2019. május 13.

Paraklisz 8. 

[Üdvözlégy,] megéghetetlen bokor! Üdvözlégy, egész világra fénylő világosság! 

Az egyik legrégebbi előképet említi a Paraklisz az Istenszülő Szűz Mária vonatkozóan akkor, amikor azzal köszönti, illetve örvendezteti meg őt, hogy „megéghetetlen bokornak” nevezi őt. 

1. A Kivonulás könyvében olvashatjuk a történetet: Mózes meglátta az égő csipkebokrot: „Mikor odanézett, látta, hogy a bokor ég, de nem ég el” (Kiv 3,2). Ekkor kapta a küldetést, hogy szabadítsa ki népét az egyiptomi rabszolgaságból, és ekkor mutatkozott be neki Isten: „én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14). Egyházatyáink a lángoló, de el nem égő csipkebokorban az Istenszülő előképét látták. Liturgikus himnuszunk pedig így fogalmazza ezt meg: „mert valamint a csipkebokor lángolt bár, de nem égett el, úgy te is, mint Szűz szültél, és szűznek maradtál”. Az isteni terv felülmúlja az emberi gondolkodást! Mária szűz és érintetlen maradt a szülése előtt, a szülése alatt és a szülése után – amint az egyik legnagyobb atya, Damaszkuszi Szent János megfogalmazta róla, és ahogy énekeljük is: „megszülvén nekünk a világ Megváltóját… a szülés előtt szűz, a szülésben szűz és a szülés után is szűz voltál”. S az atyák arra buzdítanak, hogy ennek titkát nem kutatni kell, hanem leborulva, hódolni előtte. 

2. Az „egész világra fénylő világosságnak” is nevezzük Máriát. Tudjuk, hogy világosság csak akkor van, ha meggyújtjuk vagy felgyújtjuk a fényt. Legyen szó akár egy gyertyáról, akár egy reflektornak a villanykapcsolójáról. Önmagától nincs világosság. Jézus úgy lehetett a „világ világossága” (Jn 8,12), hogy Máriától sugárzott ki. Mária ajándékozta a világnak az ő egyszülött Fiát, aki tőle vette fel az emberi természetét. Így ragyogja be nekünk Mária az egész teremtett világot. 

3. Milyen jó, hogy mutatja nekünk az utat Mária az ő Fia felé. Az itt látható máriapócsi képen és másolatain is azt látjuk, hogy miközben egyik kezével tartja Jézust, a másikkal őrá mutat. Mert mutatja nekünk, hogy Jézus az „út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), aki nélkül nem juthatunk az üdvösségbe. S milyen jó, hogy nem kell sötétben botorkálnunk, mert „az egész világra fénylő világosság” beragyogja nekünk az utat. Harminc évvel ezelőtt Hollandiában láttam először olyan autópályát, amelyik mellett végig ott voltak a villanyoszlopok, folyton világított a sárga fény. Egy életre megmaradt a látványa. 

Hát így világít nekünk Mária is az üdvösségbe vezető utunkon folyamatosan. 

 

 

2019. május 10.

Paraklisz 7. 

Üdvözlégy, mennynek ajtaja 

A középületeinken (mint ezen a templomon is) kifelé nyíló ajtók vannak. Érthető, mert ha – ne adj’ Isten – tűzvészben vagy riasztásban menekülni kell, úgy könnyebb kinyitni, mint a tömeggel szemben. Ámde, mint a lakásunkon is van, jobb a befelé nyíló ajtó. Mert úgy könnyebb bejutni. Márián keresztül is könnyebb bejutni a mennyek országába. Ezért énekeljük neki a Paraklisz sztihirájá­ban, hogy „Üdvözlégy mennynek ajtaja”. 

1. Amikor Jézus a jó Pásztorról szóló példabeszédet mondja, önmagát nevezi ajtónak (vagy kapunak): „Én vagyok az ajtó. Aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül” (Jn 10,9). Igen, ez teljesen igaz, mert azt is olvassuk az evangéliumban, hogy „nincs más utatok az Atyához, csak énáltalam” (Jn 14,6). Az nem juthat be a mennyek országába, aki tudatosan és szándékosan elutasítja Jézus Krisztust! – Igen ám, de ez az ajtó az Istenszülő Szűz Márián keresztül nyílt meg nekünk. 

2. Így érthető és értelmezhető, hogy Máriát a „mennynek ajtaja”-ként tiszteljük és köszöntjük. Mert áttételesen valóban az! Ő szülte a világra Jézus Krisztust, aki megváltónk lett, aki által üdvösséget nyerünk. Ha Mária nem egyezik bele az isteni akaratba, akkor talán még most is várni kellene arra, hogy megnyíljon a menny kapuja, hogy az üdvösségbe juthassunk. Lehet, hogy még mindig várakoznánk, mint azok az ószövetségi igazak, akiket például a húsvéti ikonunkon is látunk: hogy Jézus a feltámadásában magával húzza, emeli fel, ragadja ki őket az alvilágból. Mária tehát előzetes kaput vagy ajtót jelent ahhoz, hogy üdvösségünk legyen. 

3. Ennek fényében érthető, hogy Ezekiel próféta látomásában, amit az Istenszülő-ünnepek elővecsernyéjének a második ószövetségi olvasmányában olvasunk, Mária az Úr templomának keletre néző ajtaja. Ez az ajtó – a látomás szerint – mindig zárva van, „nem szabad kinyitni, senki sem léphet be rajta, mert az Úr, Izrael Istene vonult át rajta, ezért kell zárva maradnia” (Ez 44,2). A próféta ezzel jelzi az Istenszülő Szűz Mária örök szüzességét, amint a liturgiánkban is énekeljük: „ki az Istent, az Igét sérülés nélkül szülted”. Ezért és így lett számunkra Mária a mennybe vezető ajtó, „a mennyek ajtaja”. 

Amikor a Paraklisz szép gondolataiból – mint egy-egy virágszálból – csokrot készítünk Máriának, jó ezeket is tudni! 

 

 

2019. május 9.

Paraklisz 6. 

Üdvözlégy, ki a titkos szőlőgerezdet sarjaztad! 

Folytatjuk az Istenszülő számára a virágszálak gyűjtését, hogy szép csokorral köszöntsük őt a májusi estéken. És folytatjuk az ő örvendezésre való felszólítását is. Ma egy érdekes kifejezéssel tesszük ezt a sztihira alapján, amely „titkos szőlőgerezdnek” nevezi őt. De a mondat minden egyes szava különleges. 

1. Először is itt van a „titkos” szőlőgerezd. Titkos, titokzatos, misztikus! Az eredeti görög liturgikus szöveg alapján ez utóbbi jelentés a legfontosabb. Nem egyszerűen csak titkos, az ember elől eltitkolt dologról van szó, hanem olyan titokzatosról, ami misztikus, amit hétköznapi gondolkodással nem lehet megérteni. Igen, rámutat, hogy a mi világunk mennyire más, mint az Isten világa! Különösen is sugallja, hogy ha a hit dolgait legalább valamennyire meg akarjuk érteni, ki kell szakadni a megszokott, hétköznapi gondolkodásunkból. 

2. Másodszor itt van az a furcsa szó, hogy „szőlőgerezd”. A gyermekek, a fiatalok nem értik, mit jelent ez a régies szó. Pedig egyszerűen csak „szőlőfürt” a jelentése. Ha jól megfigyeljük, itt nem Máriát jelenti, hanem Jézust, akit ő a világra hozott. Tehát Mária valójában a szőlőtő, amin a szőlőfürt terem. – Érdekes, hogy az evangéliumban Jézus saját magát nevezi szőlőtőnek (Jn 15,5), mert ott a tanítványaival való kapcsolatáról szól. Máriával kapcsolatban viszont ő a „szőlőgerezd”. 

3. Harmadik szavunk ismét furcsa: „sarjaztad”, amivel a hétköznapi beszédben nem szoktunk találkozni. De az értelmét tudjuk. Ahogy a fű kisarjad, ahogy a fák levelei kisarjadnak, úgy sarjadt ki Máriából az ő egyszülött Fia az Isten akaratából. Ezért lehet ő a „legszentebb, legtisztább, legáldottabb”. Kisarjasztotta, felnevelte, megérlelte nekünk a „titkos szőlőgerezdet”, hogy abból az ember szívét felvidámító bor legyen (Zsolt 103,15) – amint naponta imádkozzuk a vecsernye zsoltárában. Vagy még inkább az a bor legyen, ami a Szent Liturgiában az „élet italává” válik. Íme, a „misztikus szőlőgerezd” igazi jelentősége! Márián keresztül valósult meg, hogy örök életünk lehessen, ha „esszük Krisztus testét” és „isszuk az ő vérét” (Jn 6,54), mert ez a vér, ami a kehelyben lévő borból változott át, „kiontatik a bűnök bocsánatára”. 

Így szólítjuk Máriát örvendezésre: aki gondolkodásunkat magasabb szintre emeli, aki az élet borát adó szőlőgerezdet termette meg nekünk, hogy egyszülött Fiában örök éltünk legyen. 

 

 

2019. május 8. 

Paraklisz 5. 

Üdvözlégy, tisztaságos Szűz Mária, Krisztus Királyunknak tisztelendő kormánypálcája! 

Elgondolkodtunk már azon, hogy valójában mit is jelent az, amikor úgy köszöntjük az Istenszülőt, hogy „üdvözlégy”? Gondolom, már meggyökeresedett bennünk az, hogy ez egy köszöntési forma, amint az evangéliumból is halljuk Gábriel arkangyaltól Jézus születésének hírüladásakor: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes” (Lk 1,28). Pedig ez nem egy egyszerű üdvözlet, hanem az eredeti görög szöveg szerint azt jelenti, hogy „örvendj”.

1. Mi is így köszöntjük a sztihirában az Istenszülőt: „Üdvözlégy”, vagyis „Örvendj, tisztaságos Szűz Mária”. Annak tudatában tesszük ezt, hogy ismerjük az agg Simeon jövendölését, hogy a lelkét hét tőr fogja átjárni (Lk 2,35); hogy tudjuk, milyen anyai fájdalmat jelentett neki, amikor látta a kereszten meghalni a Fiát. De azt is tudjuk, hogy nélküle nem lett volna üdvösségünk, vagy legalábbis nem ilyen formában lett volna, ha visszautasítja az Isten szándékát, amit angyal által közvetített. Nem tette, és ezért igazán örvendezhet, és örvendhetünk mi is.

2. Másodszor azt mondjuk róla, hogy ő „Krisztus királyunknak a tisztelendő kormánypálcája”. Krisztus királyunké! Ő valóban „életünk Ura és Uralkodója” – amint a nagyböjti szertartásaink végén imádkozzuk Szír Szent Efrém imádságában. Római katolikus testvéreink példájára a Krisztus király ünnepet is be akarták vezetni a mi egyházunkban is az 1930-as években, ám ez csak részlegesen sikerült. Ennek ellenére is királyunknak tartjuk Jézus Krisztust, életünk legfőbb Urának. Mert nagy bajt vonunk magunkra, ha nem így teszünk.

3. Máriát „kormánypálcának” nevezzük. Vagyis uralkodói jogarnak. De figyeljük csak meg: Krisztus királynak a jogaráról van itt szó! Az uralkodói jogar hatalmi jelkép, sőt olyan kormánypálca, amivel törni, zúzni is lehet (Jel 2,27 vö. Zsolt 2,8). De ugyanakkor hatalmi ékesség, dísz is. Jézusnak az ő édesanyja, Mária az ékessége, a dísze. Nélküle nem született volna a világra! Hát ezért nevezhetjük „tisztelendő kormánypálcának” az Istenszülőt! Még azt is hozzátehetjük, hogy Máriában mutatja fel nekünk Jézus a tökéletes embert, a bűn nélkül valót. Megmutatja az irányt, merrefelé kell haladnunk a földi életben, hogy elérjük végső célunkat.

Így tekintünk a tisztaságos Szűz Máriára, Jézus Krisztusnak, életünk Urának a tisztelendő kormánypálcájára.

 

 

2019. május 7.

Paraklisz 4.

Minden sínylődőnek oltalma és védelme, öregeknek támogatója, magasságbeli Istennek Anyja, tisztaságos Szűz Mária, kérünk, légy rajta, hogy üdvözüljenek a te híveid!

Egyszer nagyon régen, megkérdezték édesanyámtól, hogy a hat gyermeke közül melyik a legkedvesebb neki. Véletlenül voltam fültanúja az esetnek. Hallottam, hogy édesanyám a legnagyobb természetességgel válaszolta: „Mindegyik egyformán kedves nekem, mindegyiket egyformán szeretem”. – Hát ha így van egy földi édesanya, mennyivel inkább így van a mi mennyei édesanyánk!

1. Mária mindenkinek oltalma és védelme, még az öregeknek is támogatója – amint énekeltük a sztihirában. Mivel Jézus Krisztus a végrendeletében mindenkit rábízott a szeretett tanítványban: „Íme, a te fiad!” (Jn 19,26), mindnyájan a gyermekei vagyunk. Másként is lehet fogalmazni: Jézus Krisztus testvérei, „társörökösei” vagyunk (Róm 8,17), akkor pedig közös az édesanyánk is! S milyen jó nekünk, hogy egyformán szeret bennünket! Nemcsak gyermekként, hanem felnőttként is rászorulunk – sőt, felnőttként talán még jobban – az oltalmára, védelmére, öregkori támogatására.

2. Miért tudja ezt nyújtani nekünk Mária? Azért, mert ő Istennek különleges kiválasztottja: „magasságbeli Istennek Anyja”, aki a „tisztaságos Szűz Mária”. A legnagyobb méltóságot kapta azzal, hogy Isten egyszülött Fiának földi édesanyja lehetett. Már az ókeresztény korban megadták neki azt a megtisztelő címet, hogy „Istenszülő”, aztán 432-ben az Efezusi Zsinat hivatalosan is kijelentette róla ezt. Kiválasztott és tisztaságos! Isten is megőrizte őt tisztának, de ő maga is törekedett arra, hogy semmiféle bűn ne szennyezze be a lelkét. És így igazán kedves az Isten előtt, és így igazán hathatós közbenjárónk és segítőnk.

3. Sztihiránk kéréssel zárul: „légy rajta, hogy üdvözüljenek a te híveid”. A legfontosabbat kérjük: az üdvösségünket. Aminél nincs fontosabb a világon. Mert „mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt szenved?” (Mk 8,36). Nem Mária adja meg nekünk az üdvösséget, mert azok kapják meg, „akiknek a mennyei Atya készítette” (Mt 20,23), de hathatós közbenjárásával kieszközölheti számunkra. Ezért kérjük: „légy rajta”, vagyis tegyél érte. Mert mi is teszünk!

Örüljünk annak, hogy Mária egyformán szeret minket, segítségünkre van és segít az üdvösség elérésében.

 

 

2019. május 6.

Paraklisz 3. 

Minden szenvedőnek öröme, üldözöttek pártfogója, szegények táplálója, jövevények vigasza, háborúságban szenvedők menedéke, betegek látogatója

A Sri-Lankán történt szörnyű terrortámadás után sok képet lehetett látni a barbár pusztításról. Egy nagyon feltűnő volt. Az egyik templomban, amit a felrobbantott bomba szinte teljesen elpusztított, a romok között ott állt a talapzatán a Szűzanya szobra. A szilánkok agyonsebesítették, de a helyén maradt. Ott állt rendületlenül. Mint az egyház Anyja, az elpusztításra szánt keresztények édesanyja!

1. Hát nem erről szól a Parakliszunk sztihirájának első sora? Mária „minden szenvedőnek öröme, üldözöttek pártfogója, szegények táplálója”?! – Igen, ő a legnagyobb szenvedés közepette is örömöt tud nyújtani. Kiben bizakodhatna jobban az ember – nemcsak azok a keresztény testvéreink, akiknek ténylegesen az életét fenyegetik a szörnyű terrorcselekmények –, hanem mi is, mert, bizony, kinek nincs jelen valamiféle szenvedés az életében? Az üldözötteket pártfogolja, ha másképp nem, akkor úgy, hogy Fiára mutat, akit, ha el nem hagyunk, az üdvösségbe jutunk. És a legnagyobb szegénységben is megérezhetjük a tápláló szeretetét, amellyel az élet forrásához, Jézushoz vezet bennünket.

2. Az ének további részében azt énekeljük, hogy Mária a „jövevények vigasza” és a „háborúságban szenvedők menedéke”. Igen, az Európát ma elárasztó nagy menekülthullám idején változatlanul azt mondjuk, hogy a legjobb megoldás az, ha otthon segítjük meg őket, hogy ne is kelljen „jövevénnyé” válniuk idegen földön. De a segítséget nem szabad megtagadni tőlük. Mint ahogy a Szűzanya sem teszi, mert „vigaszuk”, és a háborúban „menedékük”. Mária a helyén marad, még a bombaszilánkoktól megtépázottan, megcsúfolva, meggyalázva is, de a helyén marad! Mi is fordulhatunk hozzá lelki háborgásaink idején.

3. Végül „betegek látogatójaként” tiszteljük Máriát. Felkeres bennünket is, hogy enyhületet adjon. Mint a jó édesanya, aki a gyermeke láztól verejtékező homlokát áldó kezével megsimogatja. Ott látjuk ennek gyökerét a most is hallott evangéliumban. Igaz, Erzsébet nem volt beteg, hanem áldott állapotban volt, de Mária felkereste, és „három hónapig nála maradt” (Lk 1,56), hogy segítségére legyen.

Forduljunk hát bizalommal mennyei édesanyánkhoz, aki a szenvedésben is örömöt ad, aki megvigasztal, aki meglátogat bennünket is!

 

 

2019. május 3.

Paraklisz 2. 

Azért mi, sok bűnnel terhelt szolgáid hozzád esedezünk: Magasságbeli Istenünknek Anyja, ments meg minket minden bajunkból, mint a te tisztelőidet!

B. Gyűjtjük a virágszálakat a Szűzanyát köszöntő csokorba. Valakitől egyszer hallottam, hogy egy művirágra azt mondja: „Ez szebb, mint az igazi”. Hát mi nem így vagyunk. Mi olyan virágszálakat akarunk a Szűzanyának adni, amelyek a szívünkből-lelkünkből illatoznak. S hogy ez tudatos is legyen, a sztihirák gondolatait vesszük segítségül.

1. Először azt énekeltük, hogy „sok bűnnel terhelt” szolgák vagyunk. Sajnos, ránk is érvényes a Szentírás szava: „nincs ember, aki ne vétkeznék” (2Krón 6,36). De nem vagyunk magunkra hagyatva: „sietve” elhozhatjuk bűneinket a Szűzanyához, „leborulhatunk előtte bűneinket töredelmesen megbánván”, és ő „nem hagy védtelenül bennünket”, segít a megtisztulásban, az igazi bűnbánatban. Hogy ne legyünk továbbra is „sok bűnnel terhelve”.

2. Másodszor azt kérjük az énekünkben: „ments meg minket minden bajunkból”. Bátran és bizalommal fordulhatunk Máriához. Hiszen ő „Istenünknek Anyja”, vagyis Jézus Krisztusé, de ugyanakkor a miénk is! Emlékezzünk a jézusi végrendeletre, amely a keresztről hangzott el: „Íme, a te fiad! – Íme, a te anyád!” (Jn 19,26-27). Mária a világon a legjobb édesanya, aki a legjobbat akarja a gyermekeinek. Csak rajtunk múlik, milyen nagy bizalommal fordulunk hozzája, és milyen nagy a buzgóságunk az ő szeretetében.

3. Énekünk végén úgy fordulunk az Istenszülőhöz, hogy „az ő tisztelői” vagyunk, s ezért kérhetjük bátran az ő segítségét. Igen, tiszteljük, szeretjük, becsüljük őt – mint a legjobb égi édesanyát! És ez a tisztelet egyidős az egyházzal. Amikor Szent II. János Pál pápa megírta az „Üdvözítőnk édesanyjáról” szóló enciklikáját, pontosan erre utalt, pontosan erre utalt a legelején, a Szentírást idézve: amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte a Fiát, aki asszonytól született” (Gal 4,4). A mennyei Atya földi édesanyát választott az ő egyszülött Fiának. – Ennek tudatában adja meg Máriának az egyház a kimagasló tiszteletet, és ebbe a tiszteletbe kapcsolódunk be mi is, itt és most is.

B. Forduljunk bizalommal „magasságbeli Istenünknek Anyjához”, hogy segítsen igazi bűnbánatot tartva „megtisztulni a bűneinktől”, és hogy mentsen meg minket „minden bajunkból”. Igen, mert a „tisztelői vagyunk” és akarunk lenni!

 

  

2019. május 2.

Paraklisz 1.  

Mindazokért imádkozol, ó, jóságos Szűz Mária, kik hittel menekülnek erős védelmed alá, mert Isten előtt hatalmasabb közbenjárónk nincsen, ki minden bajunkban és szorongatásunkban mentene bennünket.

B. Május estéin a „jóságos Szűz Máriához” imádkozunk a Paraklisszal. Nem őt imádjuk, hanem pártfogását kérjük: továbbítsa imádságainkat az ő szent Fia felé. Rövid beszédekből álló sorozatunkban a sztihirák mondanivalóját tekintjük át.

1. Milyen nagyszerű, hogy Máriának „erős védelme alá” menekülhetünk. Óhatatlanul felmerül itt az első keresztény évezred fordulóján kialakult ünnepünk: az Istenszülő oltalma. Liturgikus szövegeink azt mondják el, amit az ikon megjelenít. Mária kiterjeszti oltalmi leplét az ő keresztény népe fölé. Mindnyájan oda menekülhetünk az ő „erős védelme alá”. Népiesen azt mondják, hogy Mária köntöse, köpenye vagy palástja alatt mindenki menedéket találhat. Az oltalmi ünnep védőlepelről szól, a Paraklisz pedig nem részletezi, hanem egyszerűen erős védelmet említ. A lényeg végül is ez!

2. Azt énekeljük a Parakliszban, hogy „Isten előtt nincs hatalmasabb közbenjárónk”, mint Mária. Természetesen ez az emberekre vonatkozik: az emberek között nincs nagyobb közbenjáró. Az Újszövetség sugalmazott – tehát tévedhetetlen – szava viszont az mondja, hogy „egy a közvetítő Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5). De azt nem szabad elfelejtenünk, hogy Jézus Krisztus egy személyben „tökéletes Isten és tökéletes ember”. Tehát ember is, de ugyanakkor Isten is! Mária viszont „csak” ember. És minthogy Jézusnak valóságos édesanyja lett, így a legszorosabb kapcsolatban állva vele, tényleg ő a leghatalmasabb és leghathatósabb közbenjárónk.

3. Azt énekeljük a Parakliszban, hogy Mária „minden bajunkban és szorongatásunkban” velünk van, megment bennünket. Mivel Jézus végrendelete révén édesanyánk lett Mária – „Íme, a te fiad” (Jn 19,26) – jó anyaként minden szükségünkben segítségünkre van. A Paraklisznak – ami önmagában „könyörgő ájtatosságot” jelent – az alcíme jól megvilágítja ezt: „Énekelhetjük a lélek minden kísértésében és szorongatásában”.

B. Milyen jó, hogy mennyei édesanyánk „imádkozik értünk”! Milyen jó, hogy ő „hatalmas közbenjárónk”! Milyen jó, hogy velünk van „minden bajunkban és szorongatásunkban”! – Ezt élhetjük meg minden alkalommal, amikor a Parakliszunkat imádkozzuk.  

 

  

2019. április 23.

Szent György nagyvértanú

Kitörlődött.

 

 

2019. április 21.

Legyőzte a halált!

B. Örömhírünk
1. Krisztus legyőzte saját halálát
2. A mi halálunkat is
3. Nem semmisítette meg
B. De legyőzte!

Krisztus feltámadt! – Valóban feltámadt! Görög katolikus egyházunkban Húsvétkor nem győzünk betelni ezzel az örömhírrel. Így köszöntjük egymást ilyenkor, és még negyven napon át. Az egész húsvéti időben pedig fő liturgikus énekünk a tropár marad: „Feltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott”. A megénekelt, keresztény hitünk alapját adó ténymegállapításokból vegyük most szemügyre azt, hogy „legyőzte halállal a halált”.

1. Jézus Krisztus legyőzte a saját halálát. Kétségtelen, hisz az, akit szörnyen megkínoztak, akit csúfos és gyalázatos módon keresztre feszítettek, akit aztán az új sziklasírba temettek, még a követ is rápecsételve és „katonák által őriztetve”, harmadnapra mégiscsak feltámadt! Erre alapozódik a hitünk. Ezért vagyunk keresztények. Ezt kaptuk kétezer éves örökségül. Nem „mesterségesen kiagyalt mesékre” (2Pt 1,16) alapozzuk a hitünket, hanem a szem- és fültanúkéra, akik összes érzékszervükkel tapasztalták, hogy az „élet Igéje megjelent” (1Jn 1,1-2), bár éppen a feltámadásnak nem voltak tanúi. Ám Jézus negyven napig „számos csalhatatlan jellel bizonyította be számukra” (ApCsel 1,3), hogy feltámadt, hogy újra él, mert legyőzte a halált. Már csak Tamás apostol teljes meggyőződéssel előtárt „Én Uram és én Istenem” (Jn 20,28) hitvallása kellett a végső bizonyossághoz, miután ő is megtapasztalta, hogy a megkínzott, még a sebhelyeket is magán viselő Jézus újra él, mert legyőzte a halált!

2. Jézus Krisztus a mi halálunkat is legyőzte. Milyen meggyőző erővel írja Szent Pál apostol: „Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül” (Kor 15,20). Mintha csak a húsvéti ikonunk ábrázolását akarná szemünk elé állítani: az alvilág sötétjéből hatalmas lendülettel felszálló Krisztus kézen fogva magával ragadja az előtte elhunyt igazakat. Mint Üdvözítő szállt le oda, „hirdetvén a jó hírt az ott fogva tartott lelkeknek” (1Pt 3,19). Elsőként támadt fel, és mi is beállhatunk a sorba, hogy a mi halálunkat is legyőzze. Így életünk végén valósággá válik a húsvéti kánonunk sora: „tegnap veled temetkeztem el, Krisztus, veled ébredek ma a feltámadóval”.

3. A halál legyőzése nem teljes megsemmisítését jelenti. Ez igaz, mert továbbra is érvényes, hogy mindenkinek meg kell halnia. Ámde a halál fájdalmát legyőzte! A földi életből való távozás Jézus Krisztus halála és feltámadása óta lehet örömteli is. Hiszen ő maga tanítja: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is hal, élni fog” (Jn 11,25). Lehet úgy fogadni a halált, mint ahogy a szerelmes várja a szerelmével való találkozást. Lehet úgy meghalni, ahogy a nagy szentek meghaltak, derűs mosollyal az arcukon. Ezt jelenti a halál legyőzése, eltiprása! Többé már nem félelmetes, mert a feltámadott Úr életében való részesedésre vezet!

Jézus azt az ószövetségi halált győzte le, amiben az elhunyt lelkek még a várakozás állapotában voltak az alvilágban. Nekünk, újszövetségi embereknek már van onnan feltámadás. Örüljünk hát annak, hogy a feltámadt Krisztus „legyőzte a halált”!

 

   

2019. április 19.

Nagypéntek

Kitörlődött. 

 

  

2019. április 18.

Nagycsütörtök

Kitörlődött.

 

   

Sóstóhegy, 2019. április 16.

„Legyetek éberek"

B. Vezérgondolatunk
1. Nem félelemmel, de készen lenni
2. Parancsok megtartásával
3. Kegyelmi élet ápolásával
4. Jó tulajdonságaink gyarapításával
B. Így nyugodtan várjuk az ítéletet 

B. Nagyböjti lelkigyakorlatunkban a vezérgondolatot a felolvasott evangéliumi szakasz adja. Ez segít nekünk felkészülni a Húsvét szent ünnepére. Tegnap négy fügefa segítségével haladtunk nemcsak a Húsvét, hanem utolsó ítélet felé is. Az első fügefával kapcsolatban hallottuk a felszólítást: „Vegyetek példát a fügefáról” (Mt 24,32), arról a fügefáról, amelyiknek a levelei feltartóztathatatlanul kihajtanak, már zöldülnek, mert ez figyelmeztet arra, hogy nekünk is készülnünk kell: az ünnepre is, az utolsó megmérettetésre is. A második fügefa levelei arra hívták fel figyelmünket, hogy a bűn akadályt képez az Isten és az ember között. A harmadik, a kivágatásra ítélt, de mégis megtartott, gondosan körbeásott és megtrágyázott fügefánál Isten megkímélő irgalmasságát és Jézus Krisztus üdvösségünket gondozó tevékenységét láthattuk. Végül a negyedik, elszáradt fügefa annak félelmét vetítette elénk, hogy ha nem hozzuk meg életünk gyümölcsét, mi is a kivágatás, az elítélés sorsára jutunk. – A mai evangélium folytatja az utolsó ítélet gondolatát. Sőt! Teljességében bemutatja azt, miként kerülnek a jobb és a bal oldalra az emberek, mindenki, ahogyan érdemli. Előtte azonban többféle figyelmeztetést ad arra, hogy készülni kell rá. Mindegyikben megjelenik az a felszólítás, ami a ma esti vezérgondolatunkat adja: „Legyetek éberek” (Mt 24,42). – Ez itt és most arra figyelmeztet bennünket, hogy legyünk éberek, mert az ünnep egy pillanat alatt elmúlik, ha nem figyelünk rá, ha nem készülünk fel rá megfelelőképpen. És ugyanúgy, pórul járhatunk, ha nem készülünk fel megfelelőképpen az utolsó ítéletre.

1. „Legyetek éberek” – hallottuk az evangélium első részében. Igen, mert nem tudjuk „sem a napot, sem az órát” (Mt 24,36), mikor érkezik el a vég. Általános vélemény az emberek között, hogy nem szeretnék tudni a haláluk napját. Mert az állandó félelmet, rettegést jelentene: mit nem tettem még meg, mit nem intéztem még el. A mi Urunk nem azt akarja, hogy rettegésben éljünk, hanem azt, hogy „Isten fiainak dicsőséges szabadságában” (Róm 8,7) töltsük napjainkat. De mégsem úgy, olyan bűnös állapotban, mint a Noé előtt élt emberek, akik a vízözönben való elpusztulást érdemelték ki. Ezért kell „ébernek lenni”, és készülni. A nagy szentek lelkületével, akiknek Isten előre megmondta a haláluk idejét, de mégsem féltek, hanem mosollyal az arcukon mentek át a másvilágra. Ha megfelelőképpen felkészülünk, mi is ezt tehetjük, mert halálunkban az Istennel való boldog találkozásra jutunk.

2. „Legyetek éberek” – hallottuk az evangéliumból. A következő rész pedig azt is megmondja, mit kell tennünk, hogy ne kelljen félni az ítéleten. Ha a „hű és okos szolgák” (Mt 24,45) példáját követjük, akkor nincs félnivalónk. Csak az kell hozzá, hogy teljesítsük Urunk parancsait, ne lustálkodjuk el az életünket és ne legyünk durvák másokkal szemben. Összefoglalva: ha szeretetben éljük le az életünket, ahogy Jézus a főparancsban megfogalmazta: „Szeresd Uradat, Istenedet… szeresd embertársadat” (Mk 12,30-31). Jézus biztosan nem gályához kötözött rabszolgát akar csinálni belőlünk. Nem is középkori jobbágyot vagy cselédet. De azt igenis, akarja, hogy szolgáló szeretettel tudjunk a másikkal szemben viselkedni.

3. „Legyetek éberek” – üzeni nekünk Jézus a tíz szűz történetének a végén is, összefoglalásként (Mt 25,13). Hallottuk, hogy öt szűz okos volt, mert tartalék olajat is vitt magával másik öt pedig balga, mert nekik nem volt tartalékuk, és így nem jutottak be a vőlegénnyel a menyegzőre. Szentatyáink szívesen magyarázzák úgy, hogy az olaj az Istentől kapott kegyelmet jelenti. De ezt az ingyenes isteni ajándékot nekünk gondozni és ápolni kell magunkban. Mint ahogyan az okos szüzek tették, akik a vőlegény érkezésekor nemcsak rendbe tudták hozni a lámpásaikat, hanem fel is tudták tölteni olajjal. Legyünk éberek, ne hagyjuk kialudni lelkünk lámpását, a kegyelmi életet! Most is lehetőség van a kegyelemmel való töltekezésre a szentgyónásban, majd a szentáldozásban. Ne hagyjuk ki ezt a lehetőséget! Ez vezet az Urunkkal, menyegzői Vőlegénnyel való találkozásra.

4. „Legyetek éberek” – üzeni nekünk az Úr Jézus a talentumokról szóló részben is. A talentumokról mindenki tudja, hogy az Istentől nekünk ajándékozott jó tulajdonságokat jelenti. Igen ám, de ezt is, éppen úgy, mint a kegyelmet, gyarapítani és gazdagítani kell magunkban. Éberen kell viselkedni ezen a téren is. Nem feltétlenül úgy, mint a tőzsdecápák, akik egy pillanatra sem tudnak megnyugodni, amíg nyitva a hivatal, minden percben figyelik, hová, mennyi pénzt érdemes befektetni. Jézusunk óv bennünket a túlzott aggodalmaskodástól, hiszen tudja a mennyei Atya, hogy mire van szükségünk (Mt 6,32). De azt megkívánja ebben a példabeszédében is, hogy kamatoztassuk a jó tulajdonságainkat. Ha nem váltunk értékesebbé, értelmesebbé, jobbá, és csak a kezdeti egy talentumot tudjuk visszaadni, akkor baj van. Bizony, akkor fenyeget a „külső sötétség” veszélye, ahol „sírás és fogcsikorgatás lesz” (Mt 25,30). – Legyünk hát éberek, legyünk egyre jobbak és értékesebbek: kamatoztassuk az ajándékba kapott jó tulajdonságainkat!

B. Most már tényleg a finisben vagyunk: itt állnak előttünk a szent napok. Szertartásainkon keresztül átélhetjük, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” (Jn 3,16). Átélhetjük azt, hogy megváltó Jézusunk mit vállalt és mit tett „értünk, emberekért, és a mi üdvösségünkért”. Hogyan tudjuk megköszönni neki a mérhetetlen szenvedését és az áldozatát? Ebben is segítséget nyújt nekünk a mai evangéliumon keresztül, amikor az utolsó ítélet kritériumává a jócselekedeteket teszi, és hozzáfűzi: „amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Legyen ez a köszönetünk feléje! Ez méltó felkészülés a Húsvét szent ünnepére, és arra, hogy ne félelemmel és rettegéssel készüljünk az ítéletre. Ámen. 

 

 

Sóstóhegy, 2019. április 15.

„Vegyetek példát a fügefáról”

B. Nagyböjt után a szenvedés hete
1. Figyelmeztet az ítéletre Mt 24,32-35
2. Mert bűnösök vagyunk
3. De az Úr gondoskodik
4. Ha elegendő hitünk van
B. Utolsó hét: szent napok! 

B. Jóságos Istenünk segítségével a nagyböjt végére érkeztünk. Elkezdjük az előttünk álló szent napokat, a nagyhetet, amelynek folyamán átélhetjük üdvtörténetünk legfontosabb eseményeit. Egyházunk nagy segítséget nyújt ebben. Elkísérhetjük a mi megváltó Urunkat az üdvösséget hozó szenvedéseitől a megváltói kereszthalálán keresztül egészen a dicsőséges feltámadásáig. Ennek érdekében lehetőség lesz itt is, és a rókahegyi templomban is részt venni a szent szertartásokon. Egyházunk segítséget nyújt azzal is, hogy a bűnbánatban mindenki megtisztulhasson, elvégezze a húsvéti szentgyónását, hogy méltóképpen fogadja a feltámadott Üdvözítőt a szent ünnepen. Egyházunk segítséget nyújt ezzel a lelkigyakorlattal is, hogy méltóképpen felkészüljünk a húsvét szent ünnepére. – A mai estére a most felolvasott evangéliumnak egyetlen mondatát választottam: „Vegyetek példát a fügefáról” (Mt 24,32). Szinte megbújik a hosszú és sokrétű szövegben. De éppen ezért érdemes odafigyelni rá. Sőt, úgy fogunk odafigyelni rá, hogy három másik fügefát is nézünk a Bibliából; összesen a négyet a számtalan sokból.

1. „Vegyetek példát a fügefáról” (Mt 24,32) – hallottuk a mai meglehetősen hosszú és gazdag tartalmú evangéliumból. Miért kell példát vennünk róla? Ha röviden akarom megfogalmazni, akkor azért, mert készülnünk kell az ítéletre. Amint hallottuk, erről szól az előtte lévő hosszú szöveg. Jézus felvázolja a végítélet előjeleit, ecseteli a figyelmeztetését, hogyan kell készülni rá, és hogyan kell fogadni azt. És ezek után állítja elénk példának a fügefát. Érdekes, hogy éppen egy „zsendülő, leveleit kibontakoztató” fügefáról beszél (Mt 24,32), nem pedig egy elszáradt kóróról vagy egy elhamvadt parázsról. Miért? Talán nem tévedek, ha úgy értelmezem ezt, hogy azért, mert a természet megújulásának nem lehet megállj parancsolni. Most is látjuk, hogy a tavaszi meleg beköszöntével, különösen a kicsi, de jótékony esővel mennyit növekedtek a növényeink. Haladnak a nyár, a beérlelődés felé. Milyen jó lenne, ha a tavaszi megújulás, a füvek, növények, fák növekedése ténylegesen ráirányítaná a figyelmünket arra, hogy ne csak a földi termések beérlelődésére gondoljunk, hanem életünk beérésére is! Mert egyszer – szerencsére nem tudjuk, mikor, de – számot kell adnunk az ítéleten mindarról, amit „gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással” tettünk. És addig is állandóan megújulhatunk a bűnbánatban, megtisztíthatjuk a lelkünket. Most is, ezen a lelkigyakorlaton. Ne hagyja ki, aki teheti!

2. „Vegyetek példát a fügefáról” – üzeni nekünk a Szentírás legeleje. Ott is látunk egy fügefát. Azt, amelyikről az ősszülők, Ádám és Éva leveleket szakítottak, hogy „kötényt csináljanak maguknak” (Ter 3,7). Egyrészt azért volt nagyon hasznos ez a fügefa a leveleivel, mert eltakarta a meztelenségüket, másrészt pedig rádöbbentette őket a bűnös voltukra. Addig, amíg hallgattak teremtő Istenükre, aki jóságában az egész világot nekik ajándékozta, csak egy parancsot adott, hogy ne nyúljanak a fához, nem is volt semmi baj. De amikor elkövették a bűnt, „felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek” (Ter 3,7). Addig egymás előtt is, Isten előtt is teljes természetességgel éltek, nem volt szükség ruhára, nem kellett szégyenkezniük. Amikor viszont megjelent a bűn, az már szégyenérzetet váltott ki bennük egymás iránt is, Isten iránt is. Ilyen a bűn! Beférkőzik az Isten és az ember közé, akadályt képez az ártatlan és szeretetteljes kapcsolatban. Hát erre döbbentek rá ősszüleink, és ezért takarták el a meztelenségüket. És bizony, példát vehetne róluk a mai világ, hogy ne áradna annyira a meztelenség, a pornográfia, ami előbb-utóbb megrontja az emberi kapcsolatokat, amellett, hogy súlyos bűn. Bárcsak takargatnák magukat a fiatalok legalább a jelképes fügefalevelekkel, hogy ne terjedjen annyira a bűn!

3. „Vegyetek példát a fügefáról” – halljuk Jézus üzenetét, és megjelenik szemünk előtt egy harmadik fügefa. Az, amelyik az isteni irgalmasságot bizonyítja. Jézus példabeszédet mondott róla (Lk 13,6-9). Már három éve nem akart termést hozni, és a gazdája arra szánta magát, hogy kivágatja. De az intézője megkérte: „Uram, hagyd meg még egy évig! Körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre” (Lk 13,8-9). Azt már nem tudjuk, mennyi termést hozott a következő évben, de elkerülte a kivágatást. Bizony, mi is kivágatást érdemlünk a mi Istenünktől, mert – sajnos – nem hozzuk meg azt a termést, amire ő számít, amire ő teremtett bennünket. De a mi „intézőnk”, maga az Úr Jézus nem engedi. Gondoskodik rólunk, körülvesz minket, pátyolgat bennünket, hogy mégiscsak teremjük meg a gyümölcsünket. Az előttünk álló szent napokban átélhetjük, hogy szerető gondoskodásában elvállalt értünk minden szenvedést, hogy megszerezze nekünk a mennyei Atya bocsánatát. Micsoda hálával tartozunk neki nemcsak itt és most, hanem életünk minden pillanatában! Kezdjük el, vigyünk haza egy kicsivel több jóságot és szeretetet. Imádkozzunk egy kevéssel többet, akarjunk egy picit buzgóbbak és vallásosak lenni. És még így sem tudjuk igazán meghálálni Jézusunk jóságát! Érvényes a zsoltáros szava: „Mit adhatok vissza az Úrnak mindazokért, miket ő nekem adott?” (Zsolt 115,12).

4. „Vegyetek példát a fügefáról”. – Egy negyedik fügefa nem lehet vonzó számunkra, mert elszáradt (Mk 11,20). Jézus a betániai út mentén gyümölcsöt keresett rajta, és amikor nem talált rajta, akkor azt mondta: „Soha senki ne egyen rólad gyümölcsöt” (Mk 11,14). Érdekes, hogy ez a mondás úgy terjedt el, hogy Jézus megátkozta a fügefát. Pedig szó sincs erről, mert Márk evangéliumának eredeti görög szövege úgy szól, hogy „azt mondta neki”. Tehát Jézus nem átkozódott! Csak Péter nevezi ezt átoknak (Mk 11,21). Mindenesetre, éppen azzal, hogy ez a fügefa nem hozott termést, és ezért az Úr Jézus ítéletét vonta magára, hogy ne teremjen rajta soha többé gyümölcs, figyelmeztető példát ad nekünk. Tehát mégiscsak példát vehetünk róla! A másik irányban. Ha nem hozzuk meg keresztény életünk gyümölcsét, akkor számunkra sincs kegyelem. Ennek alapja pedig a hit. Mert a történet másik részében Jézus a hit erősségére tanítja az apostolait. Olyan hitre, ami a hegyeket képes megmozgatni. Olyan hitre, ami az imádságban kértek teljesítésének a biztos alapját képezi.

B. Vegyünk példát a fügefáról! Mind a négyről, amikről szó volt. Az első fügefáról úgy vehetünk példát, hogy készülünk az ítéletre, ami egyszer biztosan elérkezik. A másodikról úgy, hogy felismerjük azt a rossz állapotot, amit a bűn okoz az életünkben, és bocsánatot kérünk Istentől. A harmadikkal kapcsolatban idézzük fel magunkban, hogy mennyi gondoskodást kapunk a mi jóságos Istenünktől és az Úr Jézustól. A negyedik fügefa pedig az elszáradásával irányítsa rá a figyelmünket arra, hogy mennyire fontosak keresztény életünk jócselekedetei, mert ha nincsenek, mi is kiszáradásra leszünk ítélve. A lelkigyakorlat segítsen mindenkit egy kissé a lelki felfrissülésben! És segítsen a ránk következő szent napokat buzgó lélekkel átélni, hogy az értünk szenvedő és értünk az életét is feláldozó Úr Jézusnak legalább valami köszönetet tudjunk mondani! Ámen.

 

 

2019. április 7.

Az elsőség

B. Mindenki első akar lenni
1. Jézusnál nincs protekció
2. Jézus részletes tanítást ad
3. Jézus életével bizonyítja
B. Értsük meg végre! 

A kispostára kellett mennem levelet feladni. Sokan voltak, egy pillanatra félrenéztem, és máris befurakodott elém valaki a sorba. A kerékpárúton jöttem hazafelé, és két fiú nem bírt magával, amíg mindenáron meg nem előztek. Reggel a buszmegállóban láttam, hogyan tolakodnak az emberek, hogy elsők legyenek, akik felférnek a buszra. És még mondhatnék néhány dolgot. – Mindenki első akar lenni! Ami nem is lenne baj, ha annak szellemében tennék, amit a mai evangéliumból hallottunk: „Ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10,44). S hogy nem a levegőbe beszél Jézus, amikor ezt mondja, a saját példáját mutatja be igazolásként: „az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon” (Mk 10,45).

1. Elsőként azt látjuk a történetből, hogy Jézusnál nincs protekció. Jakab és János elsőségre törekedtek, csak – úgy tűnik – nem jó módon. Jót akartak, sőt, a legjobbat: az üdvösségüket, Jézushoz dörgölőzve. De Ő megmagyarázta nekik, hogy saját erőfeszítés nélkül ez nem megy. Sőt, egészen a maga szenvedését állította eléjük mércének a szenvedés kelyhének kiivásával. Nagycsütörtök éjszakáján – amit nemsokára mi magunk is átélhetünk a templomi szertartásban – ki tudta mondani: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te” (Mt 26,39). Bizony, nem a protekció, hanem a szenvedés révén jutunk előre, emelkedhetünk a magasba. Már az ókori pogány gondolkodók megfogalmazták ezt: „Sub pondere crescit palma”, vagyis „Teher alatt nő a pálma”.

2. Másodszor az látjuk, hogy Jézus részletesen elmondja a tanítványoknak, akik megnehezteltek Jakabra és Jánosra, hogy ők ne így törekedjenek az elsőségre! Nekik sem azt mondja, hogy ez nem jó dolog. De megmagyarázza, hogy úgy lehet naggyá az ember, ha tud kicsi lenni. Kifordítja a helyzetet, ami nem szokatlan tőle, mert már ezt tette a boldogságmondásoknál is (Mt 5,3-12). Boldognak nevezte a szegényeket, a sírókat, az üldözést szenvedőket és így tovább. Miért? Mert jutalmukat a mennyben kapják: az tud a mennyben nagy lenni, aki a földön kicsivé válik. Mint a bűnbánó vámos, aki a föld felé görnyedve, nem pedig fennhéjázóan fordult az Úrhoz: „Légy irgalmas, hozzám, bűnöshöz” (Lk 18,13). Kicsivé válni! Jézus tanításában ez azt jelenti, hogy a másik ember szolgálatára lenni. Nemcsak a saját érdekemet tekinteni: akár úgy is, hogy nem furakszom előre a sorban, vagy éppen a közlekedésben tudok udvarias lenni. Meg lehet és meg kell találni a módját, hogyan teljesíthetem Jézusnak ezt a tanítását: „Aki nagy akar lenni, legyen kicsi, vagyis egészen a szolgaságig kicsi” (Mk 10,43).

3. Harmadik szempontként azt látjuk, hogy Jézus nemcsak beszél, hanem a tanítását az életével is bizonyítja. Ő azért jött a világba, hogy „szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45). Egész földi élete szolgálatban, az emberiség üdvösségének szolgálatában telt. A keresztfán pedig odaadta az életét „a világ életéért és üdvösségéért”. Nemsokára, nagypénteken, át fogjuk, a kereszten ténylegesen odaadta az életét, feláldozta „értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért” Milyen kicsivé tették őt a gyalázatos kínzásokkal – amiket Ő önként vállalt –, a rabszolga módon való keresztre feszítéssel! De így lett naggyá, így magasztaltatott fel! – Hát ezért kell követnünk Őt!

Jézus már harmadszor jövendöli meg szenvedéseit a mai evangéliumi szakasznak az elején (Mk 10,33-34). A tanítványok nehezen fogják fel, hogy ő vállalja a kicsúfolást, leköpdösést és megostoroztatást. Pedig hozzáfűzi azt a bíztató reménységet is – ami számunkra már biztos tudat –, hogy harmadnapra feltámad (Mk 10,33). Mi ennek tudatában ne legyünk restek, és vállaljuk azt, hogy nem törekszünk mindenben elsőségre, hanem csak arra, hogy a feltámadott Krisztus életében részesedhessünk, aki egyrészt tanított legnagyobb alázatra, a szolgaságra is, másrészt pedig példát is adott rá! Ámen.

 

 

2019. március 31.

A megszállott gyermek meggyógyítása

B. A hit fontossága
1. Isten ajándéka
2. Gyarapítanunk kell
3. Számíthatunk Jézus segítségére
B. A hit az örök életbe vezet 

B. Mindannyian tudjuk, mennyire fontos életünkben a hit. Tudjuk, mert különben itt sem lennénk. Olyan egyszerű a hit, hogy a legkisebb gyermek is képes rá, de esetleg a legnagyobb tudós is küszködik vele az életében, sőt, még egyes a szentek is átélték a kétségek éjszakáját. A legnagyobb kincsként őrizhetjük ezt a „cserépedényben lévő kincsünket” (2Kor 4,7), de nem úgy, mint az az ember, aki az egy megkapott talentumát elásta, és csak azt adta vissza az urának (Mt 25,25). Igenis, gazdagítani, gyarapítani kell magunkban, mint ahogy a mai evangéliumból hallottuk az édesapától, aki végső kétségbeesésében fordult Jézushoz: „Hiszek, Uram! Segíts az én hitetlenségemen!” (Mk 9,24).

1. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy az hit Isten ajándéka. És ezt mindenkinek megadja. Annak a hatalmas tömegnek is megadta Jézus, amely ott tolongott a tanítványai körül. Igen, ő pontosan úgy viselkedik, mint amiről a magvető példabeszédét mondta. Nem spórol: szórja a magot, hinti az igét (Mt 13,3). És hozzátehetjük hitünk tanításának összefoglalása, a dogmatika alapján, hogy ugyanígy megadja mindenkinek a hit kegyelmét! Ez nem kétséges, mert mindenkinek lelke mélyén ott van a hit csírája, csak az a kérdés, mi lesz belőle. És ez, innentől kezdve, már a mi felelősségünk!

2. Ez az édesapa mindannyiunk nevében fordult Jézushoz: „Hiszek, Uram! Segíts az én hitetlenségemen!” (Mk 9,24). Ha nem „a hitetlen nemzedék” (Mk 9,19) számát akarjuk gyarapítani – amint Jézus korholóan fordult a tömeghez –, akkor jó úton járunk. Gondoljuk csak meg: ebben „a hitetlen és romlott nemzedékben” (Mt 17,17), a mai világunkban minden korábbinál több lehetőség van a hitünk növelésére. Ma már korlátlanul lehet Bibliát vásárolni, lehet vallásos könyvekhez hozzájutni, lehet keresztény szellemű adásokat nézni, hallgatni, még az internetről is letölteni. Sőt, nemcsak a gyermekeknek, hanem a fiataloknak és a felnőtteknek is van hittanóra. Igen, az Úristen kegyelmén túl, amit az imádságon és főleg a szentségeken keresztül érhetünk el, így is növelni kell a hitünket. – De hát végső soron én is ezért vagyok itt, hogy hirdessem az igét, átadjam és növeljem a hitet a hívekben.

3. Hitünk növelésében számíthatunk Jézus segítségére. Hallottuk az evangéliumból. Egyrészt neki isteni hatalma van: „ráparancsolt a tisztátalan lélekre” (Mk 9,25), és az kiment a gyermekből. De figyeljünk csak oda! Jézus még többet is tett: a meggyógyított fiút „felsegítette, s a gyermek talpra állt” (Mk 9,27). Nem kellett többé a földön fetrengenie, habzó szájjal, fogát csikorgatva önmagából kivetkőzni. Felállva visszanyerte az emberi méltóságát. – Én merem állítani, hogy az ember legnagyobb méltósága, hogy van hite, hogy kapcsolatban áll az Istennel. Egyben a legnagyobb értékünk is, mert minden nehézségen és bajon átsegít. A bibliai Jób is azért tudott minden csapást elviselni (gyermekei, jószágai, földje, vagyona elvesztését és megsemmisülését), mert volt hite. Mi is számíthatunk arra, hogy minden körülmények között segítséget kapunk Istentől, ha nem fordulunk el tőle.

B. Jézus nagyon keményen fogalmaz: „aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik” (Mk 16,16). Bizony, óriási veszély fenyegeti a hitetlen embertársainkat, akik teljesen elzárkóznak a Szentlélek megvilágosító kegyelme elől (Mk 3,29), és nem növelik magukban a hitet! De ugyanakkor gondolhatunk Jézus vigasztaló szavaira is: „Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog” (Jn 11,25). Igen, a hitünk vezet minket át az örök életbe. Ebben a bizonyosságban élünk. Mint még a Szovjetunió fennállása idején. Az agitátor hosszasan sorolta, hogy ma már nem érdemes hinni, meg hogy Isten egyáltalán nem is létezik, az egyháznak is nemsokára vége lesz. A tömeg tessék-lássék tapsolt neki. Aztán odaszólították a papot a mikrofonhoz, hogy válaszoljon, cáfolja meg az elhangzottakat. Ő pedig nem tett mást, csak felemelte a keresztjét, és belekiáltotta a mikrofonba: „Feltámadt Krisztus!” És a tömeg eget rengetően harsogta vissza, hogy „Valóban feltámadt!” – Igen, ez a mi hitünk. Ámen!

 

 

 

 

 

Oldal: Lelki morzsák -1
RÓKAHEGYI GÖRÖGKATOLIKUS TEMPLOM - © 2008 - 2024 - rokahegyitemplom.hupont.hu

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat