✠    Nagyböjti lelki táplálék    ✠ 

  

 

Nagycsütörtök

1Kor 11,23-32
Mt 26,1-20
Jn 13,3-17
Mt 26,21-39
Lk 22,43-44
Mt 26,40-27,2

Az esztendő, a liturgikus év egyik legszebb napja a nagycsütörtök. Szentírási alapokon a teológiai tartalma összetett. Ekkor ünnepeljük két szentségnek is a megalapítását: az Eucharisztia és az egyházi rend szentségének a megalapítását.

A rövid apostoli szakaszban az előbbiről, az Eucharisztiáról hallunk. Szent Pál apostol úgy adja tovább a megalapításáról és magáról a szentségről szóló híradást, ahogyan azt maga is kapta (1Kor 11,23). Ő nem volt ott az utolsó vacsora termében, de a damaszkuszi kapunál mégis meghívta őt is Jézus, és főapostol lett belőle. A többi apostoltól hallott mindarról, amit Jézus cselekedett és tanított. Figyelemre méltó viszont, hogy ezt az egyik legfontosabb dolgot, az Eucharisztiáról szóló tanúságtételt magától az Úrtól kapta. Hogy miként és mi módon azt nem árulja el.

A hosszú és összetett evangéliumi szakaszban aztán nemcsak az Eucharisztia, hanem az egyházi rend szentségének a megalapításáról is hallunk. A lábmosás alázatosságán át a szenvedései elfogadásán át mindenre példát ad nekünk a mi Urunk. Sőt! Tudatosan vállalja a szenvedést, nem menekül el, pedig megtehetné. Vállalja azt is, hogy a szeretet megcsúfolásaként Júdás csókkal árulja el. De azt is, hogy Péter meg a szavaival.

„Ki érettünk önként szenvedtél, Urunk, dicsőség néked” – mi már csak ezzel tudjuk meghálálni Jézusnak és köszönetet mondani neki mindenért, amit érettünk elvállalt, hogy nekünk üdvösséget szerezzen.

 

Nagyszerda

1Kor 2,6-9
Mt 26,6-16

Az emberi okoskodás nem azonos Isten bölcsességével. Mi jobbára csak földi keretek között tudunk gondolkodni. Be van határolva a tudásunk is. Istené viszont végtelen. Ő átlátja a mindenséget, bennünket is: múltunkat, jelenünket, jövőnket. Valamennyit elleshetnénk belőle, hogy a múltunkból tanulva a jelenben jól éljünk, hogy ez a jövőnket munkálja.

A mai apostoli szakaszban Isten bölcsességéről hallottunk. Ami nem is csupán önmagában létezik, hanem kiárad ránk is, megdicsőülésünket szolgálja. Mert Isten ilyen! Az ő túlcsorduló szeretetét élvezhetjük életünk minden pillanatában. Persze, ahhoz nem úgy kell viselkednünk, mint ahogyan a „világ fejedelmei” (1Kor 2,8), akik keresztre juttatták Jézust.

Inkább a bűnös asszonyt kell követni, aki szembeszáll az emberi bölcselkedéssel, és Jézusra pazarolja a drága illatszert (Mt 26,7). Mert ezt a szeretetszolgálatot előre, Jézus temetésére teszi. Mindenképpen jót tesz vele. Nem úgy, mint Júdás, aki ismét másként bölcselkedett. Anyagi hasznot akart húzni a barátja elárulásából is! De még utána is azon morfondírozott, hogy hogyan szolgáltassa ki Jézust (Mt 26,16).

Gondolunk bölcsen a jövőnkre! Munkálkodjunk ennek érdekében. Hiszen ha jól megfontoltan éljük az életünket, akkor megkapjuk azt, amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott (1Kor 2,9). Ez a végleges húsvéti örömbe való beletorkollás!

 

Nagykedd

Ef 1,1-9/a
Mt 24,36-26,2

Ahogy előbbre haladunk a szent nagyhéten, úgy válik egyre komolyabbá a szentírási tanítás figyelmeztetése számunkra. Egyrészt azt tudatosítja bennünk, hogy Jézus mit szenvedett érünk, másrészt pedig arra kíván figyelmeztetni, hogy hogyan kell viselkednünk a várakozásban. Mert ez a szent idő is, meg életünk minden szakasza is, szent várakozás kell legyen.

Szent Pál apostol az efezusiakhoz írja, de úgy, hogy nekünk is szól: „a megváltást a vére árán, és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán” nyertük el Jézustól (Ef 1,7). Vére árán, vagyis a legteljesebb áldozat révén kaptuk a megváltást. Ezt fogjuk majd átélni a nagycsütörtöki kínszenvedésben, és ezt látjuk majd a nagypénteki keresztre feszítésben.

Ha pedig valami módon meg akarjuk ezt köszönni, akkor az evangéliumi figyelmeztetést kell követnünk. Mert tényleg nem tudjuk, mikor érkezik vissza az Úr az utolsó ítéletre. Addig ébernek kell lennünk, mint az okos szüzek tették. A talentumainkat jól kell kamatoztatnunk, mint a hűséges szolgák tették. Jót kell cselekednünk, amint az irgalmasság cselekedeteit gyakorlók tették. Mert ha nem így teszünk, akkor ránk nem lesz érvényes Jézus megváltása. Igaz, hogy ő „minden” emberért meghalt. De ez csak azokra érvényesül, akik be is fogadják ezt a szándékot.

Haladjunk előre a szent napokban egyre elmélyültebben. Tényleg azt tartsuk fontosnak, ami igazán fontos! Megváltott minket drága vére árán a mi Urunk, egyrészt legyünk méltóak hozzá, másrészt pedig tegyünk azért, hogy méltók legyünk rá!

 

6. szombat

Zsid 12,28-13,8
Jn 11,1-45

Nem látunk át mindent, mert emberi gondolkodásunk véges. Ha nemcsak a célt, hanem a megvalósulást is látnánk, sok esetben nyugodtabbak lennénk. De ez nem mindig, sőt, ritkán adatik meg. Ezért érdemes minél jobban rábízni magunkat az Istenünkre.

Valahogy úgy, ahogy a mai apostoli szakaszban hallottuk: „bizalommal mondhatjuk: Az Úr oltalmaz engem, nem félek. Ember mit árthat énnekem?” (Zsid 13,56). Igen, bizalom kell a ráhagyatkozáshoz! S minél jobban kimunkáljuk magunkban az Úr iránti bizalmat, annál nyugodtabb lehet az életünk.

Az evangéliumi szakaszban Jézus egy érdekes mondatot mond a tanítványainak Lázár feltámasztása előtt: „Miattatok örülök, hogy nem voltam ott, hogy higgyetek” (Jn 11,5). Milyen furcsa hallani, hogy Jézus örül, amikor a tanítványok és Lázár rokonai szomorkodnak! Furcsa, mert akkor és ott ők még nem tudták, hogy minden jóra fordul.

Nekünk is bátorítást ad a szentírási tanítás: ha nem látunk át mindent, ha szomorúak vagyunk, akkor is tudhatjuk, hogy Jézus velünk van, nem hagy el és alkalmas időben megsegít.

 

6. péntek

Ef 2,4-10
Mt 4,1-11

Mi a kegyelem? Ingyenes ajándék. Nemcsak az olyan kegyelem ingyenes, amikor egy elítélnek megkegyelmeznek és kiengedik a börtönből vagy nem végzik ki. Ez is ingyenes ajándék, mert nem ezt érdemelné a bűnös. Hasonlóan értelmezhetjük a teológiai kegyelmet is. Isten olyan ajándéka részünkre, amit nem érdemlünk meg. De ő mégis megadja nekünk. Ajándékba.

Szent Pál apostol azt tanítja, hogy a megváltásunkat kegyelemből kapjuk (Ef 2,5). Mégpedig azért, hogy ne dicsekedhessünk. Nem szerezhetjük meg magunknak, mert Isten ingyenes ajándéka. Amit hitből kapunk. De az is igaz, hogy hozzáfűzi az apostol, hogy Isten „Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket” (Ef 2,10). Tehát a kegyelem mellett kellenek a jócselekedeteink is, hogy elérjük az üdvösséget.

Erre mutat példát Jézus a mai evangéliumi szakaszban. Nyilvános fellépése előtt negyven napig böjtölt a pusztában (Mt 4,2). Nekünk is megadatott a negyven nap, ha nem is épp a pusztában. Mindenesetre Jézus nemcsak hitt a mennyei Atyában, hanem cselekedett is. Mégpedig jót cselekedett. Aztán azzal folytatta a jócselekedetét, hogy háromszorosan is ellent mondott a sátánnak. Majd végső konklúzióként elűzte magától (Mt 4,10). Nekünk is ezt kell tennünk: szembeszállni, nem alkudozni, és végül határozottan elutasítani a kísértő ördögöt!

Látjuk tehát, hogy mennyire fontos a hit, ami az alapot adja az Istennel való kapcsolatunkhoz, hogy egyáltalán szóba jöhessen az üdvösségre való eljutásunk. Isten ingyen adja nekünk, mert – sajnos – a bűneink miatt nem érdemeljük meg. Ugyanakkor tenni is kell érte, tehát kellenek a jócselekedetek is. Majd a nagyböjt elmúltával se feledjük ezeket!

 

6. csütörtök

Gal 4,4-7
Lk 18,18-27

Mit szeretnénk elnyerni? Bizonyára sok mindent, hiszen földön élő emberek vagyunk. De ha igazán keresztények akarunk lenni, akkor nemcsak földi dimenziókban kell gondolkodni, hogy jó lenne megnyerni az ötös lottót, vagy jó lenne elérni a vizsgán egy jó jegyet, vagy akár egy szép ígéretet megnyerni. Az ilyen dolgoknál magasabbra is érdemes tekintenünk.

A mai apostoli szakaszban azt hallottuk, hogy Jézus azért jött a földre, hogy „hogy a fogadott fiúságot elnyerjük” (Gal 4,5). A világba való jövetelével kiváltott bennünket a bűn rabságából. Így többé már szolgák vagyunk, hanem Isten szabad gyermekei. Persze, a karácsonytól a nagypéntekig és a húsvétig hosszú utat kellett bejárni az Üdvözítőnknek, amíg ezt megvalósította, pontosabb lehetővé tette számunkra. De éppen ezért nekünk is megadja a lehetőséget a megfontolásra, a döntésre. Most, a nagyböjtben is, meg egy életen keresztül is. A lényeg, hogy fogadjuk el tőle, hogy a testvérei lehetünk, hiszen közös a mennyei Atyánk.

A mai evangéliumi szakaszban pedig a gazdag ifjú akar valamit elnyerni. Mit is? Az örök életet (Lk 18,18). Benne tehát ott van a vágy mellett a tudat is, hogy akár a legtöbbet is el lehet érni. Azt, ami túlmutat a földi életen. Azt lehet mondani, hogy jó úton jár, hiszen a parancsokat gyermekkorától megtartja. Számomra nem reménytelen a történet vége. Úgy gondolom, hogy bár pillanatnyilag elszomorodott ez a fiatalember, mert nagy vagyona volt, amitől pillanatnyilag nem tudott megszabadulni, azért nem adta fel. Ha gyermekkorától vallásos volt, és most is Jézushoz járult, mégiscsak elnyerte a kívánt örök életet.

Közeledünk a nagyböjt végéhez, már csak pár nap van hátra belőle. Ezért feszítsük meg lelki-testi-szellemi erőinket, és irányítsuk figyelmünket a magasabb értékekre. Ne legyen mindegy, hogy mit is akarunk valójában megnyerni! Hiszen Jézus a legtöbbet kínálja nekünk.

 

6. szerda

Ef 4,7-13
Lk 12,16-21

Mi mindent gyűjtünk? Vagy ha visszagondolunk eddigi életünkre, mi mindent gyűjtöttünk. És mi az igazi érték belőlük? Mi az, ami megmarad, de úgy igazán? Ugye, tudjuk, hogyan kellene erről gondolkodnunk. Hiszen a földi és anyagi dolgok itt maradnak utánunk a halálunk után, csak az igazi értékeket, a lelki értékeket vihetjük magunkkal az örök életbe.

Ha átgondoljuk Szent Pál apostolnak azt a tanítását, amit ma hallottunk, akkor egyértelmű, hogy mit érdemes gyűjteni. Azt a kegyelmet, amiben Krisztus ajándékozásának mértéke szerint részesülhetünk (Ef 4,7). Már pedig Krisztus nem fukarkodik a kegyelem osztásában. Nekünk kell kitárulkoznunk előtte, hogy minél teljesebben befogadjuk. Érdemes minél többet gyűjteni belőle. Hogy Krisztus mértéke szerint teljes emberekké váljunk.

Az evangéliumi szakasz ellentétes példával hívja fel a figyelmünket arra, hogy mit gyűjtsünk. A példabeszédbeli ember csak az anyagiakra gondolt (Lk 12,18). Azok begyűjtése után pedig már úgy gondolta, nincs több dolga, nem kell sem tovább munkálkodnia, sem dolgoznia, elég lustálkodnia, mert más úgyis „mindene” megvan. Igen ám, de Isten mércéje egésze más. Világosan, a legteljesebb egyértelműséggel neki szegezi a kérdést, hogy kié lesz mindaz, amit felhalmozott. A végén pedig megmondja, hogy Istenben kell gazdagodni (Lk 12,21).

Ennek szellemében kell tehát gyűjtögetnünk. Gyűjtsük az igazi értékeket: a jóságot, a szeretetet, a belőlük fakadó cselekedeteket, és akkor nem kell félnünk a számonkérést idején!

 

6. kedd

1Tesz 5,14-23
Mk 8,30-34

Minél jobban belemélyedünk egy szentírási szövegbe, annál jobban felfedezhetjük a tartalmát és mondanivalóját: mit szándékozik az Isten nekünk mondani vele. Persze, ez nem azt jelenti, hogy szektás módon értelmezhetjük a Bibliát! Az Egyház hivatalos és hiteles útbaigazítását figyelembe kell vennünk. De ezzel együtt is fontos, hogy átelmélkedjük a bibliai szövegeket. A mára szóló „adag” az evangéliumi szakaszból kiindulva válik számunkra világossá.

Jézus újra elmondja az övéinek a jövendő sorsát. Ami nem kecsegtető. Sőt! Szenvedésről, elvettetésről, halálról szól (Mk 8,31). Végül a feltámadásról is, amit végképp nem értenek a tanítványok. Hiszen Péter még a halálát sem értette meg. De Jézus tovább lép, és az ő példájának követésére buzdít és hív. Nincs más út, amely hozzá vezetne, mint az önmegtagadás útja, a keresztviselésé (Mk 8,34). Igen, ha ledobjuk a vállunkról a keresztet, ha kivetjük a lelkünkből a kereszt szellemét, nem juthatunk az üdvösségbe.

Ezért buzdít Szent Pál apostol is, hogy nem oltsuk ki a Szentlelket magunkban, ne vessük el a prófétai beszédet, a szentírási tanítást (1Tesz 5,20). Emellett azonban sok-sok egyéb gyakorlati szempontot is ad, hogyan kell viselkednünk. Ha csak ezeket vennénk figyelembe, építenénk be az életünkbe, máris teljes és tökéletes életet tudnánk élni. Ha a nagyböjt folyamán sikerült legalább egy részüket megvalósítani, máris eredményes szent időszakot mondhatunk magunkénak. De még van idő a nagyböjtből. Törekedjünk hát a javulásra, a jobbulásra, a tökéletesedésre Szent Pál szellemében is!

Ne csak passzív befogadói legyünk Isten igéjének, hanem aktív megvalósítói is (Jak 1,22). Ehhez szükséges az, hogy minél jobban megértsük a szentírási tanítást, hogy egyre jobban és jobban táplálkozni tudjunk belőle. Vigyük magunkkal ma is Isten igéjét, elmélkedjünk rajta!

  

6. hétfő

Kol 3,12-16
Lk 11,34-41

A katekizmus azt tanítja – mint már azt kicsiny korunkban megtanultuk a hittanórán –, hogy azért vagyunk a világban, hogy Istent megismerjük, szeressük, szolgáljuk, és ezáltal a mennyországba jussunk. Igen, ez a keresztény ember életének célja, és egész földi életében erre kell törekednie. Ezek közül a mai szentírási szakaszok alapján egy kiemelkedik, mégpedig az Isten szolgálata. Hogyan tudjuk őt igazán szolgálni?

Az apostoli szakaszban Szent Pál apostol egy sor olyan dolgot sorol fel, amit be kell építenünk a lelki világunkba. Ha erre törekszünk, s különösen, ha meg is tesszük, az már istenszolgálat is egyben. Mert egyrészt magunkban is egyre jobban kibontakoztatjuk általuk az Isten képét, másrészt pedig az embertársaink felé irányuló jó és helyes cselekedetek is az Isten megdicsőítését jelentik. Érdemes így felfogni még a nagyböjt utolsó napjaiban is, hogy gyarapodjunk.

Az evangéliumi szakaszban Jézus a tetteivel bizonyítja az istenszolgálatot. Elmegy a farizeus házába is, mert mindenkit üdvözíteni akar: őt is meghívja az Isten Országába (Lk 11,37). Aztán másik tettével tanítja. Megmagyarázza, hogy nem annyira a külsőségek a fontosak, például a kézmosás, hanem a lélek tisztasága. A végén pedig tanít is, és ez is cselekedet. Az alamizsnálkodásról tanít, vagyis arról, hogy tudjunk adni a szegényeknek, és ez is lelki gyarapodásunkat szolgálja (Lk 11,41).

A nagyböjt utolsó teljes hetében figyeljünk oda az istenszolgálatra, amely által az embertársainknak is szolgálatára lehetünk. De ne feledkezzünk meg arról sem, amit Szent Pál apostol tanít: énekeljünk „Istennek hálás szívvel zsoltárt, himnuszt és szent énekeket” (Kol 3,16). Ez is szolgálat Istennek!

 

5. szombat

Zsid 9,24-28
Zsid 9,1-7

Mk 8,27-31
Lk 10,38-42; 11,27-28

A nagyböjt ötödik szombatján a Jézus melletti hitvallásról van szó az előírt szentírási szakaszokban. Ami nemcsak egyszeri hitvallás volt a Zsidókhoz írt levelé szerzőjétől, illetve Szent Márk evangélistától, hanem bennünket is állásfoglalásra késztető tanítás. Kinek tatjuk az Emberfiát? 

A Zsidókhoz írt levél egyértelműen megválaszolja. Ő a mi örök Főpapunk, aki „egyszer jelent meg az idők teljességében, hogy áldozatával eltörölje a bűnt” (Zsid 9,26). Nem olyan főpap tehát, mint ószövetségi főpapok voltak, akik folyamatosan mutatták be az áldozatot. Jézus egyetlen egyszer tette, és nem áldozati állatok, hanem saját élete feláldozásával, amikor megjelent az idők teljességében (Gal 4,4), ahogy karácsonykor halljuk az apostoli szakaszból. Nagyböjtben, amikor a szokásosnál is jobban törekszünk a bűnbánatra, fontos elmélyítenünk magunkban Jézus áldozatának, önfeláldozásának tudatát. 

Ehhez csatlakozik a Márk-evangélium tanítása. Péter vallomásával: „Te vagy a Krisztus” (Mk 8,29). Igen, mert Jézus nemcsak az apostolainak, hanem nekünk is felteszi a kérdést, hogy kinek tartjuk őt. És egyértelmű választ vár. Nem enged hezitálást, bizonytalankodást. Nem engedik azt sem, hogy miután meghoztuk a döntést, hogy számunkra is az Isten Fia, akkor ne ennek megfelelő módon éljünk. Bizony, sok embertársunk viselkedik úgy, hogy nem fogadja el Jézust és az ő Egyházát, mert ha elfogadná, akkor annak megfelelően is kellene élnie a parancsok megtartásával és a vallásos kötelezettségek teljesítésével. 

Használjuk fel a nagyböjtből még hátra lévő időt, hogy minél teljesebb választ tudjunk adni Jézus kérdésére, és úgy is éljünk!

 

5. péntek

2Kor 5,10-15
Lk 12,42-48

Az Egyháznak nem áll szándékában, hogy fenyegessen bennünket. A Szentírás sem arra való, hogy csupán fenyegető üzeneteket olvassunk ki belőle. Krisztus Egyháza jót akar nekünk, a jóra akar vezetni. A Szentírás pedig az Isten üzenetét tartalmazza, amelynek lényege az, hogy Isten a szeretet, Isten végtelenül szeret bennünket. Ámde a helyes pedagógia azért nem lehet meg figyelmeztetés nélkül. Ezért az Egyház tanításában és a Szentírásban is vannak olyan helyek, amelyek a végső ítéletre figyelmeztetnek bennünket.

Itt van mindjárt a mai apostoli szakasz. Pontosan azzal kezdődik, hogy el kell számolnunk az életünkkel. Nem tudjuk, hogy mikor, de meg kell jelennünk Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt (2Kor 5,10). Jogos. De mielőtt nagyon megijednénk ettől, rögtön ott találjuk a megnyugtatást is: ha jót cselekedtünk a földi életünkben, akkor semmi, de semmi félnivalónk nincs. Mert akkor az örök élet boldogságba jutunk, ezt a sorsot kapjuk az Istenünktől. Íme, itt a nagyböjt, benne a mai nap is, hogy jót tegyünk, és az örök boldogságba vezető utat készítsük magunknak.

Az evangéliumi szakaszban szintén a végső ítéletről van szó. Jézus példabeszédet mond róla. A jó szolga várja az ura megérkezését (Lk 12,43). Így nem kell félnie attól, hogy büntetést kap. Viszont itt is jelen van a jó pedagógiai figyelmeztetés: ha rossz szolgaként viselkedünk, büntetést kapunk. Jogos? Persze, hogy jogos. Félelemkeltő? Nem annyira, mert felismerhetjük benne Isten igazságosságát. Bár ő egyformán pazarolja mindenkire a szeretetét, akár jó, akár rossz, akár bűnös, akár igaz, de aki nem nyílik meg ez előtt, nem munkálkodik vele együtt, abban hatástalan marad. A képességeink szerint, de közre kell működnünk Istennek a rajtunk megvalósítani üdvözítő tettében.

Ne féljünk Istenünktől! Ő az egyszülött Fiában olyan közel jött hozzánk, hogy közelebb már nem is jöhetett. A legnagyobb szeretetet igazolja; a Fiú pedig elénk tárja azt az egész földi életével. Nemcsak a tanításával, hanem a tevékenységével is.  Kövessük, miközben önmagunkat, egymást és egész életünket neki ajánljuk!

 

5. csütörtök

Ef 4,25-32
Lk 13,1-9

Jó nekünk, hogy a mi Istenünk irgalmas és megbocsátó Isten. Mi is lenne velünk, ha nem ilyen lenne, és csak az „édemeink” szerint „jutalmazna”? Bizony, bizony, nagyon rászorulunk az irgalmára és könyörületére. Ugyanakkor ez példa számunkra is, ha ő megbocsát, akkor nekünk is kell tudni megbocsátani embertársainknak. Soha nem feledhetjük a Miatyánk szavait: ha nem bocsátunk meg, akkor ítéletet vonunk magunkra.

A mai apostoli szakaszban hallottuk a híres mondatot: „A nap ne nyugodjék le haragotok fölött” (Ef 4,26). Vagyis bocsánatot kell kérni és meg kell bocsátani még az esti elalvás előtt azon egyszerű oknál fogva, hogy nem tudjuk, reggel lesz-e felébredés. Mert ha nem, akkor már nem tudunk kibékülni, és ami ebből fakad: bűnben halunk meg. Szabad ezt kockáztatni? Egyébként pedig ebben a szentírási részletben a Miatyánkhoz hasonlóan írja Szent Pál apostol: „bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek” (Ef 4,32).

Az evangéliumi szakasz is a megbocsátásról tanít. Isten irgalma kifürkészhetetlen és végtelen. Mi nem tudhatjuk, kinek mennyi bűne van, azt csak ő tudja. Azt is, hogy a Pilátus által megölt embereknek, vagy akikre rádőlt a torony, mennyire voltak bűnösök. De azt tudjuk, hogy csak az nyer bocsánatot, aki bűnbánatot tart (Lk 13,5), aki bocsánatot kér. Isten irgalmas: a terméketlen fügefának még mindig ad időt, hátha hoz termést. De azt nem tudjuk, hogy mi mennyi időt kapunk még. Lehet, hogy még azt egy évet sem?

Ne szűnjünk a szép énekünkkel imádkozni: „A bűnbánat ajtaját nyisd meg nékem, életadó Uram”. Hogy ajtót nyissunk Isten megbocsátó és bűnbocsátó szeretete előtt. Biztos, hogy – emberileg szólva – akkor is bánkódik, amikor a bűnt elkövetjük, de akkor talán még inkább szán bennünket, amikor nem akarunk bocsánatot kérni. Ne akarjunk ilyenek lenni, különösen a nagyböjtben ne!

 

5. szerda

Ef 4,17-25/a
Lk 7,36-50 

Milyen jó, hogy mindig meg tudunk újulni! Mindig meg tudunk tisztulni. A mi Urunk az ő kegyelmével ezen munkálkodik. Nekünk csak bele kell kapcsolódnunk az ő tervébe. De mindenképpen munkálkodnunk kell rajta, mert magától nem jön, nem valósul meg.

Szent Pál apostol erre buzdít a mai apostoli szakaszban. Ne éljünk úgy, mintha pogányok lennénk, lelkileg eltompulva (Ef 4,19). Hallgassunk a mi Urunkra, Krisztusra. Sőt: újuljunk meg gondolkodásunkban, vessük le a régi embert és öltsük fel az újat. Igen, ez a keresztény életforma, a keresztények által bejárandó út: elhagyni a rosszat és tenni a jót. Szóval, ha akarjuk, mindig meg tudunk újulni. Csak rajtunk múlik, ne feledjük!

Az evangéliumi történet is megmutatja, hogy meg lehet újulni, meg lehet újítani az életet. Az a nagyon bűnös nő, akinek nagyon sok bűne volt, bűnbánattal járult Jézushoz. A megtisztulás, a megújulás reményével. Jézus pedig a farizeusok értetlenkedése ellenére is megtisztította a bűneitől. „A hited megmentett. Menj békével” (Lk 70,50). Nem a törvény betűjét nézte, hogy szóba se lenne szabad állnia vele, hanem megadta neki a megújulás lehetőségét. De azért, mert a nő maga akarta, amikor a bűnbánt könnyeit hullatta, a megújulás olaját „pazarolta” Jézusra.

A nagyböjtben még van időnk a megújulásra. Persze, máskor is kell hogy legyen, de most különösen is. Kérjük a mi Urunktól: a bűnbánat útjára taníts engem, Üdvözítőm! Mert meg akarom újítani az életemet, meg akarok tisztulni bűneimtől, hogy a dicsőséges feltámadásban minél teljesebben részesülhessek.

 

5. kedd

Ef 4,14-17
Lk 6,24-30

Az identitás szó manapság nagyon divatos. Azt jelenti, hogy önazonosság. Vagyis azt fejezi ki rólam, hogy én ilyen vagyok, ez vagyok én. Fontos, hogy a magunk szemében, mások szemében és Isten szemében is azonosan legyünk önmagunkkal. Ne pedig képmutatók legyünk, vagyis, hogy más képet akarunk mutatni magunkról, mint amilyenek valójában vagyunk.

Erre buzdít bennünket a mai apostoli szakaszban Szent Pál apostol is. Ne legyünk ingatagok, álljunk meg a szeretetben, forrjunk össze Krisztussal. Mert akárhogy is nézzük, a mi eszményünk maga Jézus Krisztus! Így azt mondhatjuk el, hogy a helyén lesz az önazonosságunk, az identitásunk. Főleg pedig, hogy nem úgy fogunk élni, mint a pogányok (Ef 4,17).

A mai evangéliumi szakasz ezeket kiteljesíti, mert az egyszerű önazonosságnál még többet is elénk tár. Arra buzdít, hogy törekedjünk arra, hogy ne a világi mérték szerint keressük az önazonosságunkat: ne a jajokat érdemlő gazdagokat kövessük (Lk 6,24). Sőt, még ezen túl pozitív módon is fogalmaz: az ellenség szeretetéig elmenően törekedjünk a jóságra. Ez legyen az igazi önazonosságunk!

A lényeg az, hogy a nagyböjtben való előhaladásunk során gondoljunk mindezekre. A legszebb és legteljesebb önazonosságunk, hogy keresztények vagyunk: krisztusiak, Krisztust követők. Akarjuk ennek szellemében kiteljesíteni az identitásunkat Jézus Krisztusra formálódva, amikor egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk!

 

5. hétfő

Róm 12,1-3
Lk 6,31-38

Mi az Isten előtt kedves életforma? Nyilván az, amelyik a szeretetet tanúsítja. Mert Isten maga a szeretet (1Jn 4,8). A mi Urunk Jézus Krisztus előtt ki a legkedvesebb? Az, aki tud lemondani, aki egész addig elmegy, hogy életét adja embertarásáért, mert ennél nagyobb szeretet nincs (Jn 15,13). Ő maga mutatja a legfönségesebb példát erre az önfeláldozásával: ő valóban életét adta a világ életéért és üdvösségéért!

Szent Pál apostol a mai apostoli szakaszban kiegészíti ezt, és azt mondja, hogy az a legszebb Isten iránti tiszteletünk, ha testünket élő áldozatul adjuk neki. Azt is megmondja, hogy hogyan. Úgy, hogy törekszünk felismerni életünkben Isten akaratát. Majd egészen gyakorlatiasan is megmondja, hogy ne becsüljük magunkat a kelleténél többre (Róm 12,3). S valóban így kell tennünk, mert Isten úgyis mindent tud rólunk.

Az evangéliumi szakaszban Szent Lukács evangélista pedig az „aranyszabályt” állítja elénk: úgy bánjunk az emberekkel, ahogy akarjuk, hogy velünk is bánjanak (Lk6,31). Milyen nagyszerű, hogy egyszerre irányul Isten felé és az embertársunk felé! Hiszen ebben mindkettőjük iránti szeretetünk megnyilvánul. A szeretetben, az ítélkezés elkerülésében, a megbocsátásban, az adakozásban mindezeket kifejezésre is tudjuk juttatni.

Életünk minden napján az Isten előtt kedves életformára kell törekednünk. Hát még mennyivel inkább a nagyböjtben! A szentírási tanítás mindig mellénk áll, egy-egy újabb támpontot ad. Fogadjuk örömmel! Ugyanakkor kérjük is a mi Istenünket: taníts meg engem, hogy a te akaratodat cselekedjen, mert te vagy az én Istenem!

  

4. szombat

Zsid 6,9-12
1Tesz 4,13-17

Mk 7,31-37
Jn 5,24-30

Milyen nagyszerű, hogy tudunk jót feltételezni az embertársunkról. Nem csak mindig a rosszat. Ugyanis könnyebb észrevenni a rosszat, mint a jót. Sajnos, ilyenek vagyunk. De egy kis odafigyeléssel – és ez különösen érvényes a nagyböjti jóra való törekvésünkben – ez különösen is fontos. Mint sok más dologgal kapcsolatban, itt is el lehet mondani, hogy szebb lenne a világ, jobb lenne a hangulatunk, ha a jót feltételeznénk és adnánk tovább másokról.

A mai apostoli szakaszban Szent Pál apostol fel is hívja erre a figyelmet. Amint hallottuk, úgy kezdi, hogy a jobbat feltételezi, sőt, a legjobbat: az üdvösség munkálását (Zsid 6,9). Végül pedig azt mondja, hogy ne legyünk hanyagok. És tényleg, milyen jó lenne! Az elhunytjaink – akikért ebben a Szent Liturgiában is imádkozunk – már teljes tudatában vannak ennek fontosságának. Persze, az ő sorsuk már eldőlt, és reméljük, hogy már az üdvösségből látják át, hogy milyen fontos a jó feltételezése, és imádkoznak is érettünk, hogy ezt tudjuk követni, megtenni.

Az evangéliumban Jézus is ezt teszi. A teljes jóindulat van meg benne. Nem nézi, hogy megérdemli-e a gyógyulást a süketnéma ember, hanem gondolkodás nélkül meggyógyítja (Mk 7,35). S abból a számára másodlagos szempontból is érdemes volt, mert ő a tiltás ellenére is hirdette Jézust, az ő jótéteményét. A halottak napjára előírt evangélium szakaszból pedig a jó feltételezésének eredményéről hallunk: ha jót cselekszünk, az örök élet, az örök boldogságára jutunk (Jn 5,29).

Érdemes tehát a jót nemcsak feltételezni az embertársunkról, hanem jót is cselekedni. Mert ez igazolja keresztény mivoltunkat, és ami még több, ez vezet az üdvösségre bennünket. Kérjük az Atyától, akitől minden jó adomány és felülről jövő tökéletes ajándék származik, hogy segítsen nekünk ebben.

 

4. péntek

2Tim 3,10-15
Mt 25,1-13 

A jó példák, a példaadó emberek mindig segítenek az előbbre jutásunkban. Régebben nem nagyon féltek attól, hogy példaképeknek nevezzék őket; ma már nem annyira „divatos” ez a fogalom. Sok fiatal a „celeb világ” személyeit nevezné példaképének, ha megkérdeznék, és tudná, hogy valójában ki is a példakép. Pedig nagyon fontos lenne, ha igazi példaképeink lennének, és őket követnénk. A Szentírás mint sok mindenben, ebben is segít.

A mai apostoli szakaszban azt hallottuk, hogy Timóteusnak a példaképe Szent Pál apostol volt, mert követte őt az életformájában (2Tim 3,10). Még az üldöztetésekben is. Milyen nagyszerű, hogy ennek az alapját is megtudjuk: a Szentírás az, amit gyermekkorától fogva követ. És ez ad eligazítást az életben, s végső soron az üdvösségre vezető úton segít. Tehát az apostol a példakép, a Szentírás pedig segítő.

Az evangéliumi szakasz a tíz szűzről szóló példabeszédben is példaképet állít elénk. Igaz, kifejezetten és szó szerint nem írja ezt, de emberi gondolkodásunkkal kikövetkeztethetjük, hogy kiket kell követnünk. Nyilván azt az öt szüzet, aki nem balga, hanem okos volt (Mt 25,4), mert igazán készült az Úrral való találkozásra, nem fogyott el a korsójából az olaj, kegyelmi állapotban volt. Ez a lényeg! Mindig készen kell állnunk az Úrral való találkozásra – bármikor is érkezik a behívó –, törekednünk kell arra, hogy a kegyelmi állapotban legyünk, az öt okos szűz példájára.

A nagyhéten sokszorosan fogjuk énekelni: Íme, a vőlegény jő éjfélkor, és boldog a szolga, kit virrasztva talál. Akarjunk ilyenek lenni, mert így mi sem vettetünk ki a külső sötétségre. Törekedjünk olyan példaképeket szerezni, arra segítenek bennünket ebben!

 

4. csütörtök

Gal 5,22-6,2
Mt 25,14-30

A keresztény ember tudja, hogy napról napra gyarapodnia kell a jótéteményekben. Valójában olyan kötelezettség ez, amely minden emberre kellene, hogy vonatkozzék, nemcsak a keresztényekre. Vagy talán tényleg így is van? És szégyenkezhetünk, mert olykor a nem vallásosak, nem hívők még jobbak is nálunk? A lényeg azonban az, hogy nekünk elodázhatatlan kötelességünk a javulás, a jobbulás: a nagyböjtben különösen is, de máskor is. Hogy miben kell gyarapodnunk, azt a mai szentírási tanítás felvázolja.

Az apostoli szakasz elején Szent Pál apostol felsorol egy szép csokrot a lélek gyümölcseiből (Gal 5,23). Ha csak ezeket beépítenénk a lelki világunkba, máris jobbak lennénk! De tudja az apostol, hogy ezek erőfeszítéssel járnak. Nagyon hatásos: keresztre feszítjük testünket. Igen, mert a jóra való törekvés mindig ilyennel, erőfeszítéssel jár. Valahogy könnyebben megy az, hogy rosszak legyünk, mint az, hogy jók. De fel nem adhatjuk!

Az evangéliumi szakaszban pedig Jézus a talentumokról szóló példabeszédben tárja elénk, hogy munkálkodni kell. Előbbre kell jutnunk. Azt mindenki tudja, hogy a talentumok az Isten által belénk ültetett jótulajdonságokat jelenti. S itt is ugyanaz a helyzet, mint az előzőekben: gyarapodni kell a jóban! Mert ha csak elrejtjük azt az egy talentumunkat (Mt 25,25), akkor semmit nem tettünk a jó, a jobbulás, a javulás érdekében. Íme, itt a példabeszéd értelme, és itt a nagyböjti feladatunk tömörítése!

Kérjük liturgiánk könyörgésével a jókat és hasznosokat a lelkünknek, hogy valóban gyarapodni tudjunk a jóban, most, a nagyböjtben különösen is, de egyébként is, életünk minden napján.

 

4. szerda

Gal 2,16-20
Mt 9,18-26

Keresztény életünk két pillére a hit és a belőle fakadó jócselekedetek. Az Ószövetségben a Törvény megtartása volt az Istenhez való tartozásnak a jele és kifejezője. Ezért volt annyira fontos az írástudóknak, a főpapoknak és főleg a farizeusoknak a törvényhez, legtöbbször annak is a betűjéhez való ragaszkodás. Jézus ezt az ószövetségi törvényt nem szüntette meg – hogyan is lehetne például a tízparancsot érvényteleníteni?! –, hanem a szeretet cselekedeteivel teljessé tette. Nos, így jelenti a két pillért az életünkben.

Szent Pál apostol, aki megtért az ószövetségi vallásosságból és főapostollá lett, ezért beszélt oly sokat arról, hogy a Törvény megtartása nem elegendő a Jézushoz való tartozáshoz. Kell a hit! A mai apostoli szakaszban is azt tárja elénk, hogy „az embert nem a törvény szerinti tettek teszik igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit” (Gal 2,16). Igen! Nem az ószövetségi törvény szerinti tettek: a Törvény lélektelen betartása. A hit viszont feltételezi az élő közösséget Jézussal (Gal 2,20), ami nem működik anélkül, hogy éppen a tetteink, a keresztény cselekedeteink által ennek kifejezést ne adnánk.

Az evangélium is ezt a kettőséget rejti magában. Ha az elöljárónak nem lett volna hite, nem ment volna Jézushoz a lánya érdekében (Mt 9,18). De ha nem ment volna oda Jézushoz, akkor mit ért volna önmagában a hite? A vérfolyásos asszony hit nélkül nem ment volna Jézushoz. De ha nem érinti meg őt, mit ért volna önmagában a hite? Akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot, a keresztény életben, a Jézussal való kapcsolatban mind a kettő fontos. A hit éppen annyira, mint annak a cselekedetekkel való bizonyítása. Ennek pedig legkézenfekvőbb formája az, hogy megtartjuk a törvény parancsait, főleg Jézus kettős szeretetparancsát.

A nagy doxológiában olyan szépen szoktuk énekelni a reggeli istentisztelet végén, hogy „taníts meg engem, hogy a te akaratodat cselekedjem, mert te vagy az én Istenem”. Próbáljuk meg ne csak énekelni, hanem életté is váltani!

 

4. kedd

1Kor 1,18-24
Mt 13,36-43

A türelem, mivel érték: Isten tulajdonsága. Mivel azonban a türelem erény is, így az embernek is be kell építenie az életébe, a lelki életébe is. Sokszor gondolunk arra, beszélünk is róla, hogy ha több türelmünk lenne, illetve általában az emberek életében, az egész világban több türelem lenne, akkor sokkal szebb és jobb lenne a világ. Tényleg: türelemmel a legtöbb dolgot meg tudjuk oldani. Ezért fontos, hogy meghallgassuk és beépítsük az életünkbe azt, amit a szentírási tanításból hallunk ezzel kapcsolatban.

Szent Pál apostol arról ír, hogy Isten nem türelmetlen, bár nem szó szerint írja ezt. De az, hogy Isten nem erőszakoskodik azokkal, akik nem fogadják el az ő bölcsességét, hanem a világ bölcsességét követik, az ő türelmét mutatja. Inkább az a célja, „hogy balgaságnak látszó igehirdetéssel üdvözítse a hívőket” (1Kor 1,12). Ez a türelmes igehirdetés pedig abban csúcsosodik, hogy a kereszt botrányát hirdeti, ami végső soron a mi megváltásunkat okozza: Jézus Krisztus áldozati halála révén.

Az evangéliumi szakasz is az Isten türelméről szól. Engedi a hasznos búzával együtt felnőni a haszontalan konkolyt is. Nem pusztítja el azonnal. Milyen jó nekünk, hogy hozzánk is ilyen türelmes! Mert saját magunkban is növeljük a búzát is, meg a konkolyt is. De az igazságosságát is meg lehet itt látni, mert a jók, akiket a búza jelképez, jutalomban részesülnek, a rosszak pedig, a konkolyok tüzes kemencébe vettetnek (Mt 13,42).

Nem véletlen, hogy a liturgikus szövegeinkben is gyakran nevezzük Istent „hosszantűrőnek és sokirgalmúnak”. Örüljünk neki, hogy ilyen! Kérjük is az ő irgalmával együtt a türelmét is hozzánk, irányunkban! Jóságával és szeretetével nem fog elutasítani bennünket.

 

4. hétfő

Fil 2,5-11
Mt 13,10-23

Jól tudjuk, hogy a Szentírás az Isten kinyilatkoztatása az emberiség számára. Tehát nem emberi kitalálás, hanem Isten üzenete, amit a szent embereken keresztül közölt velünk. Ezért nagyon fontos számunkra a tanítása. Ez a tanítás olykor nagyon világos és egyértelmű, máskor pedig meg kell fejteni, értelmezni, magyarázni kell. A mai tanítás azonban teljesen világos.

Az apostoli szakaszban a híres Krisztus-himnuszról hallottunk, amit Szent Pál apostol a Filippiekhez írt levelében fogalmazott meg. Ennek végkicsengése az, hogy a mennyeiekhez és a földiekhez csatlakozva mi is térdhajtva, a legnagyobb tisztelettel forduljunk Jézusunk felé, imádjuk őt (Fil 2,10), mert élete áldozata árán megváltott minket.

Az evangéliumi szakasz is világos. Azért, mert Jézus a magvetőről szóló példabeszédét megmagyarázza a tanítványainak. Nem tett minden esetben így, nem mindegyiket magyarázta meg. De ezt bizonyára olyan fontosnak tartotta, hogy megadta a magyarázatot is hozzá (Mt 13,18). Így számunkra is világos. Jó helyet kell készítenünk a lelkünkben az Isten igéjének, hogy ne vesszen kárba, ne sorvadjon el, hanem meghozza a bőséges termését. S mi ez a sokszoros termés? Az, hogy életté váltjuk az Isten igéjét. Vagyis nem csak úgy meghallgatjuk, aztán megyünk is tovább, mintha mi sem történt volna.

Gondoltunk már arra, miért mondjuk, énekeljük az evangélium olvasása előtt és utána is, hogy „Dicsőség néked, Uram”? Hát éppen ezért! Megadja nekünk az Istenünk, hogy az életünket formáló tényező legyen a szent evangélium, illetve az összes szentírási tanítás. És ez válik a mi javunkra, Istennek pedig dicsőségére.

 

3. szombat

Zsid 10,32-37
1Tesz 4,13-17

Mk 2,14-17
Jn 5,24-30

Az ember alapjában közösségi lény. Nem szeretünk egyedül lenni, legalábbis huzamos ideig nem. A börtönben is a legszigorúbb büntetés a magánzárka. Nekünk, keresztényeknek az lehet a különleges örömünk, hogy Isten is közösséget vállal velünk: Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, aki egy lett közülünk, mindenben hasonló lett hozzánk a bűnt kivéve. A mai szentírási tanítás is szól a közösségről.

Az első apostoli szakaszban Szent Pál a szenvedésben való közösséget említi (Zsid 10,33). S ki ne tudná, hogy a nehézségeket is könnyebb viselni, ha nincs egyedül az ember. Ezért mondjuk a halálesetnél is, hogy „fogadd részvétemet”, mert „részt veszek a gyászodban, a szenvedésedben”. Ha állhatosak maradunk a szenvedésben, elnyerjük Isten ígéretét, a maradandó javakat, az örök boldogságot (Zsid 10,37). A holtakkal való közösségre irányítja a figyelmet a másik apostoli szakasz. Kapcsolatban lehetünk velük az imáság révén. Most is ezt tesszük, ebben a Szent Liturgiában.

Az evangéliumból azt hallottuk, hogy Jézus meghívja Lévit, a vámost a követésére (Mk 2,14). Mert közösséget akar vele. Az eddig bűnös emberrel. De hát éppen ezért jött; nem az igazakat hívni, hanem a bűnösöket (Mk 2,17). S tudjuk, hogy milyen hatásos lett a Jézussal való kapcsolat: szent lett Léviből, Szent Máté evangélista, aki életét adta Jézusért. Jézus közösséget akar az ő szava révén is. Élőkkel és holtakkal is (Jn5,18). Akik meghallják a szavát, akik közösségbe lépnek vele az ő szava által, azok örök életet, örök boldogságot kapnak.

A legteljesebb közösséget a szentség révén érjük el Jézussal, különösen a szentáldozásban. Milyen nagyszerű ez! Ezért jogosan énekeljük: Ízleljétek és lássátok, mily jó az Úr. És ezt azok, akik már előrementek, az elhunytjaink már tudják. Reméljük, hogy ők már ennek teljes részesei.

 

3. péntek

Ef 5,1-8
Mt 6,22-33

Micsoda különbség van a pogányság és a vallásosság között! De milyen nagy különbség van még a vallások között is. Mi azt mondhatjuk a kinyilatkoztatás alapján, tehát nem egyszerűen a magunk kútfejéből, hogy a kereszténység az igazi vallás, sőt az egyetlen igazi vallás. A pogányság, az istentelenség pedig ezzel teljesen ellentétes. Már csak az erkölcsi normák miatt is. Miért kellene valakinek jól viselkednie, ha nem hisz Istenben, nem hisz a számonkérésben, nem hisz az örök életben? Aki viszont hisz, az köteles annak megfelelően élni is.

Erről szól a mai apostoli szakasz is. Arra szólít Szent Pál apostol, hogy Isten gyermekeiként éljünk (Ef 5,1). Ehhez az életformához pedig nem fér hozzá semmiféle kicsapongás, tisztátalanság és egyéb. Ugyanis a bálványimádónak – aki a mi felfogásunk szerint a pogányságba tartozik – nincs öröksége Krisztus és Isten országában. De a mi Urunk megadja nekünk, hogy úgy éljünk, mint a világosság fiai (Ef 5,8). Ha követjük a mi Krisztusunkat, aki maga a világ világossága!

A mai evangélium első része is erre buzdít. Legyen tiszta a szemünk, éljünk a világosságban (Mt 6,23). Aztán pedig azt tanítja, hogy bízzunk és higgyünk a gondviselésben. Ha nem tudjuk rábízni magunkat a bennünket végtelenül szerető Istenünkre, akkor nem különbözünk a pogányoktól (Mt 6,32). De azért az evangélium a józan tanítás talaján marad, és azt mondja „elsősorban” kell keresni az Isten Országát. Tehát nem teljesen mellőzni a saját törekvéseinket. Nekünk is meg kell tennünk a magunkét, csak nem szabad szenünk elöl téveszteni a gondviselő Istenünk segítő tevékenységét.

Ezek szellemében érdemes tudatosan úgy imádkozni, hogy önmagunkat, egymást, egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk. De előtte hogyan szól a szöveg? Minden szenteket említvén – tehát a segítségül hívásukkal! Amit saját magunk teszünk. Tehát igenis, tennünk kell: azt is, hogy említjük, vagyis segítségül hívjuk őket, és azt is hogy ráhagyatkozunk a segítségükre.

 

3. csütörtök

Kol 3,4-11
Mt 7,24-8,4

 

Egyházunk vezet és irányít bennünket a nagyböjt folyamán – ilyenkor jobban, mint máskor – a javulásra. Azt akarja elősegíteni és végső soron elérni, hogy életünk minél jobban ráformálódjon Krisztusra. Persze, minden nap törekedni kell erre, mert minden napunkkal közelebb kerülünk a végső elszámoláshoz. Akár akarjuk, akár nem. Nos, a nagyböjtben erre még komolyabb figyelmeztetés kapunk.

Szent Pál apostol – a tőle megszokott módon – sok-sok erkölcsi figyelmeztetést ad, hogy hogyan kell élnünk keresztény módon. Az ő fő motívuma is az, amiről már szó volt: Krisztus majd megjelenik az utolsó ítéletre (Kol 3,4), és addig tudunk javulni, addig tart az érdemszerző időnk. Mert akkor már lezárul, vége a lehetőségeknek! De az apostol nemcsak figyelmeztet, hanem buzdít is. És itt a lényeg! Vessük le a régi embert és öltsük fel az újat (Kol 3,10). Igen, ez a teljesség! A keresztelésünk alkalmával ez teljes egészében megvalósult, ahogy énekelték is: Krisztusba öltözködtünk.

Valahogy úgy kell megtisztulnunk és Krisztust magunkra ölteni, mint az a leprás ember, akiről az evangéliumban hallottunk. Jézustól kapta a gyógyulást, de azért, mert ő maga is akarta. Odajárult Jézushoz, leborult előtte, és kérte a megtisztulást (Mt 8,2). Ha nem lett volna meg benne a jó szándék, ha nem ment volna oda Jézushoz, akkor nem gyógyulhatott volna meg. Így viszont teljes egészében újjászületett. Tényleg! Mert Jézus a gyógyíthatatlan leprától is megtisztította! Micsoda bátorítás ez nekünk! Nincs olyan tisztátalanság, nincs olyan bűn, amitől Jézus meg nem tisztítatna bennünket, amit meg ne bocsátana nekünk is. De mit kell tennünk? Jézushoz járulni és kérni!

Vegyük komolyan a nagyböjtben a tisztulást! Igyekezzünk egyre inkább ráformálódni Jézus Krisztusra! Hogy amennyire csak lehetséges, újra érvényes legyen ránk a keresztségi énekünk: „Akik Krisztusban keresztelkedtetek, Krisztusba öltözködtetek”.

 

3. szerda 

Ef 4,1-7
Mt 7,1-8

A világ nyelvezetében sokféle hivatás létezik: papi, orvosi, pedagógusi és még egy csomó más hivatás. Keresztény értelemben azonban csak egy igazi hivatás van. Az, amire Jézus Krisztus hívott meg bennünket. Hívott, ezért lehet hivatás. Ami nem más, mint a Krisztus-követés. A keresztényi, a krisztusi élet. Az újszövetségi Szentírás erre figyelmeztet is bennünket, mégpedig folyamatosan.

A mai apostoli szakaszban Szent Pál apostol kifejezetten megmondja: „éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok” (Ef 4,1). Ezzel az egy mondattal máris teljes lenne a magyarázat, hiszen a keresztényi, a krisztus-követői buzdít. És ennél több nem is kell az életünkben. De azért folytatja: legyen bennünk alázat, szelídség és türelem. Mindegyik nagyon fontos erény. Amivel nemcsak magunkat tesszük jobbá, hanem az egész világot is.

Jézus pedig gyakorlati módon mutat rá a hívatásra. Igaz, ebben az evangéliumi szakaszban csak egy dolgot említ, de az is nagyon fontos: az ítélkezés elkerülése (Mt 7,1). Sajnos, bennünk van ítélkezésre való hajlam. De lehet győzni: hogy ne a szálkát nézzük embertársunk szemében, hanem vegyük észre a magunkában a gerendát. Sajnos, készek vagyunk menteni a saját magunk igazát, miközben nem vesszük észre, hogy nincs is igazunk. És ami még rosszabb: közben hajlandók vagyunk a másikat elítélni vagy megítélni.

A nagyböjtben, az elcsendesedésünk idején próbáljuk komolyabban és mélyebben megfontolni a keresztény hivatásunkat. Hogy javuljunk általa, és hogy jobbá tegyük a világot általa. Kérjük Szent Efrém imájával: „Add, hogy meg ne ítélem felebarátomat”!

 

3. kedd

Fil 2,12-16/a
Mt 10,32-38; 19,27-30

Az Isten kinyilatkoztatott tanítása, a Szentírás mindig előre és mindig felfelé irányítja a figyelmünket. Végső soron mondhatnánk, hogy az ég magasába, az örök élet felé. A mai szentírási tanítás is ezt igazolja. Mindkettőnek a végső kicsengése ez.

Az apostoli szakaszban azzal kezdi Szent Pál a tanításunkat, hogy munkálkodjunk az üdvösségünkön (Fil 2,12). Mert nem hullik az ölünkbe. Igaz, Isten akarja, de nekünk is tenni kell érte. Nem zúgolódással és ellenkezéssel, hanem elfogadva az Isten akaratát. Még akkor is, ha nem mindig, minden pillanatban tudjuk megérteni. De ha ragaszkodunk a Szentírás tanításához, akkor jó úton járunk, akkor a megdicsőülésben lesz részünk (Fil 2,16). Íme, a magasba jutás!

Jézus is erről tanít. A földi, vízszintes élet után meg lehet kapni a százszoros jutalmat, az örök, függőleges életet (Mt 19,29). De hát ezért tenni is kell. Nem is keveset. Hitvallást: megvallani Jézust, hogy ő is megvalljon bennünket. Szeretni: mindennél és mindenkinél jobban Jézust. Ez ugyancsak az ő megvallását jelenti, vagyis azt, hogy senkit és semmit nem helyezünk eléje az életünkben. Keresztviseléssel: hogy zúgolódás nélkül tudjuk fogadni az élet nehézségeit. Persze, jó pillanatunkban azt mondjuk, hogy nincs is ezzel probléma. Ámde amikor eljön a próbatétel pillanata, akkor hogyan állunk hozzá? – Nos, ezért érdemes állandóan fölfelé tekinteni.

Szépen szoktuk énekelni a Szent Liturgiában a pap énekére, hogy „Emeljük föl szívünket”, azt, hogy „fölemeljük az Úrhoz”. Érdemes a nagyböjt folyamán erre jobban odafigyelni, és a hétköznapokban is fölemelni szívünket-lelkünket az Úrhoz. Mert úgyis odafönt van a mi – igazi – hazánk (Fil 3,20). 

 

3. hétfő

Ef 4,25-32
Mt 5,42-48

Földi életünk folyamatos feladata a javulás, a tökéletesedés. A nagyböjtben ez kifejezett célunk is. Azért rendeli Egyházunk ezt a kegyelmi időszakot, hogy méltóképpen készüljünk a feltámadás szent ünnepének megünneplésére. Ugyanakkor viszont ez a javulásunkat is szolgálja. A lemondás, a böjt, a több ima, a jócselekedetek gyakorlás révén jobbak lehetünk.

A mai apostoli szakasz sokféleképpen figyelmeztet erre. Ne hazudjunk, ne lopjunk, ne haragoskodjunk, vigyázzunk a szavainkra, a beszédünkre. Aztán Szent Pál apostol fordít a stílusán, és már nem tiltó, hanem buzdító formában mondja, hogy hogyan legyünk jók. Végül azzal foglalja össze a mondanivalóját, hogy tudjunk megbocsátani. A példát is megadja rá: amint Isten is megbocsát nekünk (Ef 4,32). Borzongató! Minden bűnünk ellenére is szeret bennünket Isten, és megbocsát!

Éppen ezért buzdít Jézus is a mai evangéliumi szakasz végén: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48). Mérce! De milyen magas mérce! Ebbe is beleborzongunk: olyan tökéletesnek lenni, mint a mennyei Atya?! Azért teszi ezt mércének Jézus, hogy soha senki meg ne nyugodjon abban, hogy ő már tökéletes… Egyébként ez a parancs már az Ószövetségben is megvolt (Lev 19,2). Figyelemre méltó, hogy éppen ezért örök érvényű: akkor sem tudta senki elérni, most sem tudja. Persze, Isten nagyságát és tökéletességét nem is lehet elérni. De nem szabad feladni. Törekedni kell a cél felé a győzelem érdekében. Ha síkfutó már az első lépések után feladná, soha nem nyerne érmet. Mi akarjunk, nem is csak földi érmet, hanem mennyeit szerezni.

Kérjük a nagyböjt harmadik hetének kezdetén Urunkat: add meg, hogy a te világosságodban lássuk meg a világosságot, és adj kegyelmet nekünk, mert ismerünk és egyre inkább ismerni akarunk téged! Tudjunk egy picit napról napra tökéletesedni.

 

2. szombat

Zsid 3,12-16
1Tesz 4,13-17

Mk 1,35-44
Jn 5,24-30

A nagyböjt második szombatján újra az elhunytjainkért végezzük a Szent Liturgiát. Imádkozunk értük, mert segíteni akarunk rajtuk. De ugyanakkor magunkat sem hanyagolhatjuk el. Ugyanis mindenki saját maga felelős az üdvösségéért.

Erről tanít a mai első apostoli szakasz. Figyelmeztetésként mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy ne legyünk hitetlenek, gonoszok, ne szakadjunk el Istentől, használjuk fel a mai napot, hogy ellen tudjunk állni a bűnnek (Zsid 3,13). Az elhunytak már az „örök mában” vannak, az ő sorsuk már beteljesedett. Ha jól élték a „mai” napokat az életükben, az örök boldogságba jutottak. De ha még tisztulniuk kell, akkor segíthetünk nekik. Éppen ezzel a mai liturgikus megemlékezésünkkel is.

Jézus példát mutat az imádságra (Mk 1,35). De megy, és hirdeti az evangéliumot és cselekszi a jót. Sőt, kiűzi az ördögöt. Ha ráhagyatkozunk, akkor belőlünk is kiűzi. Csak mi magunk is tegyünk érte, a nagyböjt folyamán különösképpen. Igyekezzünk jót tenni, hogy amikor megszólal az ítéletre hívó harsona, az örök élet boldogságára támadhassunk fel (Jn 5,29). Nem tudjuk sem a napot, sem az órát, mikor szólal meg, csak azt tudjuk, egyszer biztosan bekövetkezik.

Imádkozzunk buzgón az elhunytjainkért, mert nem tudjuk, hogy melyiküknek van még szüksége az imádságunkra, csak a mélységes bölcsességével mindeneket intéző egyetlen Teremtőnk tudja. De ha történetesen már mindnyájan az üdvösségben vannak, akkor sem hatástalan az imádságunk, mert a jó Isten oda teszi, ahová a legnagyobb szükség van rá. Saját magunk számára pedig mindig érdemszerző cselekedet az imádság. 

 

2. péntek

Róm 12,6-14
Mt 5,33-41 

Tudjuk-e a rosszat jóval viszonozni? Nagy kérdés! A szent nagyböjti időben különösen is fontos kérdés. No, de vajon őszintén és teljes szívből tudjuk a bennünket ért rosszat jóval viszonozni? Lehet, hogy elméletileg azt gondoljuk, hogy igen. De vajon így van-e a valóságban is? – Ha mindig mindenkivel így történne, akkor nem kellene a mai szentírási tanítás. Márpdig itt áll előttünk. Mint nagyböjti megvalósítandó feladat.

Szent Pál apostol a római híveknek – és a történelmet áthidalva nekünk is – egy egész listát sorol fel, amint hallottuk, hogy a nekünk adott kegyelmi adomány segítségével hogyan kell viselkednünk. Minden egyes részletének kifejtésére egy egész lelkigyakorlat sem lenne elég. De nézzük a középpontban álló gondolatát: „Szeressetek tettetés nélkül, irtózzatok a rossztól, ragaszkodjatok a jóhoz” (Róm 12,9). Ez magába foglalja a vezető gondolatot, hogy ne viszonozzuk a rosszat rosszal. Az utolsó mondat pedig csattanóként szól: „Áldjátok üldözőiteket, áldjátok, s ne átkozzátok” (Róm 12,14).

Jézustól pedig mit hallunk a mai evangéliumból? Lejárt a „szemet szemért, fogat fogért törvénye” (Mt 5,38). Ő is azt mondja, hogy a rosszat ne rosszal viszonozzuk. Sőt, ő még sokkal messzebb elmegy. Nekünk szinte megvalósíthatatlannak és abszurdnak tűnik. Hogy tartsuk oda még a másik arcunkat is! Hogy adjuk oda a másik ruhánkat is! Hogy a kényszerítést kétszeresen teljesítsük! Emberileg nem érthetőek ezek. Legfeljebb addig, hogy ne viszonozzunk rosszal. Ámde mégis ez a boldogságok, a Hegyi beszéd szelleme, amit már hallottunk a nagyböjtben. Jézus nem földi mércével mér. És nekünk is őt kellene követnünk. Legalábbis annyira, amennyire tudjuk (Mt 5,41). A lényeg, hogy ne legyünk megalkuvók, ne adjuk fel idejekorán mint teljesíthetetlen normát.

Olyan szép a zsoltárvers! „Mit adjak vissza az Úrnak mindazokért, miket nekem adott?” (Zsolt 115,3). Bizony, minden pillanatban kapunk tőle. És ha valamit vissza akarunk adni, akkor a nagyböjtben legyen az, hogy nagyon odafigyelünk arra, hogy embertársainknak a rosszat ne rosszal fizessük vissza. Szép ajándék lesz részünkről a mi Urunknak!

 

2. csütörtök

1Kor 10,5-12
Mt 5,27-32

Úgy látszik, Egyházunk nagyon komolyan veszi a bálványimádás mindenkor leselkedő veszélyét, mert a mai szentírási tanításnak újra ez a témája. Amint már tegnap is leszögeztük, a bálványozás sokféle formában van jelen a mai világban is, nemcsak az ókorra volt jellemző. Persze, a formák lehetnek változóak, de a lényeg akkor is ugyanaz: az egyik legsúlyosabb bűn a bálványimádás. Az, amikor Isten helyére valami mást állítunk, valami mást tartunk fontosabbnak.

Szent Pál apostol feketén-fehéren, minden kertelés nélkül megírja: „Ne legyetek bálványimádók” (1Kor 10,7). Aztán részletezi is: evés, ivás, mulatozás, szexuális szabadosság – mind-mind vezethet a bálványimádásba. Ezek könnyen maguk alá gyűrik az embert. Így megfeledkezik Istenről, vagy ami még rosszabb: semmibe veszi a parancsát, és íme, itt a bálványozás! Jön a kísértés (ami igazából az Isten számonkérése), meg a zúgolódás. És észre sem veszi az ember, milyen távol került az Istenétől. Nos, nagyon fontos, hogy ne azt gondoljuk, ez csupán másra vonatkozik! „Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, nehogy elessék” (1Kor 10,12).

A mai evangéliumi szakaszban Jézus láthatólag csak a testiség ellen beszél, ezen belül is a házasságtörésről (Mt 5,27). Igen, súlyos bűnök az ilyenek is, a testiség, a szexualitás, a hatodik parancs elleni bűnök. Mint láttuk, ha túlzásba viszi az ember, akkor bálványimádóvá lehet ezen a téren. De Jézus nemcsak ezt akarja tanítani, hanem azt is, hogy már a kísértéssel is vigyázni kell. Meg a botránkozással, botránkoztatással is. Azt mondja, hogy kemény harc árán is ellen kell állnunk, ha üdvözülni akarunk.

A nagyböjtben különösen is fontos, hogy óvakodjunk a bármiféle bálványozástól. Semmi mást és senki más ne tegyünk az Istenünk helyébe. Ezért kell nagyon komolyan vennünk a bűnbánati zsoltárunk tanítását: „Tiszta szívet teremts bennem, ó Isten, és az igaz lelket újítsd meg benső részeimben”.

 

2. szerda

2Kor 6,16/b-7,1
Mt 5,20-26

Tudjuk, hogy a Szentírás mindig a magasabb rendű valóság, végső soron Isten felé irányít bennünket. Persze, őt végső soron csak az örök élet boldogságában, a boldogító színelátásban érhetjük el. De addig is a Szentírás eligazítást ad, hogyan kell élnünk ahhoz, hogy ez megvalósulhasson.

A Korintusiakhoz írt levélből először is azt a tanítást kapjuk, hogy nem szabad bálványoznunk (2Kor 6,16). Mielőtt megdöbbennénk ezen és kérdeznénk, hogy nem csak az ókori világban volt-e bálványimádás, meggondolhatjuk, hogy bizony, ma is sok ember él így. Csak éppen nem az áldozati oltárra helyezi a bálványáldozatot, hanem szívében őrzi. Mert bálványozni lehet a vagyont, a karriert, a gyönyört, sok minden mást, esetleg még az unokákat is. Nem szabad! Szent Pál apostol világosan tanítja: „őrizkedjünk a test és lélek minden szennyétől” (2Kor 7,1). És ez nagyböjtben különösen is feladatunk!

Jézus is azt mondja a mai evangélium elején, hogy ha igazságunk, vagyis az igaz voltunk nem múlja felül az írástudókét és farizeusokét, nem jutunk be a mennyek országába (Mt 5,20). Márpedig ez a végső célunk. Ezért érdemes küzdeni – a nagyböjtben is, meg máskor is, de most még inkább. Ezért nem szabad bántani a másikat, ezért nem szabad haragudni, ezért kell kibékülni még időben. Mert a földi adósságért börtön jár, de a mennyei adósságért akár a kárhozat is lehet az ember „megérdemelt” bére (Mt 5,26).

Így igazodjék fel az imádságunk az Isten színe elé, amint a nagyböjti előszenteltek liturgiájában oly szép dallamon, de az egymást követő vecsernyékben pedig nyolc egymás utáni dallamon énekelünk. Kísérje az énekünket minden nagyböjti törekvésünk, hogy jobbak akarunk lenni, hogy méltók lehessünk arra, hogy az Isten templomának neveztessünk (2Kor 7,1). 

 

2. kedd

Gal 6,2-10
Mt 4,23-5,13

A mai szentírási tanítás szorosan kapcsolódik a tegnapihoz. Szinte annak folytatásaként tekinthetünk rá. Tegnap arról volt szó, hogy böjti tevékenységünkként segítsünk embertársainkon nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Ma pedig ugyanezt kapjuk megerősítésként.

A mai apostoli szakasz azzal kezdődik, hogy „hordozzátok egymás terhét” (Gal 6,2). De rögtön hozzá is fűzi Szent Pál apostol, hogy ezt nehogy dicsekvéssel tegyük. Aztán megerősíti, hogy ne fáradjunk bele a jócselekedetekbe. Ő úgy mondja, hogy ezek gyümölcsét le fogjuk aratni, nyilván az ítéletkor, mint ahogy Jézus is az utolsó ítélet alapjává teszi a jócselekedetek gyakorlását. Mindenesetre itt a nagyböjt, amikor még komolyabban kell ezt vennünk. Addig, amíg van időnk rá. Mert komoly a figyelmeztetés: „amíg tehát időnk van, tegyünk jót mindenkivel, főképpen hittestvéreinkkel” (Gal 6,10).

Jézus pedig mivel kezdi a mai tanítását irányunkban? Pont ennek az igazolásával! Bejárta az egész ma Szentföldnek nevezett területet, hirdette az evangéliumot, és emellett „meggyógyított minden betegséget és minden bajt a nép között” (Mt 4,23). Nem önmagával törődött, teljesen oda tudta magát adni, szét tudta osztani magát másoknak. Ez abban is látszik, hogy minden fáradtsága ellenére is felmegy a hegyre, hogy tanítson (Mt 5,1). Tehát így is, ilyen formában is tanít. És mit tanít? Ugyancsak azt, hogy tudjunk túltekinteni a magunk önző érdekein: mert ez az igazi boldogság! Tudjuk, hogy ő a boldogságot nem földi mércével méri. Nem az emberi szempontok számítanak nála. És ezt meg kellene tanulni beépíteni a nagyböjti szemléletünkbe nekünk is.

Hordozzuk az embertársunk terhét, fáradjunk bele a jótettekbe, Jézus nyomában éljünk a boldogságok fényében! Milyen jó lenne, ha komolyan tudnánk venni a nyolchetenként visszatérő, de a nagyböjt elején hangsúlyozottan elénk állított zsoltárverset, prokiment: „Tegyetek fogadást, és teljesítsétek azt mi Urunknak, Istenünknek” (Zsolt 75,12).

 

2. hétfő

 Róm 15,1-7
Mt 18,10-20

A böjt és az imádság mellett fontos a harmadik összetevője is a nagyböjti lelki küzdelmünknek, előre haladásunknak. Ez pedig a jótékonyság, régebbi nevén az alamizsnálkodás, ami inkább az anyagiakban megnyilvánuló segítségnyújtást jelenti. Márpedig lelki oldala is van ennek! A szentírási tanítás is rávilágít erre.

Az apostoli szakasz elején áll, hogy „törekedjék mindegyikünk embertársa javára és épülésére” (Róm 15,2). Amint láttuk, a nagyböjt – illetve általában a böjt – harmadik szempontját teljesen lefedi: másoknak a nem anyagi segítését. Törekedni kell erre: egy hosszú böjti időszakon keresztül. A másik felé odafordulva kell ezt tenni! A szakasz záró mondata ugyanezt állítja szemünk elé: „Karoljátok fel tehát egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten dicsőségére” (Róm 15,7). – Persze, ez aközben, hogy saját magunkra is nagyobb figyelmet kell fordítanunk, még nagyobb erőfeszítést igényel. De mindenképpen fontos!

Az evangéliumi szakasz mai tanítása hasonlóképpen kezdődik: nem szabad megvetni a legkisebb társunkat sem (Mt 18,10). Sőt! Segíteni kell mindenkit. Mert Isten sem akarja, hogy bárki is elvesszen, mint ahogyan a századik juh után is utánamegy Jézus. A nagyböjtben is ugyanígy haladhatunk napról napra az embertárs lelki segítése terén. Emellett Jézus örök példát ad a testvéri feddésre is. A négyszemközti figyelmeztetéstől kezdve a kiközösítésig hosszú út bejárását állítja elénk. A lényeg az, hogy ne rontsunk első felindulásunkban neki a másiknak! Sokkal fontosabb lenne az ilyen – és minden más – emberrel a testvéri közösség kialakítása (Mt 18,20).

Érdemes megfontolni az előszenteltek liturgiájának sztihiráját, annak tanítását: „Testileg böjtölvén, atyámfiai, böjtöljünk lelkileg is”. Lelkileg: úgy, hogy embertársunk javára vagyunk általa. Akár a régies elnevezésű alamizsna, akár a lelkiekben megnyilvánuló jótékonyság révén.

 

1. szombat

Zsid 1,1-12
2Tim 2,1-10

Mk 2,23-3,5
Jn 15,17-16,2 

Az Isten világ fölötti, mindenható uralmáról tanulhatunk a mai hosszú szentírási tanításból. Érdemes végiggondolni ezt, valamint azt is megfontolni, hogy ez hogyan vonatkozik ránk, miként kerülhetünk kapcsolatba vele. Mert a Szentírás mindig az emberhez szól!

A Zsidókhoz írt levél eleje tanít, hogy Isten „tartja fenn hathatós szavával a mindenséget” (Zsid 1,3), aki az angyalokon is uralkodik. Aki úgy tud bánni az éggel is, mint egy köntössel: össze tudja göngyölni (Zsid 1,12). Mi nem ebben az isteni hatalomban részesedünk, hanem abban, amit Timóteusnak ír Szent Pál apostol, hogy Krisztus hű katonájaként vállaljuk vele együtt a nehézségeket (2Tim 2,3), akkor részesedünk a győzelemben, a babérkoszorúban. Erre garancia Jézus Krisztus feltámadása, amint hallottuk.

Azé a Jézusé, aki bátran megvallja: „az Emberfia ezért Ura a szombatnak is” (Mk 2,28). De nemcsak megvallja, amikor helyreigazítja a búzakalászod szedése miatt akadékoskodókat, hanem bizonyítja is. Mert elég csak annyit mondania a bénának, hogy nyújtsa ki a kezét, és megnyilvánul a csodatévő erő (Mk 3,5). Ugyanezzel a hatalommal és erővel parancsolja azt, amit nem is kellene parancsolni: „Szeressétek egymást” (Jn 5,17). De gyarlók vagyunk, és bizony, szükség van rá! Jó lenne, ha ezt mindig, minden körülmények között meg tudnánk tartani.

Kérjük bátran, hogy segítsen minket a mi mindenható Istenünk a nagyböjt folyamán! Ő, aki angyalait szélvésszé és szolgáit égető tűzzé tudja tenni, tud segíteni, ha megvan bennünk a befogadó készség a segítségére. A győzelem koszorúja elnyerésének érdekében érdemes vállalni a nagyböjti küzdelem nehézségeit. Így valóban megnyilvánul rajtunk a mindenható ereje.

 

1. péntek

1Tim 2,1-7
Jn 15,1-7

A nagyböjt első péntekjén folytatódik a tegnapi tanítás. A szentírási szakaszok a kérésről, a kérő imáról szólnak, de más szentírási szövegek alapján. Nem tagadhatjuk, hogy imáink legnagyobb részét a kérések teszik ki. De így, a Szentírással megtámogatva nyugodtabban végezhetjük a kérő imáinkat.

Szent Pál apostol szinte a tegnapi hangnemben folytatja a kérését – most Timóteushoz – az imádság érdekében. Sőt ezt egyetemessé teszi. Azt kéri, hogy „végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért” (1Tim 2,1). Mindenkiért! A célját is megadja. Mégpedig azt, ami az egész Újszövetségnek központi gondolata. Az imádsággal lehet megvalósítani Isten tervét, aki „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4). Ezért érdemes nekünk is imádkozni, kérni, ha a saját üdvösségünket el akarjuk érni.

Jézus a szőlővessző hasonlatával mutat rá erre. Igaz, csak a mai evangéliumi szakasz legvégén mondja, hogy „bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok” (Jn 1,7). De előtte a vele való életközösségről beszél. Amikor a szőlővessző élő kapcsolatban van a szőlőtővel, akkor ott keringenek az életnedvek, akkor nem szárad el a vessző, nem lesz belőle venyige. Az imádsággal – akár a kérő imával is – ilyen kapcsolatot tudunk teremteni vele. Persze, mi tudjuk, hogy a szentségeken keresztül is – sőt, elsődlegesen azokkal – kapcsolatban lehetünk vele, mert éltet bennünket. A jó kapcsolat pedig oda vezet, hogy bármit kérhetünk, megadja (Jn 1,7). Emberi kapcsolatainkban is így működik ez: a jó barátok nem sajnálnak semmit egymástól. Az imádságon és a szentségeken keresztül Jézussal is jó barátságban lehetünk.

Ne féljük megszólítani a mi Istenünket! Kérjünk bátran. De azért tudjunk hálát is adni. Legyünk éltető kapcsolatban vele. S akkor megtapasztalhatjuk az oly szép dallamon énekelt énekünk értelmét: „Ízleljétek és lássátok, mily jó az Úr”. A jóságos Úr meghallgatja kéréseinket, nem unja meg meghallgatni, szentségeivel táplál bennünket, hogy eljussunk az üdvösségre.

 

1. csütörtök

Róm 15,30-32
Mt 7,7-11 

A nagyböjt elejére – amikor még csak az első lépéseket tettük meg a lelki küzdelmünkben – nagyon illik az a szentírási tanítás, amit ma kapunk az Egyházunkon keresztül. Ez pedig mindkét szentírási szakasznak közös gondolata: a kérés. Bátran kérhetünk a mi Urunktól, mert meghallgat minket. Abban is segít, hogy a böjtöt minél jobban tudjuk végezni.

Szent Pál apostol egészen konkrét dolgot kér a római hívektől. Nem akármilyen anyagi dolgot, hanem annál sokkal fontosabbat. Imádságot kér (Róm 15,30). Szinte rimánkodik, amikor Jézus Krisztus és a Szentlélek szeretetére kéri őket, hogy imádkozzanak érte. De még fokozódik is a helyzet, mert nem önmagára gondol, amikor imádságot kér. Azért kéri, hogy az evangéliumot eredményesen tudja terjeszteni. Íme, az igazi apostoli lelkület! De nem feledkezik meg a viszonzásról sem, mert apostoli áldást ad rájuk (Róm 15,33). Ugye, merünk mi is imádságot kérni egymástól?

Jézus pedig az állhatatos imádságra buzdít. Kérjetek és „adatik nektek”, zörgessetek és „megnyittatik nektek” (Mt 7,7). Ez a szenvedő szerkezet (nyelvtani forma), amit már nem nagyon mernek használni a nyelvünkben, sokat mond. Mert nem azt mondja, hogy „kaptok” vagy „ajtót nyitnak nektek”, hanem „adatik” és „megnyittatik”. Amit nem emberek tesznek, hanem Isten cselekszik! S ez az evangéliumi szakasz is abban csúcsosodik, hogy a mennyei Atya jókat ad, sőt a legjobbakat (Mt 7,11).

Merjünk hát bátran kérni. És merjük a liturgiában is egyre tudatosabban mondani, gondolatban követni, hogy „kérjük az Úrtól”! A nagyböjtben különösen is fontos: „Bűneink és vétségeink bocsánatát és elengedését kérjük az Úrtól”!

 

 1. szerda

2Kor 4,13-18
Mk 11,22-26

A szent nagyböjti időszak harmadik napján a szentírási szakaszok a hitet állítják elénk. De nemcsak úgy önmagában, szublimált hitként, hanem úgy, ahogyan az az életünkben, a cselekedeteinkben is megvalósul.

Az apostoli szakasz máris megmondja, hogy a hitünk alapja Jézus Krisztus feltámadása (2Kor 4,13), és az ő feltámadásában részesedhetünk. Hát nem ez az emberi életünk végső célja? Nem ez az, amiért mindent érdemes vállalni, nemcsak a nagyböjtben, de ilyenkor különösen is? Ezért nem érdemes elveszíteni a kedvünket a böjtölés fáradalmai közepette sem! Mert azt is közvetíti a kinyilatkoztatott Ige, hogy „a mostani pillanatnyi könnyű szenvedés ugyanis a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk” (2Kor 4,17). Milyen jó lenne, ha ezt minden ember felismerné. De jó lenne az is, hogy mi is ennek a felismert igazságnak a fényében járnánk, és a nagyböjtünket is ennek a szellemében élnénk át.

A mai evangéliumi szakasz is alapjában a hitről szól. Az evangélium egészéből felismerhetjük, hogy micsoda ereje volt a Jézusba vetett hitnek. Ha nem is olvashatjuk ott, hogy a hegyek a tengerbe omlottak (Mk 11,23), de azt igenis, annál többször, hogy a mindenféle betegségben szenvedők gyógyulást nyertek a hitük által. Mert Jézusnak ez az egyetlen igénye volt a gyógyító csodái előtt: a hit megvallása. Most pedig azt halljuk tőle, hogy szükséges az imádság. Nem csodálkozhatunk rajta, hiszen ez adja a kapcsolatot az Istenünkkel. Ha megszólítjuk őt. Igen ám, de ezt tiszta szívvel kell tenni, hogy méltók legyünk az ő segítségének a befogadására! Ezért mondja, hogy bocsássunk meg, ha van valamink valaki ellen (Mk 11,25).

A nagyböjt harmadik napján a hit fontosságát hangsúlyozza tehát az Egyházunk. De cselekedetekkel együtt! Érdemes a nagyböjti előhaladásunkban ezt komolyan venni. Üdvösségünk érdekében, ami felé tartunk, próbáljuk meg minél komolyabban venni a szentáldozás előtt imádságot: „Hiszem, Uram, és vallom… üdvözíteni jöttél a bűnösöket, akik között az elsőén vagyok”.

 

1. kedd

Róm 8,14-21
Mt 6,1-13

A nagyböjti utunkon második lépésként az istengyermekségünket emeli ki az Egyházunk. Azt, ami majd a feltámadásban teljesedik be, de amire készülünk, és aminek előízét a húsvét szent ünnepében is meg fogjuk tapasztalni.

„Isten lelke vezérel bennünket” (Róm 8,14). Mert az ő gyermekei vagyunk, és akarunk is mindig lenni. Hogy tényleg jogosan nevezzük Istent a mi Atyánknak. Ezzel együtt jár, hogy Fiának, Jézus Krisztusnak a testvérei és örökösei is vagyunk. Tehát osztozunk a sorsában. A földi élet szenvedéseiben is. Most, hogy a böjti időben vagyunk, ez különös hangsúlyt kap. Ámde a mostani szenvedés nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel (Róm 8,18), és ezért érdemes vállalni!

Az evangélium két területet említ, amely ebbe illeszkedik. Az egyik az alamizsna, vagyis a jótétemények. Az igazi böjt nem lehet nélküle. Valamiről lemondunk, és ez áldozattal jár. A hétköznapi gondolkodás szerint milyen jó lenne, ha dicséretet kapnánk érte! De Jézus nem ezt mondja, hanem azt, hogy titokban tegyük, mert a mennyei Atya úgy fizet meg érte (Mt 6,2). A másik dolog: az imádság. Aminek szintén bensőnek, bensőségesnek kell lennie. Ezért is mondja, hogy ne farizeusi módon végezzük. Sőt, a legbensőségesebben szólítsuk meg Istenünket: „mi Atyánk” (Mt 6,9). Íme, az istengyermekség újra!

Ha így állunk neki a böjtnek – márpedig még a legelején vagyunk –, akkor az tud örömteli is lenni. Isten fiainak dicsőséges szabadságában élhetünk (Róm 8,21). Különben csak a terhét fogjuk észrevenni.

 

1. hétfő

1Kor 3,18-23
Lk 21,8-36

A nagyböjt első hétfőjének szentírási teljes mondanivalóját meg lehet érteni abból a két mondatból, amit keretnek tekinthetünk. Bölcsen akar vezetni bennünket az Egyházunk az Ünnepek Ünnepe, a szent húsvét felé.

Ezért az első mondat így szól: „Senki ne ámítsa magát!” (1Kor 3,18). Ne akarjunk a világ úgynevezett bölcsességéhez csatlakozni. Az ugyanis azt sulykolja belénk, hogy nem kell a böjt, nincs értelme, minek böjtölni… Inkább az élet teljes élvezetét kell megszerezni és megélni. De hát ez balgaság Isten előtt! És így nem tartozhatunk Jézus Krisztushoz (1Kor 3,23).

Hát akkor hogyan? Úgy ahogy a keret utolsó mondata megmondja: „Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt” (Lk 21,8,36). Hogy megmeneküljünk az elítéltetéstől, ezért kell mindkettő: a virrasztás és az ima. A virrasztásba mi belefoglaljuk a böjtöt, a böjtölést is. Ugyanis az ételben és az élvezetekben való megtartóztatás összpontosítja a figyelmet. A nagyböjtben pedig mindennél jobban Istenre kell figyelnünk. És akkor tudunk imádkozni is. Ne feledjük, feladatunk, hogy a böjtben többet imádkozzunk!

Ha ezt teljesítjük, akkor kérhetjük igazán tiszta szívből, hogy „mentsen meg minket minden aggódástól, haragtól és szükségtől”. Hát nincs erre szükségünk? Dehogynem!

Oldal: Nagyböjti táplálék
RÓKAHEGYI GÖRÖGKATOLIKUS TEMPLOM - © 2008 - 2024 - rokahegyitemplom.hupont.hu

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat