✠     Prédikációk     ✠

 

 

Húsvét utáni 5. szombat

ApCsel 15,35-41a
Jn 10,27-38

Az Egyház mindenkori feladata – persze, nem az egyedüli feladata – a tanítás. Ez történik minden Szent Liturgiában is. Itt és most is. Nem csupán a prédikációval, hanem már azzal is, hogy felolvassuk a szentírási szakaszokat: az apostoli és az evangéliumi szakaszt. Ha nem követi magyarázat, akkor is tanítanak ezek. Mert a Szentírás igéje behatol az ízekbe és a velőbe is (Zsid 4,12), és ott kifejti hatását.

A mai apostoli szakasz azzal kezdődik, hogy az apostolok Antióchiában hirdették az Úr igéjét (ApCsel 15,35). S figyelemre méltó, hogy erre időt szántak, mert néhány napig ott maradtak. Az ige magvainak elhintése mellett gondot fordítottak a mag kifejlődésére! De mégsem rögződtek le egy helyen, mert érezték, egyetemes küldetést kaptak: a világ végéig is el kell menniük az evangélium hirdetésére (Mt 28,19). Ha kellett, türelmesen vártak, ha kellett, akkor sürgősen mentek. Még ha nézeteltérés támadt közöttük, akkor is, mert az volt a fontos, hogy megerősítsék az egyházközségeket (ApCsel 15, 41). Szóval, tanítottak!

Az evangéliumi szakaszból szintén azt hallottuk, hogy Jézus tanít: jó Pásztorként gondot visel az övéire. Minden juhot – minden hívőt, aki hallgat az ő szavára – meg akar menteni (Jn 10,28). Amint hallottuk, türelmesen teszi ezt. Mert hiába támadnak ellene a zsidók, hiába akarják megkövezni, ő türelmesen fordul feléjük, tanítva őket az Atyával való egységéről. Türelmes, mint ahogy a szenvedései közepette is ilyen. Nála teljesen egyezik a szavakkal való tanítás a cselekedetével, vagyis a példamutatásával. Nekünk is örök példát adva erre.

Az Egyház feladata a tanítás. Sokféle módon teszi ezt, mi pedig sokféle módon fogadhatjuk magunkba. Az a fontos, hogy az ige bőségesen hullatott magvait befogadjuk és meghozzuk a termést. Ahogy a példabeszédből tudjuk: ez lehet százszoros, hatvanszoros, vagy harmincszoros (Mt 13,8). A lényeg az, hogy fogadjuk az Egyház tanítását, vagyis Jézus Krisztusét!

 

Húsvét utáni 5. péntek

ApCsel 15,5-12
Jn 10,17-28a

Az Egyházban nemcsak tekintély, hanem hatalom is van. Nem is lehet ez másképp, hiszen az Egyház „a köztünk továbbélő Krisztus”, illetve az Egyház „Krisztus titokzatos teste”. Ez adja az alapot és a biztosítékot arra, hogy ráhagyatkozzunk az Egyházra. A mai szentírási tanítás megerősíti ezt.

Az apostoli szakaszban a pogányok megkeresztelésének lehetőségéről hallottunk. Péter apostol kiáll amellett, hogy a pogányok is lehetnek keresztények, és nem is kell előtte körülmetélkedniük. Tehát nem kell előbb zsidónak lenni, aztán majd csak úgy kereszténynek. S figyeljük meg, hogy Péter apostol ezt nem csak úgy mondja, hogy légbőlkapta, hanem a kiválasztására hivatkozik (ApCsel 15,8). Teheti , mert őt tette főapostollá Jézus (Mt 16,18), és rábízta azt, hogy majd megerősítse a többieket (Jn 21,15). Az apostolok láncolata pedig töretlenül fennáll, mert a jelenlegi pápa az ő 266. utóda.

Jézus pedig a saját hatalmáról beszél a mai evangéliumi szakaszban. Nem úgy teszi, hogy ezzel dicsekedjék, hanem sokkal inkább úgy, hogy helyére tegye a zsidók gondolkodását (Jn 10,17). Így igazolja az Atyával való egységét, illetve a saját hatalmát is. Hogy amikor szenvedni látják majd, amikor azt látják, hogy mennyire meggyalázzák és megalázzák, végül látják a kereszten meghalni, akkor tudják, hogy ő ezeket ő önként vállalta. A mi üdvösségünkért!

Jót akarunk az életben magunknak. Ha komolyan gondolkodunk, akkor ebbe nemcsak az anyagi javak férnek be, hanem a legfőbb jó is, ami az életünk végén történő elszámolásban következik be. Ha rá tudjuk bízni magunkat az Egyház vezetésére, akkor nincs semmi félnivalónk!

 

Május 2.

Zsid 13,7-16
Mt 5,14-19

Eretnekségek és tévtanítások nemcsak az ókeresztény korban voltak, hanem mindig: végigkísérték az Egyház egész történetét. Ma is vannak ilyenek, hiszen nagy erővel működnek a szekták. Mintha nem tudnák, hogy „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma és mindörökké” (Zsid 13,8), és így az ő tanítása, a keresztény tanítás is – a lényegében változatlan és változhatatlan. A ma ünnepelt Alexandriai Szent Atanáz nagy harcosa volt az első igazán jelentős eretnekségnek, az arianizmusnak, amely Jézus Krisztust csak teremtményi szintre akarta lealacsonyítani: azt tartotta, hogy nem „Isten”, hanem csak „isteni” személy.

A Szent Atanáz tiszteletére felolvasott apostoli szakasz ezt tartalmazza: „Sokféle és idegen tanítással ne engedjétek magatokat félrevezetni” (Zsid 13,9). Nos, Szent Atanáz is felismerte ezt, és küzdött az „idegen tanítás”, az arianizmus ellen. A 325-ös első egyetemes zsinatnak, Niceában (vagy Nikaiában) ő volt a fő alakja. Megvédte az Egyház tiszta, igaz hitét. Még akkor is, ha ezért ötször kellett elviselnie a száműzetés keserveit. Pedig ekkor már püspök volt, élhetett volna nyugodt körülmények között. De nekünk is példát ad, hogy akkor is ragaszkodjunk a tiszta keresztény tanításhoz, hogy ha ez kényelmetlenséggel jár.

Az evangéliumi szakaszban pedig világos tanítás van arról a bizonyos „i” betűcskéről (Mt 5,18), ami nem veszhet el a törvényből és a Szentírás egész tanításából. Mintha csak előre látta volna az evangélista, hogy ezen egy egész világ múlik. Arról van szó, hogy Jézus „homousziosz”, vagy „homoiusziosz”. Vagyis magyarul: „Isten”, vagy csak „isteni”. Nem mindegy! Szent Atanáz világosan hirdette a helye tanítást, nem rejtette véka alá, hanem hegyen épült városként szórta a világosságot! Bizony, ma is szükség van rá, mert ugyanúgy, mint az ókorban, ma is jelen van az arianizmus eretneksége a világunkban, mert sokan csak „isteni”-nek tartják Jézust.

A ma ünnepelt Szent Atanáz (ereklyéinek átszállítására emlékezünk) világos példát ad nekünk arra, hogy ragaszkodjunk a tiszta, igaz, eredeti hithez, amit a tiszteletére olvasott szentírási szakaszok megerősítenek számunkra. Elsősorban a szentírási tanítás a fontos, de ebből fejlődik ki az ő tisztelete is. Meg az is, hogy mi is világoskodjunk az emberek előtt (Mt 5,16) a hitünkkel és a belőle fakadó jócselekedeteinkkel!

 

Húsvét utáni 5. szerda

ApCsel 13,13-24
Jn 6,5-14

A liturgikus hely szeretetéről tanítanak ma bennünket a szentírási szakaszok. Nekünk van templomunk, ahol az Oltáriszentségben állandóan jelen van az Úr Jézus, ezért különösen is tiszteljük és szeretjük a templomunkat. De nemcsak ezért, hanem azért is, mert a templom az imádság háza, ahol az imádságban is kapcsolatban lehetünk a mi Istenünkkel.

Az apostoli szakaszból azt hallottuk, hogy az apostolok – Pál apostol vezetésével – úgy munkálkodtak, hogy Antióchiában bementek a zsinagógába. Mert akkor az volt az istentiszteleti hely, az egyetlen jeruzsálemi templom mellett, ahol nemcsak imádság, hanem áldozatbemutatás is folyt. Bementek, mert szerettek ott lenni. Meghallgatták a szentírási üzenetet, aztán felkérésre tanítottak is. Egyébként Pál apostolnak szokása volt, hogy rendszeresen eljárt a zsinagógába, bármerre is járt. Mintha csak a mai keresztényeknek adna példát!

Jézussal kapcsolatban ma áttételesen hallottunk az istentiszteleti helyről. Arról, hogy a kenyérszaporítás csodájánál megkívánta a rendet. Nemcsak úgy hipp-hopp vitte végbe a csodát, hanem előtte rendelkezett, hogy telepítsék le a népet, aztán az apostolok rendben osszák ki a megsokasított kenyeret. Utána is rendet teremtett, mert össze kellett szedni a maradékot! Mert Jézus soha nem zűrzavart akart okozni, hanem mindig rendet! S nekünk is ezt üzeni: amikor kapcsolatba lépünk Istennel, akkor az a lehető legrendezettebb körülmények között menjen végbe!

Tanuljunk hát belőle! Szeressük, és minél jobban szeressük a mi istentiszteleti helyünket! Érdemes minél nagyobb gondot fordítani rá, mert a külső körülmények visszahatnak a belsőre. Szebb körülmények között szebb és elmélyültebb lesz az imádságunk is.

 

Április 30.

ApCsel 12,1-11
Lk 9,1-6

A mi Urunk igénytelenségre, vagyis az anyagiaktól való minél nagyobb függetlenségre akar nevelni bennünket, mint ahogy az apostolaival is ezt tette. Fontos ezt tudni, mert nem az anyagiakban való bővelkedéstől függ az ember élete (Lk 12,15)! Sőt, mi lesz az összegyűjtött vagyonnal, ha még az éjjel számonkérik a lelkünket? Szóval, sokkal inkább Istenben kell gazdagodnunk! Erre tanítanak a mai szentírási szakaszok is, melyek Szent Jakab apostol tiszteletére szóltak.

Heródes király lesújtott karddal, és kivégeztette Jakabot, János testvérét (ApCsel 12,1). Pedig még az apostoli munka elején járt. Bizonyára nem volt semmije, ha a semmi anyagival nem rendelkező Jézust követte. És ha nagy vagyona lett volna? Mit vihetett volna magával a túlvilágra? Semmit, ami anyagiakban, pénzzel mérhető. Annál inkább azt, amit Jézus hirdetésében, az ő szeretetének továbbadásában tudott adni az embereknek. Meg a hitvallásával!

Az evangéliumi szakaszban pedig parancsba adja Jézus a tanítványainak, hogy igénytelenek legyenek, ne kötődjenek az anyagiakhoz. Ne legyen botjuk, tarisznyájuk, kenyerük, pénzük (Lk 9,2). Hogy miért? Azért, hogy teljesen hitelesek legyenek az emberek előtt: nem pénzért végzik a dolgukat Jézus követésében. De azért ott van az őket be nem fogadók felelőssége is! Az apostoloknak még a port is le kell rázni a lábukról, jelezve azt, hogy a legkisebb közösséget sem vállalják az ilyen emberekkel. 

Ma egyre gazdagabb a világ, mert egyre több értéket állítunk elő. Bárcsak nem rombolnák le ezeket a háborúkban! De mégsem ez a fontos, hanem az, hogy Jézus szeretete, tanításának elfogadása és megélése nem a gazdagságtól függ. Lehet szegényen is boldognak lenni, ha a mi földi szegénységében élő Urunkat követjük.

 

Húsvét utáni 5. hétfő

ApCsel 12,12-17
Jn 8,42-51

Nekünk egyszerű hinni, mert ebben nőttük fel. Ahogy mondani szokták, az anyatejjel szívtuk magunkba. Hála Istennek! De vannak a vallásos hiten túl is olyan dolgok, amikre hittel hagyatkozunk rá. A mai szentírási tanításban mindkettővel találkozunk.

Mennyire emberi dolog, hogy az a bizonyos Ródé nevű szolgáló talán nem is hiszi igazán, hogy a börtönből csodásan megszabadult Péter apostol zörget a kapun (ApCsel 12,13). A bentlévők pedig egészen annyira nem hiszik, hogy azt mondják neki, hogy elment az esze! Mintha csak a mai liberális világ szelleme lett volna ott jelen. Mert azt érezhetjük, hogy hasonlóképpen kezelik a mai vallásos hívőket: elment az eszük. De sebaj, nekünk így is jó! Tudjuk, hogy nekünk van igazunk.

Jézus pedig szinte panaszkodva kérdezi a zsidóktól, hogy miért nem hisznek neki: mert nem képesek meghallani és meghallgatni az igéit (Jn 8,43)! Pedig ő az igazságot hirdeti, nem úgy, mint az ördögök fejedelme! És – amint mondja Jézus – éppen ezért nem akarnak hinni neki: mert ő az igazságot hirdeti. És az igazság, ha szemébe mondják az embernek, ma is sokszor fáj. De ez nem veszi el az értékét! Az igazság akkor is igazság marad! S itt a legfontosabb, hogy Jézus az Atyától jött, és semmi köze az ördöghöz!

Örüljünk annak, hogy van hitünk és becsüljük meg azt! Főleg és elsősorban azt, hogy vallásos, Istenbe vetett hitünk van. Mert ez életet, örök életet ad nekünk. Persze, legyünk annak is tudatában, hogy ápolni és növelni kell a hitünket, mert különben elsatnyul. Ne engedjük!

 

Húsvét utáni 4. szombat

ApCsel 12,1-11
Jn 8,31-42a

Jézus azt tanította magáról: „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12). Majd azzal folytatta, hogy az őt követők világosságban járnak. Igen, a világosság a világba jött (Jn 1,10), és az akkor is így van, ha sokan ezt fel nem ismerték. A lényeg az, hogy Jézust, a világosságot érdemes követnünk, mert ő megvilágítja az egész életünket. Ezt teszi a tanításával, és az Egyházon keresztül árasztott kegyelmi segítségével.

A mai apostoli szakaszban azt hallottuk, hogy a börtön sötétjében letartóztatott apostoloknak megjelent az angyal, és világosság ragyogott fel a cellában (ApCsel 12,7). A gonosz emberek által okozott sötétséget felváltotta a fény, a világosság! Sötét volt Heródes, mert nemcsak lefogatta az apostolokat – akik egyébként semmi rosszat nem tettek, csak Jézust hirdették és az ő követségében jártak -, hanem Jakabot karddal ki is végeztette. Sötétek voltak az őrök is, akik – igaz parancsra, de – a sötétség oldalára álltak. – Láthatjuk a világosság és sötétség ellentétét.

Jézus a mai evangéliumi szakaszban az igazságról tanít, amely szabaddá teszi az azt elfogadókat (Jn 8,32). Áttételesen ez is a világosságról szól. Ugyanis a szabadság nem a tömlöc mélyének sötétségét jelenti! Milyen jó nekünk is kiszabadulni a természetes világosságra! Hát ennél sokkal jobb a Jézus által nyújtott szabadság világosságát megélni! De ez nem megy anélkül, hogy az igazságot el ne fogadnánk. Márpedig ő azt is tanította saját magáról, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6).

Fogadjuk hát szívünkbe a világosságot, amit Jézus nyújt nekünk! Rábízhatjuk magunkat nyugodtan az ő Egyházára, amit keresztül felragyog számunkra az ő világossága. Az igazság is, amely szabaddá tesz bennünket. Akarjunk hát Isten fiainak dicsőséges szabadságában járni (Róm 8,21), mert ez az élet világossága!

 

Húsvét utáni 4. péntek

ApCsel 10,44-11,10
Jn 8,21-30

A keresztség szentségének hatásai között szerepel az, hogy megtisztít a bűnöktől és lehetőséget ad az üdvösségbe való bejutásra. Az összes többi hatásával együtt éppen ezért az első szentség. Talán még azok is érzik a fontosságát, akik nem teljes meggyőződésből, de megkereszteltetik a gyermeküket. Nekünk pedig – most – azért fontos, mert feleleveníthetjük magunkban a hatásait.

A mai apostoli szakaszban érdekes és fontos mondatok hangzottak el tanításként. Az egyik ilyen éppen a keresztség fontosságára hívja fel a figyelmet. Péter apostol mondta a többieknek, hogy nem szabad megtagadni a keresztséget senkitől (ApCsel 10,47). Persze, tudjuk a feltételt, a hitnek és a jószándéknak legalább a minimuma meg kell, hogy legyen ilyenkor! Péter apostol a látomásával is igazolja a többiek előtt, hogy a keresztséget nem szabad elutasítani: a tisztátalant tisztává teszi a szentség.

Jézus mai tanításában is ott van a megtisztulás fontossága, bár ő nem a keresztségről beszél. A megtisztulást a benne való hit adja. Mert ha valaki nem hisz benne, az meghal a bűneiben (Jn 8,24). S milyen jó hallani a mai evangéliumi szakasz utolsó mondatát is: a szavaira sokan hittek benne (Jn 8,30). S milyen jó lenne, ha ma is hinnének a szavaira. Pedig nem kell messzire menni, mert az evangéliumban ott vannak a szavai az Egyház által hitelesített formában.

Igyekezzünk hát odafigyelni arra, hogy felelevenítsük magunkban a keresztségben kapott kegyelmi hatásokat. A hit megvan bennünk. Azért vagyunk itt. De arra is oda kell figyelni, hogy a bűnöktől minél inkább megtisztuljunk: most már a másik szentség, a bűnbocsánat szentsége segítségével tudjuk ezt megtenni. És így készítjük magunknak az utat az üdvösség felé.

 

Április 25.

1Pét 5,6-14
Lk 10,16-21

Az evangélium megőrizte számunkra (Jn 2,17), illetve megismétli a zsoltár szövegét, amely a buzgóságról szól: „emészt a buzgóság a te házadért (Zsolt 118,139). Ha az Úr Jézusban ott van a buzgóság az Isten házáért, a templomért, ahová szívesen és sokszor járt, a tanítványokban pedig ugyanúgy, akkor bennünk is mennyire meg kell lennie! Sőt nemcsak „az Úr házáért” való buzgóságnak, hanem egyenesen az Úrért való buzgóságnak is.

Szent Márk evangélista ünnepén az ő személye áll előttünk, akit Szent Péter apostol a „fiának” nevez (persze, itt csak „lelki gyermekségről” lehet szó) a mai apostoli szakaszban (1Pét 5,113). Az ő személye, aki buzgón követte az Urat. Egészen az ő elfogatásáig, mert ő volt az az ifjú (a Jánosnak is nevezett Márk), aki a testét borító leplet is otthagyta, elmenekülve, amikor őt is el akarták fogni Jézussal (Mk 14,51-52). De a buzgóságához nem fér kétség.

Gondoljunk csak a mai evangéliumi szakasz jelenetére. A hetvenkét tanítvány visszatér Jézushoz, és „örömmel számol be” arról, hogy az ő követségében még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekik (Lk 10,17). Nem történhetett ez másként, csakis úgy, hogy a tanítványok, és közöttük Márk is, buzgón hirdették Jézus tanítását, illetve közvetítették az ő kegyelmi segítségét, akár csodás gyógyítások révén is. Ha nem buzgólkodtak volna, egészen más lett volna a helyzet.

Mindenesetre mi is példát vehetünk mind Jézustól, mind az apostoloktól. Legyünk buzgók az Úr követésében. Fogadjuk be és tartsuk meg a tanítását, illetve képviseljük őt, az ő szeretetét az emberek felé!

 

Húsvét utáni 4. szerda

ApCsel 14,6-18
Jn 7,14-30

Már sokszor volt arról szó, hogy a keresztényeket üldözik. Kezdettől fogva ezt teszi a világ: az apostolokkal is ezt tették, de már magával Jézus Krisztussal is. Ám ő maga megjövendölte az üldözést, mert nem nagyobb a szolga az uránál. Így tanított: „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Jn 15,20). Így tehát semmi meglepő nem lehet az üldözésben. Csak fel kell készülni rá, hogy megfelelően tudjunk viselkedni.

A mai apostoli szakasz elején az áll, hogy Pál és Barnabás értesült arról, támadásra készülnek ellenük a zsidók (ApCsel 14,6). Ezért mit tettek? Elmenekültek. Ámde a menekülésük nem gyáva megfutamodás volt! Ugyanis azzal folytatódik a szöveg, hogy mindenütt hirdették az evangéliumot. Sőt, még csodát is tettek. Tehát valójában nem rejtőztek el, csak kitértek a nyílt üldözés elől, hogy tudják az apostoli munkájukat folytatni.

Jézusra is, amikor az ószövetségi ünnepfelezésen tanított a jeruzsálemi templomban tanított, rátörtek a zsidók. S Jézus olyan panaszosan kérdezi: „Miért törtök az életemre?” (Jn 7,19). Kérdezheti is, hiszen semmi rosszat nem tett. Sőt, csodát vitt végbe, gyógyító csodát. De az evangélium egészéből tudjuk, hogy igenis, az életére törtek, hiszen végül keresztre is feszítették. Ámde ő nem hátrált meg, még akkor sem, ha halálra keresték, ahogy a szöveg folytatásában áll. Végigvitte a megváltás művét.

Az apostoloktól is, Jézustól is figyelmeztetést kapunk, hogy mi, mai keresztények is üldöztetésre számíthatunk. Arra pedig buzdítást kapunk, hogy ne hátráljunk meg. Érdemes megszívlelni Szent Péter apostol tanítását: „legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek” (1Pt 3,15) – s hozzáfűzhetjük azt is, hogy mi az alapja a hitünknek!

 

Húsvét utáni 4. hétfő

ApCsel 10,1-16
Jn 6,56-69

A Szentírás képes formában írja le az ember teremtését: „az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé” (Ter 2,7). Egyszerű forma, hogy minden kor minden embere megértse. Az embert a világ anyagából teremtette Isten, de adott neki egy mérhetetlen nagy többlet is, mégpedig a lelket, ami által „élő lénnyé lett”. Nem kérdéses tehát, hogy Isten élteti az embert!

A mai evangéliumi szakaszban többszörösen is hallottunk erről az Isten által adományozott életről. Nem a teremtésig menve vissza, hanem inkább előre tekintve, a végcél, az üdvösség felé. Mindenekelőtt megmondja Jézus, hogy őt az élő Atya küldte a világba, s ő is az Atya által él (Jn 6,56). Majd azt tanítja, hogy aki őbelőle, vagyis az ő testéből, a mennyből alászállott kenyérből eszik, az örökké él. Íme, a közösség Jézussal: itt a földön a szentáldozásban, hogy aztán az örök életben ez a közösség teljessé váljon ővele. A tanítványok is beszélnek az életről: „az örök élet igéi nálad vannak” (Jn 6,69). Majd megmondják, hogy tudják kicsoda Jézus: az élő Isten Fia.

Az apostoli szakaszban azt hallottuk, hogy az a bizonyos Kornéliusz vallásos életet élt. Nem csupán a földi életre gondolt, hanem az örök életre is: ezért sok alamizsnát osztott és szüntelenül imádkozott (ApCsel 10,1). Bizony jó, hogy az ember magasabb szinten is tud gondolkodni, a földi életen túl is tud tekinteni. Péter apostol is erre kapott bíztatást a látomásában. A tisztátalan állatokkal való találkozása azt jelentette, hogy küldetése van a pogányokhoz is, hogy őket is Krisztus ismeretére juttassa, így a magasabb szintű életre.

Nem érdemes tehát nekünk sem úgy élni, hogy nem figyelünk a magasabb rendű életre. Mert a földi körülmények között élhetünk boldogan, egészségesen, megelégedetten. De élhetünk betegségben, aggódásban, nehézségek közepette is. De valójában egyik sem számít igazán úgy, mint az, hogy ezek között is az örök életet tartsuk a legfontosabbnak, és arra készüljünk. Ez mindennapi feladatunk!

 

Húsvét utáni 3. szombat

ApCsel 9,19b-31
Jn 15,17-16,2 

A Jézussal való közösség alkotja az Egyházat, pontosabban a hozzá csatlakozó személyek. Ő az Egyház feje, a tagjai pedig köré gyűlnek: a földön, a tisztulás állapotában és a mennyei dicsőségben. A tizenkettőből indult ki, amint nemsokára pünkösdkor, az Egyház születésnapján fogjuk ünnepelni. Azóta pedig elterjedt a világban a földi része, de – mondhatjuk – ugyanúgy bővült a másik két része is.

A mai apostoli szakaszból azt hallottuk, hogy Saul – a későbbi Szent Pál – a megtérése után még néhány napig a tanítványokkal maradt, majd pedig ő maga is hirdetni kezdte az evangéliumot (ApCsel 9,19). Nem is lehetett ez másképp. Kellett, hogy a tanítványokkal legyen: hogy hallgassa őket, hogy megtanulja tőlük mindazt, amit ők Jézustól kaptak és tanultak. Íme, az Egyház hitelessége! Nem légbőlkapott dolgokat hirdet, hanem olyat, ami az eredeti forrásból származik. Ámde ugyanakkor fontos az is, hogy Pál elkezdi az igehirdetést! Mert ő sem hallgathat Jézusról.

A mai evangéliumi szakaszban pedig maga Jézus buzdítja övéit – és rajtuk keresztül bennünket is – a tanúságtételre: „Tegyetek ti is tanúságot rólam” (Jn 15,27). Igaz, előtte és utána nyíltan megmondja, hogy sorsközösséget kell vele vállalni, mert a tanítványai sem számíthatnak másra, mint üldözésre, amit ő maga is kapott a földi életében. A Jézust követők közössége, az Egyház ma is ezt éli meg. Érthetetlen, hogy miért! Érthetetlen, hogy miért üldözik ma az Egyházat, a keresztény embereket. De tény.

Nekünk azonban megnyugtató, hogy az Egyház tagjai lehetünk, mert így Jézushoz tartozunk. Az Egyházán keresztül pedig megadja nekünk azokat az eszközöket, amik az üdvösség felé segítenek bennünket. Érdemes minden körülmények között az Egyház tagjának lenni, tanúságot tenni Jézusról!

 

Húsvét utáni 3. péntek

ApCsel 8,40-9,19a
Jn 6,48-54

Az élet fenntartásához szükséges a táplálék. Ha nem eszünk és nem iszunk, előbb-utóbb meghalunk. A szentatyák tanítása szerint ugyanígy szükség van a lelki életben is a táplálékra. A lélek is elsorvad és elpusztul, ha nem kapja meg a táplálékát. A természetfeletti életben ez a táplálék a kegyelem. Sajátos formája pedig a szentáldozásban való részesedésünk, amikor Jézus Krisztus testével és vérével táplálkozunk.

A mai apostoli szakaszban arról hallottunk, hogy a keresztényüldöző Saul – akiből Szent Pál apostol lett – az Úrral való találkozása után három napig nem evett és nem ivott (ApCsel 9,9). Nem vett magához táplálékot. Mi ezt már – utólag – úgy láthatjuk, hogy felkészült, előkészült a Jézussal való mélyebb találkozásra. Mint ahogyan mi is megtartjuk a szentségi böjtöt a szentáldozás előtt. S miután megtörtént a mélyebb találkozása Jézussal – egyelőre azáltal, hogy megkeresztelkedett –, „evett és erőre kapott” (ApCsel 9,19).

Az evangéliumi szakaszban pedig arról hallottunk, hogy Jézus kenyérként kínálja fel magát a hozzá jövőknek: „Aki e kenyérből eszik, örökké él” (Jn 6,51). Majd ezt újra megerősíti „Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él” (Jn 6,58). Ez a beszéd, amelyet Jézus Kafarnaumban mondott el, az Eucharisztiára vonatkozik. Tehát arra, hogy a Szent Liturgiában átváltoztatott Testével és Vérével táplál bennünket. S ez nem csupán kegyelmi találkozás Jézussal, hanem a legvalóságosabb! Hiszen az átváltoztatott kenyérben és borban ő maga van jelen, a feltámadott, az élő Jézus Krisztus!

Ha meggondoljuk, sokkal fontosabbnak láthatjuk ezt a táplálékot, mint azt, amivel az életünket tudjuk fenntartani. Mert a földi táplálék csak a földi életünket tartja fenn. a Jézus által nyújtott táplálék viszont „örök életet ad”. Hát hogyne kellene erre törekednünk!

 

Húsvét utáni 3. csütörtök

ApCsel 8,26-39
Jn 6,40-44

„Az Isten igéje nincs megbilincselve” (2Tim 2,9) – tanítja a Szentírás. Mindenkinek és mindenkihez szól a világ végezetéig. Mert Isten mindenkit magához akar vonzani általa. Akik elfogadják az ő közeledését, azok mérhetetlenül sokat nyernek. Mert valóban az emberen, vagyis rajtunk múlik, hogy befogadjuk Isten igéjét, hogy életünket formáló tényező legyen.

A mai apostoli szakaszban egy etióp főemberről, a királyné kincstárosáról hallottunk, aki be akarta fogadni Isten igéjét. Nem értette a próféták tanítását (ApCsel 8,30), mert nem volt zsidó. De megvolt benne a jó szándék. Ezért tanulmányozta az Írásokat. Sőt, megvolt benne a jó szándék arra nézve is, hogy egy „rangon aluli” emberrel, Jézus követőjével szóba állt. Tanult tőle. Mert Isten igéje nincs megbilincselve, mindenkihez eljuthat!

Jézus is Isten igéjének mindenhatóságáról beszél a mai evangéliumi szakasz elején. Azt mondja, hogy az Atya mindenkit magához akar vonzani, aki hisz benne, és örök életet akar neki adni (Jn 6,41). Itt is feltétel a hit, mint az etióp főember esetében. Mert ha nincs valakinek hite, akkor hogyan lépjen kapcsolatba Istennel? Akkor ez szóba sem jöhet. Ámde akkor sem Isten igéjének akadály nélküli áradása az ok! Mert – látjuk – Isten akarata az egyetemes üdvözítő szándék.

Itt és most is árad felénk Isten igéje: hallhattuk az apostoli és az evangéliumi szakaszt. Ha csak azt nézzük, hogy naponta félmillió szentmisét végeznek a világban, már ez is az akadálytalan áramlását jelenti az igének. És akkor még nem beszéltünk az egyéni szentírásolvasásról! A lényeg az, hogy fogadjuk be és váltsuk valóra a felénk állandóan és akadálytalanul áradó Isten igéjét!

 

Húsvét utáni 3. szerda

ApCsel 8,18-25
Jn 6,35-39

Mint tudjuk az Egyház tanításából, Isten kegyelme ingyenes. Nemhogy megvásárolni, de valójában még csak kiérdemelni sem lehet. Mert Isten ingyen osztogatja azoknak, akik felkészülnek a befogadására.

A mai apostoli szakasz szerint Simon – persze, aki nem azonos Simon apostollal – nem így gondolkodott. Ő pénzért akarta megszerezni az apostoloktól Isten kegyelmét, vagyis a hatalmat arra, hogy kézfelétellel továbbadhassa a Szentlelket (ApCsel 8,18). El is nevezték róla ezt a cselekedetet simóniának. De azért megvolt benne a megfelelő alázat, mert miután az apostolok magyarázata után belátta a helytelen viselkedését, tudott bocsánatot kérni.

Jézus is tanúságot tesz az ingyenes isteni kegyelemről. Nemcsak megmondja a benne hívő zsidóknak, hogy ő az „élet kenyere”, hanem azt is, hogy aki hozzá megy, azt nem taszítja el magától (Jn 6,37). Ingyenesen adja ő is a kegyelmét. De látjuk a feltételt is, alapként szükséges a hit hozzá. Ugyanis hit nélkül puszta színjáték lenne az egész viselkedés.

Legyünk tudatában annak, hogy mi is megkapjuk Isten kegyelmét, és hogy ingyenesen kapjuk meg. Csak előzetesen fel kell készíteni magunkat a kegyelem befogadására. És akkor Jézus bennünket sem veszít el az utolsó napon!

 

Húsvét utáni 3. kedd

ApCsel 8,5-17
Jn 6,27-33

Keresztény életünkben nagyon fontos, hogy hallgassunk az Egyház tanítására. Az apostoli jogfolytonosság révén sértetlenül, eredeti épségében jut el hozzánk a Szentírás értelmezése. Ma is ennek megerősítéséről hallottunk a szentírási szakaszokban.

Az apostoli szakasz leírja, hogy Fülöp apostol Szamariában hirdette Krisztust, és az ottaniak „egyetértőleg figyeltek arra, amit mondott” (ApCsel 8,5). De hogy ne csupán szavak legyenek, jeleket, vagyis csodákat is cselekedett. Amint Jézus ígérte, hogy az apostolok igehirdetését jelek és csodák fogják kísérni; így fejezi be Szent Márk az evangéliumát.

Jézus a mai evangéliumi szakaszban a „nem romlandó eledelről” (Jn 6,27) beszél. Ez pedig nem más, mint az Isten igéje. Vagyis újra ott vagyunk a Szentírásnál. De milyen érdekes! Az emberek jeleket és csodákat kívánnak látni Jézustól, amivel hitelesíti a tanítását. Ezt ugyan ekkor nem, de a kenyérszaporítás csodájánál megteszi. S ez Jézustól apostolok láncolatán keresztül hozzánk is elér.

Fogadjuk hát az Isten igéjét, amely a Szentírásból az Egyház hiteles tanításában jut el hozzánk. Itt találjuk meg a hiteles értelmezését, mert az Egyház kezdettől fogva hitelesen tanúskodik róla!

 

Húsvét utáni 3. hétfő

ApCsel 6,8-7,5a.47-60
Jn 4,46b-54

Bár az ókori görög költő, Szophoklész szerint „sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb”, a keresztény tanítás ennél magasabbra tud tekinteni, mert az Isten világa mérhetetlenül csodálatosabb az embernél. Mi csak porszem vagyunk Istennel összehasonlítva. Ámde az ő kegyelmével felvértezve, mégis csodálatosak lehetünk.

Szent István diakónusról azt írja a mai apostoli szakasz, hogy „telve volt kegyelemmel és erővel, csodákat és nagy jeleket művelt a nép között” (ApCsel 6,8). Bár arról nem ír az Apostolok Cselekedetei, hogy ténylegesen hogyan működött diakónusként, de ha isteni sugallatra kiválasztották erre a tisztségre, akkor valóban jól végezhette a dolgát. Amit viszont tudunk: a tanúságtétele hatalmas volt. Olyannyira, hogy nem bírták elviselni a zsidók, és halálra kövezték. Így lett naggyá, szentté, az Isten Országának tagjává.

A mai evangéliumból Jézusnak a második csodájáról hallottunk, amikor meggyógyította a királyi tisztviselő fiát (Jn 4, 54). Őbenne is működött a kegyelmi erő. Igaz, ő nem csupán ember volt, hanem Isten is. De itt különösen is megmutatkozott a kegyelmi ereje, ugyanis nem kellett elmennie a beteg emberhez, a távolból, puszta akaratával vagy szavával meg tudta gyógyítani. Istensége mellett megcsodálhatjuk Jézus emberségét is, mégpedig úgy, hogy a kettő az ő személyében elválaszthatatlan egymástól!

Mi emberek vagyunk. De keresztények, Krisztust követő emberek. Ránk is kiárasztja a kegyelmét, nekünk is ad kegyelmi erőt, hogy ennek megfelelően tudjunk munkálkodni. Használjuk hát fel a tanúságtételre, mint Szent István diakónus, illetve a Jézus melletti tanúságtételre!

 

Húsvét utáni 2. szombat

ApCsel 5,21-32
Jn 6,14-27

Nem mindegy, hogy kinek engedelmeskedünk! Világos, hogy számunkra, hívő keresztény emberek számára az a legfontosabb, hogy Istennek engedelmeskedjünk, vagyis, hogy megtartsuk a parancsait, mert ezzel tudjuk megmutatni az iránta való szeretetünket. Az összes többi engedelmességünk – bármily furcsának tűnhet is – erre alapozódik. Amikor embereknek engedelmeskedünk, persze, csak a jóban, akkor is az Isten iránti elköteleződésünket bizonyítjuk. Gondoljunk csak arra a pohár vízre, amit a legkisebbnek adunk (Mt 10,42).

Az apostolok számára világos, hogy Istennek kell engedelmeskedni. Egyszer már meg is mondták ezt a zsidók főembereinek (ApCsel 4,19), figyelmeztetve őket, hogy jól gondolják meg, kinek kell engedelmeskedni. A mai apostoli szakaszban pedig Péter ezt mondja nekik: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek” (ApCsel 5,29). Itt tehát még világosabban kiáll az igaza mellett, mert egészen nyíltan beszél a zsidó főpapnak. Gondoljuk csak meg Jézus tanítását, amikor azt mondta, hogy őt kell a legjobban szeretni, még a szülőknél, a testvéreknél is jobban. (Mt 10,37). Vagyis őt kell választani, ha az előbbiek el akarnának távolítani tőle.

Jézus is a mennyei Atyának engedelmeskedett egész földi életében. Minden pillanatában ezt tette. A mai evangéliumi szakaszban is ez látható. Amikor a tömeg királlyá akarja tenni, nem engedelmeskedik az embereknek, hanem felmegy a hegyre egymagában (Jn 6,15). Hogy mit csinált ott, azt nem írja le az evangélista, de egy másik történetből tudhatjuk: a tanítványai kiválasztása előtt az egész éjszakát Isten imádásában töltötte (Lk 6,12). Minden bizonnyal ekkor is imádkozott. Mint ahogy a szenvedés éjszakáján is ezt tette, hogy véglegesen tudjon engedelmeskedni az Atyának, elfogadva a szenvedés kelyhét (Lk 22,42).

Nos, elméletben tudjuk, hogy nekünk is a legfontosabb az Istennek való engedelmesség. Igyekszünk is ennek fényében tölteni a napjainkat. De hogy ez egyre jobban sikerüljön, azért tennünk is kell. Tanuljuk meg ezt a mai szentírási szakaszokból!

 

Húsvét utáni 2. péntek

ApCsel 5,1-11
Jn 5,30-6,2

Egyáltalán nem mindegy, hogy milyenek a szavaink. Az igaz szó az igaz életről árulkodik, a hazug szó pedig a hazug életről. Világos Jézus tanítása: „Szavaid alapján igazulsz meg, és szavaid alapján vonsz magadra ítéletet” (Mt 12,37). Persze, nem egyedül ez az ítélet kritériuma, mert ott vannak a szeretet cselekedetei is, de azért mégis nagyon fontos. Ezt támasztja alá a mai szentírási tanítás is.

A mai apostoli szakaszban egy házaspárnak az egymástól függetlenül, de előre egyeztetett hamis szavairól hallottunk. Előbb a férj, Ananiás hazudott az apostoloknak az eladott földjük áráról, majd kisvártatva a feleség, Szafira tette ugyanezt. Nem az volt a baj, hogy nem akarták a földjük teljes árát odaadni az Egyház javára, hanem az, hogy Istennek akartak hazudni (ApCsel 5,4). Ráadásul meg is egyeztek ebben. Nos, ilyen veszélyes a hazug szó! Érdemes nekünk is elgondolkodni rajta.

Jézus a mai evangéliumi szakaszban arról beszél, hogy ő nem saját maga tesz tanúságot magáról, hanem az Atya tanúskodik róla (Jn 5,31). Pedig Jézus megtehetné, hiszen az ő szava isteni szó, amely tévedhetetlen és igaz. Emellett pedig isteni erejű szó is! Emlékezzünk csak, hogy puszta szavával hányszor gyógyított vagy vitt végbe más csodát. Vagy emlékezzünk arra, hogy az Egyházára hagyta azokat a szavakat, amelyekkel most is megtörténik az Eucharisztia csodája: a kenyérből az ő Teste, a borból az ő Vére lesz. Egyébként is: Jézus soha nem beszélt felelőtlenül.

Jó lenne, ha mi is megtanulnánk, és egyre inkább azt gyakorolnánk, hogy szavaink igazak, egyértelműek, világosan lennének. Hogy tudnánk mindig Istennek tetszően beszélni. Mert az nekünk is javunkra válna, és embertársainknak is. Törekedjünk hát rá!

 

Húsvét utáni 2. csütörtök

ApCsel 4,23-3
Jn 5,24-30

A mai szentírási tanításnak két témája van. Az egyik az imádság, a másik pedig a hit. A kettő szorosan átjárja egymást. Az egyik nélkül a másik nem létezik. Mert ha nincs az embernek hite, akkor miért imádkozna? Nem is tudna. Ha pedig nem imádkozik, akkor a hite vajmi keveset ér, mert az imádság révén nincs kapcsolata Istennel.

Az apostoli szakaszban azt hallottuk, hogy az apostolok, miután megszabadultak a főpapoktól, egy szívvel-lélekkel fohászkodtak Istenhez (ApCsel 4,23). Nem is akármiért imádkoztak, hanem azért, hogy teljes bizodalommal tudják hirdetni az igét. Aztán még azt kérik hozzá, hogy tanításuk helyességének igazolására gyógyítani is tudjanak, meg csodákat tenni. Nem különleges ez, mert Márk evangélista azzal fejezi be az evangéliumát, hogy az Isten az apostolokkal volt a munkájukban, és tanításukat megerősítette a rá következő csodajelekkel (Mk 16,19).

A mai evangéliumi szakasz fő témája a hit. Ismerős az egész részlet, mert a temetéseken ezt szoktuk olvasni. Az tud átmenni a halálból az életre – vagyis az igazi örök életre, amely az üdvösség boldog, véget nem érő állapota –, aki hisz az Atyában, aki Jézust küldte (Jn 5,24). Valóban, aki végérvényesen és megrögzötten elzárkózik a hittől, ráadásul azt is tudja, hogy ez mit jelent számára, azzal Isten sem tud mit kezdeni. Mert az ember akarata ellen nem üdvözíti őt. Hát ezért fontos a hit, legalábbis első lépésként az Istennel való kapcsolatban.

Imádság és hit. A mi életünkben mind a kettő jelen van. Hála Istennek! De ki merné azt mondani, hogy a tökéletesség állapotára jutott akármelyik terén is? Állandóan van tennivalónk. Mélyítsük az imaéletünket és tegyük teljesebb a hitünket napról napra, hogy kedvesek legyünk Istenünk előtt!

 

Húsvét utáni 2. szerda

ApCsel 4,13-22
Jn 5,17-24

Jézus a példájával tevékenységre buzdít. Nem engedi, hogy elkényelmesedjünk, eltespedjünk, semmittevők legyünk. És ez különösen vonatkozik a lelki életre. Mert – egy régi mondás szerint – a lelki életben nincs vakáció.

Az apostolok is tevékenykednek. Még mindig a csodás gyógyítás történeténél vagyunk a mai apostoli szakaszban. A zsidók vezető emberei meg akarják büntetni őket, mert Jézusról beszélnek, tanítanak, az ő nevében cselekszenek. Aztán el akarják hallgattatni őket. De Péter és János nem hagyja magát. Nyíltan megmondják, hogy nem rájuk, hanem Istenre hallgatnak (ApCsel 4,19), s továbbra is tevékenykedni fognak. Nem állnak le.

A mai evangéliumi szakasz első mondata pedig arról szólt, hogy Jézus állandóan munkálkodik, mint ahogyan az Atya is munkálkodik (Jn 5,17). S jól tudjuk, hogy Jézus egész életében az Atya akaratát cselekedte. Ő sem törődött az ellene szegülőkkel, sem a főpapokkal, sem az írástudókkal, sem a farizeusokkal. Ment előre az egyenes úton, megállás nélkül, hogy végbevigye üdvözítésünk művét.

Nekünk pedig ebbe kell bekapcsolódnunk. Nem állhatunk le a lelki életben, mert különben nem érvényesül rajtunk a megváltás műve. Ugyanis az az Isten és ember együttmunkálkodásának az eredménye. Ne lazsáljunk hát, hanem „segítsünk”, hogy Isten üdvözíthessen bennünket!

 

Húsvét utáni 2. kedd

Isten a végtelen szeretet. A nagybetűs szeretet. Szent János, a szeretett tanítvány mind a három levelében erről tanít. A mai szentírási tanításban ennek részleteiről hallottunk.

Szent Péter apostol, miután meggyógyította Jézus Krisztus nevében a beteget, a zsidó főpapok előtt tanúsítja Isten szeretetét. Igaz, itt csak egyetlen ember a bizonyíték erre, de az apostol egyetemessé teszi ezt a tanúskodásával. Hiszen az Jézust nemrég elítélő főpapok szemébe meri mondani, hogy annak a Jézus Krisztusnak a nevében tudtak gyógyítani, akit ők keresztre feszítettek (ApCsel 4,10). Márpedig Ő mindenkiért meghalt a kereszten.

A mai evangéliumi szakasz pedig éppen ezzel kezdődik: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Isten feltétel nélkül szeret. Jézus Krisztus – mint Isten – ugyanezt teszi. Csak rajtunk múlik, mennyire fogadjuk be a szeretetét, vagyis, amint az evangélista írja, mennyire járunk a világosságban, mennyire cselekszünk a világosságban.

Keresztény életünk programja lehet, sőt kell is hogy legyen az, amit Szent János apostol ír a levelében: „Szeretet az Isten. Aki szeretetben él, Istenben él, és Isten él őbenne” (1Jn 4,16). Próbáljuk meg ezt követni, de ne csak úgy általában, hanem konkrét tettekben megnyilvánítva is!

 

Húsvét utáni 2. hétfő

ApCsel 3,19-26
Jn 2,1-11

Az isteni szó erejéről hallottunk a mai szentírási tanításból. Olyan szó ez, amely megrendíti nemcsak a földet, hanem az eget is (Zsid 12,26). Mert Isten szava eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb (Zsid 4,12). Hozzánk is eljut a kinyilatkoztatott tanításban a Szentírás lapjain.

Szent Péter apostol a beszédében Mózest említi, aki megmondta, hogy Isten majd prófétát támaszt, akire hallgatni kell a népnek: „őt hallgassátok mindenben, amit mond majd nektek” (ApCsel 3,22). Ez a megjövendölt próféta maga az Úr Jézus Krisztus. A folytatásból világosan ki is derül ez: „Isten elsősorban nektek támasztotta s küldte el Fiát, hogy megáldjon titeket, s így mindenki megtérjen a gonoszságából” (ApCsel 3,26). Őrá kell hallgatni!

Az evangéliumból az ismert történetet hallottuk Jézus első csodájáról, amit a kánai menyegzőn tett. A vizet borrá változtatta. De előtte Mária figyelmeztette a szolgákat: „Amit nektek mond, cselekedjétek” (Jn 2,5). Igen, a csodához szükséges volt az, hogy Jézus megszólaljon, és az ember teljesítse azt, amit mond. Igaz, az evangélista nem jegyezte fel, hogy Jézus milyen szavakkal változtatta a vizet borrá, de a csoda megtörtént, az eddiginél sokkal finomabb bort kaptak az ünneplők.

Isten szavának ereje van! Általa meg lehet térni a gonoszságból, amint a mai apostoli szakasz tanúsítja. Általa az isteni csoda részesévé lehet lenni, amint az evangéliumi szakaszból hallottuk. Csak rajtunk múlik, mennyire fogadjuk be az Isten igéjét az életünkbe. Mert ha megtesszük, akkor alakítja, formálja az életünket, Isten előtt kedvesebbé teszi. Ne legyünk hát hanyagok!

 

Fényes szombat

ApCsel 3,11-16
Jn 3,22-33

A mai mindkét szentírási olvasmányban hallottunk a tanúságtételről. Mind a kettő Jézusról szól. Mint ahogy az apostolok és Keresztelő János tanúságot tett róla, úgy kell ezt nekünk is megtennünk. Mégpedig a szavainkkal és tetteinkkel is, az egész életünkkel.

Szent Péter apostol az Apostolok Cselekedeteiben a világon a legeslegfontosabbról, Jézus Krisztus feltámadásáról tesz tanúságot. Nem önmagának tulajdonítja azt, hogy csodát tudott tenni a beteg emberrel, hanem Jézusnak. A Feltámadott adta az erőt, a hit alapján. És erre mi is számíthatunk.

Keresztelő János Jézusról úgy beszél, mint aki fölülről jött, és mindent látott a mennyben az Atyánál és az Atyáról. Így tanúságot tud tenni róla. Aztán buzdít, hogy mindenkinek ezt kell tennie: tanúságot tenni az igazmondó Istenről. Az igaz keresztények ezt meg is teszik.

A tanúságtétel olyan dolog, amivel meg tudjuk erősíteni a szavainkat. Mind a kettő fontos. Egyrészt az, hogy beszéljünk a hitünkről, Istenről, a vele való kapcsolatunkról, a keresztény életformánkról. De ez akkor válik igazán hitelessé, ha az életünk is ezt tükrözi. Merítsünk mi is erőt a feltámadott Jézus Krisztusból!

 

Fényes péntek

ApCsel 3,1-8
Jn2,12-22

A mai szentírási tanításban egy közös pontot lehet felfedezni, és ez a templom. Tegnap is láttuk, hogy a templom milyen fontos a lelki életünkben, mert az Istennek a háza, ahol valóságosan találkozhatunk az Oltáriszentségben jelen lévő Jézussal. Így tehát a mai tanítást annak folytatásaként is tekinthetjük.

Az apostolok – Péter és János – a jeruzsálemi templom ékes kapujánál tesznek csodát a béna emberrel. Megható az apostol mondata: aranya és ezüstje nincs, ilyet ne is kolduljon az ember, de amije van, azt neki adja. Ez pedig a Jézustól kapott gyógyító erő. Igen, Jézus – még életében – így küldte szét a tanítványait, és örömmel hallgatta, amint beszámoltak neki, hogy milyen sok gyógyító csodát tudtak tenni. Nos, ezt a feltámadása utáni első csodát a templomban teszik.

Abban a templomban, amiről az evangéliumban is szó van. Amit elleptek a vásározók. Tudjuk, hogy azért, mert az áldozati állatokat ott árusították, hogy „kéznél legyenek” azoknak, akik fel akarják ajánlani őket. Jézus viszont a bensőségességre helyezi a hangsúlyt, amikor kiűzi az árusokat a templomból: mert a templom nem más, mint az Isten háza! Persze, a jeruzsálemi templom egy egész épület együttes volt, nem olyan, mint a mi keresztény templomaink. De ő akkor is azt akarta, hogy ott megfelelőképpen viselkedjenek az emberek.

Harmadszor pedig úgy hallunk a templomról, hogy Jézus magasabb szintre emeli a róla szóló tanítását. Saját testének templomáról beszél. Hát nem ez az istenség befogadásának a teljessége?! Emberi testében az Isten lakozik! Mert ő egy személyben tökéletesen Isten és tökéletesen ember. Hát ezért kell Jézusunkra úgy tekinteni, hogy számunkra a legszentebb!

A templomról szóló tanításhoz már csak annyit kell hozzáfűzni, hogy mi is a bennünk lakozó Szentlélek temploma vagyunk – amint Jézus tanította. Hát akkor nem ennek megfelelően kell viselkednünk?

 

Fényes csütörtök

ApCsel 2,38-43a
Jn 3,1-15

A mai evangéliumban megjelenik Nikodémus alakja, aki a zsidók egyik vezetője volt. Csak éjszaka mert elmenni Jézushoz, nem mert nyíltan színt vallani. Ma talán megalkuvónak neveznék. Ámde visszagondolhatunk arra, hogy a kommunista időkben hány, de hány ember viselkedett így. Őszinte volt a hite, de nagyobb a félelme. S végül is, Nikodémus őszinte hitéből fakadó őszinte kérdést tett fel Jézusnak a keresztségről. Nem kell tehát elítélnünk őt.

Másodszor majd akkor találkozunk Nikodémussal, amikor a zsidó főtanács előtt már bátrabban kiáll Jézus mellett. Felteszi a kérdést, hogy el szabad-e elítélni egy embert, akit nem hallgattak meg, vagyis nem engedték meg neki, hogy védekezzen. Ez tehát még szimpatikusabb jellemvonása, mint az előző.

A harmadik eset pedig már teljes kiállást jelent Jézus mellett. Igaz, már a meggyilkolt, a keresztre feszített, a kereszten meghalt Jézus mellett. Arimateai Józsefnek segédkezik a keresztről levenni a holttestet és az új sírban elhelyezni. Tehát a legteljesebb és legőszintébb kegyelet nyilatkozik itt meg benne. 

Lehet töprengeni azon, hogy vajon volt-e fejlődés Nikodémus hitében. Növekedett-e a hite. De nem érdemes. Inkább példát kell venni róla abban, hogy őszinte szívvel és lélekkel fordulunk Jézus felé, s még a kérdéseinket is feltehetjük neki. Mások előtt megvédhetjük Jézust, mert sajnos a mai világban is nagyon sokan gyalázzák őt. Kegyelettel fordulhatunk a halála felé is, mert önként vállalt szenvedésével és áldozati halálával váltott meg bennünket.

 

Fényes szerda

ApCsel 2,22-38a
Jn 1,35-51

A mai evangéliumban az első meghívásokról hallunk. Ráadásul átmenetet látunk, vagyis összefüggést az Ó- és Újszövetség között. Keresztelő János bemutatja Jézust a tanítványainak: „Íme, az Isten Báránya”, s az egyik tanítványa, András, Péternek a testvére azonnal Jézus nyomába szegődik a másik tanítvánnyal.

A történetnek érdekessége, hogy ezek a tanítványok azonnal belsőséges közösségbe kerülnek Jézussal. Megkérdezik tőle, hogy hol lakik. Nem egy felszínes, felületes kérdést tesznek fel neki. Ugyanis az életkörülmények mindenkiről sokat árulnak el: a koldus viskójától a királyi palotáig. Nekünk sem mindegy, hogy hol lakunk, milyen életkörülmények között élünk. Jézus pedig ugyanolyan hangsúlyosan válaszol. Nem kezd magyarázkodni, hanem azt mondja, hogy gyertek, nézzétek meg. Győződjetek meg saját szemetekkel az életkörülményeimről. Nyilván még az egyszerű názáreti házról lehetet szó, ahol Jézus asztalosmunkát folytathatott József után. Annyira megtetszett nekik, hogy aznap Jézusnál is maradtak. Mert Jézussal jó volt együtt lenni, még az egyszerű körülményei közepette is.

Ma már tudjuk, hogy hol lakik Jézus: feltámadása után a mennyek országának dicsőségében van. Bennünket is hív oda, mint az első tanítványait, aztán az összes apostolát. Menjünk, nézzük meg. Persze, csak lelki szemeinkkel láthatjuk meg. És nem szegényes falusi házat találunk, hanem az isteni dicsőség palotáját!

Ámde arra is kell gondolnunk, hogy Jézus valóságosan itt lakik közöttünk: az Oltáriszentségben! Jöjjünk el az ő házába, lássuk meg a templomot, minden ékességével és dicsőségével. Különösképpen a legnagyobbal, azzal, hogy a szentségházban ő van jelen valóságosan!

Szeressünk Jézus jelenlétében lenni. Szívünk mélyén, az imádságban, a szentség vételében, a felebaráti szeretet gyakorlásában éppen úgy megtalálhatjuk, mint a leírt igéjében, a Szentírásban. És különösképpen együtt lehetünk vele az ő házában, a templomban, ahol az ő szentségi jelenlétének örvendhetünk. 

 

Január 11.

Zsid 13,7-16
Mt 11,27-30

Nagy Szent Teodóz napján olyan szentírási tanítást kapunk a tiszteletére rendelt olvasmányokból, amit különösen érdemes megfontolnunk. Egyrészt azt, ami a levél megírásánál sokkal későbbinek tudhatunk, mégis elevenen érvényes: a szent életére világosan vonatkozik. Másrészt Jézus tanítását, illetve az ő Atya iránti szeretetét.

A Zsidókhoz írt levél arra buzdít, hogy emlékezzünk meg elöljáróinkról és kövessük a hitüket (Zsid 13,7). Ez már önmagában is elegendő tanítás arra nézve, hogy Teodóz atya nyomdokaiba lépjünk. Ő nagyon szerette az Isten közelségét. Úgy is, hogy fiatal korában szeretett templomba járni, később úgy, hogy szerzetesként barlangban lakott, hogy minden zavaró körülménytől mentesen lehessen Istennel együtt. Végül úgy is, hogy kolostorban, szerzetesként élt. Ha nem is az életformáját, de istenszeretetét érdemes követni.

Az evangéliumban Jézus azt bizonyítja, hogy mennyire szereti a mennyei Atyát: dicsőíti, bensőségesen imádja őt. Ámde mindezt meg akarja osztani az emberekkel is. Magához hív. Nem is akárhogyan, hanem úgy, hogy megkönnyíti az élet kínlódásai miatt ránk rakott terheket (Mt 11,28). Ha tőle, a szelíd és alázatos szívű Jézustól tanulunk, akkor megtaláljuk lelkünk nyugalmát. Akkor mi is tiszta szívvel tudjuk dicsőíteni az Istent, és ez visszahárul ránk.

A mai szentírási olvasmányokból tanuljuk hát meg azt, hogy érdemes tanulni az elöljáróktól, azoktól is, akik időben jártak előttünk, akár az 5-6. században. És legfontosabb tanulni Jézustól, az Isten Fiától, aki nekünk a legjobbat akarja: nemcsak az örök életnek a halálon túli boldogságát, hanem a földi életünkben is.

 

Október 1.

B. Népszámlálás: Mária nem segít?
1. Mária mindenki édesanyja
2. Mária segít
3. Mária a közbenjárónk
B. Bújjunk a palástja alá

Az Istenszülő Szűz Mária oltalmának ünnepén, a nyírpazonyi templombúcsú napján itt állunk ledöbbenve a népszámlálási adatokkal. Tíz év alatt százezerrel csökkent a létszámunk! Ma Magyarországon csupán 165 ezer ember vallja magát görögkatolikusnak. Húsz évvel ezelőtt még negyedmilliónál is többen voltunk. De még siralmasabb a római katolikus testvérek helyzete, mert negyedszázad alatt felére csökkent a létszámuk: már nem érik el a hárommilliót sem. Mindez Mária országában! – Levette rólunk Mária a kezét? Nem vonz magához? Nem gyűjt bennünket össze a védőpalástja alá? Mindannyian tudjuk a választ: dehogynem! Ő változatlanul szereti a népét, az ő gyermekeit. Mint ahogyan szerette a konstantinápolyi népet 903-ban, amikor a szörnyű pestisjárványtól mentette meg a híveket. Vagy 911-ben, amikor pogány szaracén sereg ostromolta a fővárost, és a Szűzanya leszállt a templomba, védőpalástját kiterjesztette a nép fölé, és imádkozott Szent Fiához a megmeneküléséért. Így is történt: a város felszabadult. Igen ám, de kellett hozzá a nép könyörgése, hogy az Istenszülő segítsen! Nem automatikusan működött! És itt térünk vissza a mai helyzetünkhöz. Segít Mária, a védőpalástja alá fogad mindenkit, aki hozzá menekül. Csak azzal a másfélmillió emberrel nem tud mit kezdeni, aki „nem vallásosnak” vallotta magát a népszámláláson.

1. Ugye, mi ezen az ünnepen is megvalljuk és megerősítjük, hogy az Istenszülő Szűz Máriát édesanyánknak tekintjük és tartjuk?! Mert ha mi akarjuk, akkor ő gyermekének fogad, és védőpalástjával betakar és oltalmaz bennünket. Mátyás királyról jegyezték fel a régi történetet, aki 1458-tól volt „az igazságos” királyunk, de az eset még gyermekkorában történt. Egyszer édesanyjával – Szilágyi Örzsébettel, aki „levelét megírta, szerelmes könnyével azt is telesírta” – egy ünnepségre ment. A tömeg éltette és ünnepelte a királynét: „Vivát, királyné! Éljen a királyné!” A kis Mátyás legörbülő szájjal kérdezte az édesanyját: „Te mindenkinek a királynéja vagy, nemcsak az én édesanyám?” Bizony, az Istenszülő Szűz Mária is az ő egész keresztény népének közös édesanyja, de ugyanakkor mindenkinek személyesen is édesanyja. Mint tudjuk, ennek alapja az ő szent Fiának a végrendelkezése. A keresztfán haldokolva adta ezt a halálosan komoly végrendeltet, amikor a szeretett tanítvány, János személyében mindannyiunkat rábízta az ő édesanyjára. „Íme, a te fiad” (Jn 19,26). Akarjunk hát Mária gyermekei lenni, és akarjunk egyre elkötelezettebben az ő gyermekei lenni! Rajtunk múlik, mennyire közeledünk hozzá, mennyire keresünk menedéket a védőpalástja alatt.

2. Mária segít. Ugye, milyen gyakran szoktuk imádkozni, hogy „Most segítsd meg Mária, ó, irgalmas Szűzanya, keservét a búnak, bajnak eloszlatni van hatalmad”?! Igen, van hatalma arra, hogy segítséget nyújtson. De ismét azt kell tudatosítani magunkban, hogy ehhez a mi közreműködésünkre is szükség van: automatikusan – és különösen az ellenünkre – nem működik a segítsége. Emlékezzünk csak Jézus kánaáni csodájára. A legelsőre, amikor a vizet borrá változtatta. Ott volt Mária. És mit tett? Hogyan segített? Úgy, hogy azt mondta az embereknek: „amit nektek mond, cselekedjétek meg” (Jn 2,5). Igen, az embereknek cselekedni kellett, nem hullott a sült galamb a szájukba. A csoda pedig Mária közbenjárásra történt. Mert ő segít. Ma is. Nincs olyan kérésünk, amit ne teljesítene, nincs olyan hozzá szóló kérő ima, ami a porba hullana. Csak legfeljebb nem azonnal és nem úgy történik, ahogyan azt mi akarjuk, hanem úgy, ahogyan az a legjobb javunkat szolgálja. Bizony, azzal nem tud ő sem mit kezdeni, aki vallástalannak tartja magát, aki nem közeledik hozzá, nem menekül a védőpalástja alá, akinek nem kell a szent Fia által hozott üdvösség. Ne akarjuk az ilyen emberek közé tartozni, és tegyünk meg mindent azért, hogy gyermekeink, unokáink se közéjük tartozzanak!

3. Mária a közbenjárónk. Nincs olyan szertartásunk, amelyben ne fordulnánk Mária felé: „Legszentebb, legtisztább, legáldottabb dicső királynénkat, az Istenszülő és mindenkorszűz Máriát minden szentekkel együtt említvén”. Vagyis az összes szentek előtt, legelsőként őt említjük, őt hívjuk segítségül. Mert ő a mi leghathatósabb közbenjárónk az ő szent Fiánál. A hatodik imaórában naponta imádkozzuk: „sokat tehet az anyának könyörgése Urunknak megkérlelésére, ne vesd meg a bűnösök kérelmét, ó tisztaságos Szűz”. És ezt azért kérjük, hogy Jézus Krisztus üdvözítsen bennünket. És nem ez a legeslegfontosabb az életünkben? Mária nem veti meg kérelmeinket, bárha bűnösök vagyunk is. Mint ahogy nem vetette meg a konstantinápolyi nép kérelmét sem. Leszállt a blahernei templomba, az oltárhoz vonult, és ott imádkozott az ő szent Fiához, hogy szűnjön meg a vész: a pestisjárvány, illetve a pogány veszedelem. Ma is ilyen hathatós közbenjárónk. De nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ez csak akkor érvényesül, ha mi is teszünk érte. Tegyünk érte ma is, tegyünk érte holnap is, tegyünk érte egyre erősebben és elkötelezettebben.

Bújjunk az Istenszülő Szűz Mária védőpalástja alá! Oly szívesen járunk Máriapócsra: elzarándokolunk a Szűzanyához. Mi Rókahegyről gyalogosan is szoktunk menni minden évben. Ott vár bennünket az értünk könnyező égi Édesanyánk. De azt kevesebben tudják, hogy a római katolikus kis templomban ott van a „köpönyeges Mária”. Középkori freskó a falon. Mintha csak a mi görögkatolikus ünnepünkről szólna, az Istenszülő oltalmáról. Mária a kiterjesztett köpenye alá fogadja az ő gyermekeit. Bízzuk rá magunkat! – A szentatya, Ferenc pápa azzal szokta befejezni a beszédeit és írásait, hogy „imádkozzatok értem”. Most én is ezt kérem, imádkozzatok, de ne csak értem, hanem minden magyar emberért, hogy térjenek a Szűzanyához, általa pedig az ő egyszülött Fiához, Jézus Krisztushoz, hogy ne csökkenjen, hanem gyarapodjon a magyar keresztények száma, legyünk újra Mária országa! Ámen.

 

P. u. 14. vasárnap

Fontos a menyegzői ruha!

B. Ünneplő ruha
1. Elsődleges értelem
2. Átvitt értelem
3. Nem lehet kifogás!
B. Igyekezzünk!

Péntek reggel tele lett a város ünneplőbe öltözött gyermekekkel. Elkezdődött az új iskolai év, és az első napra az iskolák, illetve tanárok előírták, hogy a diákoknak öltözzenek ünneplőbe. Az előírást meg kell tartani. Az esküvőre a menyasszony és a vőlegény ünnepi ruhát vesz fel: menyegzős ruhát. Mint az én feleségem is menyasszonyi ruhába öltözött, meg jómagam is vőlegényibe. Meg kell tartani a szokást. A mai evangélium arról szól, hogy a menyegzői lakomára meghívottaknak ünneplőbe kell öltözni, mert aki nem teszi, az nem méltó a lakomára, azt kivetik az ünnepségről. Kétféle értelemben is tekinthetjük ezt.

1. Az elsődleges értelem, amiről Jézus tanítani akar, az a mennyei lakomáról, az üdvösségről szól. Az üdvösségbe valóban csak ünneplőbe öltözötten lehet bejutni. Amihez a lelket ünneplőbe kell öltöztetni. Ez pedig azt jelenti, hogy meg kell tisztítani a szennyeződéstől, a bűnöktől. Ezért fontos az, hogy készüljünk a halálra. Na, nem úgy, hogy állandó rettegésben éljünk. De a jó halál kegyelméért lehet és szabad imádkozni, mint ahogy sokan meg is teszik, még a nagy szentek is. És szabad úgy készülni, hogy részesedünk a betegek szentségében, amit régen utolsó kenetnek hívtak. Aki pedig arra is gondot fordít, hogy halála előtt az apostoli áldást is megkapja, az még a tisztító tüzet, a tisztulás állapotát is elkerüli. Fontos tehát, hogy amikor megkapjuk a meghívót a nagy ünnepi lakomára, akkor ünneplőben legyen a lelkünk, hogy „Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jó feleletet adjunk”.

2. Átvitt értelemben az ünnepi lakoma az eucharisztikus lakomát jelenti. Mint amire most is összegyűltünk, vagyis a Szent Liturgiát. Ahhoz, hogy ezen a lakomán egész teljességében részt tudjunk venni, szintén fontos az ünneplő ruha. Vagyis az, hogy a lelkünk tiszta legyen, hogy ne szennyezzék bűnök. Csak így szabad szentáldozáshoz járulni. Éppen ezért rendelte az Úr Jézus a bűnbocsánat szentségét, a szentgyónást, amiben megbocsátja bűneinket, letörli lelkünkről a szennyeződéseket, ünneplő ruhába öltöztet. Fontos, tehát, hogy így vegyünk részt az Eucharisztia lakomáján, amikor halljuk a felszólítást, hogy „Istenfélelemmel, hittel és szeretettel közeledjetek”.

3. Harmadszor: érdemes megfontolni, hogy nem lehet kifogásunk. Arra lehetne gondolni, hogy az, aki nem volt ünneplő ruhában, váratlanul kapta a meghívást. De tudni kell: mint ahogy ő, úgy mi sem kapjuk váratlanul sem a mennyei lakomára, sem az eucharisztikus lakomára a meghívót. Számtalan módon és állandóan, folyamatosan hív és buzdít bennünket a mi Urunk, hogy legyünk készen arra, hogy „életünket keresztény módon, gyötrelem és szégyen nélkül végezzük be”. És meg is adja hozzá a kegyelmet. Csak törődjünk vele!

Ünneplőbe öltöztek a diákok az iskolába, menyegzői ruhába öltöztünk az esküvőre. Öltöztessük lelkünket is a kegyelem menyegzői öltözetébe, hogy ne vettessünk ki a külső sötétségre az ítéleten! Öltöztessük lelkünket a kegyelem ruházatába, hogy méltóképpen járulhassunk szentáldozáshoz. Igyekezzünk állandóan a kegyelem állapotában járni és élni, hogy bármikor kapjuk a meghívót, a mennyei lakoma részesei lehessünk! Ámen.

 

 

Keresztelő János fejvétele

B. Fejvesztés
1. Egyenességéért
2. Hitéért
3. A házasság védelméért
B. Tanulhatunk

Szörnyű kivégzési mód a fejvesztés. A halálra ítélt a tőkére hajtja a fejét, a hóhér bárdja pedig lesújt, és vége egy életnek. Nemcsak az ókorban alkalmazták; még Szent Pált is így végezték ki. Nem is csak a középkorban, ahol királyok és földesurak büntettek így. Még a nagy francia forradalomban is működtek a gillotinok. Volt persze főbelövés és akasztás is. De hála Istennek, egyre kevesebb a kivégzés, az emberi élet ilyen kioltása. Mindenesetre Heródes is alkalmazta, amikor kivégeztette Keresztelő Jánost. Ő vállalta a szenvedést, a börtönt, az erőszakos halált, a lefejezést. Miért?

1. Elsősorban azért, mert egyenes ember volt. Nála az „igen” igen volt, a „nem” pedig nem. Nem magyarázkodott félre, nem alkudott meg. Teljes joggal érvényesült rá az, amit Jézus mondott róla, hogy nem volt olyan, mint a széltől lengetett nád (Lk 7,24). Nem volt köpönyegforgató. Heródesnek is bátran meg merte mondani a véleményét, azt, hogy törvénytelen házasságban él. Mint ahogy a Jordán partján is mindenkit fel mert szólítani a bűnbánatra, viperák fajzatának nevezve őket (Mt 3,7). – Bennünket is arra buzdít a példája, hogy igaz emberek legyünk.

2. Másodsorban kiállt a hitéért. Igaz, ő még az Ószövetséghez tartozott, de ott is a legnagyobbak között kapott helyet. Jézus megmondta róla, hogy asszonyok szülöttei között nem támadt nála nagyobb (Mt 11,11). Hitben született: gondoljunk csak arra, hogy idős korukban kapták a szülei az imádságukra. Hitben nevelkedett a pusztában, az esszénusok között, akik nagyon vallásosak voltak. Hittel hirdette a megtérést és a bűnbánati keresztséget. Hittel készítette elő az utat Jézusnak. – Mi is tanulhatunk a hitéből.

3. Harmadszor: kiállt a házasság védelméért. Igaz, a házasságot csak Jézus emelte szentségi rangra. De már Isten tervében szerepelt az igazi, tiszta házasság. Keresztelő János pedig a szemébe merte mondani Heródesnek, hogy nem igazi házasságban él. Még akkor is, ha életével fizetett érte. Meg merte mondani, hogy törvénytelen az a kapcsolat, amit ő házasságnak gondol a testvére feleségével. Ez a sógorházasság ma sem megengedett. Mint ahogy nem megengedett az sem, hogy ne az Egyház által megáldott házasságban, szentségi kötelékben éljünk. Pedig ha szétnézünk magunk körül, mennyi ilyen együttélést, ma divatos összeköltözést látunk. Ami az Isten szemében törvénytelen. – Bizony, mi sem képviselhetünk mást, mint Keresztelő János, hogy az ilyenek tényleg törvénytelen kapcsolatok, Isten által meg nem engedett együttélési formák, amiktől tartózkodni kell.

Így áll előttünk a mai ünnepen Keresztelő János, aki vállalt a szenvedést, a börtönt, végül a szörnyű halált, amikor Heródes lefejeztette. Bennünket is arra buzdít, hogy legyünk egyenes emberek, nem pedig köpönyegforgatók, álljunk ki a hitünkért és védjük a szentségi házasságot. Kérjük ehhez az ő mennyei pártfogását! Ámen.

P. u. 5. vasárnap

Mindent elmondtak Jézusról

B. A gyógyító Jézusról mindent elmondtak
1. Isten Fia
2. Csodatevő
3. Minket is gyógyít
B. Rajtunk múlik

A mai evangéliumból azt hallottuk, hogy Jézus hogyan gyógyítja meg azokat az embereket – kettő is volt –, akiket az ördög tartott megszállva, akik megszállottak voltak. Jézus megmutatta az ő isteni hatalmát. Ő, amint a zsoltáros is mondja róla, a mi Istenünk, a mennyben és a földön, amit akar, mindent végbevisz. Őneki hatalma van a gonosz lelkeken is, ahogy hallottuk az evangéliumi történetből. Ő bebizonyítja az isteni hatalmát. Van ennek az evangéliumi történetnek egy olyan mondata, amely az egészet összefoglalja. Miután megtörtént a csoda, miután Jézus megmutatta az isteni hatalmát, utána az emberek „mindent elmondtak” Jézusról. Mindent elmondtak! Most ezt szeretném hangsúlyozni, ezt a mindent.

1. Mert ott van először is az, hogy a megszállottak úgy fordultak Jézushoz, hogy „te vagy az Isten Fia”. És azért jöttél, hogy idő előtt gyötörj minket? Hogy kiűzd belőlünk – nyilván nem egyszerű módon, mert úgy sosem lehet – az ördögöket? Bizony, nem egyszerű módon hagyja ott a zsákmányát a gonosz lélek! De az emberek vallomást tesznek, nem akármilyen hitvallást tesznek: „mindent elmondanak” Jézusról. Mindent! A legtöbbet, amit csak el lehet mondani: „Te vagy az Isten Fia”. Ennél többet mi sem tudunk mondani. Ezt mondja az Egyház kezdettől fogva. Ezt kérdezte Pilátus, ezt kérdezte a főtanács, ezt kérdezték már előzetesen is Keresztelő Jánostól, ezt nyilvánította ki a kereszt alatt a kivégző katonák parancsnoka. – Nem tud az Egyház sem ennél többet mondani róla. A kezdeti hitvallások is ezt fogalmazták meg: Jézus Krisztus az Isten Fia. Az, aki a világba jött. Ez tehát a legtöbb: minden elmondanak Jézusról.

2. Nyilván elmondják róla azt is, hogyan vitte végbe a csodáját: isteni hatalmával tette. Emberek nem tudtak segíteni ezen a két megszállott emberen, a gadária megszállottakon. Emberi erő kevés volt ehhez. Sőt, féltek tőlük, mert azon az úton sem mertek menni, amelyen ők jártak. Elmondták, hogy milyen szerencsétlen állapotban voltak. Elmondták, hogy milyen rossz az, amikor valakiben az gonosz lélek lakozik, amikor a gonosz lélek tartja megszállva. Elvadultságot okoz az emberben, az nem a természetes emberi életforma, amikor nem kegyelemmel, az Isten megvilágosító szeretetével van telve az ember, hanem a gonosz lélek hatalma alatt áll. Elmondtak mindent, elmondták ezt is, hogy milyen rossz, amikor az ördög megszállva tartja az embert, és hogy milyen rossz volt ezeknek az embereknek.

3. Bizony, azt is meg lehet gondolni, hogy ebbe a „mindenbe” beletartozik az is, hogy általában milyen rosszat jelent az embernek a bűnös állapota. Amikor a bűnt hordozzuk a lelkünkben. Amikor nem tisztulunk meg. Amikor hagyjuk, hogy megszálljon bennünket a gonosz lélek. Lehet, hogy nem olyan látványosan munkálkodik a mi életünkben, mint ott a gadárai megszállottak esetében. De ott van, befészkeli magát a lelkükbe, és nem hagyja az életünket emberi módon irányítani. Mert a bűn, a gonoszság mindig rosszat okoz, mindig rossz következményekkel jár. Minden, ami a bűn területére tartozik, rossz számunkra. A mi számunkra is! Ámde nekünk megadta az Úr Jézus, mint ahogy itt is bizonyítja az ördögűzéssel kapcsolatban – a szabadulás lehetőségét. Nemcsak akkor űzte ki az ördögöt, a gonosz lelkeket, hanem most is ezt teszti a bűnbocsánat szentségében, amikor megtisztulhatunk a bűneinktől, amikor új életet kapunk vissza, amikor már nem a gonosz hatalma alatt vagyunk, amikor töltekezhetünk az Isten kegyelmével, a szentségi erővel. És akkor mindenre képesek vagyunk. Mert az szeretete munkálkodik bennünk.

Rajtunk múlik, hogy ezt mennyire akarjuk. Rajtunk múlik, hogy mennyire ismerjük fel Jézusban az Isten Fiát. Hogy mennyire tartjuk életünk Urának és uralkodójának. Mennyire ismerjük fel, hogy a gonosz lélek munkálkodik nemcsak a gadárai megszállottak életében, hanem a mi életünkben is. Mennyire ismerjük fel a bűnbocsánat szentségének a fontosságát, hogy kiűzze belőlünk Jézus a szentségen keresztül a gonoszt. Minden csak rajtunk múlik. A mai vasárnapon, a mai evangélium alapján erősödjünk meg ebben: a mi Urunk és Istenünk, Jézus Krisztus mindenre képes. Képes a mi megtisztításunkra is, és képes arra, hogy bennünket magához fogadjon.

Keresztelő János születése

B. Tudjuk, mi lett a gyermekből
1. Jól nevelték
2. Jézus barátja lett
3. Kiállt a hitéért
B. Kövessük!

A mai evangélium hosszasan elmondta nekünk Keresztelő Szent János születésének egész történetét. Elég csak felidézni a hallottakat. Az egész hosszú történetből most egyetlen gondolatra irányítanám a figyelmet. Miután megszületett János, a rokonság és az egész júdeai hegyvidék lakossága elcsodálkozott, s azt kérdezték: „Vajon mi lesz ebből a gyermekből” (Lk 1,66). Ők még nem tudták. Mi már tudjuk, hogy mi lett abból, akinek a neve azt jelenti, hogy „Isten kegyelmes, Isten megkegyelmezett”. Tudjuk, hogy az Úr tisztes és dicső prófétája és előhírnöke, az előkövet keresztelő János lett belőle. Akiről Jézus azt mondta, hogy nem támadt nagyobb próféta nála (Mt 11,11). Akinek tiszteletére ezt a templomot is építették, aminek búcsúünnepére ma összejöttünk. Mi már tudjuk, hogy ki és mi lett a megszületett kis János. De azt, hogy miért lett az, aki és ami, azt érdemes újra és újra megfontolni.

1. Elsősorban azért lehetett az Ószövetség utolsó nagy prófétája és az Úr Jézus előhírnöke, mert a szülei örömmel fogadták és jól nevelték. Idős korukban kapták a gyermeküket, isteni segítséggel. Azt csak elképzelni tudjuk, hogy micsoda örömük lehetett az idős szülőknek a várva-vár gyermek! Igaz, az öreg Anna előbb szégyenkezett az áldott állapotán, s az evangéliumból tudjuk, hogy a Boldogságos Szűz Mária el is ment neki segíteni. De miután János megszületett az egész rokonság és szomszédság „együtt örvendezett vele” (Lk 1,58). Ténylegesen nem tudjuk, hogy hogyan nevelték a gyermeket, de az biztos, hogy nem rosszul, és az is biztos, hogy nem kényeztették el. Mert azt is tudjuk, hogy a szülei után az esszénusok nevelték, akik nagyon szigorúak voltak, majd János a pusztában élt spártai körülmények között: a legszükségesebb eledellel, sáskával és vadmézzel táplálkozva, a legszükségesebb ruházatban: állatbőrben, szőrövvel. A jó nevelés meghozta az eredményét, mert így tudott próféta és Jézus előhírnöke lenni. – Bárcsak ma is örülnének minden családban a gyermek érkezésének! Bárcsak lelkiismeretesen nevelnék minden családban a gyermekeket, nem úgy, hogy mindent megadva nekik, csak éppen a hitet nem, az Istenhez való tartozás fontosságát nem!

2. Keresztelő János Jézus barátja lett. Igaz, nem sokat tudunk a találkozásaikról, de amit tudunk, az fontos. János már az anyja méhében találkozott a szintén magzati állapotban lévő Jézussal és betelt Szentlélekkel (Lk 1,44). Íme, itt van nevének a jelentése: „Isten kegyelme, Isten megkegyelmezett”! Aztán a felnőtt János megvallotta, hogy nem ő a Messiás, hanem az, akit hirdet, aki majd a nyomába lép (Jn 1,15), az, akinek a saruszíját sem méltó megoldani (Jn 1,27). Majd pedig létrejött a nagy találkozásuk, amikor Jézus a Jordán partján megkeresztelte Jézust, hogy nekünk is példát adjon a bűnbánatra és a keresztségre (Mt 3,11). Mély barátság lehetett, mert miután Jézus értesült János haláláról, elvonult egy magányos helyre és megsiratta (Mt 14,13). – Nekünk sokkal könnyebb találkoznunk Jézussal. A szent Eucharisztiában, a szentáldozásban valóságosan magunkhoz fogadhatjuk őt, és akkor a kegyelem a legteljesebben eltölt bennünket. Ne hagyjuk ki a lehetőséget, amikor csak tudunk, járuljunk a szentáldozáshoz!

3. Keresztelő János kiállt a hitéért. Jézus példaként állította az emberek elé. Azt mondta róla, hogy nem széltől ingatott nádszál, akik így meg úgy változtatja a véleményét, hanem egyenes ember (Mt 11,7). Az evangélisták által leírt történet részletesen elmondja a halálát a vértanúságát is. Nem fogadta el, hogy Heródes törvénytelenül, vadházasságban él, hanem kiállt az Isten törvénye mellett. Vállalta a börtönt és végül vállalta a halált is. Mert Heródes lefejeztette. Ezt is külön ünneppel ünnepeljük augusztus 29-én. – Micsoda nagy buzdítást kapunk mi is Jánostól! Ne legyünk köpönyegforgató emberek, akinek a véleményére nem lehet adni. Tudjuk vállalni a hitünket, amit ma még viszonylag könnyű megvallani, de nem tudjuk, mi jön ránk. Tudjunk az Isten törvényeinek teljesítéséért áldozatot is hozni.

Nos, van mit tanulnunk Keresztelő Szent Jánostól. Van miben példát vanni tőle. Van miben követni őt. Ezen a templombúcsún erősödjünk meg a hitünkben az ő közbenjárására. Fogadjuk el, hogy jól kell nevelni a gyermekeket. Tegyünk azért, hogy jó barátságban legyünk Jézussal. Tudjunk kiállni a hitünkért. Így leszünk méltó követői Jánosnak és így legyünk jó tanítványai Jézusnak. Ámen.

 

 

P. u. 3. vasárnap

Milyen a szemed?

B. Mosolygós vak lány
1. Hit
2. Optimizmus
3. Örök élet
B. Legyen világos a szemünk!

„A test lámpása a szem. Ha szemed ép, egész tested világos lesz. De ha a szemed rossz, egész testedre sötétség borul” (Mt 6,22). A szentbeszédre készülve felidéződött bennem egy régi emlék. Még fiatal egyetemista kispap koromban vonton utaztam. Beszálltam a fülkébe, ahol egy feltűnően csinos, szép fiatal lány ült az ablaknál, szemben az édesanyjával. Szőke hajával, gyönyörű szép kék szemével igazán feltűnő jelenség volt. Mosolygós arccal hallgatta, amit az édesanyja magyaráz neki: azt mesélte, hogy éppen mit lehet látni a vonatablakból. Csak mosolygott és mosolygott. Tényleg gyönyörű volt. Egy idő után észrevettem, hogy sehová nem fordítja a tekintetét, csak előre néz. Kiderült, hogy teljesen vak volt. De nem sopánkodott, nem siránkozott, hanem mosolygott. Így fogta fel az életet. – Úgy gondolom, hogy neki a lelki szeme volt világos, amit az egész lényét világossá tette.

1. A hit világosságot ad. – A test világossága a szem. Ez utal a lelki szemünkre is. Testi szemét valakinek takarhatja ilyen sötét szemüveg, a kezébe vehet ilyen fehér botot. Testileg lehet valaki vak. Fogyatékossággal élő. De lelkileg akkor is lehet egészséges, mert a lelki szemeivel láthat. Sőt, többet láthat, mint a tényleges szemével. Ha van hite az embernek, legyőzheti a testi vaksággal járó nehézségeket is. Mint az a lány, aki mindig tudott mosolyogni.

2. Az optimizmus is segít. – Lehet keseregni, hogy én ilyen beteg vagyok, meg olyan beteg vagyok. És akkor még inkább érzem a betegség súlyát. Akár azt is sokszorosan érezheti valaki, hogy milyen rossz a vakság. Ha viszont optimistán tekint előre, és úgy gondolkodik, hogy még ennél is lehetne sokkal rosszabb az állapota, de mégsem az, akkor mindjárt könnyebb elviselni. Gondoljuk meg, hogy ha valaki azt mondja, hogy így fáj a fogam, meg úgy fáj a fogam, és csak ezzel foglalkozik, akkor jobban fáj, mint ha azt mondaná, hogy jó, fáj, de elviselhető. Próbáljunk meg testi nehézségeinkben és bajainkban is optimisták lenni, s mindjárt jobb lesz.

3. Szemünk felnyílhat az örök életre is. – Először is a hit alapján: tudjuk, hogy van a földi életnek folytatása. Másodszor pedig, hogy optimistán tekinthetünk rá: el is juthatunk oda, ha Isten törvényei és parancsai szerint élünk. Ehhez kell keresni Isten országát és az ő igazságát (Mt 6,33), amivel Jézus befejezi mai tanítását a gondviselésről. Valószínű, hogy az említett gyönyörű lány semmit nem láthatott meg az Isten által teremtett világból. De valószínű, hogy az ő számára is felragyog vagy felragyogott az örök élet világossága a mennyek országában, mert úgy tűnt, hogy a mosolygása mellett mély hite is van, mint az édesanyjának.

Legyen hát a mi szemünk is világos! Hogy egész életünk a hit világosságát tükrözze! Éljen bennünk a komoly istenhit, amely át tud vezetni minket a nehézségeken is! Gondoljunk az örök élet világosságára, ahogy a római katolikus testvérek imádkozzák is: „az örök világosság fényeskedjék neki”, annak, akit elbúcsúztattunk a földi élettől, akinek örök nyugodalmat kívánunk az örök élet boldogságában.

 

 

A zsinati atyák vasárnapja

B. Jézus végrendelete
1. Megdicsőítés
2. Megváltás műve
3. Könyörgés
B. Vegyük komolyan!

A mai vasárnap a zsinati atyák vasárnapja. Azoké a szentatyáké, akik felvették a harcot az eretnekségekkel, hogy megőrizzék számunkra a hit tisztaságát. Hallottuk, hogy Szent Pál apostol ragadozó farkasokról beszélt, akik éppen a hit és a hívek ellen támadnak. Jézus pedig végrendeletet hagyott ránk. Főpapi imájában és apostolaitól való elbúcsúzása közben mondja el a hit legfontosabb sarkalatos pontjait. Az Atyával való elszámolásként, nekünk pedig buzdításként hagyja hátra a szavait.

1. Először beszél a megdicsőítésről. Ő engedelmes Fiúként megdicsőítette az Atyát. Mindenben engedelmeskedett neki. Mindenben az Atya akaratát kereste és teljesítette. Megismertette a nevét az emberekkel. Vagyis valójában magát az Atyát ismertette meg, mert a bibliai felfogás szerint a név az egész személyt jelenti. Az, hogy hirdette az evangéliumot, a megváltás örömhírét, hogy mindig és mindenütt csak a jót cselekedte, nem más, mint az Atya megdicsőítése. És ezzel nekünk is példát ad. Igyekezzünk mi is azon, hogy a mennyei Atya akaratát teljesítjük, és ezzel megdicsőítjük őt.

2. Aztán beszél Jézus a megváltás művéről. Elszámol a mennyei Atya előtt. A legnagyobb árat fizette azért, hogy megváltson bennünket, az életét is odaadat és feláldozta. De végbevitte a megváltás művét. Megérdemeltük? Dehogyis érdemeltük meg a bűneink miatt! De ő nem ezt nézte, hanem végtelen szeretetében megkönyörült rajtunk. Szent Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében megírja, hogy az igaz emberért is aligha halna meg valaki, de Jézus meghalt értünk akkor, amikor bűnösök voltunk. Nem kellene viszonoznunk? Dehogynem! Leginkább azzal, hogy törekszünk a bűnök kerülésére.

3. Harmadszor pedig Jézus a könyörgésről szól. Milyen megható számunkra, amit mond: könyörög mindazokért, akik hozzá tartoznak, mert azok a mennyei Atyáéi is! Tudja, hogy ő már elmegy ebből a földi világból. De azt is tudja, hogy mi itt maradunk. És ezért értünk könyörög és imádkozik. Hogy megmaradjunk a mennyei Atya szeretetében. Talán nincs is ennél magasztosabb dolog az evangéliumban, ami ránk vonatkozna, mint éppen ez. Mert imádkozik értünk Jézus!

A végrendeletet mindig komolyan kell venni. A törvények szerint is így van ez. De lelkiekben még inkább így kell lennie, hiszen a végrendelkezőnek végső akaratáról van szó. Mind a három téma nagyon fontos. A megdicsőítés: hogy mi is dicsőítsük életünkben a mennyei Atyát. A megváltás műve: hogy hálát adjunk Jézusnak azért, mert az életét is feláldozta értünk. A könyörgés: hogy Jézus imádkozik értünk, akik a világban vagyunk. Vegyük hát komolyan ezeket! A szentatyák nyomán pedig őrizzük a hitünk tisztaságát!

 

Szamariai asszony vasárnapja

B. Isten ajándéka az élő víz
1. Az ő igéjében
2. A szentségeiben
3. A jótettekben
B. Valóban Jézus az Üdvözítő

A szamariai asszony vasárnapján az élő vízről tanít Jézus az evangéliumban. Nemcsak az asszonyt, nemcsak a tanítványokat, hanem bennünket is. Igaz, az asszonynak mondja: „Ha ismernéd Isten ajándékát, és azt, aki azt mondja neked: Adj innom, inkább te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked” (Jn 4,5). Mivel nekünk is szól ez a tanítás, próbáljuk meg átgondolni, hogy valójában mi is az élő víz, és hogy hogyan részesedhetünk belőle.

1. Az élő víz először is az Isten igéje. Jézus ezt árasztja felénk. Sokkal jobban árasztja, mint ahogy én a palackból töltöm – túláradóan. Jól tudjuk, Jézus feladatának érezte és tudta, hogy hirdesse Isten Országának örömhírét, hogy tanítsa az embereket, hogy árassza az evangélium örömhírének élő vizét. Mindig, minden körülmények között ezt tette, amikor bejárta az egész Szentföldet: tanított és gyógyított (Mt 9,35). Aztán a főpapi imájában is elszámolt róla: „A tanítást, amelyet rám bíztál, átadtam nekik. El is fogadták, s ezzel valóban elismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem” (Jn 17,8). Ma pedig az apostolokon és utódaikon keresztül cselekszi ezt.

2. Az élő víz másodszor a szentségeken keresztül árad felénk. Mégpedig olyan bőségesen, hogy azt mi el sem tudjuk képzelni. Nem is, mert nem úgy ömlik a lelkünkbe, az életünkbe, mint ez a víz a palackból, hanem láthatatlanul, de annál hatékonyabban. Persze, a kegyelem befogadásához szükségesek az alapfeltételek, amint az Úr Jézus felhívja rá a figyelmet. Azt mondja a szamariai asszonynak, hogy az, akivel csak úgy együtt él, az nem a férje (Jn 4,18). Tehát az igazi együttéléshez ma is szükséges a szentségi házasság. És a keresztség és a bűnbocsánat szentsége kivételével a többi szentség előtt szükséges a szentgyónás, hogy a kegyelem hatékonyan áradjon. De ha ez megvan, akkor a szentség kegyelmének élő vize is árad a lelkünkbe.

3. Az élő víz harmadszor a jótetteken keresztül nyilvánul meg. Mindnyájunk előtt ott áll az Úr Jézus példája, aki egész földi életében csak jót cselekedett. És ott állnak a szavai is. Nem elég mondani, hogy „Uram, Uram”. Hanem teljesíteni kell a mennyei Atya akaratát (Mt 7,21). De nézzük a mai evangéliumban a tanítványokat is. Nemcsak hallgatják egész nap Jézus tanítását, hanem amikor ideje van, elmennek élelemért. Hogy cselekedjenek is, hogy jót is tegyenek, mert szükséges a táplálkozáshoz a kenyér. Mi is élő vízként áraszthatjuk a keresztény jótetteinket, és viszonzásként kegyelmet kapunk Istentől.

A szamariai asszony tanúságtételére az emberek felismerték, hogy Jézus a világ Üdvözítője (Jn 4,42). Ezt a tanúságtételt mi is megkapjuk az evangélium élő vizén keresztül. Sőt, az Egyház kétezer éve ezt árasztja felénk. Fogadjuk így az evangélium, a szentségek, a jótettek élő vizét, és álljunk be ebbe a folyamatos, kétezer éves tanúságtételbe!

  

Inaszakadt vasárnapja

B. A nagy kérdés
1. Testi gyógyulás
2. Lelki gyógyulás
3. Jézus mindig többet ad
B. Vegyük észre!

A húsvét utáni negyedik vasárnapnap evangéliumában egy nagy kérdés hangzik el. Jézus teszi fel az inaszakadt embernek, aki már harmincnyolc esztendeje szenved a betegségében, bénaságában: „Akarsz-e meggyógyulni?” (Jn 5,6). Szinte érthetetlennek tarthatjuk ezt a kérdést. Hát hogyne akarna meggyógyulni, ha egyszer naponta ott van a Juh-k

Oldal: Lelki morzsák 2024
RÓKAHEGYI GÖRÖGKATOLIKUS TEMPLOM - © 2008 - 2024 - rokahegyitemplom.hupont.hu

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat