RÓKAHEGYI GÖRÖGKATOLIKUS TEMPLOM

✠     Prédikációk     ✠

2019. december 31.

Óévzáró hálaadás

Itt állunk az új év kapujában. Pár óra, és elkövetkezik a 2020-as esztendő. Ilyenkor visszatekintünk az óévre és előre is irányul a figyelmünk az új évre. A régi ókori pogányoknak volt egy olyan istenségük, akit két arccal ábrázoltak. Az egyik előre tekintett, a másik hátrafelé. Így vagyunk most mi. Hátranézünk, hogy köszönetet mondjunk Istenünknek, és előre nézünk, hogy kegyelmet kérjünk tőle az elkövetkező időre.

Köszönetet mondunk a jó Istennek mindazért, amit kaptunk tőle az elmúlóban lévő esztendőben. Könnyű megköszönni a jót, a szépet. Ámde minden Isten tudtával történt velünk, a kevésbé jó vagy a rossz is. Egyet le kell szögeznünk: Isten nekünk rosszat nem akar. Ő maga a jóság, a szeretet! Ha rossz ért bennünket, akkor az miattunk történt. A pedagógiájával nevelni akart bennünket. Ehhez megadta a legfontosabb ajándékát: a hitet. Ezt is meg kell köszönnünk neki. Mert a hit a legfontosabb az életünkben. Nem az egészség, nem a jólét, nem a vagyon. Ezek mind elmúlnak. És ha van hitünk, akkor még a bennünk ért rosszat is könnyebben el tudjuk viselni, mert van miben, van kibe kapaszkodnunk! – Köszönjük most meg egy pillanatnyi elcsöndesedéssel mindazt a jót, amit kaptunk Istentől, és azt is, ami fájdalmas volt, de a nevelésünket szolgálta…

Előre fordulva kérünk a jó Istentől. Kérjük az ő szeretetét, az ő kegyelmét, amivel a hitünket erősíthetjük. Tudjuk, hogy ő állandóan körülvesz bennünket, eláraszt a szeretetével. Kérjük, hogy ez maradjon továbbra is így. Segítsen abban, hogy ne zárjuk el azokat a csatornákat, amelyeken keresztül ezt minél teljesebben megtapasztalhatjuk. Kinek nincs szüksége arra, hogy kérjen a jó Istentől? Itt, az év fordulóján ezt bátra megteheti. Tegyük is meg. Mondjuk el egy pillanatnyi elcsöndesedésben a kéréseinket a jó Isten felé…

Ha tudunk köszönetet mondani és tudunk kérni, akkor biztosabban indulhatunk neki az új esztendőnek. Akkor jobban megvalósul az, amivel ilyenkor köszöntjük egymást: Boldog új évet kívánok. Legyen valóban így! Ámen.

 2019. december 27.

Jézus Egyetemes Megváltó

B. Jézus születése
1. Történelmileg
2. Földrajzilag
3. Számunkra
B. Velünk az Isten

Szenteste olvassuk a zsolozsmában: „A világ teremtésétől számítva, a görög egyház korszámítás szerint 5508-ban, a római egyház számítása szerint 5199-ben, a vízözöntől számított 2957. évben, Ábrahám születésétől 2015-ben, az izraeliták Egyiptomból történt kivonulása után 1510-ben, Dávid király fölkenésétől 1302-ben, a Dániel jövendölése szerinti 65-ik évhétben, az olimpiászok 194. évében, Róma alapítása után 752-ben Augustus Ocatavianus uralkodásának 42-ik évében, a világ hatodik korszakában, midőn az egész földkerekségen béke uralkodott, megszületett Jézus Krisztus, az örökkévaló Isten, az örök Atyának Fia, ki eljövetelével a világot megszentelni akarván, a Szentlélektől fogantatva, fogantatásának kilenc hónapja leteltével Júdea Betlehemében Szűz Máriától emberré lett”.

1. Ez a szöveg történelmileg nagyon pontosan elhelyezi Jézus Krisztus születését a világ korfáján. Emellett pedig megadja a világra szóló esemény földrajzi környezetét is. Az előbbi történelmi felsorolás egyetemessé tágítja a megváltás jelentőségét, míg a másik adatközlés mintha leszűkítené azt a júdeai Betlehemre, amint az evangélium is teszi (Lk 2,5-7).

2. Ámde a születés utáni események, amelyekről a karácsony utáni evangéliumból hallunk a templomainkban (Mt 2,13-23), a földrajzi kereteket is kitágítják. Egymás után sorakoznak a földrajzi nevek, amiket az Úr Jézus felkeresett még egészen pici korában.

Itt van elsőként Egyiptom. A gyermekgyilkos Heródes elől oda kellett menekülnie a szentcsaládnak. Az isteni Gondviselés az angyal szava által segített (Mt 2,13), de a régi prófécia teljesedett be, amikor onnan visszatérhettek (Oz 11,1).

Az evangélium említi Ráma nevét is, ahol a gyermekgyilkosság miatt „keserves sírás és jajgatás” (Mt 2,18) volt. Az evangélista egy másik próféciát is lát benne, mégpedig a fogságba hurcolt nép siránkozását (Jer 31,15). De amint ott jóra fordult minden, a Gondviselés itt is segített.

Még nincs vége a földrajzi nevek említésének, mert következik Izrael földje (Mt 2,20), ahová ismét a Gondviselés vezérli vissza a szentcsaládot. Hogy az egész Szentföldet megszentelje Jézus jelenléte!

Következik Júdea, de mivel József félt oda vinni a szentcsaládot, Galilea tartományba költöztek (Mt 2,22). Igen, Jézus a „pogányok Galileájába” is elment, hogy „nagy világosság támadjon nekik” (Iz 9,1-2). Mint ahogy majd felnőtt korában is teszi, és ahonnan majd a mennybe emelkedik (Mt 20,16).

Végül Názáret is megjelenik az evangéliumban. Itt telepedett le a szentcsalád (Mt 2,26), s Jézus innen kapta a nevét, ismét csak a prófétai jövendölés alapján: „Názáretinek fogják hívni” (Iz 7,1). S majd megváltói halálában is ezt a nevet viseli: „A názáreti Jézus, a zsidók királya” (Jn 19,20).

3. Jézus egyetemes Megváltó. Mindenkinek az akar lenni. Hozzánk is közel jön, a mi egyéni történelmünkbe, a mi földrajzi környezetünkbe. Itt és most is, az Eucharisztiában.

Látjuk egy evangéliumi szakaszon belül a földrajzi nevek sokaságát. Azért lehet így, mert Jézus Krisztus az egész világ egyetemes megváltója akart lenni. És mint tudjuk: lett is! – Mondjunk köszönetet neki az ünnepen különösen is, mert amint szenteste énekeljük zsolozsmánkban a próféciát és annak beteljesedését: „Velünk az Isten”!

 2019. december 27.

Velünk az Isten, karácsonyi vértanúság

B. Tudatosítás
1. Jézusnál kezdődik
2. Szent Istvánnál folytatódik
3. Bennünket felszólít
B. Vértanúságunk: lemondások vállalása

Karácsony harmadik napján is azt állítjuk lelki szemeink elé, hogy „Velünk az Isten”. Ámde amikor görög katolikus egyházunkban Szent István fődiakónust, első vértanút ünnepeljük, tovább mélyül bennünk az a tanítás, hogy a karácsony nem csupán egy bájos ünnep számunkra, hanem a keresztény életünk, életformánk kezdete és útmutatója. Az első nap még a felhőtlen, boldog örömé volt, a második nap már a megpróbáltatásról szólt, a mai, harmadik napnak pedig egyenesen a vértanúság a témája. Arról a vértanúságról, ami hétköznapi módon, első megközelítésre az élet feláldozását jelenti. Azt, amikor valaki odaadja az életét a hitéért, a meggyőződéséért. Amikor engedi, hogy a vérét ontsák. Ez így igaz. Azonban vértanúságot jelent minden áldozathozatal és minden lemondás is. Ezt látjuk Jézus életében, Szent István diakónus életében, és ez bennünket is lemondásra, bizonyos vértanúságra szólít.

1. Jézus életében a vértanúság már a betlehemi jászolnál megkezdődik a születés éjszakáján. Nem fényes palotában, nem bíborban, bársonyban érkezett a földre, hanem egy rongyos istállóban, szúrós szalma közé. Lemondott az uralkodónak, a királynak kijáró körülményekről. Nem úgy, mint Heródes, aki halálra kerestette a Gyermeket, féltette tőle hatalmát, attól félt, hogy letaszítja a trónjáról, kiveti a királyi körülményei közül. De Jézus nem ezt akarta. Ő vállalta a lemondást, amikor istenségét nem tartotta olyan dolognak, amihez feltétlenül ragaszkodott volna, hanem kiüresítette önmagát, magára vette az emberi természetünket minden nyomorúságával és gyarlóságával együtt. Bizony, hogy lemondás volt ez! A legnagyobb lemondás az ő részéről, ami minket is követésre buzdít: tudjunk a megérdemelt vagy meg nem érdemelt jólétünkről legalább egy picit lemondani mások javára!

2. A ma ünnepelt Szent István fődiakónus, első vértanú példájával folytatódik a vértanúság. Ő a szó szoros értelmében vértanú lett. Kiállt a hitéért, még azt is elvállalta, hogy agyonkövezik. Bizony, szörnyű halál lehetett az övé. Vallásosként nevelkedett ő, Krisztus után 3-ban született, a hagyomány szerint a hetven apostol közé tartozott. A híres alexandriai iskolába járva igen művelt lett, és felismerte, hogy Jézus tanításában van a teljes igazság. És amikor ezt a zsidók szemére vetette, azok kivégezték. Ő vállalta vére kiontását a hitéért. Mint ahogy ma is vállalják a keresztény testvéreink, akiket naponta gyilkolnak a nem keresztények. Tudjuk, halljuk, tapasztaljuk, hogy mára a kereszténység a legüldözöttebb vallás lett a világon. Bizony, megvalósulni látszik az, amit Tertullianus a 2-3. század fordulóján tanított, hogy „a vértanúk vére a keresztények magvetése”.

3. A mi életünkben is jelen van a vértanúság, jelen kell lennie. Ha nem is olyan végletes és végleges formában, mint a Szent Istvánéba, de igenis, szükség van arra, hogy tudjunk lemondani. A lemondás fényében az is vértanúság, hogy eljövök a templomba. Az is vértanúság, hogy a kényelmemet feladva máson segítek. Az is vértanúság, hogy lemondok a saját akaratomról, és engedek a másiknak a szeretet nevében. Bizony, így kell – így is kell értelmeznünk a vértanúságot! De arról sem feledkezhetünk meg, hogy tanúságtétel a vértanúság. Hogy kicsiben sem tagadom meg a hitemet, beszédemben, viselkedésemben, akár a viccelődésemben. Hogy a keresztény értékek mellett ki tudok állni, még akkor is, ha mások megszégyenítenek emiatt. Hát a mi mai körülményeink között éppen ez a vértanúság! Nem kell Amerikába menni, ahol egy történet szerint az imaházba álarcos fegyveresek rontottak be, és azt kiáltották, hogy csak az maradjon, aki vállalja a hitéért a vértanúságot, a többiek távozzanak. A tömeg óriási tolakodással áramlott kifelé. Csak néhányan maradtak. Ekkor a banditák levették az álarcot, és az oltár elé térdelt tiszteletesnek mondták, hogy kezdheti az istentiszteletet, mert csak az igazi keresztények maradtak. – Mi inkább úgy mutassuk meg a vértanúságra való készségünket, hogy vállaluk a lemondásokat.

Erre tanít bennünket a karácsony harmadik napja. Velünk az Isten! Jézus példáját követve, Szent István vértanúságán felbuzdulva, igyekezzünk a mi vértanúságunkat megvalósítani a lemondásokban. Ezzel ki tudjuk fejezni mások felé is, hogy „Velünk az Isten”. Ámen.

 2019. december 26.

Velünk az Isten, karácsonyi megpróbáltatás

B. A tegnapi öröm után a mai fájdalom
1. A próféciában
2. Az evangéliumban
3. Az életünkben
B. Tudatosítsuk

Velünk az Isten! Karácsonykor ezt a nagy örömöt élhetjük meg, mert megszületett a Megváltónk, embertestvérünkké lett az örökkévaló Isten! Az első napi evangéliumból ez sugárzott át. A napkeleti bölcsekről hallottuk, hogy amikor a csillagot követve eljutottak Betlehembe, és meglátták, hogy a csillag megállt a ház fölött, ahol a Gyermek volt, „megörültek igen nagy örömmel”. Igen, ez a szívből jövő igazi karácsonyi öröm. Ami a miénk is lehet. A mai evangélium hangulata viszont már megváltozott. Azt hallottuk, hogy a szentcsaládnak menekülnie kellett, véget ért a bájos idill. Heródes gyermekgyilkos haragja pedig megöletett minden két esztendősnél kisebb kisbabát, mert biztosra akart menni, hogy elpusztítsa a kis Jézust. Hangos sírást és jajgatást hallunk a próféciából, az evangéliumból, és ez jelen van az életünkben is.

1. Jeremiás prófétát idézi Szent Máté evangélista. Hangos sírás és jajgatás hallatszik Rámából, Ráchel siratja fiait, mert nincsenek többé. A fogságba hurcolt választott nép keserves sírása ez. Bizonyára nem véletlenül idézi az evangélista. Megszülettek az örömmel várt kisbabák, aztán az édesanyák, a szülők öröme gyászba fordult, mert a fogság gyötrelmei közepette elpusztultak, meghaltak az ártatlan pici gyermekek. Hát hogyne lett volna sírás és jajgatás! Az öreg ember halála is fájdalommal jár, hát még a kisbabáé! De aztán a választott nép is megérezhette az izaisi jövendölés értelmét: „Velünk az Isten”, mert megszabadult a fogságból.

2. Gyász volt Betlehemben és egész környékén Heródes gyilkos haragja miatt. Emberi hatalmát féltette. Mert, ugye, milyen jó uralkodni mások felett, hát még egy egész ország felett! Még akkor is, ha ehhez a legembertelenebb eszközöket veszi igénybe: nem riad vissza az ártatlan kisbabák megölésétől sem. Nem lehet másnak nevezni ezt a hatalomféltést, mint emberi gonoszságnak. Úgy tűnik, Isten magára hagyta azokat a családokat, ahová az ő gyilkos szándéka és tette elért. De mégsem! A szentcsalád igazán megtapasztalhatta a prófétai jövendölés igazát: „Velünk az Isten”, mert megmenekült. Hogy a többi családban hogyan és mi módon történt a vigasztalás, arról nem szól az evangélium. Azt azonban biztosan tudni kell, hogy Isten nem hagyta el őket sem. Mert az istenszeretőknek minden a javukra válik, ahogy Szent Pál üzeni nekünk.

3. A mi életünknek is nélkülözhetetlen eleme a fájdalom, a gyász, a szenvedés. Szombaton fogjuk temetni az egyik kispapunkat. Már elvégezte a tanulmányait. Egy fél éve hitoktatóként működött. Karácsony előtt hozta volna az esküvő meghívókat, hogy a menyasszonyával szétosszák a rokonságban. Encsnél megcsúszott az autójával, kettőt bukfencezett, nekicsapódott a fának, a helyszínen meghalt. Hát milyen a karácsonya a családjának? Többször beszéltem velünk a napokban, és azt a vigasztalást tudtam nyújtani, hogy „Velünk az Isten”. Az ő tudta nélkül semmi nem történik. Mi nem láthatunk bele az Isten tervébe, mert amilyen messze van az ég a földtől, olyan messze van az Isten gondolata a mi gondolatainktól. Egyet biztosan tudnunk kell, hogy ő maga a szeretet, és nekünk a legjobbat akarja. Csak mi emberi, korlátozott értelmünkkel ezt nem mindig tudjuk felfogni. Az istenszeretőknek minden a javukra válik, ezzel tudjuk erősíteni önmagunkat és másokat.

Karácsony másodnapján azért kapunk tanítást a sírásról, a gyászról, a megpróbáltatásról, hogy el tudjunk szakadni a betlehemi idilltől. Hogy a mi hitünket nem a karácsonyfa adja, nem az alatta álló betlehemecske, nem a terített asztal az ünnepi vacsorával és a mákosbejglivel. Hanem az, hogy „Velünk az Isten” nemcsak az örömben, hanem a szenvedésben is. Érdemes ezt tudatosítani magunkban. És így örüljünk annak ezen a karácsonyon is, hogy „Velünk az Isten”! Ámen.

 2019. december 25.

Velünk az Isten, karácsonyi öröm

B. Örömteli karácsony
1. A várakozás öröme
2. A beteljesedés öröme
3. A kiteljesedés öröme
B. Legyen felhőtlen örömünk

Velünk az Isten! Ez a legnagyobb karácsonyi örömünk. Ezt élhetjük át karácsonykor, amikor felhőtlen, boldog örömmel ünnepeljük Jézus születését. Liturgikus énekeink tele vannak örömmel. A reggeli istentiszteletben is azt énekeltük, hogy „Ma mindenek betelnek örömmel, Krisztus a Szűztől született”, illetve „Ma mindenek betelnek örömmel, Krisztus Betlehemben született”. Egy másik énekünk egészen kozmikussá terjeszti ki ezt az örömöt: „Vigadjatok, igazak, egek, örvendezzetek, hegyek, szökdeljetek Krisztus születése felett”. A karácsonyi kántálási énekünk szintén  örömre szólít: „A kis Jézus megszületett, örvendjünk”. – Igen, a karácsony a tiszta örömnek az ünnepe! Mert megszületett a Megváltónk, aki elrendezte örök sorsunkat. Átélhetjük a várakozás örömét, a beteljesedés örömét, és a kiteljesedés örömét is.

1. A várakozás öröme. Milyen boldog örömmel készülnek az áldott állapotban lévő kismamák a gyermekük születésére! A világ sokkal nagyobb várakozással készült a Megváltó megszületésére. Az emberiség évezredek óta várakozott rá, a próféták és ószövetségi iratok szerzői másfélezer esztendő alatt sóvárogtak arra, hogy szabadulás legyen, hogy szabadító érkezzen. Még nem tudták azt, vagy csak homályos elgondolásuk volt arról, hogy ez hogyan fog megtörténni. De tudták, hogy szükség van a szabadulásra, mert a választott nép tagjai folyamatosan elnyomatás alatt éltek. Az emberiség pedig vágyakozott arra, hogy az élet ne csupán néhány évtizednyi földi létezés legyen. Mi is hozzájuk csatlakozunk, amikor minden évbe örömmel várjuk a karácsonyt, hogy megszülessen az Úr Jézus. Nem a kétezer-tizenkilencedik Jézus, hanem azt várjuk, hogy a liturgia megjelenítő megemlékezésével az első karácsony örömét élhessük át.

2. Ez a várakozás ment át a beteljesedés örömébe. Amit Isten ígért, azt beteljesítette. Elküldte a Szabadítót. Igaz, kisbabaként, hogy igazán úgy tudjunk örülni neki, mint ahogy a jó családban örülnek az újszülött érkezésének. Sőt! Sokkal jobban. Mert mi nem csupán egy családtaggal bővültünk, hanem a Megváltónk lett embertestvérünkké! Az Isten egyszülött Fia és Igéje lett egy közülünk, a szó szoros értelmében a testvérünk. Beteljesedett a várakozás: Velünk az Isten! Nem kell többé szomorkodnunk, mert az Isten Fis sorsközösséget vállalt velünk, életünk minden pillanatában velünk és, mellettünk van. Életünk minden gondja és baja eltörpül a nagy örömhír mellett, hogy „Velünk az Isten”, mert így van az életünkben mindennek célja. Vagyis minden jó, pozitív és értékes dolognak van értelme, mert azok mind a szeretet Forrásához kapcsolnak bennünket.

3. Így ünnepelhetjük a kiteljesedés örömét karácsonykor. A Megváltónk elrendezte a földi sorsunkat. Meghozta azt a lehetőséget, hogy létezésünk az örök élet boldogságában folytatódjék. Azzal, hogy megváltott bennünket, már a földi életben megkezdődik az örök életünk öröme. Nem véletlenül tanította, hogy Isten Országa köztünk van. Hiszen amikor hitben és szeretetben éljük az életünket, a kegyelmi élet eszközeinek, a szentségeknek a felhasználásával, akkor már valóban örök élet ízét élvezhetjük. Meg vagyunk váltva. Ezt az örömöt a liturgiánk is mindig felidézi az utolsó nagy himnuszában, amikor azt énekelhetjük a szentáldozás után, hogy „ezt üdvözített minket”. Ennek a gondolatnak a fényében meri Szent Pál apostol is számtalanszor szenteknek nevezni az egyház tagjait. Érdemes lenne egyszer összeszámolni, hányszor említi ezt a leveleiben. Igen, kiteljesedett az életünk, már üdvözítve vagyunk, már csak ki kell várni, amíg – Szent Pál szavaival – „a földi sátrunk leomlik”, vagyis amikor a lelkünk felszabadul a test kötelékéből, létezésünk kiteljesedik az örök élet boldogságában.

Az evangéliumból azt hallottuk, hogy a napkeleti bölcsek (vagy a három királyok, ahogy másképp nevezik őket), „megörültek igen nagy örömmel, amikor megtalálták a Gyermeket” a betlehemi jászolban. Az ő örömükhöz csatlakozunk mi is a karácsonyi örömünkkel, a szép karácsonyi énekünkkel: „Fel nagy örömre, ma született, aki után a föld epedett”. Töltsön el bennünket az igazi, tiszta, felhőtlen karácsonyi öröm, mert megszületett a Megváltónk! Nem volt hiábavaló a várakozás öröme, mert a beteljesedés örömévé és a kiteljesedés örömévé vált. Így ünnepeljük továbbra is a szent ünnepet! Ámen.

 2019. december 24.

Szenteste

Akár akarjuk, akár nem, itt a karácsony. Isten időtlenségében most is megszületik a mi Üdvözítőnk, Jézus Krisztus. Az ő földre jövetele egyszer történt, az első karácsonykor, betlehemi körülmények között, de azóta minden esztendőben átélhetjük, és az Isten örök jelenében minden évben jelenvalóvá válik számunkra ez a világot a sarkából kifordító esemény. Most is. Mert „Velünk az Isten” – ahogy meghatódottan, de szívünk teljes örömével énekelhetjük az éjszakai szertartásban. Többé nem élhetünk úgy – és nem kell úgy élnünk –, mint a „sötétségben járók”, mert számunkra felragyogott a betlehemi sötét éjszakában a „világosság Napja”, a mi Megváltónk, aki biztosította számunkra nem az örök életet – mert az az ember megteremtése óta megvolt -, hanem annak boldogságát. Ahogy felnőttként tanította: „akik jót cselekszenek, az élet feltámadására” jutnak, az örök élet, az örök boldogság feltámadására. És ahogy az üdvtörténetet beteljesítve a feltámadásában magával ragadta az előtte meghalt igazakat a mennyei dicsőségbe. Íme, én már a betlehemi jászolban is nem csupán a nagypénteki halotti pólyákba göngyölt Úr Jézust látom az ikonon, hanem a barlang sötétjéből előragyogó, a getszemáni sír homályára utaló, de a feltámadás dicsőségébe öltözött Uramat, megváltó Istenemet.

 2019. december 15.

Sokakat vagy mindekit? 

B. Isten meghív a lakomára
1. Sokakat: mindenkit
2. Nemcsak egy szűk kört
3. Egyetemes üdvözítő akaratával
B. Karácsony előtt fontos!

A karácsonyra készülve görög egyházunk az ünnep előtti utolsó vasárnapot az ószövetségi ősatyáknak szenteli. Vagyis mindazokról megemlékezünk ekkor, akik előkészítettek az ő világba érkezésének útját. Valamiképpen az ünnepi evangélium is erről szól (Lk 14,16-24), amelyben Jézus a nagy ünnepi lakomáról tanít. Ennek előzetese az, hogy egy vendégségben az egyik jelenlévő felsóhajtott: „Milyen jó azoknak, akik asztalhoz ülhetnek az Isten Országában”. Jézus pedig példabeszédben mondja el, hogy valóban milyen jó azoknak, akik nem utasítják vissza a meghívást, ilyen-olyan ürügyet keresve. A Gazda „sokakat” meghív, és szolgái által végül „mindenkit” beterel a lakomára. Leszögezhetjük a példabeszéd alapján: Isten egyetemes üdvözítő szándéka mindenki felé irányul.

1. A tanítás egyik kulcsszava a „sokakat”. Az itt szereplő eredeti görög szó mélyebb jelentéssel rendelkezik, mint a magyar fordítása. Ugyanis az az értelme, hogy „nagyon sokakat”, szinte azt is lehetne mondani, hogy „mindenkit”. Igen, Isten ilyen! Nem személyválogató. A karácsonyra készülve ezt különösen átérezhetjük. Hiszen az ő egyszülött Fia nem válogatta meg, hogy kiért, kikért érkezik a világba: ő mindenkiért emberré lett, hogy mindenkit üdvözítsen. Szent Atanáz mélyértelműen fogalmazza meg a megtestesülés titkát: „Isten emberré lett, hogy az ember istenivé lehessen”. – S ez a példabeszéd alapján tovább viszi a gondolatfüzért.

2. Az evangéliumi ember valóban sokakat meghívott az ünnepi lakomára. Szent Máté evangélista úgy írja le ezt a történetet, hogy egy királyi ember volt az, „aki menyegzőt készített a fiának” (Mt 22,2). Mindkét esetben fontos a kulcsszavunk, hogy tényleg sokakat hívott meg rá. Nemcsak a közvetlen rokonsággal akart együtt ünnepelni! Ugyanígy a karácsony is egészen tág, sőt egyeteme értelmű: nemcsak a választott nép tagjaival akart Jézus közösségre lépni, hanem mindenkivel, aki elfogadja az ő közeledését. S ez ma is érvényes: a „sokakban”, vagyis a „mindenkiben” mi is ott vagyunk! Jézus mihozzánk is közeledik, el akar jönni ezen a karácsonyon is! Miért utasítanánk vissza?!

3. A történet végén látjuk a megoldást: a gazda, a királyi ember, vagyis a Gazda „mindenkit” ott akar látni, hogy „megteljék a háza” (Lk 14,23). Szent Máté evangélista szövegében kétszeresen hangsúlyt kap a kifejezés. Uruk parancsa az, hogy a szolgák mindenkit, „akit csak találnak”, hívják be; ők pedig „összeszednek mindenkit” (Mt 22,9-10). Igen, a karácsonyra felkészítő példabeszéd megmutatja nekünk az ünnep legmélyebb értelmét, Isten egyetemes üdvözítő szándékát, amit a Szentírás így fogalmaz meg: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4).

Ne féljünk a meghívástól! Inkább örömmel fogadjuk. Hiszen Jézus azért jött és azért jön a mostani karácsonykor is, hogy mindenkit – bennünket is – üdvözítsen. Még akkor is, ha Szent Pállal (1Tim 2,15) együtt mi is kénytelenek vagyunk minden szentáldozás előtt megvallani a „Hiszem, Uram, és vallom” kezdetű imában: „a bűnösök között az első én vagyok”.

 2019. december 1. 

A jézusi pedagógia

B. A példa fontossága
1. Jézus beszéltet
2. Cselekedtet
3. Felismertet
B. Cselekdjünk!

Ismerjük az irgalmas szamaritánus történetét. Az Úr Jézusnak ez a legközismertebb példabeszéde (Lk 10,25-37). Görög katolikus templomainkban a pünkösd utáni huszonötödik vasárnapon olvassuk fel. Minden ismertsége ellenére is érdemes ráirányítani a figyelmet a keretére. Ugyanis Jézus nem egyszerűen csak „elmesél” egy történetet. A szöveg egésze alapján felismerhetjük az ő pedagógiáját, aminek legfontosabb eleme a példaadás. Egy szónok egyszer megállt az előadásában, s kérte mindenki figyeljen rá, és emelje fel feje fölé a jobb kezének mutatóujját, ahogy azt ő is teszi. Ő a jobb kezén kinyújtott hüvelykujját emelte a feje fölé. És a hallgatóság nagy derültségére szinte mindenki így tett: a hüvelykujjak kerültek a magasba. Ezzel igyekezett megmutatni, hogy milyen gyengék a szavak, milyen erős a példa. Bizonyára Jézus is tudta ezt, és ezért tárta elénk az irgalmas szamaritánus példáját, hogy mi is így tegyük a jót.

1. A történet bevezető része egy párbeszéd. Nagyon fontos párbeszéd, hiszen a kérés a legfontosabbra, az üdvösség elnyerésére irányul. De bármennyire is igaz, hogy Jézusnak „örök életet adó igéi vannak” (Jn 6,68), ő ismeri az emberi gyarlóságunkat. Ezért először az Isten szeretetére vonatkozó törvényt idézteti a kérdezővel (MTörv 6,5), kiegészítve az embertárs szeretetével, majd arra buzdít, hogy ugyanígy kell cselekedni. S amikor még ez sem elég hatásos, akkor mondja el a példabeszédet.

2. A történet fő része maga a példabeszéd. Ráirányítja a felebaráti szeretet önzetlenségére a figyelmet. A történet fordulópontja az, hogy az irgalmas szamaritánusnak „megesett a szíve” (Lk 10,33) a szerencsétlenül jár embertársán. És ettől kezdve nem volt megállása! A jó szíve űzte, hajtotta, késztette a jócselekedetek sorára. „Odament” a szerencsétlen emberhez, „olajat és bort töltött” vagyis enyhítette a fájdalmát, fertőtlenítette a sebeit, majd „bekötözte”. De ennyi még nem volt elég! „Szállásra vitte”, ott „ápolta”, vagyis gondoskodott róla. Aztán saját pénzéből „fizetett”. Sőt, még a további költségek megtérítését is megígérte. Örök példát ad nekünk Jézus. Mi gyakran megelégszünk annyival, hogy „megesik a szívünk” egy szerencsétlen embertársunkon, és kész. Egy pillanatig szánakozunk rajta, a következő pillanatban már el is felejtjük. Ám ez a példabeszéd tükröt tart elénk: tudunk-e úgy viselkedni, ahogy a példa alapján meg is tapasztaltuk?

3. A történet záró részében visszatér a párbeszéd. Jézus a maga pedagógiájával nem egyszerűen azzal foglalja össze a tanítását, hogy „na, látod, ha el akarsz jutni az örök életre, akkor te is így viselkedj”. Fontosabbnak tartja, hogy visszakérdezzen: szerinted „melyik volt az igazi felebarát?” (Lk 10,36). Majd amikor megkapja a helyes választ, akkor mondja ki: „Menj, és tégy te is hasonlóképpen” (Lk 10,37).

Karácsony közeledtével a szokásosnál is buzgóbban énekeljük: „a békesség Istene és az irgalmasság Atyja” segítsen nekünk, hogy tudjunk az irgalmas szamaritánus nyomába lépni! Ne csak szánakozzunk a bajba jutottakon, hanem szeretet is gyakoroljunk irántuk.

 2019. november 21. 

Templombavezetés

B. Ünnep
1. Az ószövetségi templom
2. Mária templom
3. A mi templomunk
B. Köszöntsük így az ünnepen

Ma újra egy olyan ünnepet ünneplünk, az Istenszülő Szűz Mária templomba való bevezetését, amely az evangéliumban nem szerepel. Ennek ellenére az egyház emlékezetében ős időktől jelen van. Az evangélium nem emlékezik meg róla, mert az Jézus Krisztusról, nem Máriáról szól. De az ősi apokrif irat, a Jakab-féle ősevangélium részletesen leírja az eseményt: a három éves Máriát a szülei, Joákim és Anna felvitték a jeruzsálemi templom szolgálatára, hogy ott nevelkedjék, ott készüljön elő magasztos hivatására, hogy Isten élő templomává legyen. Liturgikus szövegeink erről szólnak: elmondják az eseményt, és elmondják az értelmét is.

1. Az Ószövetségben nagyon fontos volt a templom. Az Isten jelenlétét biztosította nép között. Hallottuk az ünnepi apostoli szakaszban is, hogy jelen volt benne a szövetség szekrénye, abban pedig a szövetség táblái, a mannát tartalmazó aranyveder és Áron kivirágzott vesszeje. Mindegyik az Isten jelenlétére utalt: törvényével irányítja a választott népét, a mannával táplálja, a főpap vesszején keresztül pedig irányítja. Ám ez mégsem volt olyan valóságos jelenlét, mint a mi templomainkban. Mindenesetre, a templomot az isteni dicsőség felhője árnyékozza be. Aki itt volt a vecsernyén, hallotta, hogy mind a három ószövetségi olvasmány ezzel a mondattal fejeződött be.

2. Mária az Isten jelenlétét biztosította azzal, hogy testébe, áldott méhébe fogadta az Isten egyszülött Fiát. Így valóságos istenhordozóvá vált. Van egy csodálatosan szép szertartásunk, a Máriapócsi akathisztosz, aminek az egyik szép mondata így hangzik: „Üdvözlégy a templomoknak legcsodásabb nagy temploma”. Ez elmondja az ünnep lényegét. Mária az Isten élő hajléka, legszentebb temploma lett! Benne nemcsak találkozott, hanem vele egyesült az Isten az emberrel, hiszen ő adott neki testet. Micsoda nagy méltósága ez Máriának! És ő erre készült. Az Isten kiválasztotta erre. Nemsokára ünnepeljük december 8-án a Szeplőtelen fogantatásban, majd az március 25-én az Örömhírvételben. De maga is készült a templomban töltött évei alatt, hogy méltó hajléka legyen az Istennek. Ezért történt a templomba való bevezetése.

3. Ezért lehet az, hogy a mi templomainkban is jelen van Jézus Krisztus. Mégpedig valóságosan jelen van a szent Eucharisztiában. Itt van az oltáron a kenyér szent színe alatt. Nem szimbolikusan, nem jelképesen, hanem valóságosan! Mert Mária a világra hozta, emberi testet adott neki. Ő pedig földi élete, áldott szenvedése és dicsőséges feltámadása után itt maradt közöttünk az átlényegített kenyérben és borban. A templomainkban pedig így őrizzük. Ezért fontos számunkra a templom, az Isten és az ember találkozásának a helye! Mert itt találkozhatunk a legteljesebb mértékben az Istenünkkel, amikor a szentáldozásban egyesülünk vele.

Mindez Márián keresztül valósulhatott meg. Ezért énekelhetjük az ünnepi fő énekben, a tropárban: „Ma van első jelensége az Isten boldogító kegyelmének”. Mária templomba való bevezetésével elkezdődött a megváltásunk, mert Isten méltó lakást választott az ő egyszülött Fiának, Mária pedig elkezdett felkészülni a magasztos hivatására. Fogadjuk így ezt az ünnepet!

 2019. november 17. 

Elbeszélték, elhíresztelte…

B. Tanúságtétel
1. Az Ószövetségben
2. Az Újszövetségben
3. Az apostolok munkájában
B. Tegyük mi is!

Bizonyára sokan láttuk pénteken este a Puskás stadion, az új népstadion felavatását. Valóban felemelő nemzeti ünnep volt. Az ünnepség elején búcsúztatták el Gera Zoltán 97-szeres válogatottat. Amikor szót kapott, az első mondata ez volt: „Jézus Krisztusnak köszönöm, hogy ide juthattam”. Egy pillanatra megfagyott a levegő a stadionban. De aztán a jelen lévő közönség fele tapsviharban tört ki. Hatvanötezer ember előtt tett tanúságot Jézus Krisztusról! Miért mondom ezt? Azért, mert a mai evangéliumból (Lk 8,27-39) hasonlót hallottunk. A gerázai ember meggyógyításának történetében az evangélista ráirányítja a figyelmet a mi szempontunkból legfontosabb mozzanatra: „a szemtanúk elbeszélték, hogyan gyógyult meg az megszállott” (Lk 8,36), majd maga a meggyógyult ember is „elhíresztelte, milyen nagy jót tett vele Jézus” (Lk 8,39). Igen! Roppant fontosak ezek a történetben, mert nélkülük csupán egyszerű „orvosi esetről” lenne szó: meggyógyult a beteg, és kész. Az élete folytatódik tovább. Mint annak a kilencnek, akiket a leprájukból gyógyított ki Jézus (Lk 17,11). Itt a nép is, a meggyógyult ember is beszél róla, híreszteli: elmondja. Fontos ez, mert „a hit hallomásból ered” (Róm 10,17).

1. Az ószövetségi szerző már több mint háromezer évvel ezelőtt megfogalmazta a híres „sema Iszraél – halljad, Izrael” imádságban, hogy milyen nagy jót tett népével az Isten: kivezette Egyiptom földjéről, a szolgaság házából, a biztos halálból. És erről nem szabad hallgatni! Erről beszélni kell, ezt híresztelni kell! Egyértelmű és mélyreható a parancs: „őrizd meg szívedben, és vésd gyermekeidnek is az eszébe, beszélj róluk, amikor otthon tartózkodsz s amikor úton vagy, amikor lefekszel s amikor fölkelsz. Igen, jelként kösd őket a kezedre, legyenek ék a homlokodon. Írd fel őket házad ajtófélfájára és kapujára” (MTörv 6,4-10). A hithű, ortodox zsidók pászkavacsorájának ma is szerves része a „széder haggada”, amikor szertartásos módon elbeszélik, hogy megjegyezhető legyen, milyen nagy jót tett velük az Úr a szabadulás éjszakáján. – Mint ahogy a Szent Liturgiában mi is „megemlékezünk mindarról, ami érettünk történt”, amit az Úr Jézus vitt végbe „értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért”.

2. Az Újszövetség is az evangéliumi örömhír elbeszéléséről, elhíreszteléséről szól. Onnantól kezdve, hogy Gábriel angyal vitte el azt a názáreti házba Máriának (Lk 1,26), azon át, hogy Jézus maga hirdette országának örömhírét, s parancsba adta, hogy az apostolok tanítsák azt a világon mindenütt (Mt 28,20), egészen addig, hogy az apostolok, együtt munkálkodva Urukkal, ugyanezt tették (Mk 16,20). A mi feladatunk kettős: egyrészt az, hogy el- és befogadjuk ezt az örömhírt, másrészt pedig az, hogy tovább is adjuk.

3. Az Isten kinyilatkoztatott tanítására alapozva ugyanis nekünk is feladatunk és felelősségünk, hogy elbeszéljük, elhíreszteljük az ő jótéteményeit. Bátorítás meríthetünk a meggyógyult embertől, aki „bejárta az egész várost, és elhíresztelte, milyen nagy jót tett vele Jézus” (Lk 8,39). Tegyük ezt, amikor imádságra tanítjuk a gyermekeket és unokákat. Amikor elmélyítjük bennük a hit alapigazságait, amiket a hittanórán tanulnak. Amikor másoknak is merünk beszélni Jézus gyógyító erejéről. Amikor erőt veszünk magunknak a tanúságtételhez. Milyen jó lenne, ha nemcsak egy-egy remek orvost tudnánk ajánlani egymásnak!

Az új népstadion felavatásánál szép példát láttunk a Jézus Krisztus mellett szóló tanúságtételre. Tegyük meg mi is. Ha nem tudjuk hatvanötezer ember előtt megtenni, megtehetjük egy vagy két ember előtt. De nem mulasszuk el. Egyik feltámadási énekünkben így éneklünk: „minden csodáidat elmondták az őrök, Uram”. Tegyük mi is ezt egyre tudatosabban!

 2019. november 8.

A szent angyalok

B. Viszonylag keveset tudunk róluk
1. Isten jó teremtményei
2. Őt dicsőítik
3. Az embereket segítik
B. Szeressük őket!

Szent Mihály és Gábriel arkangyal és az összes mennyei erők ünnepén az evangélium azzal fejeződik be, hogy Jézus dicsőítő imát mond az Atya felé. Azzal zárja az imáját, hogy az Atya bizonyos dolgokat elrejt a világ bölcsei és okosai elől, és csak a gyermeki, fogékony lelkületűeknek nyilatkoztatja ki (Lk 10,21). Az angyalok ünnepén ezt megvalósulni látjuk. Hiszen oly keveset mond a Szentírás az angyalokról! Érthető, mert a Biblia főszereplője Jézus. Az összes többi: Ádámtól kezdve a legutolsó emberig és angyalig, mind-mind csak mellékszereplő. De azért mégis biztos tudásunk van az angyalokról a kinyilatkoztatott tanításból.

1. Tudjuk, hogy Isten teremtette őket. Mégpedig jónak teremtette! Hogy kik ők? Tiszta szellemi lények. Olyanok, akiknek van értelmük, akaratuk, halhatatlan lelkük (sőt csak az van), de testük nincs. Így kapcsolatba is csak szellemi, lelki úton tudnak lépni akár az Istennel, akár velünk, emberekkel. Tudjuk azt is, hogy Isten dicsőségét szolgálják, nekünk, embereknek pedig segítségünkre vannak.

2. Az angyalok egész lényükkel Istent dicsőítik. Ők, mivel tiszta szellemi lények, az egész valójukat bele tudják adni az imádságukba. Nekik nem fájdul meg a foguk, ami a figyelmüket elvinné az imáról. Nekik nincsenek olyan dolgaik, ami miatt aggódni kellene, és ezzel megzavarodna az imádságuk. Nekik nincsenek földi gondjaik, amik elterelik a gondolataikat a tiszta imáról. Milyen jó nekik! Mondhatjuk, de ugyanakkor példát is vehetünk tőlük: hogy törekedjünk arra, hogy minél tisztább és odaadóbb legyen az imádságunk. A liturgiában elhangzó imádság, ének az ő imájuk! Ebben a Szent Liturgiában is fogjuk énekelni azt a himnuszt, amit már Izaiás próféta megírt az Ószövetségben: „Szent, szent, szent a seregek Ura, teljes az ég és a föld az ő dicsőségével” (Iz 6,3). Ezt éneklik állandóan az Isten mennyei trónusát körülvevő angyalok. Milyen nagyszerű, hogy az angyalokkal zenghetjük ezt, az ő teljes és tiszta imádságukba kapcsolódhatunk be!

3. De nemcsak az imádságban segítenek bennünket az angyalok. Életünk minden pillanatában itt állnak mellettünk, mert a jó Isten arra rendelte őket, hogy az ő dicsőítése mellett az embereket is segítsék. Minden ember mellé odaállítja az őrangyalát a születése, pontosabban a megfogamzása pillanatában. Lehet, hogy nem is egyet, mert mérhetetlen nagy a számuk. Mindenesetre itt vannak, segítenek. De hogyan? Hiszen nem érezzük, nem látjuk, nem tapasztalhatjuk kézzelfoghatóan a segítségüket. Mégis segítenek! Mivel szellemi lények, nem tudják a kezünket megfogni. Még ha a szentképen látható is, hogy a rozoga hídon átvezeti az őrangyal a kisgyermekeket: ezt inkább szimbolikusan kell felfogni, hogy a földi életből az örök életbe vezet át az őrangyal. De nem „kézzelfoghatóan”, hanem a lelkünkön és az értelmünkön keresztül nyújt segítséget. Úgy vezet, úgy irányít az Isten Országa felé. Ha tehát valaki azt mondja, hogy ő nem érzi az őrangyala segítségét, neki nem segít, akkor ne az angyalt hibáztassa, hanem nézzen magába: a lelkiismeretén keresztül, az értelmével észreveszi-e, hogy mégis csak segít az őrangyal!

Mindezek láttán érdemes jóban lenni az angyalokkal, különösen az őrangyallal. Hiszen Isten az ő dicsőítésére és a mi megsegítésünkre teremtette és rendelte őket. Velük együtt imádkozhatunk, hogy minél tisztább legyen az imánk, és lelkünkön és értelmünkön keresztül megtapasztalhatjuk a segítségüket. Érdemes hát szeretni az őrangyalunkat. Nemcsak a mai ünnepen, hanem mindig!

 2019. november 3.

Kiment a magvető

B. Jézus a magvető, aki kimegy
1. Betlehembe
2. A városokba és falvakba
3. A Golgotára
B. Kimegyünk a temetőbe

Görög katolikus egyházunkban a pünkösd utáni huszonegyedik vasárnapon így kezdődik az evangélium „Kiment a magvető magot vetni”. Aztán következik Jézus gyönyörű példabeszéde (Lk 8,5-15). Különös jelentőséget fedezhetünk fel a szöveg első szavában: „kiment”. Kiment a magvető, aki maga az Úr Jézus Krisztus. Érdekes, hogy ezt nem árulja el, amikor tanítványainak megmagyarázza a példabeszéd értelmét, hanem csak az azzal kezdi, hogy „a mag Isten igéje” (Lk 8,11). Viszont egy másik példabeszédében, amely búza közé keveredett konkolyról szól, megmagyarázza: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia” (Mt 13,37). Ez az Emberfia az, aki eljött közénk, hogy önzetlenül hintse, szórja, árassza felénk és belénk az Isten Igéjét, nem törődve azzal, hogy milyen helyre, milyen talajba jut. Jézus kiment, de nemcsak egykor, az evangéliumi időben, hanem jelen időben is érvényes ez a szó, mert „kimegy”, „kijön” felénk is, hozzánk is, mert számára mindnyájan fontosak vagyunk egyenként is. Ezt látjuk az evangélium egészéből.

1. Jézus kiment Betlehem pusztájába megszületni, mert „mert nem jutott nekik hely a szálláson” (Lk 2,7). Már itt, az evangélium elején megláthatjuk, hogy Jézus mennyire közeledik felénk. Mindenképpen kapcsolatba akar lépni az emberekkel, az emberiséggel, és velünk is személyesen. Önzetlenségében nem nézi, hogy kik és mennyien fogják őt befogadni. Mint a magvető sem törődik azzal, hogy mennyi mag hull jó földbe. Így élhetjük most is a betlehemi örömöt: Jézus kijön hozzánk, közeledik felénk is!

2. Jézus kiment a városokba és falvakba hirdetni Isten Országának örömhírét és meggyógyítani minden betegséget és minden bajt a nép között (Mt 4,23). Milyen nagy örömöt jelentett ez azoknak, akik őt, aki „kijött” közéjük, „befogadták”. Hiszen lelki és testi gyógyulást nyertek a gazdagon szórt magból, az Isten igéjéből! Jézus ma is folytatja az üdvözítő tevékenységét az egyház kegyelmi csatornáin keresztül. Mi pedig felfogatjuk és befogadhatjuk azt, ha lelkünkben megfelelő talajt készítünk elő. Mi magunk is meghozhatjuk a százszoros termést!

3. Jézus kiment a városon kívülre, a Golgotára, hogy életét áldozza értünk. A legnagyobb önzetlenséggel tette ezt. Nemcsak azért, mert saját magán tapasztalta, amit tanított, hogy „saját hazájában nincs a prófétának becsülete” (Jn 4,44). Hanem azért is, mert a „kapun kívül szenvedett, hogy vérével megszentelje a népet” (Zsid 13,12), a szent várost, Jeruzsálemet elhagyva, és a gonosztevők közé számítva. Üdvözítő vérével, egész áldozatával bennünket is üdvözíteni akar, ha mi is akarjuk. Fogadjuk be igéjének magvait!

Ilyenkor, november elején, amikor római katolikus testvéreinkkel együtt mi is kimegyünk a temetőbe a halottaink sírjához, amikor ott halotti szertartásunkat, a parasztászt végezzük, átérezhetjük, mit jelent az evangéliumi kifejezés: „kiment”. Azt énekeljük Jézusról, hogy isteni mivoltát megtartva, „az Atya keblét el nem hagyta, de meglátogatta a mi szegénységünket”. Hogy bennünket gazdaggá tegyen (2Kor 8,9). Fogadjuk így Isten igéjének lelkünkbe hulló magvait!

 2019. október 20. 

Az aranyszabály

B. Aranymetszés, aranyszabály
1. Szépséget ad
2. Kiegyensúlyozottságot ad
3. Biztonságot ad
B. Törekedjünk rá!

Egy műalkotáson, képen, szobron, épületen milyen fontos az aranymetszés! Vagyis az, hogy a méretek kettő az egyhez aránylanak egymáshoz. Szépséget, kiegyensúlyozottságot, biztonságot nyújt ez a látvány. Ám az aranymetszésnél mennyivel fontosabb emberi életünkben az „aranyszabály”! Vagyis az, amit Jézus a pünkösd utáni tizenkilencedik vasárnap evangéliumában (Lk 6,31-36) tár elénk. Szent Lukács evangéliuma szerint ez az ellenségszeretettel kapcsolatban hangzik el: „Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak” (Lk 6,31). Szent Máté evangélistánál viszont így hangzik: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is azt tegyétek velük” (Mt 7,12), és kifejezetten az „aranyszabály” feliratot viseli az evangéliumban. Lényegében mind a kettő ugyanazt jelenti: egész emberi viselkedésünk alapszabályát. Mennyivel boldogabbak lennénk mi magunk is kicsiben, és mennyivel boldogabb lenne az egész emberiség nagyban, ha mindig eme „aranyszabály” szerint tudnánk viselkedni!

1. Az evangéliumi aranyszabály szépséget ad az életünknek. Kinek szép az élete? Annak, aki nem önző, hanem tud szeretetben élni, tud szeretettel viselkedni mások irányában. Erről tanít Jézus. Ne azért akarjuk szeretni az embertársunkat, hogy viszonzást kapjunk tőle, hanem önzetlenül tudjuk ezt megtenni. A legnagyobb jutalmat úgyis Isten adja (Lk 6,35). Persze, csak akkor, ha nem itt, a földi életben várjuk ezt el. Mert ha csak azokhoz vagyunk jók, akik hozzánk is jók, akkor nem vagyunk különbek a bűnösöknél. Márpedig Jézusunk többre hív bennünket. Tegyük hát széppé az életünket az önzetlen szeretettel!

2. Az evangéliumi aranyszabály kiegyensúlyozottságot ad az életünknek. Kinek kiegyensúlyozott az élete? Annak, aki boldog. A jézusi boldogságmondások szellemében kell ezt felfognunk és értelmeznünk (Mt 5,3-12). Ami szorosan kötődik ennek az evangéliumi részletnek a gondolatvilágához. Ha nem csupán a földi életben keressük a boldogságunkat, akkor valóban meg is találjuk azt az aranyszabály alapján. És ez visz tovább bennünket: mert ha kiegyensúlyozott az életünk, akkor mások felé is boldogságot tudunk árasztani, és ők is boldogok lesznek. Tegyük hát széppé az életünket a boldog kiegyensúlyozottsággal.

3. Az evangéliumi aranyszabály biztonságot ad az életünknek. Biztonságban élhetünk, ha oda tudunk figyelni embertársunkra: akár a legközelebbi hozzátartozóinkra, akár távolabbiakra, és nemcsak a magunk javát, a magunk igazát, a magunk akaratának teljesülését keressük és akarjuk mindenáron elérni, hanem tudunk jót tenni másokkal is. Akár azokkal is, akik nem szeretnek bennünket. Érvényesül a népi bölcsesség, a közmondás igaza: „jótett helyébe jót várj”. Még akkor is, ha Jézus azt mondja, hogy „semmi viszonzást ne várjatok” (Lk 6,35). Ha csak olyat teszünk másoknak, amit mi elvárunk az aranyszabály szerint, a legnagyobb biztonságban lehet az életünk. Tegyük hát biztonságossá az életünket!

Igyekezzünk az aranyszabály szerint minél több jót tenni, s ezzel közelebb tudunk jutni az isteni tökéletességhez (Lk 6,36).

 2019. október 6. 

Ideje a beszédnek, ideje a hallgatásnak

B. A Préd 3,7
1. Jézus a kihallgatásán
2. Jézus a kánaáni asszonynak
3. Jézus velünk
B. Tudjuk helyesen kezelni

A mai evangélium arról szólt, hogy Jézus csodát tett, meggyógyította a kánaáni asszony leányát. Ismét megmutatta isteni erejét. Ámde a történetben van egy nagyon érdekes mondat, amire érdemes felfigyelni. Jézus „nem adott feleletet az asszonynak” (Mt 15,23), amikor az kéréssel fordult hozzá a gyermeke érdekében. Az a Jézus, aki egész földi életét az evangélium hirdetésének szentelte a jótéteményei mellett, most meg sem szólal. Az asszonynak vitatkoznia kell vele, hogy végül meghallgassa és megsegítse. – Azt olvassuk a Prédikátor könyvében, hogy „megvan az ideje a beszédnek, és megvan az ideje a hallgatásnak” (Préd 3,7). Igen, Jézus jól tudta, hogy mikor kell beszélnie, és mikor kell hallgatnia, hogy valóban hatásos legyen a tanítása, a beszéde, a mondanivalója.

1. Jézus a főtanács előtti kihallgatásán „nem adott feleletet a főpapnak” (Mt 26,63). Tudta, hogy megvan az ideje a beszédnek, és megvan az ideje a hallgatásnak. Azért nem szólalt meg, mert a vádolói és a hamis tanúk olyan méltatlan dolgokkal vádolták, amire nem volt érdemes felelnie: hogy ő lerombolja azt a templomot, amit az atyáik negyven évig építettek, és most három nap alatt felépíti?! Sokkal korábban beszélt erről, és akkor azt tanította az embereknek, hogy ezt nem a jeruzsálemi kőtemplomról, hanem saját testének templomáról mondta (Jn 2,19-20). Tudta, hogy megkínozzák, meggyalázzák, keresztre feszítik, megölik, és azt is tudta, hogy harmadnapra feltámad. De itt, ezeknek a hamis tanúknak és értetlen embereknek mit magyarázkodjon? Amikor már el is döntötték, hogy „méltó a halálra”. Nem akármiért, hanem azért, mert Isten Fiává tette magát (Jn 19,7).

2. Jézus a kánaáni asszonynak szintén „nem adott feleletet” (Mt 15,23). Ekkor is tudta, hogy megvan az ideje a beszédnek, és megvan az ideje a hallgatásnak. Ha azonnal teljesíti az asszony kérését, akkor könnyen elsikkad a csodálatos segítsége, akkor egyből elröppen az esemény jelentősége. Egyrészt az állhatatos buzgóságot akarta mélyíteni az asszonyban, másrészt a hitét akarta erősíteni, növelni. És így is történt, ugyanis az asszony vitába mert szállni vele, hogy legalább egy cseppnyit, egy morzsányit kapjon az isteni kegyelemből, mint ahogy még a kiskutyák is kapnak az asztalról lehulló morzsákból. És Jézus tudta, hogy megvan az ideje a beszédnek, és megvan az ideje a hallgatásnak, mert megtapasztalhatta az asszonyban a hitet. Ezért mondhatta neki: „Asszony, nagy a hited, legyen hát akaratod szerint” (Mt 15,28).

3. Jézus velünk szemben is tudja, hogy mikor van meg az ideje a beszédnek, és mikor van ideje a hallgatásnak. Oly sokszor fordulunk feléje kéréseinkkel, oly sokszor kérjük a jó Istent is, hogy teljesítse azokat, oly sokszor kérjük a drága Istenszülőt is, hogy közvetítse imádságos kéréseinket. És nem azonnal nyerünk meghallgatást. Igen, mert Isten nem úgy működik, mint ahogy mindnyájan tudjuk, mint egy automata, hogy bedobom a pénzt, és megkapom a kávét. Viszont azt is kell tudnunk, hogy egyetlen imádságunk sem hull a porba, valahogy, valamikor, valahol biztos, hogy teljesíti Isten. Úgy, ahogy nekünk a legjobban a javunkra válik. Mert ő igazán tudja, hogy mikor kell megszólalni, és mikor kell hallgatni. És ezzel nevel bennünket. A mi hitünket is éppen úgy akarja növelni, mint a kánaáni asszonyét, a mi kitartó buzgóságunkat is éppen úgy akarja növelni, mint az övét.

A mai evangéliumból jegyezzük ezt meg, vigyük magunkkal a következő hétre lelki táplálékul! Forduljunk bátran Jézushoz, a jó Istenhez, az Istenszülőhöz, a szentekhez kéréseinkkel. Tegyük ezt annak biztos tudatában, hogy nem vesznek el a kéréseink. De gondoljunk arra is, hogy leginkább Jézus tudja, hogy mikor van ideje a beszédnek, és mikor van ideje a hallgatásnak.

 2019. október 1.

 Az Istenszülő oltalma

B. „A te oltalmad alatt”
1. Saját magunkat
2. Csadládunkat
3. Embertársainkat
B. Vegyük komolyan!

Boldogemlékű Dudás Miklós püspök atyánk püspöki jelmondatául azt választotta, hogy „A te oltalmad alatt”. Pedig akkor, amikor 1939. május 14-én püspökké szentelték, még nem is gondolhatta, hogy milyen megpróbáltatások várnak majd rá. Következetek a második világháború borzalmai. Majd a kommunista elnyomatás, amikor neki is állandó készenlétben kellett lenni, bőröndjét becsomagoltan tartva, mert nem tudta, mikor viszik el. Ilyen körülmények között megérezhette és átélhette, milyen jól döntött, amikor máriapócsi bazilita szerzetesként a drága Istenszülő oltalma alá helyezte egész püspöki szolgálatát. – Amikor október 1-jén az Istenszülő oltalmának ünnepét tartjuk a görög katolikus egyházban, mi is követhetjük őt ebben a Mária iránti bizalomban, az őrá való hagyatkozásban. Erősíthet az ünnepi evangélium utolsó mondata: „Boldog a méh, mely téged hordozott, és az emlők, melyeket szoptál” (Lk 10,28). Egy ismeretlen asszony kiált így a tömegből Jézus felé. S mindnyájan átérezhetjük ennek igazát, mert valóban boldog Mária és az ő áldott méhe, hiszen ő oltalmazhatta az Isten egyszülött Fiát! Az egyház tanítása szerint pedig – evangéliumi alapon (Jn 19,26-27) – mindenkit így oltalmaz és védelmez, aki elfogadja őt mennyei édesanyjának.

1. Az Istenszülő oltalma alá helyezzük saját magunkat. Különösképpen érvényes ez a hitünkre. Egy pillanatra sem lehetünk nyugodtak a hitünket illetően, fontos, hogy napról napra gondot fordítsunk a növelésére. Komolyan figyelmeztet Szent Pál apostol: „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék” (1Kor 10,12). Bizony, kérnünk kell Máriát, segítsen bennünket abban, hogy a hitünket megőrizzük és gyarapítsuk: erősítsük a Szentírásból, a prédikációból, a hittanból, a keresztény szellemű könyvekből és folyóiratokból. Ám különösen fontos, hogy ne csak meghallgassuk az Isten igéjét, hanem meg is tartsuk, életté is váltsuk (Lk 10,28). 

2. Az Istenszülő oltalma alá helyezzük szeretteinket. Édesanyai szeretetével veszi körül őket is. És ez annál jobban érvényesül, minél többet imádkozunk értük, minél jobban a Szűzanya szeretetébe ajánljuk őket. Ő, aki az „Úr szolgáló leányának” (Lk 1,38) nevezte magát, a mi szolgálatunkban áll, és közvetíti a kegyelmet ránk és szeretteinkre, akikre kérjük tőle. Milyen szépen szól a máriapócsi kilenced imádsága: „Soha sem hallottuk, jóságos Anyánk, hogy ne segítettél volna valakin, aki Hozzád folyamodott”. Ilyen bizalommal járulhatunk hozzá, kérve oltalmazó szeretetét, hiszen „egy imádságunk sem hullik a porba”. 

3. Az Istenszülő oltalma alá helyezzük az egész világot. Lehet, hogy a mi imádságunk csak egy csöpp a tengerben. De az egy csepp is fontos, mert a legnagyobb óceán is cseppekből áll össze. Milyen szép, hogy nem is olyan régi időkig, de „Mária országának” lehetett nevezni hazánkat. Ha ez – sajnos – már nem érvényes, legalább mi, akik komolyan vesszük a hitünket, maradjunk meg ebben. Ajánljuk fel az egész környezetünket a Szűzanyának, ajánljuk az ő szerető oltalmába! 

Jó lenne, ha az Istenszülő oltalma ünnepén komolyabban vennénk mindezeket! Mária, a mennyei édesanyánk segítseni akar nekünk mindenben. Csak rajtunk múlik, a védőpalástja alá húzódunk-e.

 2019. szeptember 15.

Keresztviselés

B. Jézus nyomában
1. Látható kereszt
2. Láthatatlan kereszt
3. Saját kereszt
B. Méltóvá lenni 

Itt van kitéve előttünk a drága, tisztes és életadó kereszt, melynek világraszóló felmagasztalását tegnap ünnepeltük, és amit az egész ünnepkörben csókunkkal tisztelünk. Ma, a keresztfelmagasztalás utáni vasárnapon az evangélium első mondata úgy hangzott, hogy „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen” (Mk 8,34). Jézus nem hagy bizonytalanságban, nem árul zsákbamacskát, világosan megmondja, hogy az ő követése keresztviselés. Így tudhatjuk, amit érzünk is, hogy van keresztünk! Mindenkinek van, akár látható, akár láthatatlan, és mindenkinek saját keresztje van.

1. Bizony sok embernek van látható keresztje. Testileg mindenféle betegség és baj nyomorít sokunkat. Elég csak az indiai kislányokra gondolni, akik úgy születtek, hogy a koponyájuknál össze voltak nőve. Milyen nagy tragédia volt ez, milyen keresztet jelentett a szüleiknek, a hozzátartozóiknak, de az orvosoknak is, akik hősies munkával tudták elvégezni a műtétet a szétválasztásukra. És tudjuk, hogy mennyire segítette őket az imádság, amit a világ minden tájáról felajánlottak. De bizony, az öregség, a betegség, a fogyatékosság külső jegyeit sokan viselik mint keresztet. Ha tudják úgy viselni, hogy az Úr Jézust követik, akkor a legjobb úton járnak, mert ezt az út az üdvösségbe vezet.

2. Sokan vannak olyanok is, akik láthatatlan keresztet viselnek. Nem is tudjuk, hogy hányféle ilyen kereszt van. Minden lelki problémát ide lehet sorolni. Nem tudjuk megítélni külsőleg a másik emberről, hogy belsőleg mennyit szenved. Sok gondja-baja lehet önmagával és önmagával. De kinek nincs gond a családjában? Kinek vannak teljesen rendben a gyermekei? Kinek nem kell aggódni az unokáiért? Bizony, lelkileg, bensőleg is sokat lehet szenvedni, súlyos keresztet lehet hordozni ilyen szinten is. Aki az Úr Jézust követve viseli a belső keresztjét, jó, sőt, a legjobb úton jár, mert az üdvösség, a megdicsőülés felé halad. Mert így tudja megvallani őt a mennyei Atya előtt az Úr Jézus (Mk 8,38).

3. Mindenkinek a saját keresztjét kell viselni. Talán ismerős a régi történet, de érdemes feleleveníteni. Egy ember álmában panaszkodott az Úrnak, hogy olyan súlyos keresztet kell viselnie az életben, hogy már nem is bírja tovább. Rimánkodott, hogy könnyítsen a keresztjén, mert nem tudja tovább viselni. Erre az Úr bevezette egy szobába, ahol körben a falhoz voltak állítva különböző keresztek. Mondta az embernek, hogy válasszon magának olyat, amit megfelelőnek tart. Elkezdte nézegetni őket. Az elsőt túl hosszúnak találta, a másodikat túl rövidnek, a harmadikat nagyon durvának, a következőt túl súlyosnak, és így tovább. Végül kiválasztott egy olyat, ami végre megfelelt neki. Erre, amikor kifelé ment a szobából, az Úr azt mondta neki: „Te ki buta, hát nem látod, hogy pont ez volt az eredeti kereszted, amit kiválasztottál?” – Igen, a tanulság az, hogy a jó Isten pontosan olyan keresztet ad nekünk, akár külsőleg látható, akár csak belső keresztet, amit éppen el tudunk viselni. Egy grammal sem súlyosabb, egy centiméterrel sem hosszabb, amit nekünk szán!

B. Ha méltóvá akarunk lenni az Úr Jézushoz (Mt 10,38), akkor vegyük fel a keresztünket minden nap, és zúgolódás nélkül viseljük! És így számíthatunk arra, hogy megvall bennünket a mennyei Atya előtt. Segítsen ennek megértésében a tiszteletre elénk helyezett szent kereszt!

 2019. szeptember 14.

 A kereszt ereje

B. Jézus tudatosan vállalta a keresztet. Ezért nekünk:
1. Drága
2. Tisztes és
3. Elevenítő
B. Hordozzuk így!

Jézus „maga vitte keresztjét, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették” (Jn 19,17-18) – hangzik el a görög katolikus templomokban a keresztfelmagasztalás ünnepi evangéliumában. Jézus maga vitte a keresztjét! Arra megfeszítve adta életét „értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért”. Jogos hát, hogy egyházunk „drága, tisztes, elevenítő” keresztnek nevezi az eredetileg gyalázatos bitófának tartott, ám a legértékesebb ereklyévé lett keresztet.

Drága a szent kereszt. Nyilván nem a pénzzel vagy anyagiakban kifejezhető értéke miatt lehet így nevezni. Eredetileg nem is lehetett különleges értéke, hiszen a hóhérok az éppen akkor és ott található fából ácsolták össze. Csak az egyházi hagyomány adott neki később egy olyan értelmezést, hogy abból az édenbeli fából készítették, „amely által Ádám elbukott”. Az ikonon éppen ezért látható a kereszt tövében egy kis barlang, abban pedig Ádám koponyája. Nem anyagilag, hanem eszmeileg drága számunkra szent kereszt. Drága, mint ahogy a kedvesét így szólítja az ember: „drágám”. Drága, mint ahogy az Úrhoz is felfohászkodunk: „drága Jézusom”. Drága a kereszt, mert a legnagyobb értéket hozta meg nekünk: az üdvösségünket. De jó lenne, ha mindig így tudnánk rá tekinteni, nem pedig a „keresztviselés” nyűgjét forgatnánk állandóan magunkban!

Tisztes a szent kereszt. Talán első megközelítésben nem világos ennek a szónak a jelentése. Igazából azt akarja mondani, hogy „tiszteletreméltó, tisztelt, tekintélyes”. A legnagyobb tiszteletünket érdemli Jézus keresztje, mert rajta függve szerzett üdvösséget számunkra, „mert azon ölte meg Ő a mi megölőnket, a halál fiait pedig életre keltette” – amint ünnepi himnuszaink egyikében énekeljük. Olyannyira tiszteletre méltó számunkra a kereszt, hogy a pap a felmagasztalási szertartásban a világ négy égtája felé a földig hajlik vele, s a hívek is ugyanígy mélyen meghajolnak. A liturgikus szövegek pedig szinte folyamatosan buzdítanak erre: „Jertek, minden nemzetek, az áldott fának hajoljunk meg”. Természetesen azért, mert „a te kereszted előtt leborulunk, Urunk, és a te szent feltámadásodat dicsőítjük”!

Elevenítő a szent kereszt. Milyen szép megfogalmazását adja ennek az egyik himnuszunk: „a paradicsomi fa halált sarjadzott, ezen pedig (a keresztfán) az élet virágzott ki”! A bűn halálából váltott meg minket és ajándékozott nekünk örök életet Jézus Krisztusnak a kereszten történt áldozati halála. Ezért is feltűnő, hogy a húsvéti ikonon az alvilágba leszálló Krisztusnál ott van a győzelem jele, a kereszt. Nemcsak az ünnepen, hanem az egész ünnepkör minden napján hangzik az ünnepélyes énekünk: „Magasztald, én lelkem, az Úr elevenítő keresztjének fölmagasztalását”. Igen, elevenítő a kereszt! Ünnepélyes dallamú énekünk is erről szól: „Üdvözlégy, életadó Kereszt… mert (általad) legyőzetett a halál hatalma”! Jó, ha így tudunk rá tekinteni.

Jézus nyomában járva (Mt 16,24) a drága, tisztes, elevenítő keresztre tekintsünk, s így könnyebb lesz a saját keresztünk hordozása!

 2019. szeptember 1.

 Jót tenni

B. „Jót tenni jó”
1. Megkülönbözteetés
2. Többlet
3. A kegyelem ingyenes
B. Nagyobb boldogság adni

Egyetemes emberi tapasztalatunk az, amit néhány éve jelszóként fogalmazott meg a katolikus egyház: „Jót tenni jó”. Akkor nagy plakátokon, levelezőlapon is látható volt, azóta pedig sokféle formában írják, mondják, hirdetik ezt a mondatot. Ámde az eredetijéhez kétezer évet kell visszamennünk. A görög katolikus egyház a pünkösd utáni tizenkettedik vasárnapon olvastatja azt az evangéliumi szakaszt (Mt 19,16-26), amelyben valaki kérdésként teszi fel Jézusnak: „Mester, mi jót kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet?” – Ilyenkor, ősszel, az egyházi újév kezdetén és az iskolák újraindulásánál különösen fontos jelszó és mondat ez.

1. Az evangélium eredeti görög szövegében az szerepel, hogy „valaki” kérdezte Jézust arról, hogy mi jót kell tennie (Mt 19,16). Az egyházi hagyomány azonban már azt mondja róla, hogy „egy ifjú” volt az. Bizony, az ifjúban, mire elérte ezt az életkort – legyen leány vagy fiú – már kialakult az érzés, és meg tudja különböztetni a jót és a rosszat. Nem tudjuk ugyan mikor, de már a kisgyermekben megjelenik ez az érzés. Mi pedig felelősek vagyunk, hogy szülőként és nagyszülőként jól irányítsuk a lelkiismeretét, és segítsük abban, hogy soha ne keverje össze a rosszat a jóval, és fordítva. És ebben segítenek nekünk a hittanórák.

2. Ez a fiatalember tovább kérdezte Jézust: „Mit kell még tennem” (Mt 19,20). Bizonyára tudta már, hogy a bűn nem jó, hanem olyan rossz, amit kerülni kell. Be is vallotta Jézusnak, hogy a parancsokat, amelyeket felsorolt neki, mindet megtartotta. De érezte a lelke mélyén, hogy ez még nem elég, még valami többet is kell tennie. Érezhette a jelmondatunkat, hogy „Jót tenni jó”. Csak az a sajnálatos, hogy a legnagyobb lépést nem tudta megtenni. Nem tudott úgy lemondani a javairól, a vagyonáról, mint az apostolok tették, akik „mindenüket elhagyva követték” Jézust (Mk 1,20). Bizony, nagy feladatunk, hogy gyermekeinkben, unokáinkban helyes szemléletet alakítsunk ki az anyagiakkal kapcsolatban. Hogy ha nem is mindenüket szétosztva, de nyitott szívvel és kitárt kézzel tudjanak adakozni a náluk jobban rászorulóknak. Mert, igenis, a parancsok megtartása mellett a jócselekedetek gyakorlása vezet az üdvösségbe!

3. Mindez nem mond ellent annak, hogy Isten ingyenesen árasztja az ő kegyelmét. Az embernek önmagától lehetetlen üdvözülni, de „Istennél minden lehetséges” (Mt 19,26). A kegyelem és a jócselekedetek szorosan összetartoznak. Szent Pál például azt írja: „kegyelemből van üdvösségetek” (Ef 2,5), de maga az Úr Jézus az ítélet alapjává teszi a jócselekedetek gyakorlását (Mt 25,34), ami nélkül nem lehetséges jobboldalra állni. Kiérdemelni ugyan nem tudjuk Isten kegyelmét, de kitárulkozni előtte igen, hogy befogadhassuk! És ennek egyik fontos része az, hogy tudunk jót tenni. Feladatunk, hogy megtanítsuk ezt gyermekeinknek és unokáinknak.

„Jót tenni jó” halljuk az egyház egyik jelszavát. Jézus szavai visszhangzanak ebben a mondatban, amit Szent Lukács őrzött meg szánunkra: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35). Tegyünk így, és eljutunk az örök életre!

2019. augusztus 29.

Keresztelő Szent János fejvétele

B. Az ünnepen tiszteljük
1. Mit prófétát
2. Mint vértanút
3. Mint tanítót
B. Tanuljunk tőle

Amint az evangéliumból elhangzott Szent Máté leírásában – de már a reggeli istentisztelet evangéliumában is ezt olvastuk Szent Márktól –, ma Keresztelő Szent János fejvételét ünnepeljük. Görög katolikus egyházunkban ősi ünnep ez a nap. A római katolikus testvérek is megemlékeznek róla, bár az ő naptárukban nem nagy ünnepként szerepel. Így tehát közösen tiszteljük ma Keresztelő Jánost. Tiszteljük mint prófétát, tiszteljük mint vértanút és tiszteljük mint tanítót.

1. Mint prófétát tiszteljük Keresztelő Szent Jánost. Ő volt az utolsó és legnagyobb próféta. Az Ó- és Újszövetség határán állva teljesítette ezt a szolgálatát. Maga az Úr Jézus is megmondta róla, hogy „asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb nála” (Mt 11,11). Liturgikus szövegünkkel pedig a vecsernyében úgy tiszteljük őt, mint a „próféták legnagyobbikát”. Igen, mert ő – igazi és valódi prófétaként – az igaz Isten igaz ügyét szolgálta. És nemcsak hirdette az Isten tanítását, hanem életét is adta érte, osztozva a prófétai sorsban. Nem úgy viselkedett, mint egyes álpróféták az Ószövetségben, akik nem merték megmondani az igazat, hanem csak olyat szóltak, olyanról beszéltek, „ami az emberek füleit csiklandoztatja” (2Tim 4,3). Heródes királynak a szemébe mondta az igazságot: nem a sajátját, hanem az Isten törvényének az igazságát! Igaz prófétaként nem tehetett mást. És ezért tőlünk tiszteletet érdemel.

2. Mint vértanút tiszteljük Keresztelő Szent Jánost. Az ünnepi fő énekben, a tropárban – amit azonban minden kedden is éneklünk az ő tiszteletére – úgy fordulunk feléje, hogy „az igazságért vértanúságot” szenvedett. Valóban vértanú lett, vállalta ezt a sorsot. Amikor lefejezték, engedte a vérét kiontani. Mert nem fordulhatott el az igazságtól, nem menthette meg az életét azzal, hogy behódol a királynak, erkölcstelen életének. Tudta, hogy vértanúság lesz a sorsa, de nem akart másként viselkedni. Őt már létezése elején eltöltötte az Isten kegyelme. Tudjuk az evangéliumból, hogy hat hónappal volt idősebb Jézusnál, és amikor az áldott állapotban lévő édesanyja, Erzsébet találkozott a szintén áldott állapotban lévő Szűz Máriával, édesanyja méhében felujjongott (Lk 1,44), mert tudta, hogy közeledik a megváltás, nemsokára megszületik a megváltó. Amikor pedig vértanúként meghalt, az alvilágba vitte el ezt az örömhírt: már nem kell sokat várakozni az ószövetségi igazaknak, mert Jézus nemsokára feltámad, és magával viszi őket a mennyei dicsőségbe. Sok szép liturgikus himnuszunk beszél erről. Vértanúként is megérdemli a tiszteletünket Keresztelő Szent János.

3. Mint tanítót tiszteljük Keresztelő Szent Jánost. Olyan tanítót, aki az Isten igazságát tanította. S nemcsak szavaival, hanem életével is, amint fejvételének ünnepén megemlékezünk erről. Azt tanította, hogy a bűnt nem szabad nem bűnnek tartani. Az evangéliumi történetben szereplő minden személy – rajta kívül – bűnt követ el. Bűn volt a házasságtörés, bűn volt a paráznaság, bűn volt a bűnre csábítás, bűn volt a szemérmetlenség, bűn volt az esküdözés, bűn volt még a tivornyázás is, amibe a születésnapi lakoma torkollott. Ugyancsak bűn volt a gyilkosságra való felbujtás, és a legnagyobb bűn Keresztelő János életének kioltása. Mert az emberi élet a fogantatás pillanatától a természetes halálig szent és sérthetetlen. Hát ezt tanította János a bátor kiállásával. És ezt tanítja nekünk is! Isten törvényei örökre érvényesek. Az ószövetségi parancsokat sem szüntette meg Jézus, hanem beteljesítette a szeretet törvényével (Mt 5,17). A mai ünnepünk főszereplője ezt tanítja nekünk a halálában is: a bűnt nem szabad nem bűnként kezelni. A legkisebbtől a legnagyobbig mind az Isten szeretete ellen szól, és aki elköveti, az az Isten szeretete ellen vét!

Keresztelő Szent János fejvételének ünnepén prófétaként tiszteljük őt, aki megtanítja, hogy az Isten tanítását komolyan kell vennünk. Vértanúként tiszteljük őt, aki arra buzdít, hogy ne hódoljunk be a bűnnek, a bűn csábításának. Tanítóként úgy fordulunk feléje, hogy elfogadjuk tőle a parancsok megtartásának és a törvények tiszteletének kötelezettségét. Ugyanakkor kérjük is ehhez a segítségét, a mennyi közbenjárását.

2019. augusztus 18.

A világ Világossága

B. Önmagunkban erőtlenek vagyunk
1. A holdkóros fiú is
2. A tanítványok is
3. Egyedül Jézus erős
B. Engedjük, hogy ránk sugározzon 

Nyári éjszakákon rácsodálkozhatunk a csillagos égbolton tündöklő holdvilágra. Különösen akkor, amikor telihold van. Gyermekkori emlékem merül fel. A hegyek közötti faluban, ahol akkor még közvilágítás sem volt, előfordult, hogy szinte nappali világosságot árasztott a Hold. Pedig tudjuk, hogy ez az égitestünk nem magától világít, hanem a napfény sugarát tükrözi vissza. – A pünkösd utáni tizedik vasárnapon a holdkóros fiú meggyógyításának történetét olvassuk a görög katolikus templomokban (Mt 17,14-23). Holdkóros volt ez a fiú, önmagában erőtlen, külső segítség kellett ahhoz, hogy meggyógyuljon. De még a tanítványok is erőtlenek voltak, Jézusnak kellett erősítenie a hitüket. Egyedül Jézus volt erős, aki nemcsak meghirdette a harmadnapi feltámadását, hanem ténylegesen meg is tette.

1. A holdkóros fiú beteg, gyenge, erőtlen volt. Mondhatjuk, mint a fogyó holdvilág, amely egyre sápad, végül csak egy vékonyka csík látszik belőle, majd az sem. Az apja panaszkodott Jézusnak, hogy „sokat szenved”, „tűzbe esik”, „vízbe esik” – és senkitől nem kapott segítséget. Még a tanítványok sem tudták meggyógyítani a gyermekét. De aztán jól döntött! Jézushoz fordult segítségért. Ő pedig nem késlekedett, kiűzte a gonosz szellemet, és „a gyermek azonnal meggyógyult” (Mt 17,18). Igen, ahol Jézus, az „igazság Napja” felragyog, ott a gonosz sötétségének el kell múlnia! Mint ahogy a Hold sötét tömegét ragyogóvá teszi a Nap világító sugara. Milyen jó volt megtapasztalni, hogy a prófétai jövendölés máris teljesedésbe ment: „felragyog az igazság napja, sugarai üdvösséget árasztanak” (Mal 3,20).

2. A tanítványok is gyengék és erőtlenek voltak a történet szerint. Először az apa beszélt erről, amikor elmondta Jézusnak, hogy nem tudták meggyógyítani a fiát. Aztán maga Jézus mondta meg nekik nyíltan, hogy azért voltak erőtlenek, gyógyításra képtelenek, mert a hitük volt „gyenge” (Mt 17,20). S milyen nagyszerű, hogy Jézus nemcsak dorgált! Buzdítást is adott, egészen a képtelenségig elmenően: a megfelelő hittel még a hegyet is át lehet helyezni. Sőt, recepttel is szolgált: a hit növelését és – főleg! – a gonosz kiűzését „imádsággal és böjttel” lehet elérni (Mt 17,21). Jézus, a világ Világossága (Jn 8,12) a mi sötét Holdként működő szívünkre is így akarja rásugározni az ő fényét, hogy egyre nagyobb hitre tegyünk szert, és abból egyre elkötelezettebb keresztény élet fakadjon.

3. Egyedül Jézus az, aki nem gyenge és erőtlen! Tudatosan szembenéz a sorsával. Harmadszor is meghirdeti, hogy szenvedés és halál vár rá a földi élete végén. Ámde ott van a biztos tudat is, hogy bár „megölik, de harmadnapra feltámad” (Mt 17,23). Bizony, nagy erő kellett ahhoz, hogy a betlehemi jászol szúrós szalmájától a golgotai véres keresztig végigjárja az Atya által számára kijelölt utat (Jn 17,4). Ennek tudatában imádkozzuk és énekeljük egyházunkban oly sokszor a „Háromszorszentben”, hogy ő a „szent Erős”!

Érdemes megfogadni az apostol buzdítását: „Kelj föl, te álmos… és Krisztus rád ragyog” (Ef 5,14), hogy tovább tudjuk sugározni a Napunk fényét.

2019. augusztus 15.

Nagyboldogasszony

B. „Boldog a méh…” – Máriát:
1. Tiszteljük
2. Szeretjük
3. Követjük
B. Egyre tudatosabban

Az Istenszülő elhunyta és mennybevétele nagy és magasztos ünnepén – amelyet nemcsak a görög katolikusok, hanem a római katolikusok is kötelező jelleggel ünnepelnek – örömmel hallottuk az evangéliumból: „Boldog a méh, mely téged hordozott és az emlők, melyeket szoptál” (Lk 11,27). Egyházunk kétezer éve boldognak tartja Máriát, a drága Istenszülőt, magyar népünk pedig már egy évezrede megadta neki a Nagyboldogasszony címet, ahogy ma, az elszenderedése és megdicsőülése napján ünnepeljük, és ahogy ebben az ünnepi evangéliumi mondatban az ismeretlen asszony nevezte őt a tömegből. – Igaz, az evangéliumban nem lett megörökítve a halála, az életéről is csak nagyon keveset tudhatunk meg belőle. Ez érthető, mert az elsősorban az Úr Jézus Krisztusról szól, az ő életét és tanítását tartalmazza. De a legfontosabb helyeken azért ott van Mária alakja is. Az Örömhírvétel nélkül, amikor kimondta, hogy beleegyezik az isteni akaratba (Lk 1,38), nem létezne a Nagyboldogasszony ünnepe sem! Mivel elfogadta, hogy Jézus édesanyjává legyen, a világra hozta Jézust, végigkísérte földi úján, részt vett a golgotai szenvedésben is, az ő egyszülött Fia nem engedte, hogy áldott teste az enyészet martalékává legyen, hanem magához emelte a mennyei dicsőségbe. Íme, az egyház emlékezete így hozta létre és így őrizte meg ezt az ünnepet. Mi pedig most úgy fordulunk feléje, hogy tiszteljük őt, szeretjük őt, követjük őt.

1. Máriát, az Istenszülőt tiszteljük. Hogyne tisztelnénk, amikor az egyházunk folyamatosan erre buzdít bennünket. Hányszor elénekeljük a szertartásainkban, hogy „Valóban méltó dicsérni téged, Istenszülő”. Hányszor halljuk a paptól az ekténiák végén, hogy „Legszentebb, legtisztább, legáldottabb dicső Királynénkat” említi az imáink és kéréseink közvetítésére. Hányszor énekeljük és imádkozzuk a Bazil-liturgiából, hogy „Tebenned örvendez, malaszttal teljes, minden teremtmény”, nemcsak az angyalok, hanem az egész emberiség. Tesszük ezt annak tudatában, hogy ő megszentelt hajléka lett az Isten Fiának, aki az ő áldott méhében vett magára emberi testet, hogy bennünket üdvözítsen. Ámde egyéni imádságainkban is hányszor fejezzük ki iránta a tiszteletünket: „Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes”, amihez mi görög katolikusok hozzáfűzzük a magyarázatot is: „mert szülted nekünk Krisztust, az Üdvözítőt, a mi lelkünk szabadítóját”. Most pedig, az ünnepen énekeljük nekik: „Magasztald, én lelkem, az Istenanyának a földről az égbe való átköltözését”. – Tiszteljük hát egyre jobban, egyre elmélyültebb lélekkel, egyre buzgóbb szívvel, egyre tisztább tudattal Máriát, mert ő a mi Megváltónk édesanyja!

2. Máriát, az Istenszülőt szeretjük. Hát hogyne szeretnénk, amikor ő a mi édesanyánk is! Mennyei édesanyánk. Emlékezzünk Jézus Krisztus végrendeletére, amikor a szeretett tanítványának, János evangélistának mondta: „Íme, a te anyád”, aztán pedig az édesanyjának: „Íme, a te fiad” (Jn 19,26-27). A haldokló Jézus Mária édesanyai szeretetére bízta Jánoson keresztül mindazokat, akik a tanítványai akarnak lenni, és mindazoknak az édesanyjává tette őt, akik szeretik az ő egyszülött Fiát. Milyen jó, hogy ilyen szerető mennyei édesanyánk van! A jó édesanya szereti a gyermekeit. Mi is hálás szívvel emlékezhetünk meg édesanyánkról, én már csak könnyes szemmel tudom ezt megtenni. Mennyi szeretetet, jóságot, gondoskodást köszönhetünk neki! A fiatalabbak, akiknek még él az édesanyjuk, mondjanak sok-sok köszönetet neki, az idősebbek pedig fejezzék ki köszönetüket azzal, hogy imádkoznak érte. Milyen sok köszönettel tartozunk a drága Istenszülőnek, aki folyamatosan igazolja az irántunk való szeretetét, csak legyen kész a szívünk és lelkünk ennek felismerésére! – Szeressük hát egyre jobban és egyre buzgóbban a mennyei édesanyánkat, akinek ma a megdicsőülését ünnepeljük.

3. Máriát, az Istenszülőt követjük. Mert ha ezt tesszük, a legjobb úron járunk az emberi életünkben. Emlékezzünk arra, hogy Mária, Jézus édesanyja ott volt a kánai menyegzőn, mert meghívták. És amikor bajba került az ifjú pár, mit tett? Szólt a szolgáknak, a lakodalmat ellátó embereknek: „Amit nektek mond, tegyétek meg” (Jn 2,5). Ő maga is ezt tette egész életében, az volt a vezérelve, amit az Örömhírvételnél kimondott: „Legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38). Bizonyára nem volt neki könnyű, mert nem is értette teljes értelmében, hogy miről van szó, hogy leány létére édesanya lesz az Isten akaratából. De elfogadta, és eszerint élt egész életében. Ha követni tudjuk ebben Máriát, ha mi is el tudjuk fogadni az Isten akaratát az életünkben, ha rá tudjuk magunkat a Gondviselésre, akkor követhetjük őt a mennyei dicsőségbe is. Hiszen Jézus, az ő egyszülött Fia testestől lelkestől magához fogadta őt, amint az a szép ünnepi ikonunkon is látszik. Őt már a halála pillanatában megdicsőítette, mert nem engedte, hogy szent testét romlás érje. Ha Mária útján járunk, akkor bennünket is megdicsőít az Isten. Igaz, minket a halálunk után el fognak temetni, testünk a sírban fel fog oszlani, és még várnunk kell majd az egyetemes ítélet nagy napjáig a teljes és végleges megdicsőülésünkre. De ha Máriát követjük, akkor számunkra is biztos az út: lelkünk és megdicsőült testünk újra egyesül, hogy az örök boldogság részesei lehessünk.

Így tekintünk ma Máriára, a drága Istenszülőre, akinek elhunyta és mennybevételét ünnepeljük. Egyre tudatosabban akarjuk őt tisztelni, egyre tudatosabban akarjuk őt szeretni, egyre tudatosabban követni, hogy ővele, a Nagyboldogasszonnyal lehessünk majd együtt a mennyei dicsőség boldogságában. Ámen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat