✠    Húsvéti utáni lelki táplálék    ✠ 

    

  

Húsvét után 7. szombat

ApCsel 28,1-31
Jn 21,15-25

Magyarázat

Isten mindig jobban szeret bennünket, mint azt mi gondolnánk vagy akár remélni mernénk. Milyen szép kicsengése ez az apostoli és evangéliumi szakasz befejezésének. A végét hallottuk ma mind az Apostolok Cselekedeteinek, mind a János-evangéliumnak. Az isteni szeretet csattanójával!

Rácsodálkozhatunk, hogy Isten annyira szereti Pál apostolt, hogy nem engedi meghalni. Kimentette a szörnyű tengeri viharból. Most pedig azt hallottuk, hogy a vipera halálos marása ellenére is meghagyja az életét, akkor is, ha mindenki a halálát várná. Isten megmenti, mert szereti. És azt akarja, hogy tanúságot tegyen róla, az Ő szeretetéről. Az apostol pedig két évig teszi, aztán pedig – bár ez már nincs benne a szent iratban – életét adja a hitéért, Jézusért. Igazolja a viszontszeretetét.

A másik főapostol pedig, Péter, ugyancsak igazolhatja a Jézus iránti szeretetét. Ámde a Jézusé itt is megelőzi az övét. Mert a háromszoros tagadása ellenére sem haragudott meg rá Jézus, nem vetette el magától, hanem lehetőséget adott neki arra, hogy mégiscsak igazolja a szeretetét. Háromszor tagadta meg a Mesterét, és most háromszor mondhatja el, hogy mindenkinél jobban szereti Őt. Lehet, hogy megszégyenülten mondja? Nem ez számít! Hanem az, hogy Isten, Jézus jobban szereti és hamarabb szereti őt.

Mi is megérezhetjük, megtapasztalhatjuk Jézusnak a felénk irányuló szeretetét. Csak ki kell tárni a szívünket. Mert ő meghagyja a szabad akaratunkat, azt kívánja, hogy ne rabszolga módon éljünk és válaszoljunk a szeretetére, hanem Isten fiainak dicsőséges szabadságával (Róm 8,21). Ezzel a szeretettel ajánljuk ma – az utolsó hramotás szombaton – a megholt szeretteinket is az ő szeretetébe.

 

  

Húsvét után 7. péntek

ApCsel 27,1-28,1
Jn 17,18-26

Magyarázat

Isten megmentő és üdvözítő szándékát a Szentírás teljességéből biztosan tudjuk. De hogy soha ne feledjük, olykor szembetűnő módon is elénk tárják a szent iratok. Így van ez a mai szentírási olvasmányokban is.

Az Apostolok Cselekedeteinek egy teljes fejezete ír Pál apostolnak Róma felé való hajózásáról. Az út viszontagságai szinte egy katasztrófa film sokszínűségével pereghetnek le a szemünk előtt. Ám a lényeg: Isten megmenti az apostolt (és vele együtt a katonákat és a hajósokat is), hogy tanúságot tudjon tenni róla Rómában. Isten tehát megment és üdvözít!

Hasonlót hallunk az evangéliumból. Jézus a főpapi imájában imádkozik az apostolaiért, az övéiért és értünk is: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok” (Jn 17,24). Vagyis azért imádkozik, hogy az üdvösségbe jussanak azok, akik szeretik őt, akik vele akarnak lenni, akik egyek akarnak lenni vele. Kell-e ennél több? Jézus imádkozik értünk! Mert meg akar menteni, üdvözíteni akar!

Mindezek alapján átérezhetjük, hogy milyen jó kereszténynek lenni! És hogy van mit megköszönni a mi Istenünknek. 

 

  

Húsvét után 7. csütörtök

ApCsel 25,13-19
Jn 16,23-33a

Magyarázat

Az önvédelem rendkívül fontos az emberi életünkben. Mindenki megvédheti a becsületét. Még a polgári törvények is lehetőséget adnak arra, hogy az ember megvédje magát nemcsak a becsületében, hanem testileg is. A szentírási tanításból is hallunk erről.

Pál apostolt nem ítéli el Fesztusz helytartó, hanem világosan megmondja Agrippa királynak, hogy „a rómaiaknak nem szokásuk, hogy elítéljenek valakit, amíg a vádlottat nem szembesítették vádlóival, és lehetőséget nem adtak neki az önvédelemre, hogy a bűntettek alól tisztázza magát” (ApCsel 25,16). Igen, ez a helyes eljárásmód. Persze, az más kérdés, hogy valójában nem is tudja, mivel vádolják Pált, csak annyit tud, hogy „valami vitás kérdésük” van vele kapcsolatban a zsidóknak. Mi már tudjuk, mennyire igaza van Pálnak, hiszen Jézus Krisztust hirdeti nekik!

Jézus maga is „tisztázza” magát a tanítványai előtt: „Kijöttem az Atyától, és a világba jöttem. Most pedig elhagyom a világot, és visszatérek az Atyához” (Jn 16,28). Ezzel „nyíltan hirdeti” nekik az Atyát is, meg a vele való kapcsolatát is. Így a tanítványai megnyugszanak, és nyugtázzák, hogy „mindent tud”, és hogy már nekik sincs szükségük további kérdésekre. Persze, itt is elmondható, hogy mi már a húsvéti események teljességéből tudjuk mindezt szemlélni, és tudjuk, hogy Jézust igazolta az Atya a feltámasztásával.

Nos, számunkra is fontos az önvédelem, a becsületünk megvédése. A vallásos becsületünk védelmezése is, amikor a világban annyian és annyira ellenünk fordulnak. Teszik ezt akár közömbösségből, akár szándékosan, talán még gyűlöletből is, ami értehetetlen, de tény. Védjük meg igazunkat, mert azzal Egyházunkat és Jézusunkat is védjük!

 

  

Húsvét után 7. szerda

ApCsel 23,1-11
Jn 16,15-23

Magyarázat

Készülés, készülődés, előkészület. Mennyi időt szoktunk fordítani erre? És vajon helyesen tesszük-e? Mert nem mindegy, hogy mire és hogyan készülünk. A Szentírás megtanít a helyes viselkedésre.

Jézus tudatosan készül a megváltásunkra. Megmondja tanítványainak, hogy már csak rövid ideig lesz velük (Jn 15,16). Tudja, hogy mi vár rá: a szenvedés és a halál. Felkészül rá, mint ahogy eddig is tette, hiszen éppen ezért az óráért jött (Jn 12,27). De az is tudja, és meg is mondja nekik, hogy újra visszajön hozzájuk. Igen, mert legyőzi halállal a halált, hogy nekünk is megadja a lehetőséget az élet teljességére az üdvösségben. De nemcsak ő készül, hanem a tanítványokat is felkészíti az új találkozásra, ami nagy örömöt jelent (Jn 15,22). Az új életnek olyan öröme, mint a kisgyermek születéséé: az anya nem a fájdalomra emlékszik, hanem az új életnek örül. Mi pedig a saját életünknek örülhetünk, amit a feltámadása révén kapunk.

Készül Pál apostol is. Mindig is készült az istenes életre. Már akkor is, amikor Gamáliel lábánál nevelkedett (ApCsel 22,3), a leghíresebb rabbinál. Miután pedig a damaszkuszi úton találkozott a Feltámadottal (ApCsel 9,5), immár arra készült a továbbiakban, hogy tanúságot tegyen róla: az evangélium hirdetésével, beszédeivel, leveleivel, egész életével. Most is megtudja az Úrtól, hogy nemcsak Jeruzsálemben, hanem Rómában is tanúságot kell tennie róla (ApCsel 23,11). S mivel jól felkészül erre is, valóban vállalja a vértanúságot, és a hagyomány szerint Szent Péterrel egy napon, 67. június 29-én lefejezik.

Nekünk is fontos a keresztény életünkben, hogy minél felkészültebbek legyünk hitünkben, hogy aztán ezt az életünk is tükrözze. Nos, ezért kell táplálkoznunk naponta az Isten igéjéből, ezért kell minél elmélyültebben imádkozni, ezért kell keresztény vallásos irodalommal foglalkoznunk.

 

  

Húsvét után 7. kedd

ApCsel 21,26-32
Jn 16,2-13a

Magyarázat

Nem mindig van igazunk. Érdemes megfontoltnak lenni. Sőt, érdemes azt az ősi mondást is szem előtt tartani, hogy „hallgattassék meg a másik fél is”. Mert lehet, hogy valami miatt csak egyoldalú a szemléletünk, egyféle információnk van valamiről. És akkor könnyen tévedhetünk. Ezért érdemes tényleg körültekintőnek lenni.

Pál apostol hosszú útjai során már Jeruzsálembe jutott. Ott is hirdette az evangéliumot, pogányokat is térített. A nagyon vallásos zsidók azt gondolták, hogy a templomba is bevitte őket, és ezzel megszegte a törvényt (ApCsel 21,28). Íme, nem tájékozódtak eléggé, tévedtek. Ha megkérdezik a másik oldalt, nem így történt volna. Nem tették. Így nagy zavargás támadt, Pált majdnem megölték. A katonáknak kellett kimenteni őt a kezükből.

Jézus pedig egy nagyon érdekes mondatot mond a mai evangéliumban a tanítványainak. Amikor megjövendöli nekik, hogy üldözni fogják őket, még ennél többet is mond: „aki megöl titeket, úgy hiszi, hogy szolgálatot tesz vele az Istennek” (Jn 16,2). „Úgy hiszi” – ebben is az rejlik, hogy nem kellően megfontoltan dönt így, aki üldözni fogja őket. A régebbi fordításban még feltűnőbb ez a mondat: „úgy véli”. Igen, ez az egyoldalú szemléletmód, ami nincs eléggé megfontolva. És amiből nagy baj származik.

Érdemes a szentírási szakaszok gondolatát megfontolni. Ne legyünk elhamarkodottak az ítéleteinkben. Mielőtt döntenénk, próbáljunk meg körültekintőek lenni. Figyeljünk oda, és igyekezzünk a másik fél álláspontját is figyelembe venni.

 

  

Húsvét után 7. hétfő

ApCsel 21,8-14
Jn 14,27b-15,7

Magyarázat

Szenvedés, tanúságtétel, megerősödés. Ez a keresztény élet útja. Általában is érvényes ez az alaptétel, de a Szentírásból is megerősítését kaphatjuk. Szent Pál apostol már az ősegyház életéből tanúsítja ezt, Jézus viszont még az alapoknál tanít erről.

Az Apostolok Cselekedeteiből arról hallunk, hogy Pál már Cezáreába jut, és ott kapja Agábusz prófétától a jelképes híradást, hogy meg fogják kötözni, szenvedni fog (ApCsel 21,11). Meghátrálhatna. Visszafoghatná magát, hogy nem megy Jeruzsálembe. De nem teszi, mert tanúságot akar tenni Jézusról, a megfeszítettről, aki azonban feltámadt. És valóban, nem Jeruzsálemben, de Rómában vértanúsággal fejezi be az életét. Ez a tanúságtétel, a szenvedés elvállalása, a megerősödés átsugárzik a követőire is, mert ki tudják mondani, hogy legyen meg az Úr akarata (ApCsel 21,18).

Jézus óvja az övéit a fájdalomtól, hogy ne háborogjon a szívük (Jn 14,27). Megmondja nekik, hogy el kell mennie; mi pedig már tudjuk, hogy ha nem fogadja el a szenvedést, akkor nem lett volna megváltásunk. De hogy ez meg is valósuljon, nekünk is vállalni kell az ő követésével járó szenvedést és a róla szóló tanúságtételt. Ezt mondja meg a híressé vált szőlő-szőlőtő hasonlattal. Ha nem maradunk őbenne, akkor elszáradt venyigeként tűzre vettetve elégünk (Jn 15,5-6). Ha viszont vele egységben maradunk, akkor az Atyától minden kérésünk teljesítését megkapjuk. Íme, az evangélium örömhíre!

A keresztény élet útján tudatosan kell tehát vállalnunk a vallásosságunkkal együtt járó szenvedés bármilyen formáját, hogy ebből Jézus melletti tanúságtétel szülessen. Ő pedig megerősít bennünket ezen az úton, amely az üdvösség felé vezet bennünket.

 

  

Húsvét után 6. szombat

ApCsel 20,7-12
Jn 14,10-21

Magyarázat

Milyen rossz lehet az árvaság! Hála Istennek, mi nem ismerjük ezt az állapotot. Mint ahogyan azok sem, akiknek még vannak vagy voltak szüleik. De, bizony, akik szülők nélkül nőttek vagy nőnek fel, sokkal rosszabb a helyzetük. Nincs, aki nevelje és irányítsa őket, nincs, akire teljesen ráhagyatkozhatnának.

Jézus magasabb szintre emeli ezt a helyzetet, illetve állapotot. Átérzi, mit jelent az árvaság. Ezért mondja: „Nem hagylak árván benneteket” (Jn 14,18). Tanít az Atyával való egységéről, tanít a velünk lévő és velünk maradó Szentlélekről, s ekkor mondja, hogy nem hagy bennünket árván, visszajön hozzánk. Értelmezhető ez egyrészt arra, hogy feltámadása után újra tanítványai között lesz, másrészt pedig úgy, hogy az idők végezetén újra visszatér „ítélni eleveneket és holtakat”. De egy sajátos, különleges módon mégis állandóan velünk van.

És ez az állandó jelenléte az Eucharisztia! Ezt érezték át és valósították meg az apostolok. A mai apostoli szakasz azzal kezdődik, hogy „a hét első napján egybegyűltünk a kenyérszegésre” (ApCsel 20,7). Ők átélték az Utolsó vacsora eseményét, amikor Jézus önmagát, élő valóságát adta nekik az átlényegített kenyérben és borban. Átélték Jézus parancsát is: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19). Mert ezzel tudhatták, hogy az Eucharisztiában mindig velük lesz. És velünk is, minden Szent Liturgiában!

Nem vagyunk hát árvák, nem hagyott bennünket Jézusunk árván. Milyen jó, hogy ezt folyamatosan átélhetjük. S különösen átélhetjük a Szent Liturgiában. Vegyünk így részt rajta!

 

  

Húsvét után 6. péntek

ApCsel 19,1-8
Jn 14,1-11a

Magyarázat

Az üdvösségbe vezető rendes út a keresztséggel kezdődik, amint az Úr Jézus megmondta: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül” (Mk 16,16). Ezért kereszteltetjük meg a gyermekeinket. Ha pedig valaki felnőtt korig jut keresztség nélkül, akkor már az ő felelőssége, hogy megkeresztelkedik-e! Ha szándékosan és tudatosan utasítja el magától a felnőtt ember, akkor ténylegesen veszélybe kerül az üdvössége.

Ezért fontos Szent Pál apostolnak az efezusi működése. Hirdeti az evangéliumot, és megkérdezi az embereket a Szentlélekről és a keresztségről. Amikor kiderül, hogy még csak a bűnbánati keresztségben részesedtek, akkor buzdítja őket a felvételére. Ők pedig „megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevében” (ApCsel 19,5). Persze, azután részesedtek a Szentlélekben is. Ráléptek tehát arra az útra, amely az üdvösségbe vezeti őket.

Jézus pedig világosan kimondja azt a mondatot, amit nagyon jól ismerünk az evangéliumból: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14,6). Itt előbukkan a kezdő gondolatunk: az üdvösségbe vezető utat jelenti Jézus, aminek kezdete a keresztség. Azzal leszünk keresztények, vagyis krisztusiak, hogy megkeresztelkedünk. És attól kezdve az ő követségében járunk, az ő útján haladunk földi életünk végéig.

Fontos tehát a keresztség, és fontos annak felismerése is, hogy a szentség kegyelmi hatásait naponta megélhetjük. Figyeljünk oda arra, hogy Isten gyermekei lettünk, Jézus Krisztus testvérei vagyunk, az Egyház tagjaiként élünk, hogy megnyílik számunkra az üdvösség kapuja, mert a keresztségben megtörtént a bűneink bocsánata. Újítsuk fel ezeket magunkban naponta!

 

  

Húsvét után 6. szerda

ApCsel 18,22-28
Jn 12,36-47

Magyarázat

Az Egyháznak kezdettől fogva fontos küldetése a tanítás. Éppen ezért az emberek megszentelése mellett gondot fordít arra is, hogy Jézus tanítása ne vesszen ki a világból. Tehát továbbadja mindenféle módon, ahogy csak tudja. Napról napra ezt teszi a Szent Liturgia folyamán is, ahol olvassa és magyarázza a szent iratokat.

Az apostoli szakaszból ma azt hallottuk, hogy nemcsak Pál apostol hirdette Jézus tanítását, hanem Apolló is. Ő Efezusban működött, és „buzgó lélekkel beszélte el és szorgosan tanította az Úrra vonatkozó dolgokat” (ApCsel 18,25). Azt is hallottuk, hogy bátran beszélt Jézusról. Tehát terjedt az Úr igéje. Apolló mellett aztán Priszcilla és Aquila is tanítottak, Apollót is jobban kioktatták az Úr útjáról, vagyis Jézus tanításáról. Sőt, még úgy is segítették az Úr tanításának terjedését, hogy ajánlólevelet adtak Apollónak, hogy Achájában is szívesen fogadják őt (ApCsel 18,27).

Az Egyház tanítása Jézustól indult. Erről is hallottunk az evangéliumi szakaszból. Tanítja a zsidókat a világba jött világosságról, aki ő maga. Az általa hozott és hirdetett örömhír pedig valódi világosságot: a hit világosságát jelenti az embereknek. Elég nagy baj volt az, amiről Izajás próféta tanított, és amit Jézus is idézett, hogy voltak, akik elzárkóztak a hit elől. Jézus viszont azt akarja, hogy ne maradjon senki sem sötétségben (Jn 12,46). Mert ő nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem azért, hogy üdvözítse azt (Jn 12,47).

Az Egyház tanít. Jézustól kezdve, aki feje az Egyháznak. Itt és most is tanít bennünket a Szentíráson keresztül. Fogadjuk hittel, bizalommal, szeretettel ezt a tanítást, hogy üdvösségünkre váljon!

 

  

Húsvét után 6. kedd

ApCsel 17,19-28/a
Jn 12,19-36a

Magyarázat

Az emberi kíváncsiság új ismeretek megszerzésére sarkall. Ez az értelmes mivoltunkból következik. Érdekes, hogy minél többet tud az ember, annál jobban rájön, hogy mennyi mindent nem tud még, és ez is új dolgok megismerésére ösztönzi. Így van ez a hit területén is.

Az apostoli szakaszban arról van szó, hogy az athéni emberek, akik közé Pál apostol eljutott, állandóan azzal foglalkoztak, hogy „újdonságokat mondjanak vagy halljanak” (ApCsel 17,21). Mindent tudni akartak. Még a vallásból is, ezért tiszteltek sok istenséget, állítottak fel mindenféle istennek oltárt. Ezt ismerte fel nagyszerű meglátással Szent Pál, és így tudta hirdetni nekik Jézust, az általuk „ismeretlen Istent” (ApCsel 17,23).

Az evangéliumból is ismeretszerzésről hallunk, illetve annak igényéről. A jeruzsálemi ünnepre felment zsidók között voltak görögök is. Nem biztos, hogy Athénból valók voltak, de ott élt bennük is a kíváncsiság. Fülöp apostolhoz fordultak a kérésükkel: „látni szeretnénk Jézust” (Jn 12,21). Igaz, hogy Jézus nem mutatkozott be nekik, de az Atya bemutatta őt. Egészen különleges módon, ugyanis mennydörgő szózat hallatszott az égből, mint a megkeresztelkedésénél és az úrszínváltozásnál történt. Ez a szózat a felmagasztalásáról szólt (Jn 12,28). Jézus viszont utolsó mondatával is a hitre hívta fel a figyelmet.

Számunkra is fontos az ismeretek megszerzése. Annál értékesebb emberek vagyunk, minél többet tudunk. De ebből nem szabad kihagyni a hitet sem, a hit területén megszerzett tudást! 

 

  

Húsvét után 6. hétfő

ApCsel 17,1-9
Jn 11,47-54

Magyarázat

A történelemből tudjuk, hogy a hitnek nemcsak a megélése, hanem terjesztése is sok-sok akadályba ütközött az Egyház élete folyamán. Persze, ez most is így van. De a mai szentírási tanítás visszavisz bennünket a kezdetekhez.

Pál apostol nagy buzgósággal hirdeti a hitet Tesszalonikiben: szokása szerint a zsinagógába megy (ApCsel 17,2), mert tudja, hogy ott talál hívő zsidókra. Ámde, amikor Jézus Krisztus szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról beszél nekik, azt már nem mindenki fogadja el. A vezetők csőcseléket gyűjtenek, és az apostolok ellen támadnak. Milyen jó recept: felizgatni a népet és vádaskodni, akár igaz, akár nem!

Jézus ellen ugyancsak fellázadnak a zsidók. Pedig milyen nagy jót tett! Éppen feltámasztotta Lázárt. A farizeusok és főpapok azonban féltékenyek lettek rá, nem akarták, hogy mindenki higgyen benne. Igaz, ők nem a csőcseléket lázították fel, hanem a főtanácshoz fordultak (Jn 11,47). De a recept ugyanaz: tömeggel támadni ellene. Sőt, még magyarázatot is adni hozzá: inkább egy ember haljon meg, semmint hogy az egész nép kárt szenvedjen. Persze, keresztény szemlélettel ez is teljességgel elfogadhatatlan, mert a szándékos gyilkosság – amit már el is terveztek (Jn 11,53) – semmiképpen el nem fogadható.

Támadták, támadják és támadni fogják a hitet, a hívő embert. Legalábbis a keresztényt. Erre számíthatunk mi is. De semmi baj, ezzel együtt leszünk igazán a mi Urunk követői. Hiszen megmondta: „Nem nagyobb a szolga az Uránál” (Jn 15,20).

 

  

Húsvét után 5. szombat

ApCsel 15,35-41/a
Jn 10,27-38

Magyarázat

Milyen szépen nevezzük meg magyar nyelvünkön az Egyházat: Anyaszentegyház! Benne van a gondoskodói édesanyai szeretet. S valóban így van. Egyházunk jó édesanyaként vezet bennünket az üdvösség útján. A szentírási tanításokból is ezt halljuk.

Az apostoli szakaszban arról van szó, hogy az apostolok nemcsak megalapították az egyházakat, egyházközségeket, hanem gondot is viseltek rájuk. Pál előbb Barnabásnak mondta, hogy keressék fel újra azokat a közösségeket, amelyekben már hirdették az Isten igéjét (ApCsel 15,36). Tehát gondoskodtak róluk. Aztán Pedig Szilással járta végig a megalapított egyházközségeket, és „megerősítette az egyházakat” (ApCsel 15,41). Milyen szép gondoskodás!

Mint ahogy szép az Úr Jézus gondoskodása is. Még mindig folytatódik a jó Pásztorról szóló tanítás. Jézus elmondja, hogy ismeri az ő juhait, ők pedig hallgatnak a szavára. S ami több, így folytatja: „Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, nem ragadja ki őket a kezemből senki” (Jn 10,28). Milyen szép gondoskodás ez is! Ám a tartalma még fontosabb: senki el nem ragadhatja el Jézustól az övéit. Igen, ő megtörte a gonosz hatalmát. Így rajtunk sem tud a gonosz uralkodni, csakis és kizárólag akkor, ha ezt mi akarjuk, ha mi egyezünk bele abba, hogy nem Jézust, a jó Pásztort követjük.

Nos, az Egyház gondoskodik rólunk, mégpedig Anyaszentegyházként. Ezzel is, hogy a szentírási tanítással megvilágosít és erősít bennünket. Szeressük hát édesanyaként az Egyházat!

 

  

Húsvét után 5. péntek

ApCsel 15,5-12
Jn 10,17-28a

Magyarázat

Isten egyetemes üdvözítő szándéka a mi legnagyobb örömhírünk: az, hogy ő mindenkit üdvözíteni akar, senkit sem zár ki az üdvösségből. Ez annyira fontos, hogy nem csak egyszer, hanem több nap után, továbbra is szó van róla a szentírási olvasmányokban.

Az apostoli szakaszban ma is folytatódik annak bizonyítása, hogy Isten nem személyválogató. Mindenkinek lehetőséget ad az üdvözülésre. A pogányoknak is, akik megtérnek a kereszténységre, akik elfogadják Jézust és tanítását. Nála nincs személyválogatás, nekik is megadja a Szentlelket (ApCsel 15,9-10). Nem könnyű ezt mindenkinek megérteni, de végül az apostolok meg tudják magyarázni. Bárcsak elfogadnák ezt a mai világ „pogányai” is!

Mint ahogy elfogadnák azt is, hogy Jézus a jó Pásztor, akit érdemes követni. Sőt, akit egyedül érdemes követni! Mert ő üdvösségre vezet, vagyis „örök életet ad” (Jn 17,28). Valóban érdemes őt követni. Ahogy az evangéliumi időkben volt: a pásztor nem hátulról irányította a nyáját, hanem a juhok előtt ment, és úgy követték, mert ismerték. Nekünk is adott a lehetőség, hogy kövessük Jézust. Annál is inkább, mert mi a Szentírásból és az Egyháztól mindennél jobban ismerhetjük őt. Csak nyíljon fel a szemünk, mint a következő vasárnapi vakonszületettnek!

Örüljünk az evangélium örömhírének, illetve az egész Szentírás örömhírének: Isten nem hagy magunkra bennünket, hanem üdvözíteni akar. Mivel ő mindent megtesz értünk, egyedül rajtunk múlik, hogy célba érünk-e.

 

  

Húsvét után 5. csütörtök

ApCsel 14,20-15,4
Jn 9,39-10,9

Magyarázat

Érdekes, hogy a mai, a húsvét utáni ötödik csütörtök mindkét szentírási olvasmányában szerepel az ajtó. Érdemesnek tűnik ezért most erre irányítani a figyelmünket. Az ajtó akkor igazán ajtó, ha nyílik, és vezet valahová. Igaz, létezik vakajtó is, de az valójában csak díszként szolgál, gyakorlati haszna nincs. Hitünk, vallásos életünk szempontjából nem ilyenre, hanem igazi ajtóra van szükségünk.

Az apostoli szakaszban Pál apostol és társai utazásait szinte nehéz is nyomon követni. Nem nyugszanak, nem zárkóznak be, nem húzódnak be a biztonságot jelentő ajtó mögé. Mert a Mestertől kapott küldetést teljesíteni kell, egészen a föld végső határáig (Mt 20,19). A pogányoknak is hirdetik az evangéliumot, még akkor is, ha ez konfliktust okoz; de nem baj, mert Jeruzsálemben összejönnek az apostolok az első, apostoli zsinatra, és rendezik a kérdést: a pogányok is lehetnek keresztények. Mindenesetre öröm, hogy Isten „a hit ajtaját” megnyitotta a pogányok számára is (ApCsel 14,27). Íme, az ajtó!

Az evangéliumi szakaszban pedig, amikor Jézus a jó Pásztorról kezd beszélni, fontos dolgot mond az ajtóról. Azzal kezdi, hogy az igazi pásztor az ajtót használja, csak a tolvaj és a rabló hatol be máshonnan az akolba. Aztán pedig még fontosabbat mond: „Én vagyok az ajtó. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül” (Jn 10,9). Világos beszéd. Hasonló ahhoz, amit máshol mond: „Én vagyok az út… senki sem juthat az Atyához, csak énáltalam” (Jn 14,6). Vagy amit Szent Pál apostol fogalmaz meg: egyetlen közvetítő van az Isten és az ember között: Jézus Krisztus (1Tim 2,5).

A pogányok előtt megnyílt a hit ajtaja. Jézus magát nevezte ajtónak. Nekünk csak annyi a feladatunk, hogy használjuk az ajtót. Fogadjuk el, hogy Jézus számunkra is az üdvösségbe vezető ajtó akar lenni. Mert az is. Csak rajtunk múlik, elfogadjuk-e.

 

  

Húsvét után 5. szerda

ApCsel 13,13-24
Jn 6,5-14

Magyarázat

A Szent Liturgiában az Egyház kezdettől fogva kettős táplálékot nyújt a híveinek. Egyrészt a Szentírás tanítása révén Isten igéjével táplálja őket, másrészt pedig a szent Eucharisztiában az Úr Jézus Krisztus valóságos Testét és valóságos Vérét nyújtja nekik táplálékul. Az apostolok idejétől a mai napig így van ez. És éppen ezért mind a kétféle segítséget nemcsak meg kell becsülnünk, hanem el is kell fogadnunk, élni is kell vele.

Az apostoli szakaszban ma arról van szó, hogy Pál apostol elkezdi a nagyhatású beszédét a piszidiai Antióchia zsinagógájában. Zsinagógába ment. Szokása szerint. Mert tudta, hogy ott éri el azokat az embereket, akik akarják hallani az Isten igéjét. Persze, ők az ószövetségi iratokat ismerték, abból táplálkoztak. De megtették! És akkor megjelenik Pál, és elkezdi felvázolni a teljes Újszövetséget, vagyis Jézus Krisztus üdvözítő tevékenységéről kezd nekik beszélni. S az Egyház ma is ezt teszi. Ószövetségi alapokon, de Jézus Krisztust hirdeti.

Az evangéliumi szakaszban pedig Jézus az Eucharisztia előképét mutatja be nekünk a kenyérszaporítás csodájával. Ez az esemény akkor és ott történt. De azóta a csoda folytatódik. Minden Szent Liturgiában megkapjuk az élet kenyerét. Nem a Galileai tengerparton megszaporított kenyeret, hanem Jézus Krisztus valóságos Testét és ezzel együtt az ő valóságos Vérét. Ha semmi mást nem nézünk, csak azt, hogy az öt kis kenyérből tizenkét kosárnyi maradékot szedtek össze, már ez is a csoda folyamatosságára utal. Isten ilyen bőségesen akar bennünket táplálni.

Fogadjuk hát örömmel mind a két táplálékot, amit a Szent Liturgiában nyújt nekünk a mi Istenünk!

 

   

Húsvét után 5. kedd

ApCsel 12,25-13,12
Jn 8,51-59

Magyarázat

Az Egyház sosem volt mentes a támadásoktól. És most nemcsak a jelenlegi keresztényüldözésre gondolhatunk, hanem a kezdeti időkre is visszamehetünk. Egyrészt az ősegyházig, másrészt az Úr Jézusig.

Előbb nézzük az ősegyházat. Az apostoli szakaszban arról van szó, hogy az apostolok működését, az igaz hit terjesztését álpróféták próbálták akadályozni: Barjézus és Elimász. Ők nem külső támadást végeztek az Egyház ellen, hanem belülről akarták bomlasztani. Ámde az igazi apostolok észnél voltak, megakadályozták, és ebben segítette őket a Szentlélek is (ApCsel 13,4). Ma is segít: az apostolok utódainak, de nekünk is, minden kereszténynek, hogy az igaz hithez ragaszkodjunk.

Jézus pedig nagy felajánlást tesz: aki megtartja a tanítását, az nem lát halált, amivel azt akarja mondani, hogy nem kerül a kárhozatba. Tanításának igazát pedig azzal támasztja alá, hogy az Atyától veszi, és azt adja tovább, és ő maga is megtartja (Jn 8,55). Persze, tiltakoznak ellene a zsidók, vitába is szállnak vele, még Ábrahámra is hivatkoznak. De az igazság akkor is Jézusnál van.

Ma sem vagyunk mentesek a szektáktól és a tanításuktól. Éppen ezért fontos, hogy mindig a tiszta forrásból, az Egyház igaz tanításából merítsünk.

 

  

Húsvét után 5. hétfő

ApCsel 12,12-25
Jn 8,42-51

Magyarázat

Minden kimondott szónak súlya van. Ennek megfelelően kellene bánnunk velük. Jézus még azt is mondja, hogy az ítéleten számot kell adnunk a kimondott szavainkról. „Szavaid alapján igazulsz meg, és szavaid alapján vonsz magadra ítéletet” (Mt 12,37). A mai szentírási tanítás ezt világítja meg számunkra.

Amikor az ördögről beszél Jézus, azt mondja, hogy kezdettől fogva hazug, és a „a hazugság atyja” (Jn 8,44). Így kell nekünk is gondolkodnunk róla, amikor kísért bennünket. Hazudik, hogy jó lesz nekünk akkor, ha elkövetjük azt, amire csábít. Csak hogy szembeszálljunk Istennel. Mint ahogyan Jézusnak is hazudott a háromszori megkísértésekor. Szóval, az ő szavai ilyenek. Jézus szavai egészen mások. Ő maga a teljes igazság, és szavaiban is, cselekedeteiben is igaz. Hogyan merné másképp kérdezni a tömegtől, hogy ki meri őt bűnnel vádolni (Jn 8,46). Biztos, hogy a legkisebb bűnét vagy akár hibáját is a szemében mondták volna. Ámde az ő szavai igazak, mint ahogyan a cselekedetei is! Őt kell követnünk!

A királyi pompájába öltözött Heródes király nagy szózatot intézett a népéhez. Olyan szép volt a beszéde, hogy azt mondták rá, hogy nem is az ő szavai azok, hanem Istenéi. S mivel „mert nem hárította Istenre a tiszteletet” (ApCsel 12,23), az Isten angyala agyonsújtotta. Nyilván többről volt itt szó, mint a más tollával való ékeskedésről, de mindenesetre figyelmeztetés számunkra is.

Nagyon megszívlelendő ezek alapján a nagyon ismert és sokszor imádkozott zsoltárvers – persze – a saját életünkre alkalmazva: „hogy igaznak találtassál beszédeiben, és győzedelmes légy, midőn ítéltetel” (Zsolt 50,6).

 

 

Húsvét után 4. szombat

ApCsel 12,1-11
Jn 8,31-42a

Magyarázat

Csak az ember tudja átérezni és átélni a szabadságot. Ezzel együtt nagyon mélyen gyökerezik a lelkében és a tudatában a szabadság utáni vágy. Egyszerűen nem szeretünk rabságban élni. Bizony, a történelem nagyon sokat tud erről mesélni. De a szentírási tanításban is erről hallunk. És nem is csak annyiban, hogy a zsidók tiltakoznak Jézusnál, hogy mivel Ábrahám az ősatyjuk, nem szolgáltak soha senkinek (Jn 8,33), hanem a lelki-szellemi és a testi-fizikai szabadságról is tanítást kapunk.

Jézus az előbbiről beszél: az „igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8,32). Az az igazság, amit ő mond, amit ő a tanításában képvisel. Sőt, aki vagy ami ő maga. Emlékezzünk rá, hogy elmondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). Majd Pilátus előtt is megerősíti, hogy azért jött a világba, hogy tanúságot tegyen az igazságról (Jn 18,37). Igen, ha valóban szabadok akarunk lenni, akkor Jézus tanítását kell követnünk: az igazságot, amely szabaddá tesz bennünket (Jn 8,32). Mert az igaztalanság (az igazságtalanság is) a bűn bilincsébe kötözi az embert.

Péter apostol esetében a másik, a testi-fizikai szabadságról, megszabadulásról van szó. Most eltekintünk attól, hogy mennyire kiszínezett a történet, hogy az Úr angyala miként szabadítja ki Pétert a négyszeres őrségből is. Inkább azt nézzük itt is, hogy a szabadság elvétele bűn. Heródes ártani akart az Egyháznak, illetve a tagjainak (ApCsel 12,1). Jakabot kivégeztette, Pétert börtönbe vetette. Bizony, nem helyes, hanem bűnös cselekedet! De Isten helyreállítja az igazságot. Igaz, Jakab már nem támad fel, de Péter kiszabadul a börtönből, hogy tanúságot tudjon tenni az igazságról.

Ne menjünk el figyelmetlenül egy aprónak tűnő megjegyzés mellett: az Egyház állandóan imádkozott Péterét, amíg a fogságban volt (ApCsel 12,5). Ez adott erőt neki. És ez ad erőt nekünk is, hogy az igazságot képviseljük akkor, amikor az igazi szabadságot vállaljuk fel, nem pedig a szabadosságot.

  

 

Húsvét után 4. péntek

ApCsel 10,44-11,10
Jn 8,21-30

Magyarázat

Isten egyetemes üdvözítő szándékát lehet felfedezni a mai szentírási szakaszokban. Igaz, nem egyforma módon, nem is közvetlenül, de mégis meglátható bennük.

Az apostoli szakaszban arról hallunk, hogy azokra a pogányokra is kiáradt a Szentlélek, akik az apostolok tanítása alapján befogadták az Isten igéjét (ApCsel 10,44). Aztán látomásban is megerősíti ezt Péternek az Úr: a csúszómászó és tisztátalan állatokból is kell étkeznie, mert Isten tisztává tette azokat. Ez azt jelenti, hogy Isten előtt nincs személyválogatás: ő mindenkit, akiben megvan a jó szándék, azt üdvözíteni akarja.

Az evangéliumban Jézus nem ilyen pozitív formában, hanem ellentétesen mondja: „ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűnötökben” (Jn 8,24). Ebben benne foglaltan az is jelen van, hogy aki viszont hisz őbenne, az nem hal meg a bűneiben, vagyis nem kárhozik el. Mert ő mindig azt teszi, ami az Atya tetszésére van (Jn 8,29). Márpedig tudjuk, hogy az Atya akarata az, hogy minden ember üdvözüljön.

Nos, mindebből megtanulhatjuk, hogy Isten mindenkit üdvözíteni akar. Bennünket is. És csak rajtunk múlik, hogy ez megvalósul-e vagy nem. Ugyanis kell az emberi közreműködés is hozzá. Éppen ezért ne habozzunk, figyeljünk Isten akaratára, és cselekedjünk annak megfelelően!

 

 

Húsvét után 4. csütörtök

ApCsel 10,34-43
Jn 8,12-20

Magyarázat

Tanúságtétel. Mit jelent? Igaznak bizonyítani valamit, valamiről azt állítani, hogy igaz. De az ilyen beszéd akkor igazán érvényes, ha fedezet van mögötte. Vagyis akkor, ha tanúk igazolják. A mai szentírási tanításban erről hallunk. Jézus igazáról szól, aminek a hitetlen embereket is meg kellene érintenie.

Péter apostol meggyőzően mondja: „mi tanúi vagyunk mindannak, amit Jézus a zsidók országában és Jeruzsálemben tett” (ApCsel 10,39). Nem mesét idéz, nem legendát mond, nem kitalált történetről szól, mert ők szem- és fültanúi voltak tanításának és cselekedeteinek. Sőt, még a halálából való feltámadása után is együtt ettek és ittak vele (ApCsel 10,41). Jézus tehát nem mese, nem legenda! Sőt, már a próféták is tanúságot tettek róla. Íme, ismét előfordul a tanúságtétel (ApCsel 10,43). Azért van ennek fontos jelentősége, mert – sajnos – még ma is vannak, akik nem fogadják el Jézus történelmi hitelességét.

Ugyanakkor Jézus saját magáról is tanúságot tesz az evangéliumban (Jn 8,14). Tehet, mert ő nemcsak ember, hanem Isten is. De amikor szembeszállnak vele a zsidók, akkor világosan megmondja, hogy az Atya is – aki őt küldte – tanúságot tesz róla (Jn 8,18). Azért beszél így, mert a zsidóknak a saját törvényükből igazolja, hogy ha valakiről ketten tanúságot tesznek, az a tanúság igaz. Így saját magukkal cáfolja meg az ellenvetésüket.

Milyen jó, hogy nekünk már nincsenek kétségeink. Mi hisszük, sőt, tudjuk, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, a második isteni személy. És tudjuk azt is, hogy ezt sziklaszilárdan alapozhatjuk az apostolokra, akik a szó legszorosabb értelmében tanúi voltak Jézusnak, és így biztos tanúságot közvetítenek nekünk.

 

Húsvét után 4. szerda

ApCsel 14,8-18
Jn 7,14-30

Magyarázat

Milyen az emberi nagyravágyás? Nemcsak hogy jobb színben akarjuk feltüntetni magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk, hanem még a saját dicsőségünket is keressük. Nos, a mai szentírási szakaszok éppen ettől akarnak megvédeni.

Milyen egyszerű és nagyszerű lett volna Pálnak és Barnabásnak elfogadni az emberektől a dicsőítést (ApCsel 14,13). A tömeg szeme láttára gyógyult meg Lisztrában egy béna ember. Az apostolok már tudták, hogy nem ők azok, akik csodát tudnak tenni, hanem ők csak közvetítik Istennek a gyógyító kegyelmét. De ha nagyra vágytak volna, akkor elfogadják az istenítést az emberektől. Nem tették, és ezzel példát mutatnak nekünk a szerénységre.

Jézus még nagyobb példát és figyelmeztetést ad nekünk. Ő, aki Isten is, nemcsak ember, szintén nem maga dicsőségét keresi. Amint mondja, az Atya tanítását közvetíti (Jn 7,17), nem saját magát akarja megdicsőíteni. Pedig, ha akarta volna, el tudja fogadni az emberektől a dicsőítést, hiszen messiási mivoltának teljes tudatában volt. Mi pedig azt mondhatjuk, hogy meg is érdemelte volna. De emberségében és emberségével is példát mutatott nekünk a szerénységre.

Próbáljuk hát meg komolyan venni. Ugyanis emlékezhetünk az evangélium tanítására: „aki felmagasztalja magát, az megaláztatik” (Mt 23,12).

 

 

Húsvét után 4. kedd

ApCsel 10,21-33
Jn 7,1-13

Magyarázat

A keresztény élethez alapvetően hozzátartozik a szavakkal és a cselekedetekkel való tanúságtétel. Egyházunk tanításából tudjuk, hogy önmagában egyik sem elegendő. Nem elég csak beszélni, ha a cselekedetek aranyfedezete nincs mögötte. Erről a kettősről van szó a mai szentírási szakaszokban.

Az apostoli szakaszban arról van szó, hogy Péter apostol a szavaival tesz tanúságot. Elmegy Kornéliuszhoz, hogy ott meghallgassák a tanítását (ApCsel 10,22). Nemcsak a beszéde a fontos, hanem az is, ami azt megelőzi: ténylegesen cselekszik, mert az Úr parancsára elmegy, „odasiet” Kornéliusz házába a meghívásra, hogy ott aztán meghallgassák a tanúságtételét (ApCsel 10,33). A beszédét tehát a tette hitelesíti.

Az evangéliumi szakasz Jézus cselekedetével kezdődik: bejárja Galileát (Jn 7,1). Aztán az övéi buzdítják, hogy menjen fel Júdeába, hogy tanítványai is lássák a tetteit (Jn 7,3), mert a tettei hitelesítik a tanítását. Igaz, előbb Jézus azt válaszolja, hogy nem megy, s mi azt is tudjuk, hogy azért, mert nem akarja, hogy már ekkor az életére törjenek, de aztán mégis fölmegy az ünnepre, hogy tanítson. És így tesz tanúságot az örömhírének az evangéliumnak az igazáról.

A kettőt nekünk is egységben kell szemlélnünk. De nem is elég csupán szemlélni, hanem így kell megtartanunk: szavainkat a cselekedeteinkkel hitelesíteni. Emlékezzünk Jézus máskor elmondott szavaira: „nem mindenki jut be a mennyek országába, hanem csak az, aki a mennyei Atya akaratát teljesíti” (Mt 7,21).

 

 

Húsvét után 4. hétfő

ApCsel 10,1-16
Jn 6,56-69

Magyarázat

A húsvéti időszak negyedik hétfőjén a szentírási szakaszokat az evés, az étkezés köti össze. Ámde az értelmét tekintve mégis nagy a különbség közöttük. Az apostoli szakasz jelképesen tanít róla, az evangélium pedig a legvalóságosabb értelmét mondja meg.

Péter apostolnak az Úr látomásban magyarázza meg, hogy a kereszténység egyetemes, mindenki felé szól, a pogányoknak nem kell előtte zsidóvá lenni. Mindenféle tisztátalan állattal teli lepedő ereszkedik eléje, s hallja az Úr hangját, hogy bátran ölje meg és egyen belőle. S amikor tiltakozik, hogy sosem evett tisztátalant, akkor az Úr megmagyarázza neki, hogy amit az Isten tisztává tett, azt ne tartsa közönségesnek (ApCsel 10,15). A történet értelme tehát az, hogy bárki lehet keresztény, akiben megvan hozzá a jó szándék.

Jézus is étkezésről, evésről beszél az evangéliumban, a mennyből alászállott kenyérről. De ő nem látomásról beszél, ő nem jelképesen szól. Az Eucharisztiáról tanít, a saját testéről, s így mondja, hogy aki abból eszik, az örökké él (Jn 6,58). Valóságos eledel tehát az élet kenyere, az örök életbe vezető kenyér. És ez akkor is így van, ha még a nagyobb tanítványi köréből sem érti mindenki.

Mi már szerencsére abban a helyzetben vagyunk, hogy a kétezer éves Egyházunkból tudjuk mindkettőnek az igazát. Egyrészt azt, hogy jó szándékkal bárki lehet keresztény, másrészt pedig azt, hogy az Eucharisztiában Jézus saját magát adja nekünk az élet kenyereként. Így köszönjük meg a mi Urunknak a szentírási tanítást, hogy „táplálékot” ad nekünk.

 

 

Húsvét után 3. szombat

ApCsel 9,19/b-31
Jn 15,17-16,2

Magyarázat

Már elmélkedtünk arról – és még mennyit lehet –, hogy a kereszténység a legüldözöttebb vallás a világon. Bár csodálkozni lehet rajta, hogy miért van ez így, hiszen a kereszténység Jézus Krisztus nyomán a szeretetet hirdeti és igyekszik gyakorolni, de megérteni nem lehet. Illetve csak úgy lehet megérteni, ha Jézus tanítását figyelembe vesszük.

A mai evangéliumban mondja Jézus: „ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Jn 15,20). Hogy őt miért üldözték? Azért, mert „nem a világból való volt”, ami valójában azt jelenti, hogy nem akart a világhoz alkalmazkodni, a bűnös világhoz, a pogány világhoz, az Isten nélküli világhoz. És ezért üldöznek bennünket is, mert „mi sem vagyunk a világból valók” (Jn 15,19). Mert mi sem akarunk a pogány, az istentelen világhoz alkalmazkodni, annak behódolni. Ha a mai keresztények elfogadnák azokat az áramlatokat, amelyek ma uralkodnak, akkor nem lennének üldözöttek. De nem tehetik, nem tehetjük, mert nekünk Jézus Krisztus személye és tanítása a viszonyítási alap!

Saul is, miután találkozott a feltámadott Jézussal és felismerte „az igazságot”, aki maga Jézus (Jn 14,6), már nem hódolhatott az akkori világáramlatnak, nem élhette addigi életét. Sőt, ő maga vállalta az üldözést. Bátran és nyíltan beszélt Jézusról, még akkor is, ha a zsidók elhatározták, hogy az életére törnek és megölik (ApCsel 9,23). Milyen izgalmas, krimibe illő: a damaszkuszi városfalon kosárban eresztették le. Aztán még fokozódik is: a megmenekülése után újra az életére törtek a görög nyelvű zsidók is (ApCsel 9,23).

Üldözték Jézust, üldözték Pál apostolt (és a többieket is). Érthetetlen, hogy a szeretetre szeretetlenséggel, sőt üldözéssel válaszol a világ. Mit tudunk tenni? Jézus mai tanítványaiként elfogadjuk, és követve: vállaljuk mi az üldözést, az üldöztetést. Még akkor is, ha érthetetlen. 

 

Húsvét után 3. péntek

ApCsel 8,40-9,19a
Jn 6,48-54

Magyarázat

Honnan tudjuk, hogy mindig, mindenben igazunk van? Még az annyira egyértelmű dolgokban is kétségeink lehetnek, mint a 2x2=4! Ugyanis ez csak a tízes számrendszerben érvényes. Gimnazista koromban még ki tudtam számítani, hogy például a hetes számrendszerben mennyi, ma már nem tudom, csak azt tudom, hogy nem négy! Mielőtt teljesen elbizonytalanodnánk, a hitre, illetve a Szentírás szeretném a figyelmet irányítani. Ahol Jézus a biztos eligazodási pont, ahol ő az alfa és az ómega (Jel 1,8), ahol nincs semmi tévedés.

Nézzük Sault! Aki komoly zsidó neveltetése alapján meg volt győződve az igazáról. Arról, hogy az egyedül igaz, üdvözítő hit a zsidóságban, az ószövetségi vallásban van. Bizony, üldözte is a keresztényeket, lihegett ellenük, megkötözve vitte őket Jeruzsálembe (ApCsel 9,1). Egészen addig, amíg az Úr Jézussal nem találkozott! Le kellett esnie a lóról, meg kellett vakulnia, hogy magába szálljon, és az Úr Jézus fényében átgondolja az életét. Hogy rájöjjön: nem neki van igaza, hanem Jézusnak.

Nézzük a Jézussal vitatkozó zsidókat! Ők is meg voltak győződve az igazukról, hogy a zsidó vallás az egyedüli, igaz vallás. És akkor jön Jézus, és többet mond. Egészen addig elmenve, hogy saját magát kínálja az örök élet kenyeréül. Nem tudják, nem értik hogyan lehet ez (Jn 6,51). Ebből az evangéliumi részletből még nem tudjuk meg Jézus végső igazát, de azt igen, hogy aki eszi az ő testét, és issza az ő vérét, azt feltámasztja az utolsó napon (Jn 6,54). És nem ez a fontos? Nem ez az akkori zsidók és a mai keresztények végső célja?

Bizony, ránk is érvényes Szent Pál apostol tanítása, hogy újuljunk meg gondolkodásunk szellemében (Ef 4,23), szálljunk le képzelt tudásunk magas lováról, és bízzuk rá magunkat – ha nem is a kétszer kettőben (bár abban is megteehtjük), de a hit dolgaiban – a mi Urunk Jézus Krisztusra és az ő igaz Egyházra, amely hitelesen közvetíti nekünk az ő hiteles tanítását!

 

 

Húsvét után 3. csütörtök

ApCsel 8,26-39
Jn 6,40-44

Magyarázat

A Szentírás hiteles tanítója, magyarázója, értelmezője az Egyház. Már az Ószövetségben is megvoltak az írástudók, a főpapok, akik „hivatalból” foglalkoztak az Isten igéjével. Az Újszövetségben pedig Jézus Krisztus az apostolaira bízta ezt a feladatot. Így, és csak így lehet hiteles a Szentírás tanítása. Mert akik az értelmezés és a tanítás feladatát végzik, azok a hiteles szem- és fültanúkra hagyatkozhatnak, nem pedig azokra, akik éppen most találják meg a Szentírás hiteles értelmezését, mert – mondják – előttük bárki, bármikor tévedhetett ebben…

Az apostoli szakasz éppen ezt mutatja be. Az etióp udvarnok olvassa ugyan a Szentírást, de nem érti, nem fogja fel igazán az értelmét (ApCsel 8,31). Kell hozzá egy hiteles tanú, Fülöp apostol, aki megmagyarázza neki. Ráadásul egy nagyon fontos részről volt szó: arról, hogy Izajás próféta Jézusról jövendölt. De ő nem értette. Fülöp viszont megmagyarázta neki, és nem is csak ezt, hanem ebből kiindulva Jézust hirdette neki (ApCsel 8,35). Igen, ez az Egyház feladata: Jézust hirdetni, és ezt hitelesen tenni ma is, az apostolok nyomdokain.

Az evangéliumban Jézus saját maga magyarázza meg azt, amit később majd írásba foglalnak. Tudniillik azt, hogy ő bár az emberek szemében „Józsefnek, az ácsnak a fia” (Jn 6,42), mégiscsak a mennyből alászállott égi kenyér. Aztán majd ráhagyja az Egyházára, hogy magyarázza ezt róla. És az Egyház kétezer év óta hitelesen hirdeti, hogy Szűz Mária valóságos édesanyja neki, aki szűzen foganta őt, Szent József pedig nem az édesapja, hanem nevelőapja. Ez az Egyház hiteles tanítása, mondjon bárki bármit! Az Egyház nem most találta ki, hanem kétezer év óta hirdeti, és hiteles tanúk alapján hirdeti.

Mi magunk is akkor járunk a legjobban, ha ráhagyjuk magunkat az Egyház hiteles tanítására, nem pedig a szekták vagy kisegyházak újdonsült tanítására, vagy véleményére. A mi Egyházunk kétezer évre tud visszanyúlni. Becsüljük meg!

 

 

Húsvét után 3. szerda

ApCsel 8,18-25
Jn 6,35-39

Magyarázat

Bár az Egyház kétezer éves történetében sokszor elhangzott az a vád, hogy mennyire anyagias, mégis azt kell mondani, hogy ez alapvető kérdésekre nem igaz. Főleg nem a kegyelem megszerzésére. Itt van a bizonyíték rá a mai szentírási olvasmányokban.

Az Apostolok Cselekedeteiben világosan áll az apostolok tanítása, amivel Simon mágust rendre utasítják: „Vesszen a pénzed veled együtt, mivel azt gondoltad, hogy az Isten ajándékát pénzért lehet megszerezni” (ApCsel 8,20). Nem lehet pénzért megvenni! Mert Isten kegyelme ingyenes! Olyan hatásosan mondták ezt a mágusnak, hogy az teljesen elfogadta. Sőt, imádságot kért az apostoloktól. Tehát megtért. Azt lehet mondani, hogy befogadta az ingyenes kegyelmet, amit pénzért nem tudott megvenni. Milyen szép!

És milyen szép az is, hogy Jézus folytatja az élet kenyeréről szóló tanítását. És ebben is azt lehet meglátni, hogy ingyenesen adja az embereknek. Előbb azt mondja, hogy aki hozzá jön, azt nem utasítja el (Jn 8,37). Majd pedig azzal folytatja, hogy az Atya akaratára hivatkozik, aki mindenkit üdvözíteni akar (Jn 8,39). Itt is az látható tehát, hogy nem az ember erőlködésén múlik, pláne nem a pénzén, a kegyelem megszerzése. Mert Isten olyan jó mennyei Atyánk, hogy ingyen adja nekünk.

Mindezzel együtt azt lehet mondani, hogy mégis voltak olyan alkalmak az Egyház életében, amikor a tagjai nem helyesen gondolkodtak erről, és esetleg túlzott mértékben figyeltek az anyagiasságra. Sőt, volt a középkorban simónia is (éppen Simonról elnevezve), de az Egyház ezt legyőzte és helyreutasította. Hogy mi is meg legyünk győződve arról az alaptételről, hogy pénzért nem lehet kegyelmet vásárolni.

 

 

Húsvét után 3. kedd

ApCsel 8,5-17
Jn 6,27-33

Magyarázat

A Szent Liturgiát, a szentmisét kezdettől fogva úgy tekinti az Egyházunk, hogy kétféle táplálékot kapunk benne. Egyrészt az Isten igéjét, másrészt a szent Eucharisztiát. Mindkettőben – bár nem teljesen azonos formában – Jézus Krisztus van jelen, hogy tápláljon bennünket. A mai szentírási olvasmányok ezt erősítik meg.

Az Apostolok Cselekedeteiben arról van szó, hogy Fülöp apostol hirdette az Isten igéjét Szamáriában. Eredményesen hirdette. Ugyanis az Isten igéjének olyan ereje volt őáltala, hogy még az a bizonyos Simon is megtért és megkeresztelkedett, aki addig varázslatával, boszorkányságával kereste a kenyerét (ApCsel 8,13). Mert Isten igéjében mindig Jézus működik. Hatékonyan működik!

Az evangéliumban Jézus az „élet kenyeréről” tanít, amely életet ad a világnak (Jn 6,33). Ez az Eucharisztia, aminek csak előképe volt a pusztában a mennyből hullatott táplálék, a manna. Ma nekünk Jézus valóságos testét adja eledelül. Amelynek ereje van, amely életet ad. Ugyanis a pap szavain és cselekedetein keresztül mindig ő munkálkodik a liturgiában! A pap csak „segítője”, „közvetője” neki. Ezért biztosak lehetünk a szentség hatékonyságában.

Az Egyház kezdettől így táplálja híveit a Szent Liturgiában, a szentmisében. Nyújtja a lelki-szellemi táplálékot, és adja magát Jézus Krisztust az Eucharisztiában. Fogadjuk őt minden nap! 

 

Húsvét után 3. hétfő

ApCsel 6,8-7,5a és 7,47-60
Jn 4,46-54

Magyarázat

Nem ragaszkodunk mi túlságosan a földi élethez? A kérdésben a hangsúly a „túlzottan” szóra kerül. Mert azt mindnyájan tudjuk, hogy nincs itt a földön „maradandó hazánk” (Zsid 13,14). De az is igaz, hogy szeretünk jól berendezkedni, és olykor megfeledkezünk erről.

A kafarnaumi királyi tisztviselő a súlyos beteg, halálán lévő gyermeke érdekében kérte Jézustól a gyógyítást. Mert nem akarta, hogy meghaljon a fia. Persze, hogy jól tette, és ezt Jézus is elfogadta, mert segített. Meggyógyult a fiú „még abban az órában” (Jn 4,53). Nem tudni, hogy még mennyit élt, nem tudni, hogy hogyan élt még utána, de feltételezhető, hogy komolyan vette a további életét, bizonyára hitt Jézusban, aki meggyógyította őt.

Más példát mutat fel nekünk Szent István, az Egyház első vértanúja. Abban biztosan, hogy nem ragaszkodott az életéhez, mert hitéért vállalta a vértanúi halált is. Sőt, abban is jó példát mutat, hogy amikor tudta, hogy megkövezik, hogy meg kell halnia, nem gyalázta a gyilkosait, hanem imádkozott értük (ApCsel 7,59). Jézus szavai vezérelték, aki szintén imádkozott a gyilkosaiért.

Két példa a mai szentírási tanításból. Látszólag eltérőek. De lehet mindkettőnek ugyanaz a célja. Ami számunkra is a legfontosabb: az üdvösség. Érdemes megfontolni.

 

 

Húsvét után 2. szombat

ApCsel 5,21-32
Jn 6,14-27

Magyarázat

Érdekes, hogy a Szent Liturgiában olvasva az apostoli szakasz későbbi történetről szól, mint az evangélium. Ugyanis az Apostolok Cselekedetei már az ősegyház életét mutatja be, az evangélium pedig még Jézus tanítását és tetteit tárja elő. Szóval a liturgiában nem tartjuk a kronológiát. De nem is baj, nem mindig a betű szerinti értelmezés a fontos, hanem a mondanivaló.

A mai apostoli szakaszban arról van szó, hogy az apostolok (Péter és János) fenyegetettségben van. Börtönbe is vetették őket, többszörösen megfenyegették őket, hogy „fogják be a szájukat”, ne beszéljenek Jézusról. Ámde ők újra azt mondják, hogy nem az emberekre kell hallgatniuk, hanem Istenre (ApCsel 5,29). Ugyanis ők szemtanúi voltak Jézus működésének, halálának, és feltámadása után is találkoztak vele. Így valóban nem hallgathatnak. Hirdetniük kell az élet igéjét!

Az evangéliumban Jézus is üldözésnek van kitéve. Igaz, még nem annak a végsőnek, amely Júdás csókja után a keresztre juttatja. De az emberek részéről érkező meg nem értés földi királyt akar csinálni belőle. Ő viszont tudja, hogy nem ez a feladata. Ezért inkább elmenekül a tervük elől (Jn 6,15). Teljesen átadva magát a mennyei Atya akaratának, végbe kívánja vinni a megváltás művét.

Nos, mind a két tanítás azt igazolja, hogy kereszténység, Krisztus-követés nincs üldözés nélkül. Ezt nekünk is fel kell vállalnunk. Lehet, hogy nem a vértanúságig – Isten őrizz, hogy ez történjék! –, de a negatív diszkriminációig, igenis, számíthatunk rá. Legyünk ne csak felkészülve erre, hanem komoly elszántsággal nézzünk szembe vele az apostolok szellemében: inkább kell Istenre hallgatni, mint az emberekre.

 

Húsvét után 2. péntek

ApCsel 5,1-11
Jn 5,30-6,2

Magyarázat

Hitünk tanításából – ha tetszik a dogmatikából, de egyszerűen mondva a hittanból – tudjuk, hogy Isten mindentudó. Már a zsoltáros is megmondta: „Isten ismeri a szívek legbensőbb titkait” (Zsolt 44,2). Ezért nem lehet neki hazudni, nem szabad hamis tanúságot tenni. A két szentírási olvasmány ezt erősíti meg számunkra.

Az apostoli szakasz Ananiás a Szafira történetét tárja elénk. Eladták egy birtokukat. Jók akartak lenni az apostolok szemében, ezért az összeg egy részét felajánlották az Egyház számára. Igen ám, de nem az egészet. A többit letagadták. Ezért büntetést kaptak, a legnagyobbat. Mindketten meghaltak. A mi szemünkben ez aránytalan nagy büntetés. De Péter megmagyarázza Ananiásnak: „Nem embereknek hazudtál, hanem az Istennek” (ApCsel 5,4). Igen, a mindentudó Istennek nem szabad hazudni.

Hamis tanúságot sem szabad tenni. Erről már az evangéliumi szakasz szól. Jézus nem akart semmiféle tanúságot tenni, nemhogy hamisat. Sőt, még a látszatát is el akarja kerülni a tanúskodásnak, ezért mondja: „a tettek, amelyeket végbeviszek, maguk tanúskodnak rólam, hogy az Atya küldött engem. Tehát maga az Atya, aki küldött engem, tanúskodik rólam” (Jn 5,36). Ő nem alakoskodott cselekedeteiben, mint Ananiás és Szafira, s ezt nem is ő maga igazolta, hanem – mint hallottuk – maga az Atya.

Ugye, milyen fontos, hogy komolyan vegyük a tízparancsolatból, hogy „ne hazudj, mások becsületében kárt ne tégy”, illetve, hogy „hamis tanúságot ne tégy felebarátod ellen”! Mindig időszerű. Ma is, vegyük komolyan! 

 

Húsvét után 2. csütörtök

ApCsel 4,23-31
Jn 5,24-30

Magyarázat

A húsvét utáni második csütörtökön a jól ismert evangéliumi szakaszt állítja elénk elmélkedési anyagul az Egyházunk. Ismerjük, mert minden temetésen halljuk. Olykor gyászliturgián is. Ismerős belőle az a fontos tanítás is, hogy az ítélet alapja a jó vagy gonosz cselekedetek gyakorlása (Jn 5,29). Most viszont irányítsuk figyelmünket a szakasz utolsó mondatára. Jézus ezt mondja: „nem a magam akaratát keresem, hanem az Atya akaratát, aki küldött engem” (Jn 5,30).

Ennek hallatán elszégyellhetjük magunkat. Mert bizony, mi lépten-nyomon a magunk akaratát, a magunk igazát, a magunk érvényesülését keressük. Pedig nem ez az üdvösség útja! Hanem az, amit Jézus végigjárt, és végső agóniájában, szenvedései közepette is ki tudott mondani: „Atyám, ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd” (Lk 22,40). Vagy ahogy ő is élte és nekünk is megtanította a Miatyánkban. Hogy így tudjunk imádkozni: „legyen meg a te akaratod” (Mt 6,10). Igen, ez vezet bennünket az üdvösségbe. Ha megtesszük Isten akaratát (Mt 7,21), és nemcsak mondjuk, hogy milyen jók vagyunk.

Tudták ennek fontosságát az apostolok is. Péter és János nem hátrált meg, amikor megfenyegették őket a főpapok és szaddúceusok. Visszatérve az övéikhez így imádkoztak az Úrhoz: „lásd fenyegetéseiket, s add meg szolgáidnak, hogy teljes bizodalommal hirdessék igédet” (ApCsel 4,29). Cselekedtek. Folytatták, amit addig tettek. Mert tudták, hogy az az Úr akarata, aki arra rendelte őket, hogy ezt tegyék a föld végső határáig és az idők végezetéig (Mt 28,19). Így tehát „bátran hirdették az Isten igéjét” (ApCsel 4,31), amint ez a részlet befejeződik.

Ugye, nem kérdés, hogy üdvözülni akarunk? Hát akkor kövessük Jézust és kövessük az apostolokat a mennyei Atya akaratának teljesítésében! 

 

Húsvét után 2. szerda

ApCsel 4,13-22
Jn 5,17-24

Magyarázat

Napról napra kapjuk a híreket, akár akarjuk, akár nem, hogy ma a világon a legüldözöttebb vallás a kereszténység. Mindenütt gyilkolják, vagy legalábbis hátrányos megkülönböztetésbe helyezik a keresztényeket. De nem szabad kétségbe esnünk. Mert igaz, hogy voltak enyhébb időszakok is a keresztény világ történetében, de alapjában mindig is üldözték a keresztényeket. Erről szólnak a mai olvasmányok is.

Az apostolokat megfenyegették a papok és szaddúceusok, hogy ne beszéljenek Jézusról és ne cselekedjenek az ő nevében. Amikor azonban Péter és János hitvalló módon megválaszolt nekik, hogy inkább kell Istenre hallgatniuk, mint az emberekre, akkor újra megfenyegették, és elzavarták őket (ApCsel 4,21). Ám – mint tudjuk – ők nem tántorodtak meg.

A zsidók pedig egyenesen „életére törtek” Jézusnak (Jn 5,18), mert ő Istent Atyjának nevezte amellett, hogy jócselekedetével megszegte a szombatot. Tudjuk, hogy az ő földi élete ennek jegyében telt: az Atyának való engedelmesség és az emberek megsegítése az evangélium hirdetésével és a jótetteivel. És mit érdemelt? Mivel hálálták ezt meg neki? Azzal, hogy üldözték, az életére törtek.

Nos, ha Jézust is üldözték, akkor az övéi sem számíthatnak másra. Meg is mondta: „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Jn 15,20). Mint láttuk János és Péter esetében, ez rögtön meg is valósult. Mi se csodálkozzunk tehát, ha a mai világban is üldözik a keresztényeket, Jézus követőit. Fogadjuk inkább azzal az alázattal, hogy így a mi Urunk szenvedésével tudunk egyesülni. 

 

Húsvét után 2. kedd

ApCsel 4,1-10
Jn 3,16-21

Magyarázat

Az evangélium egyik legszebb mondatát halljuk a húsvét utáni második kedden Egyházunk előírása szerint: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” (Jn 3,16). Ennek a mondatnak különös jelentőséget ad, hogy húsvét közvetlen közelében olvastatja az Egyházunk, amikor még közel vannak azok a szent események, amelyek ezt a szeretetet bizonyítják.

Isten nem akarta elítélni a világot még a bűnbeesés után sem, miután az ember elfordult tőle, és szabad akaratával a bűn útjára lépett. Megtehette volna, hogy elfordul a bűnös embertől. De nem tette. Mert ő maga a Szeretet (1Jn 4,8). Sőt! Képes volt egyszülött Fiát is feláldozni, hogy megmentse, üdvözítse, az örök boldogságba juttassa az embert a feltámadás révén.

A szaddúceusok pedig bosszankodtak ezen, nem akarták engedni, hogy az apostolok hirdessék a feltámadást, amint az apostoli szakasz írja (ApCsel 4,2). Amikor kérdőre vonták őket, hogy kinek a nevében működnek, akkor Péter apostol nyíltan a szemükbe mondta, hogy „annak a Názáreti Jézus Krisztusnak neve által, akit ti keresztre feszítettetek, akit Isten feltámasztott halottaiból” (ApCsel 4,10). Komoly hitvallás!

Tőlünk is ilyen komoly hitvallást vár el a mi Istenünk. Nem azért, mert méricskéli a kegyelmét. Egyáltalán nem, mert azt ingyenesen adja. De azt elvárja, hogy megnyíljunk előtte, vagyis a szeretete előtt. Mert ha nem tesszük meg, akkor nem tud velünk mit kezdeni. Ha viszont megvalljuk őt, akkor a szeretetét viszonozzuk. Ne habozzunk hát! 

 

  

Húsvét után 2. hétfő

ApCsel 3,19-26
Jn 2,1-11

Magyarázat

Jézus Krisztust a keresztény világ úgy ünnepli, hogy ő az egész világ Megváltója. Most, a húsvéti időben ezt különösen is átéljük, hiszen még közel vannak a szent napok, amikor áldott szenvedését, megváltó halálát és üdvösséget szerző feltámadását ünnepeltük. Megváltónk akkor is, és azóta is küldi nekünk az áldását.

Az apostoli szakaszban Szent Péter ezt tanítja: „Isten elsősorban nektek támasztotta s küldte el Fiát, hogy megáldjon titeket” (ApCsel 3,26). S fontos hangsúlyozni, hogy az áldása nemcsak egyszeri esemény volt, nemcsak az akkori embereknek, Péter apostol hallgatóinak szólt, hanem folyamatosan érkezik hozzánk ez az áldás.

Ugyanígy az evangéliumi szakasz tanítása, a jól ismert kánai menyegzőn végbement csoda sem egyszeri eseményt állít szemünk elé. Valójában folyamatosan árad Jézus Krisztus isteni segítsége felénk, ami akkor és ott kezdődött, az első csodánál. Csak meg kell tenni azt, amit elvár tőlünk. Ott a szolgák megtöltötték a korsókat vízzel. Ha nem tették volna, akkor a csoda sem történik meg. Mi is akkor számíthatunk Jézus segítségére, ha teszünk is érte, ha együttműködünk a kegyelemmel.

Arra is érdemes felfigyelni, hogy Jézus Krisztus elment a kánai menyegzőre, amire meghívták őt és tanítványait (Jn 2,2). Szóval ő nem ellensége az emberi jókedvnek és örömnek. Részt vett benne. Talán még azt is lehet mondani, hogy mulatott a lagziban. Persze, nyilván ez szolidan tette. Így arra is számíthatunk, hogy a mi örömeinkben is részt vesz.

Tekintsünk mindig úgy Jézusra, hogy ő a mi Megváltónk, akit megáldásunkra küldött az Atya, aki mindig segítségünkre van, és aki részt vesz az örömünkben.

 

 

 

Oldal: Húsvét utáni
RÓKAHEGYI GÖRÖGKATOLIKUS TEMPLOM - © 2008 - 2024 - rokahegyitemplom.hupont.hu

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat