban ismertem. Nagyon-nagyon távolról még rokonom is volt. Ő esténként így szólt a feleségéhez: „Asszony, tudod, a nap lenyugvóban van”. Ezt azért mondta, hogy úgy feküdjenek le este, hogy ne nyugodjék le a nap haragjuk fölött. Éppen erről tanít ma bennünket Szent Pál apostol.

„A nap ne nyugodjék le haragotok fölött” (Ef 4,26) – áll a mai apostoli szakaszban. Azért, hogy kibéküljünk embertársainkkal, ha kell, a házastársunkkal is. Hogy ne adjunk helyet az ördögnek. Mi a biztosítékunk arra, hogy számunkra (is) fölkél a Nap? Lehet, hogy ez az utolsó éjszakánk. És akkor a kárhozat végleges és örökké tartó éjszakája következzen ránk? Mert nem tudtunk megbocsátani? Illetve, nem tudtunk bocsánatot kérni? Addig kell munkálkodnunk – a bocsánatkérésen és a megbocsátáson is –, „amíg nappal van” (Jn 9,4). Magyarán: amíg lehetőségünk van rá.

Keresztelő János nem haragudott Heródesre, mert nem olyan ember volt. De mert egyenes ember volt, „megrótta” az erkölcstelen élete miatt (Lk 3,19). Neki ezért nem kellett bocsánatot kérnie a királytól. Mert mindenki tudta, hogy erkölcstelen kapcsolatban él Heródiással. Ám Heródesnak annál inkább kellett volna bocsánatot kérni nem is annyira Jánostól, mint magától az Istentől! Mert a bűn, az bűn! És bűnbánat, bocsánatkérés nélkül nincs bocsánat. Még azt is tudjuk a király helytelen viselkedéséből, hogy tetézte a bűnét, Jánost kivégeztette. Még egy évtizedet élt bűnben Heródes Antipász, és addig ki tudja, hányszor nyugodott le a Nap fölötte úgy, hogy nem kért bocsánatot? Belegondolni is rossz!

A Szentírás mai tanítása alapján (is) próbáljuk meg komolyan venni a felelősségünket. Ne nyugodjék le a nap a haragunk fölött. Igyekezzünk bocsánatot kérni, és igyekezzünk megbocsátani, nehogy holnap már késő legyen! Ugyanakkor köszönjük meg a jó Istennek, hogy erről tanítást ad nekünk a Szentíráson keresztül, és hogy Ő mindig kész a megbocsátásra, ha őszintén bocsánatot kérünk tőle. Ő nem haragszik ránk!

 

Pünkösd utáni 17. szombat 

1Kor 14,20-25
Mt 25,1-13

Magyarázat

Emberek vagyunk, emberi módon viselkedünk, nem tudjuk levetni az emberségünket. Ez egyrészt nagyon jó, mert Isten dicsőségét és az emberek javát tudjuk szolgálni ezáltal. Másrészt viszont rossz is, mert fenyegetést is jelent emberi mivoltunkban. Ha nem figyelünk eléggé, akkor könnyen rossz útra tévedhetünk.

Ezek fényében figyelmezteti Szent Pál apostol a korintusi híveket a levelében, hogy jól használják fel az emberi mivoltukat az Isten dicsőítésében is. A nyelveken való szólás, illetve imádkozás a régi időkben sokkal gyakoribb volt, mint most, bár néhol előfordul. El kell fogadnunk az apostol útmutatását: az Isten dicsőségét kell hogy szolgálja, mert ezáltal válik az emberek javára. Ha a mi közös imádságunkban, mint ebben a Szent Liturgiában, nem is alkalmazzuk, azért úgy kell imádkoznunk, hogy az embertársunk épülésére legyen.

Emberi viselkedés rejlik a tíz szűzről szóló példabeszédben is. Emberi vonás, hogy elfáradtak, elálmosodtak, elaludtak a balga szüzek. Nem is lenne ezzel semmi gond, ha gondoskodtak volna tartalék olajról a lámpásuk világításához. Az volt a gond, hogy ezt nem tették meg! Nem gondoskodtak tartalékról. Elég lett volna pedig egy kicsiny mennyiség: nem kellett volna hajnalig égetni a lámpájukat, elég lett volna addig, amíg megérkezik a vőlegény.

Mi is emberek vagyunk. A mi viselkedésünk is emberi. Az a fontos, hogy ezt igyekezzünk jól hasznosítani: Isten dicsőítésére és az emberek javára. Ha ehhez tartalékolunk kegyelmet is, amit a szüzek olaja jelentett, és ha nem engedjük, hogy elfogyjon, akkor jól használjuk az emberségünket, jó úton járunk, az Isten Országa felé haladunk. És így remélhetjük, hogy bebocsátást nyerünk a mennyei lakomára, a Vőlegény lakomájára.

 

 Pünkösd utáni 17. péntek 

Ef 4,17-25a
Mk 12,1-12

Magyarázat

Az Egyház az Isten Országát jelenti számunkra. Jézus azt tanította, hogy nem itt vagy ott kell keresni, mert amint mondta: „Isten Országa köztetek van” (Lk 17,20-21). Ez pedig az Egyházban valósul meg. Ezért nem mindegy, hogy hogyan élünk az Egyházban! A mai szentírási tanításból is szempontokat kapunk ahhoz, hogy hogyan valósíthatjuk ezt meg.

Szent Pál apostol az efezusi híveknek írja, hogy ne úgy éljenek, mint a pogányok; és ez persze ránk is érvényes. Van erkölcsi vezetőnk, maga Jézus Krisztus! Ezért őt kell hallgatni, tőle kell tanulni. S ami még fontosabb: le kell vetni a régi embert, és magunkra ölteni az újat (Ef 4,20). Máshol úgy írja az apostol, amit a kereszteléskor is idézünk, hogy Krisztusba öltözködünk (Gal 3,27). Ha ezt tesszük, akkor vagyunk igazán az Egyház tagjai!

A mai evangéliumi szakasz a gyilkos szőlőművesekről szól. Világos a jelképisége. Maga a szőlőskert az Isten Országa, a szőlősgazda maga a mennyei Atya. A küldöttek az ószövetségi, majd az újszövetségi személyek, aki ezt az Országot hirdetik. Az egyszülött fiú pedig maga az Úr Jézus. Látjuk a viselkedés széles skáláját a gazdától kezdve a szolgákon és a munkásokon át egészen a fiúig. Hát ilyen az Egyház! Találjuk meg benne a helyünket, és lehetőleg azt a helyet, ami megfelel az Isten által támasztott követelménynek!

Ha elfogadjuk, hogy Isten Országa az Egyházban köztünk van – márpedig Jézus tanítása alapján el kell fogadnunk! –, akkor ennek megfelelően kell élnünk is. Nem szabad belenyugodni abba, hogy úgyis meg vagyok keresztelve, és ezáltal Jézushoz tartozom. Egyre jobban kell közelednem hozzá! És ezt leginkább az ő Egyházán keresztül tudom megtenni.

 

Pünkösd utáni 17. csütörtök

Ef 4,14-17
Mk 11,27-33

Magyarázat

Jézus az Egyház feje. Ezt a katekizmusból is megtanult megállapítást megerősíti a Szentírás kinyilatkoztatott tanítása, amit ma Szent Pál apostoltól hallottunk. Mint ismeretes, az Efezusiakhoz írt levele különösen is az Egyházról szól. Több szempontból ad tanítást róla. Már arról is hallottunk, hogy az Egyház test: Jézus Krisztus Titokzatos Teste, aminek ő a feje. Ma ez a téma újra előkerül.

A mai apostoli szakaszban azt írja Szent Pál apostol az efezusiaknak – és nekünk –, hogy Krisztushoz növekedjünk hozzá, „aki a fej” (Ef 4,15). Ha így teszünk és csatlakozunk az Egyház testéhez, akkor növekszünk a szeretetben is. Ezért adja a végső buzdítást az utolsó mondat: ne úgy éljünk, mint a pogányok, akik csak hiúságokon járatják az eszüket. A pogányok ugyanis nem Krisztus szeretetében élnek. Nem is ismerik, nem is tartják meg a parancsát, a szeretet főparancsát., Hát mi ne így éljünk!

Az ószövetségi főpapok és írástudók is felismerték, hogy hatalma van Jézusnak. Meg is kérdezték tőle, honnan kapta (Mk 11,28). Ekkor még nem mondja meg nekik, hogy ő az Isten Fia, mert nem akarja, hogy idő előtt elfogják és kivégezzék. A lényeg, hogy mi tudjuk: Jézus isteni hatalmával működik a világban, azzal tanít, azzal gyógyít, azzal viszi végbe a csodáit. És ezzel a hatalommal hozta létre az Egyházát előbb a tizenkettőből, majd a hetvenkettőből, aztán mindazokból, akik az egész világra szétküldött tanítványai munkálkodása révén csatlakoztak hozzá.

Örüljünk annak, hogy Jézus Krisztus az Egyházunk feje, aki összetartja az egész közösséget! Örüljünk annak, hogy mi is csatlakoztunk hozzá mint Főhöz. De ennyivel ne elégedjünk meg. Naponta tegyünk is azért, hogy az Egyházban egyre aktívabb tagok legyünk. Építsük a szeretetben!

 

Pünkösd utáni 17. kedd

Ef 2,19-3,7
Mk 11,11-23

Magyarázat

Az Egyházunk iránti szeretetre kapunk buzdítást ma is a szentírási tanításból. Szükség is van arra, hogy szeressük az Egyházat. Ugyanis nagyon sokan támadják. Tele vannak a híradások a kereszténységet ért támadásokkal. Nincs még egy olyan vallás, amit annyira üldöznének a világban – ma is! –, mint a kereszténységet. A külsőleg megnyilvánuló üldözés mellett kevesebbet hallunk a szellemi, eszmei üldözésről. Pedig az is van. Folyamatosan. Főleg a liberális világ áramlatában! Nos, szeretnünk kell az Egyházat és védelmezni!

Az Efezusiakhoz írt levelében – amely a leginkább egyházias levél Szent Pál apostoltól – megírja nekünk a mérhetetlenül nagy méltóságunkat: „nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus” (Ef 2,19). Tegnap arról volt szó, hogy Jézus Krisztus a Fő, az Egyház feje, ma ez azzal egészül ki, hogy Ő az alap is. Mindenesetre mi, akik az Ő nevére kereszteltettünk meg és Őt öltöttük magunkra, szorosan hozzá tartozunk. Az Ő tagjai vagyunk, mégpedig az Egyházban. Amit védelmeznünk kell.

A mai evangéliumi szakaszban – az elszárad fügefa mellett – arról hallottunk, hogy Jézus megtisztította a templomot (Mk 11,15). A jeruzsálemi templomról van szó. Ámde már az is az Istenhez való tartozásnak a jele és helyszíne! Amit tisztán kell tartani, mert már előre jelképezi az Egyházat. Amint nem lehetett akárhogyan viselkedni az ószövetségi templomban – bár az nem ugyanolyan volt, mint a mi templomaink, hanem egy egész épület-együttes –, úgy nem viselkedhetünk kényünk-kedvünk szerint a keresztény templomban sem! Mert ez pedig az Egyház jelképe. Jézus igyekszik tisztán tartani az Egyházát, bár ma nem tud korbácsot fonni…

A lényeg, hogy szeressük az Egyházunkat, mert az a köztünk továbbélő Krisztus! Jézus Krisztus Titokzatos Teste! Aminek mi tagjai vagyunk. S nem mindegy, hogy milyen tagjai: élő vagy elsorvadt tagjai, vagy esetleg béna részei. Segítünk-e abban, hogy éljen az Egyházunk? Krisztusra alapozzuk-e keresztény életünket? Persze, ilyenkor mindig felmerül, hogy mi, akik itt vagyunk, igyekszünk ilyenek lenni és így viselkedni. Ámde ne feledjük: mindig haladhatunk előre és még előbbre!

 

Pünkösd utáni 17. hétfő

Ef 1,22-2,3
Mk 10,46b-52

Magyarázat

Mint tudjuk, az Egyház Krisztus Titokzatos Teste. Már régen megtanultuk ezt hittanos tanulmányaink során, de jó felidézni. És ebben segít bennünket a mai apostoli szakasz révén Szent Pál apostol, aki kifejezetten ezt írja: Krisztus a Fő az Egyházban, „mely az ő teste és annak teljessége”. Semmi félremagyarázató dolog nincs tehát! Az Egyház Krisztus Teste! Ennek pedig folyománya, az, hogy ha az Egyháznak tagjai vagyunk, akkor Jézus Krisztusnak is tagjai vagyunk. Milyen felemelő érzés ezt tudni!

Tehát az Egyház Krisztus Teste (Ef 1,22). A testnek pedig tagjai vannak. És ezek vagyunk mi. Szent Pál apostol többször is tanít erről, de az Efezusiakhoz írt levele különösen tele van az Egyházról szóló tanítással. Szent Péter apostol nem a test és a tagok hasonlatát alkalmazza az Egyházra, hanem egy másik képet: az eleven köveket. De mindkettő alapjában ott áll a szervezettség. Az Egyház jól megszervezett közösség, és ha egészséges tagokként élünk benne, akkor valóban építhetjük. Ez a feladatunk.

A mai evangéliumi szakasz a gyógyító Jézus tevékenységét mutatja be: meggyógyította a jerikói vakot. Hitet talált Bartimeusban (Mk 10,52), és ennek folytán árasztotta a kegyelmét. Az Egyházában tovább élő Krisztus ma is ezt teszi: árasztja a kegyelmét. Azonban a gyógyulás nem automatikusan működik. Igaz, hogy a kegyelem ingyenes; az is igaz, hogy az Egyháznak minden ember felé küldetése van, így mindenkifelé sugározza Isten kegyelmét. Ámde az csak ott tud működésbe lépni, ahol befogadó közegre talál; elutasítás esetén nem tud működni.

Mi örülhetünk annak, hogy Krisztus Titokzatos Testének, az Egyháznak tagjai vagyunk. Építhetjük Krisztus Egyházát. De tegyük ezt minél tudatosabban! Ne csak a létszámban jelentsünk egy számot, mivelhogy a keresztségünk óta Krisztus tagjai vagyunk. Az Egyház iránti szeretetünk napról napra növekedhet. És ha így teszünk, akkor a Krisztus iránti szeretetünket növeljük. Mert ne feledjük, hogy az Egyház Krisztus Teste!

 

Pünkösd utáni 16. szombat

1Kor 10,23-28
Mt 24,34-37.42-44

Magyarázat

Milyen jó lenne, ha mindenki meg tudná tartani azt a nagyon ismert és gyakran idézett gondolatot, amit Szent Pál apostol ma üzen nekünk kétezer év távlatából: „Mindent szabad, de nem minden használ” (1Kor 10,23)! Bizony, magunkon kell kezdeni ennek megvalósítását, mert világunk liberális tendenciája ezerrel nyomatja a tanítás első felét: „Mindent szabad” – ámde megfeledkezik a folytatásról: „Nem minden használ”. Legalább mi vegyük tudomásul!

Amikor Szent Pál apostol a korintusi híveknek ír, nagyon is konkrét helyzetben van. Tanítania kell a bálványáldozatok értéktelenségéről, illetve óvnia kell a híveket azoktól. Nem szabad botrányt okozni! Egyrészt azzal nem szabad, hogy visszautasítják a vendégszeretetet. Azt el kell fogadni. De ha nyilvánvaló, hogy bálványáldozatból származik az étel, azt már vissza kell utasítani. Mielőtt ráfognánk az apostolra, hogy kettős mércét alkalmaz, meg kell fontolnunk, hogy nem teszi, mert a lelkiismeretre hivatkozik. Amit nem lehet becsapni. Az úgyis jelzi, hogy „mi nem használ”!

Jézus a mai evangéliumi szakaszban a világ vége elérkezéséről tanít. Ami biztos. Bár a napot és az órát nem tudhatjuk (Mt 24,36). Addig pedig virrasztásra is imádkozásra buzdít. Vagyis arra, hogy legyünk készen, mint az okos szüzek, nem úgy, mint a balgák. – Nos, sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy „szabad” semmibe venni a világ végét is. De vajon „használ-e” nekik ez? Biztos, hogy nem! Mert biztosan elérkezik, és az egyes ember számára már akkor lesz „világ vége”, amikor az utolsót sóhajtja és ezzel befejezi földi életét.

Olyan sokféle biztosítást kötünk: életre, házra, autóra és még ki tudja, mire. Csak egyről feledkeznénk meg? Arról, hogy megkössük az örök életre szóló biztosításunkat? Amit azzal tehetünk meg, hogy meggondoljuk, hogy a szabad akaratunkat, amit ajándékba kaptunk Istentől, úgy használjuk fel, hogy bár mindent szabad, de nem minden használ . Tehát a szentírási mondat második részét is figyelembe vesszük. Tegyünk így a mai napon is!

 

Pünkösd utáni 16. péntek

1Ján 4,12-19
Jn 19,25-27; 21,24-25

Magyarázat

Emberi életünkben a legnagyobb érték a szeretet. Nemcsak azért, mert Szent Pál apostol is említi a híres szeretethimnuszában, hanem azért is, mert nélküle nem lehetne létezni. A mai szentírási tanításban összesen tízszer, pontosan tízszer fordul elő a szeretet szó valamilyen alakja. Nem véletlen ez, hiszen a mai napon emlékezünk Szent János apostol és evangélistára.

Az apostoli szakasz az ő első leveléből való, amelynek csupán a mai részletében kilencszer fordul elő a szeretet szó. A legfontosabb ezek közül, hogy szeretet az Isten, és aki szeretetben él, Istenben él. Íme, ez adja az alapot ahhoz, hogy életünk legnagyobb dolgának, alapjának tartsuk a szeretetet. Főleg akkor, ha a részlet utolsó mondatára összpontosítjuk a figyelmünket: mi csak viszonozni tudjuk az Isten szeretetét, mert ő előbb szeretett minket.

Ennek az isteni szeretetnek a megnyilvánulását láthatjuk Jézus végrendeletében. A kereszten haldokolva fogadott ő mindnyájunkat a testvérévé, amikor azt mondta édesanyjának: „Íme, a te fiad”, illetve a „szeretett tanítványának”, vagyis János apostolnak: „Íme, a te anyád”. Nemcsak testvérévé, hanem édesanyjának gyermekévé is fogadott bennünket! – Ha eddig nem szerettük volna Jézust mint Istenünket, akkor ennek az evangéliumi mondatnak a hallatán el kell kezdenünk. Persze, mi azért nem így vagyunk. De a szeretetben folyton haladhatunk előre, és kell is haladnunk.

Kérjük a „szeretett tanítvány” segítségét, hogy minél jobban meg tudjuk élni, minél teljesebben meg tudjuk valósítani a szeretetet az életünkben. Mégpedig mindkét irányban, a jézusi főparancs szerint. Szeressük Istent, és szeressük embertársainkat. Tegyük úgy, hogy napról napra egy kicsit jobban előbbre tudunk haladni benne!

 

Pünkösd utáni 16. csütörtök

Ef 1,1-9a
Mk 7,24-30

Magyarázat

Jézus Krisztus nem maradhat titokban a világ előtt! Akkor sem maradhatott rejtekben, amikor a mai evangéliumi szakasz szerint Tirusz és Szidón környékére ment. Nekünk pedig elmúltak azok az idők, amikor nem volt szabad Jézusról beszélni, a hitet megvallani, és még a „történelmi Jézust” is tagadták hivatalos és áltudományos körökben. Mert a hitetlenséget terjesztették. Ma már hála Istennek, nem itt tartunk. De azért nem tagadhatjuk olykor a hátrányos megkülönböztetést sem.

Tirusz és Szidón, bár nagyon ősi alapítású városok voltak, nem tartoztak a legvallásosabb helyek közé. De Jézus akkor is odament. Mert ott is hirdetni akarta az evangélium örömhírét. Igaz, hogy „nem akarta, hogy tudjanak róla”, amikor betért egy házba. Lehet, hogy pihenni akart egy kicsit. De nem maradhatott titokban! A pogány szírföníciai származású nő „hallott róla”, mint sokan mások is. Ezért a segítségét kérte: gyógyítsa meg a lányát. Még vitatkozásra is képes volt az érdekében. Jézus pedig teljesítette a kérését. És ezután még kevésbé maradhatott titokban!

A mai apostoli szakaszban a Jézusból fakadó láthatatlan, titokban áradó kegyelemről hallottunk. Szent Pál apostol így üdvözli az Efezusban élő híveket, amikor nekik címzi a levelét. Aztán ír az istenfiúság kegyelméről, amit ingyen kapunk Istentől, majd pedig arról, hogy „akaratának jóságos tetszése szerint magasztaljuk dicsőséges kegyelmét”. A kegyelem láthatatlan, felülről jövő isteni segítség! Csak az eredményét láthatjuk-tapasztalhatjuk. És az a helyes, ha felismeve dicsőítjük érte Istent!

Jézus most is munkálkodik közöttünk. Láthatatlanul, nem úgy, mint az evangéliumi időkben, amikor közvetlenül hozzá tudtak fordulni az emberek. Mint az édesanya is a gyermeke érdekében. Láthatatlanul van itt, de felismerhetjük azokból a dolgokból, amiket kegyelmével művel közöttünk. Csak legyen meg hozzá a nyitott szívünk és lelkünk! Itt és most is!

 

Pünkösd utáni 16. szerda

Gal 6,2-10
Mk 7,14-24a

Magyarázat

A szeretet parancsáról hallottunk tegnap tanítást Szent Pál apostoltól a Galatákhoz írt levelének részletéből: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Ma pedig ezt még meg is fejeli az önzetlen szeretetre való buzdítással. Nekünk, embereknek, akik kiemelkedünk az alacsonyabb rendű állatvilágból, fontos az önzetlen szeretetre való törekvés. Az, hogy nemcsak ösztönösen védjük a gyermekeinket vagy hozzátartozóinkat, mint amire sok példát láthatunk az állatok között, hanem mások felé is szeretettel tudunk fordulni.

Amint hallottuk, a mai apostoli szakaszt ezzel kezdi Szent Pál apostol: „Hordozzátok egymás terhét”. Igen, ezt csak mi, emberek tudjuk megtenni. Az önzetlen szeretettel. De nem egyszerű ezt megvalósítani, mert inkább az önzés felé fordulunk, s le kell győzni önmagunkat, hogy érdek nélkül tudjunk az embertársunk felé is szeretetet nyilvánítani. Nos, éppen ezért figyelmeztet is az apostol a következő mondataiban. Figyeljünk oda, és ne csak a saját terhünket hordozzuk! Hozzá lehet fűzni, hogy nem is tudjuk, milyen nagy segítségére lehetünk másoknak az önzetlenségünkkel.

Jézus a mai evangéliumi szakaszban nem tanít kifejezetten erről, de az evangélium egészének örömhírében fel lehet fedezni. Most is, amikor az emberből kiáradó bűnökről szól – mert valójában ezek teszik tisztátalanná az embert –, kimondatlanul is tanít az önzetlen szeretetről. Mert ha mások felé a belőlünk kiáradó rosszaságot visszük, akkor hol jelenik meg a szeretet? Nos, éppen ezért kell odafigyelnünk. Akkor is, ha mi azt gondoljuk, hogy nem ilyenek vagyunk, nem bántunk másokat. A rossz szó és a rossz példa, bizony, bánt és sért másokat! Nem beszélve arról, könnyedséget nyújt nekik is a bűnre.

Az önzetlen szeretetet Jézus tanításának középpontjában találjuk. Ő hirdette, tanította, parancsolta, és mindenekfölött élte a szeretetet. Egészen az ellenségszeretet abszurditásáig. Tanította és vállalta! Akkor is, ha tudta, hogy kínszenvedés, kereszt és halál várja érte. Buzdít bennünket is. Mint ahogyan Szent Pál is: hordozzuk egymás terhét, tudjunk az egoista mivoltunkból kiemelkedni, tudjunk altruisták lenni!

 

Pünkösd utáni 16. kedd

Gal 5,11-21
Mk 7,5-16

Magyarázat

A mai evangéliumi szakaszban Jézus a helyes istentiszteletre irányítja a figyelmünket: ne csak ajkainkkal tiszteljük a mi Istenünket, hanem teljes szívünkkel. Ehhez idézi Izajás prófétát, aki már az ószövetségi népet ugyanerre figyelmeztette. Igen, örök problémát jelent az embernek – és bizonyára nekünk is –, hogy teljes elmélyültséggel tudjunk imádkozni, részt venni a szertartásokon, akár ezen a Szent Liturgián is.

Szent Pál apostol a Galatákhoz írt levelében még mindig a törvénnyel foglalkozik, hogy az mennyire szolgálja az üdvösséget. Ma hallottuk tőle az evangéliumi örökérvényű szabályt: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Ha erre odafigyelünk (és bárcsak meg tudnánk tartani minden élethelyzetben, minden pillanatban!), akkor megérthetjük azt is, hogy ő hogyan értelmezi a test és lélek kettősségét. Nem szabad dualizmusba esni: megvetni a testet a lélek kárára. Mert Istenünk előtt mindkettő értékes! Jézus Krisztus pedig magára vette a mi emberi testünket! Viszont éppen ez a tény is figyelmeztet, hogy minél inkább tartózkodjunk a test bűneitől.

Az evangélium pedig tényleg arra tanít bennünket, hogy bensőséges legyen az Isten iránti tiszteletünk. Nem a saját elgondolásunk szerint kell hozzája közeledni, mert akkor csak tálak és korsók kívülről történő mosogatása lesz belőle. Meg az Istennek szánt áldozatunk félreértelmezése. Mi az Egyházunkban és rajta keresztül világos eligazítást kapunk, hogy bensőségesen, szívünkkel forduljunk Isten felé. Persze, azt sem tagadva, hogy éppen az Egyház előírását és liturgikus gyakorlatát megtartva kell ezt tennünk.

A jézusi főparancs idézésével lehet mindezt összefoglalni: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből”. Szív, lélek, erő. A teljes ember! Értelem, érzelem, akarat! Ha figyelünk rá, akkor helyes lesz az Isten iránti tiszteletünk. Nem beszélve arról, hogy a másik felével is ugyanezt tesszük, mert a felebarát szeretetén keresztül is az Isten iránti szeretetünket és tiszteletünket fejezzük ki.

 

Pünkösd utáni 16. hétfő

Gal 4,28-5,10
Mk 6,54-7,8

Magyarázat

A mai evangéliumi szakasz azzal kezdődik, hogy Genezáret földjének lakói azonnal felismerték Jézust, amint kilépett a bárkából. Felismerték! Milyen jó lenne, ha ma is mindenki felismerné! Mi örülhetünk annak, hogy már régen felismertük. Örülhetünk annak, hogy kapcsolatban lehetünk vele, amikor meghallgatjuk az igéjét, illetve akkor, amikor részesedünk a szentségben. Nagyon fontos tehát a felismerés.

Szent Pál apostol arról tanít a mai apostoli szakaszban, hogy nem a törvényben – főleg nem az ószövetségi törvényben és annak megtartásában – kell keresni a megigazulást, hanem Isten kegyelmében, amit a Lélek által kapunk meg. Igen ám, de ezt fel kell ismernünk! Mert az Ószövetség idejében azt hitték, hogy a Törvény megtartása üdvözít. Ma sokan „önmegváltásra” szavaznak. Arra, hogy ők tudják, hogy hogyan lehet üdvözülni. Nem kell hozzá előírás, nem kell semmi olyan dolog, amit be kellene tartani! Hát igen, ez a liberalizmus szelleme, ami teljesen helytelen!

Nos, éppen ezért fontos Jézus felismerése. Mint ahogy Genezáret lakóinak is fontos volt. Mert a megváltást hozta számukra. Persze, az evangéliumi szakasz folytatódik, és ott arról hallunk, hogy a farizeusok nem így viselkedtek. Ők nem fogták fel a Jézusban közéjük érkezett üdvösséget. Hanem ellene támadtak: micsoda dolog az, hogy mosdatlan kézzel eszik?! Nem tartja be a törvényt?! (Persze, nem arra kell gondolni, hogy koszos kézzel látott volna neki Jézus az étkezésnek! Rituális mosakodásról volt szó, ahogy az evangélista meg is magyarázza.) A lényeg, hogy voltak, akik felismerték Jézust, de voltak olyanok is, akik nem.

Mintha csak a mai világot vetítené elénk az evangélium! Ugyanez a helyzet a mai világban is. Sokan vannak – és vagyunk –, akik felismerjük Jézust, de sokan vannak olyanok is, akik nem ismerik fel, és nem ismerik el. Mit tudunk tenni? Mi még elkötelezettebben tesszük a dolgunkat, persze nem büszkélkedve, de hitvalló módon, és imádkozunk azokért, akik még nem tértek Jézushoz.

 

Pünkösd utáni 15. péntek

Gal 4,8-21
Mk 6,45-53

Magyarázat

Történelmünk folyamán mindig voltak olyanok, akik elfogadták Jézus személyét és tanítását, de voltak és vannak olyanok is, akik elutasították és elutasítják. Persze, mi az előzőekhez tartozunk: nekünk Jézus Krisztus a személyes Megváltónk, akit követünk és követni akarunk mindig és mindenhol.

A mai apostoli szakaszban is jelen van ez a kettősség. Szent Pál apostol megdorgálja a Galáciában élő híveket. Azt írja nekik, hogyan lehet, hogy bár megismerték Istent – mi tudjuk, hogy az igaz Istent – most elfordulnak tőle, és ismét az „erőtlen és szegényes elemekhez” akarnak fordulni. Saját példáját állítja eléjük, hogy ne tegyék ezt. Amikor köztük volt, akkor is tanulhattak tőle, amikor nincs ott, de levelet ír nekik, akkor is követhetik őt a buzgóságban, az Isten melletti elköteleződésben. Hogy ne a világi elemeknek szolgáljanak.

A mai evangéliumi szakasz hasonló helyzetet tár elénk. Jézus elvégezte a kenyérszaporítás csodáját és a tanítványait pihenésre küldi. Miután tengerre szálltak, és jöttek a nagy hullámok – mondhatnánk: az élet viharának hullámai –, úgy érzik, hogy magukra maradtak, nincs velük Jézus. Pedig Ő ott van! El is indul feléjük a tenger felszínén. Őrá nem érvényes az élet vihara! S milyen érdekes, hogy a tanítványok nem ismerik fel! Őt, aki pár órával előtte a kenyérszaporítást végezte, s ők vele együtt tevékenykedtek. Az igaz, hogy nem utasítják el formálisan, de nem ismerik fel! De Jézus beszáll a bárkába, és így minden rendbejön!

Mi is lehetünk hasonló helyzetben. Bár tudjuk, hogy Jézus nem hagy el bennünket, az élet viharaiban – vagy mint a galaták: a más eszmeiség közepette – nem vesszük észre. Pedig velünk van! Sőt, azt mondhatjuk, hogy olyankor még inkább velünk van! Minél inkább rászorulunk, annál inkább! Csak észre kell vennünk.

 

Pünkösd utáni 15. csütörtök

Gal 3,23-4,5
Mk 6,30-45

Magyarázat

A mai szentírási tanításban a gondoskodás témája tűnik szembe. Szükségünk van emberi gondoskodásra az életünk első pillanatától kezdve, és úgy jó, ha az életünk utolsó pillanatáig számíthatunk erre. Az emberi gondoskodáson túl azonban fontos a magasabb szintű is. Az, amelyik a lelki éltre vonatkozik, és a lelki gyarapodást mozdítja elő.

Szent Pál apostol így a tanít a Galatákhoz írt levelének mai részletében! Megírja, hogy az ószövetségi Törvény „nevelőnk volt Krisztusra”. Igen, Isten gondoskodott a választott népéről, hogy hordozza az isteni ígéret örökségét. Amikor pedig „elékezett az idők teljessége”, egy másfajta gondoskodást adott: az ő egyszülött Fiában, aki asszonytól született. Ő váltott ki a törvény alól, hogy fogadott fiúvá tegyen bennünket, és végeredményben megváltást hozzon számunkra.

A mai evangéliumi szakaszban többrétűen látjuk a gondoskodást. Elsősorban Jézus gondoskodását. Észreveszi az apostolai fáradtságát, miután visszatértek hozzá a tanításból. Bárka szállva nyugodt helyre viszi őket, hogy megpihenhessenek. Amikor a tömeg mégis utánuk megy, akkor a sokaság tagjain is segít. Nem is akárhogyan! Megszaporítja számukra a kenyeret, hogy senki ne maradjon éhen. Aztán még folytatódik a gondoskodása, mert nem akarja, hogy a tizenkét kosárnyi maradék elvesszen. Miután ismét jól elfáradtak a tanítványok, újra bárkába szállítja őket, hogy menejenk pihenni.

Azt gondolnánk, hogy ránk nem vonatkozik Jézus gondoskodása? Dehogynem! Csak észre kell vennünk. Lehet, hogy most nem olyan látványosan teszi, mint a kenyérszaporítás előtt és után. De biztos, hogy itt van velünk, amint ígérte, hogy minden nap, a világ végezetéig velünk van. A tanításában, a keresztény jótettekre való buzd

Oldal: Napi igemagyarázat
RÓKAHEGYI GÖRÖGKATOLIKUS TEMPLOM - © 2008 - 2025 - rokahegyitemplom.hupont.hu

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat