✠    Pünkösd utáni lelki táplálék    ✠

2025

A lelki táplálék elején álló napi szentírási szakaszok szövege egyesek számára kényelmes volt, másoknak viszont felesleges, mert automatikusan kapják a telefonjukra.
Így visszatérek a korábbi gyakorlatra: csak a szentírási helyeket adom meg, s utána következik a magyarázat.

Pünkösd utáni 17. péntek

Ef 4,17-25a
Mk 12,1-12

Magyarázat

Az Egyház az Isten Országát jelenti számunkra. Jézus azt tanította, hogy nem itt vagy ott kell keresni, mert amint mondta: „Isten Országa köztetek van” (Lk 17,20-21). Ez pedig az Egyházban valósul meg. Ezért nem mindegy, hogy hogyan élünk az Egyházban! A mai szentírási tanításból is szempontokat kapunk ahhoz, hogy hogyan valósíthatjuk ezt meg.

Szent Pál apostol az efezusi híveknek írja, hogy ne úgy éljenek, mint a pogányok; és ez persze ránk is érvényes. Van erkölcsi vezetőnk, maga Jézus Krisztus! Ezért őt kell hallgatni, tőle kell tanulni. S ami még fontosabb: le kell vetni a régi embert, és magunkra ölteni az újat (Ef 4,20). Máshol úgy írja az apostol, amit a kereszteléskor is idézünk, hogy Krisztusba öltözködünk (Gal 3,27). Ha ezt tesszük, akkor vagyunk igazán az Egyház tagjai!

A mai evangéliumi szakasz a gyilkos szőlőművesekről szól. Világos a jelképisége. Maga a szőlőskert az Isten Országa, a szőlősgazda maga a mennyei Atya. A küldöttek az ószövetségi, majd az újszövetségi személyek, aki ezt az Országot hirdetik. Az egyszülött fiú pedig maga az Úr Jézus. Látjuk a viselkedés széles skáláját a gazdától kezdve a szolgákon és a munkásokon át egészen a fiúig. Hát ilyen az Egyház! Találjuk meg benne a helyünket, és lehetőleg azt a helyet, ami megfelel az Isten által támasztott követelménynek!

Ha elfogadjuk, hogy Isten Országa az Egyházban köztünk van – márpedig Jézus tanítása alapján el kell fogadnunk! –, akkor ennek megfelelően kell élnünk is. Nem szabad belenyugodni abba, hogy úgyis meg vagyok keresztelve, és ezáltal Jézushoz tartozom. Egyre jobban kell közelednem hozzá! És ezt leginkább az ő Egyházán keresztül tudom megtenni.

 

Pünkösd utáni 17. csütörtök

Ef 4,14-17
Mk 11,27-33

Magyarázat

Jézus az Egyház feje. Ezt a katekizmusból is megtanult megállapítást megerősíti a Szentírás kinyilatkoztatott tanítása, amit ma Szent Pál apostoltól hallottunk. Mint ismeretes, az Efezusiakhoz írt levele különösen is az Egyházról szól. Több szempontból ad tanítást róla. Már arról is hallottunk, hogy az Egyház test: Jézus Krisztus Titokzatos Teste, aminek ő a feje. Ma ez a téma újra előkerül.

A mai apostoli szakaszban azt írja Szent Pál apostol az efezusiaknak – és nekünk –, hogy Krisztushoz növekedjünk hozzá, „aki a fej” (Ef 4,15). Ha így teszünk és csatlakozunk az Egyház testéhez, akkor növekszünk a szeretetben is. Ezért adja a végső buzdítást az utolsó mondat: ne úgy éljünk, mint a pogányok, akik csak hiúságokon járatják az eszüket. A pogányok ugyanis nem Krisztus szeretetében élnek. Nem is ismerik, nem is tartják meg a parancsát, a szeretet főparancsát., Hát mi ne így éljünk!

Az ószövetségi főpapok és írástudók is felismerték, hogy hatalma van Jézusnak. Meg is kérdezték tőle, honnan kapta (Mk 11,28). Ekkor még nem mondja meg nekik, hogy ő az Isten Fia, mert nem akarja, hogy idő előtt elfogják és kivégezzék. A lényeg, hogy mi tudjuk: Jézus isteni hatalmával működik a világban, azzal tanít, azzal gyógyít, azzal viszi végbe a csodáit. És ezzel a hatalommal hozta létre az Egyházát előbb a tizenkettőből, majd a hetvenkettőből, aztán mindazokból, akik az egész világra szétküldött tanítványai munkálkodása révén csatlakoztak hozzá.

Örüljünk annak, hogy Jézus Krisztus az Egyházunk feje, aki összetartja az egész közösséget! Örüljünk annak, hogy mi is csatlakoztunk hozzá mint Főhöz. De ennyivel ne elégedjünk meg. Naponta tegyünk is azért, hogy az Egyházban egyre aktívabb tagok legyünk. Építsük a szeretetben!

 

Pünkösd utáni 17. kedd

Ef 2,19-3,7
Mk 11,11-23

Magyarázat

Az Egyházunk iránti szeretetre kapunk buzdítást ma is a szentírási tanításból. Szükség is van arra, hogy szeressük az Egyházat. Ugyanis nagyon sokan támadják. Tele vannak a híradások a kereszténységet ért támadásokkal. Nincs még egy olyan vallás, amit annyira üldöznének a világban – ma is! –, mint a kereszténységet. A külsőleg megnyilvánuló üldözés mellett kevesebbet hallunk a szellemi, eszmei üldözésről. Pedig az is van. Folyamatosan. Főleg a liberális világ áramlatában! Nos, szeretnünk kell az Egyházat és védelmezni!

Az Efezusiakhoz írt levelében – amely a leginkább egyházias levél Szent Pál apostoltól – megírja nekünk a mérhetetlenül nagy méltóságunkat: „nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus” (Ef 2,19). Tegnap arról volt szó, hogy Jézus Krisztus a Fő, az Egyház feje, ma ez azzal egészül ki, hogy Ő az alap is. Mindenesetre mi, akik az Ő nevére kereszteltettünk meg és Őt öltöttük magunkra, szorosan hozzá tartozunk. Az Ő tagjai vagyunk, mégpedig az Egyházban. Amit védelmeznünk kell.

A mai evangéliumi szakaszban – az elszárad fügefa mellett – arról hallottunk, hogy Jézus megtisztította a templomot (Mk 11,15). A jeruzsálemi templomról van szó. Ámde már az is az Istenhez való tartozásnak a jele és helyszíne! Amit tisztán kell tartani, mert már előre jelképezi az Egyházat. Amint nem lehetett akárhogyan viselkedni az ószövetségi templomban – bár az nem ugyanolyan volt, mint a mi templomaink, hanem egy egész épület-együttes –, úgy nem viselkedhetünk kényünk-kedvünk szerint a keresztény templomban sem! Mert ez pedig az Egyház jelképe. Jézus igyekszik tisztán tartani az Egyházát, bár ma nem tud korbácsot fonni…

A lényeg, hogy szeressük az Egyházunkat, mert az a köztünk továbbélő Krisztus! Jézus Krisztus Titokzatos Teste! Aminek mi tagjai vagyunk. S nem mindegy, hogy milyen tagjai: élő vagy elsorvadt tagjai, vagy esetleg béna részei. Segítünk-e abban, hogy éljen az Egyházunk? Krisztusra alapozzuk-e keresztény életünket? Persze, ilyenkor mindig felmerül, hogy mi, akik itt vagyunk, igyekszünk ilyenek lenni és így viselkedni. Ámde ne feledjük: mindig haladhatunk előre és még előbbre!

 

Pünkösd utáni 17. hétfő

Ef 1,22-2,3
Mk 10,46b-52

Magyarázat

Mint tudjuk, az Egyház Krisztus Titokzatos Teste. Már régen megtanultuk ezt hittanos tanulmányaink során, de jó felidézni. És ebben segít bennünket a mai apostoli szakasz révén Szent Pál apostol, aki kifejezetten ezt írja: Krisztus a Fő az Egyházban, „mely az ő teste és annak teljessége”. Semmi félremagyarázató dolog nincs tehát! Az Egyház Krisztus Teste! Ennek pedig folyománya, az, hogy ha az Egyháznak tagjai vagyunk, akkor Jézus Krisztusnak is tagjai vagyunk. Milyen felemelő érzés ezt tudni!

Tehát az Egyház Krisztus Teste (Ef 1,22). A testnek pedig tagjai vannak. És ezek vagyunk mi. Szent Pál apostol többször is tanít erről, de az Efezusiakhoz írt levele különösen tele van az Egyházról szóló tanítással. Szent Péter apostol nem a test és a tagok hasonlatát alkalmazza az Egyházra, hanem egy másik képet: az eleven köveket. De mindkettő alapjában ott áll a szervezettség. Az Egyház jól megszervezett közösség, és ha egészséges tagokként élünk benne, akkor valóban építhetjük. Ez a feladatunk.

A mai evangéliumi szakasz a gyógyító Jézus tevékenységét mutatja be: meggyógyította a jerikói vakot. Hitet talált Bartimeusban (Mk 10,52), és ennek folytán árasztotta a kegyelmét. Az Egyházában tovább élő Krisztus ma is ezt teszi: árasztja a kegyelmét. Azonban a gyógyulás nem automatikusan működik. Igaz, hogy a kegyelem ingyenes; az is igaz, hogy az Egyháznak minden ember felé küldetése van, így mindenkifelé sugározza Isten kegyelmét. Ámde az csak ott tud működésbe lépni, ahol befogadó közegre talál; elutasítás esetén nem tud működni.

Mi örülhetünk annak, hogy Krisztus Titokzatos Testének, az Egyháznak tagjai vagyunk. Építhetjük Krisztus Egyházát. De tegyük ezt minél tudatosabban! Ne csak a létszámban jelentsünk egy számot, mivelhogy a keresztségünk óta Krisztus tagjai vagyunk. Az Egyház iránti szeretetünk napról napra növekedhet. És ha így teszünk, akkor a Krisztus iránti szeretetünket növeljük. Mert ne feledjük, hogy az Egyház Krisztus Teste!

 

Pünkösd utáni 16. szombat

1Kor 10,23-28
Mt 24,34-37.42-44

Magyarázat

Milyen jó lenne, ha mindenki meg tudná tartani azt a nagyon ismert és gyakran idézett gondolatot, amit Szent Pál apostol ma üzen nekünk kétezer év távlatából: „Mindent szabad, de nem minden használ” (1Kor 10,23)! Bizony, magunkon kell kezdeni ennek megvalósítását, mert világunk liberális tendenciája ezerrel nyomatja a tanítás első felét: „Mindent szabad” – ámde megfeledkezik a folytatásról: „Nem minden használ”. Legalább mi vegyük tudomásul!

Amikor Szent Pál apostol a korintusi híveknek ír, nagyon is konkrét helyzetben van. Tanítania kell a bálványáldozatok értéktelenségéről, illetve óvnia kell a híveket azoktól. Nem szabad botrányt okozni! Egyrészt azzal nem szabad, hogy visszautasítják a vendégszeretetet. Azt el kell fogadni. De ha nyilvánvaló, hogy bálványáldozatból származik az étel, azt már vissza kell utasítani. Mielőtt ráfognánk az apostolra, hogy kettős mércét alkalmaz, meg kell fontolnunk, hogy nem teszi, mert a lelkiismeretre hivatkozik. Amit nem lehet becsapni. Az úgyis jelzi, hogy „mi nem használ”!

Jézus a mai evangéliumi szakaszban a világ vége elérkezéséről tanít. Ami biztos. Bár a napot és az órát nem tudhatjuk (Mt 24,36). Addig pedig virrasztásra is imádkozásra buzdít. Vagyis arra, hogy legyünk készen, mint az okos szüzek, nem úgy, mint a balgák. – Nos, sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy „szabad” semmibe venni a világ végét is. De vajon „használ-e” nekik ez? Biztos, hogy nem! Mert biztosan elérkezik, és az egyes ember számára már akkor lesz „világ vége”, amikor az utolsót sóhajtja és ezzel befejezi földi életét.

Olyan sokféle biztosítást kötünk: életre, házra, autóra és még ki tudja, mire. Csak egyről feledkeznénk meg? Arról, hogy megkössük az örök életre szóló biztosításunkat? Amit azzal tehetünk meg, hogy meggondoljuk, hogy a szabad akaratunkat, amit ajándékba kaptunk Istentől, úgy használjuk fel, hogy bár mindent szabad, de nem minden használ . Tehát a szentírási mondat második részét is figyelembe vesszük. Tegyünk így a mai napon is!

 

Pünkösd utáni 16. péntek

1Ján 4,12-19
Jn 19,25-27; 21,24-25

Magyarázat

Emberi életünkben a legnagyobb érték a szeretet. Nemcsak azért, mert Szent Pál apostol is említi a híres szeretethimnuszában, hanem azért is, mert nélküle nem lehetne létezni. A mai szentírási tanításban összesen tízszer, pontosan tízszer fordul elő a szeretet szó valamilyen alakja. Nem véletlen ez, hiszen a mai napon emlékezünk Szent János apostol és evangélistára.

Az apostoli szakasz az ő első leveléből való, amelynek csupán a mai részletében kilencszer fordul elő a szeretet szó. A legfontosabb ezek közül, hogy szeretet az Isten, és aki szeretetben él, Istenben él. Íme, ez adja az alapot ahhoz, hogy életünk legnagyobb dolgának, alapjának tartsuk a szeretetet. Főleg akkor, ha a részlet utolsó mondatára összpontosítjuk a figyelmünket: mi csak viszonozni tudjuk az Isten szeretetét, mert ő előbb szeretett minket.

Ennek az isteni szeretetnek a megnyilvánulását láthatjuk Jézus végrendeletében. A kereszten haldokolva fogadott ő mindnyájunkat a testvérévé, amikor azt mondta édesanyjának: „Íme, a te fiad”, illetve a „szeretett tanítványának”, vagyis János apostolnak: „Íme, a te anyád”. Nemcsak testvérévé, hanem édesanyjának gyermekévé is fogadott bennünket! – Ha eddig nem szerettük volna Jézust mint Istenünket, akkor ennek az evangéliumi mondatnak a hallatán el kell kezdenünk. Persze, mi azért nem így vagyunk. De a szeretetben folyton haladhatunk előre, és kell is haladnunk.

Kérjük a „szeretett tanítvány” segítségét, hogy minél jobban meg tudjuk élni, minél teljesebben meg tudjuk valósítani a szeretetet az életünkben. Mégpedig mindkét irányban, a jézusi főparancs szerint. Szeressük Istent, és szeressük embertársainkat. Tegyük úgy, hogy napról napra egy kicsit jobban előbbre tudunk haladni benne!

 

Pünkösd utáni 16. csütörtök

Ef 1,1-9a
Mk 7,24-30

Magyarázat

Jézus Krisztus nem maradhat titokban a világ előtt! Akkor sem maradhatott rejtekben, amikor a mai evangéliumi szakasz szerint Tirusz és Szidón környékére ment. Nekünk pedig elmúltak azok az idők, amikor nem volt szabad Jézusról beszélni, a hitet megvallani, és még a „történelmi Jézust” is tagadták hivatalos és áltudományos körökben. Mert a hitetlenséget terjesztették. Ma már hála Istennek, nem itt tartunk. De azért nem tagadhatjuk olykor a hátrányos megkülönböztetést sem.

Tirusz és Szidón, bár nagyon ősi alapítású városok voltak, nem tartoztak a legvallásosabb helyek közé. De Jézus akkor is odament. Mert ott is hirdetni akarta az evangélium örömhírét. Igaz, hogy „nem akarta, hogy tudjanak róla”, amikor betért egy házba. Lehet, hogy pihenni akart egy kicsit. De nem maradhatott titokban! A pogány szírföníciai származású nő „hallott róla”, mint sokan mások is. Ezért a segítségét kérte: gyógyítsa meg a lányát. Még vitatkozásra is képes volt az érdekében. Jézus pedig teljesítette a kérését. És ezután még kevésbé maradhatott titokban!

A mai apostoli szakaszban a Jézusból fakadó láthatatlan, titokban áradó kegyelemről hallottunk. Szent Pál apostol így üdvözli az Efezusban élő híveket, amikor nekik címzi a levelét. Aztán ír az istenfiúság kegyelméről, amit ingyen kapunk Istentől, majd pedig arról, hogy „akaratának jóságos tetszése szerint magasztaljuk dicsőséges kegyelmét”. A kegyelem láthatatlan, felülről jövő isteni segítség! Csak az eredményét láthatjuk-tapasztalhatjuk. És az a helyes, ha felismeve dicsőítjük érte Istent!

Jézus most is munkálkodik közöttünk. Láthatatlanul, nem úgy, mint az evangéliumi időkben, amikor közvetlenül hozzá tudtak fordulni az emberek. Mint az édesanya is a gyermeke érdekében. Láthatatlanul van itt, de felismerhetjük azokból a dolgokból, amiket kegyelmével művel közöttünk. Csak legyen meg hozzá a nyitott szívünk és lelkünk! Itt és most is!

 

Pünkösd utáni 16. szerda

Gal 6,2-10
Mk 7,14-24a

Magyarázat

A szeretet parancsáról hallottunk tegnap tanítást Szent Pál apostoltól a Galatákhoz írt levelének részletéből: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Ma pedig ezt még meg is fejeli az önzetlen szeretetre való buzdítással. Nekünk, embereknek, akik kiemelkedünk az alacsonyabb rendű állatvilágból, fontos az önzetlen szeretetre való törekvés. Az, hogy nemcsak ösztönösen védjük a gyermekeinket vagy hozzátartozóinkat, mint amire sok példát láthatunk az állatok között, hanem mások felé is szeretettel tudunk fordulni.

Amint hallottuk, a mai apostoli szakaszt ezzel kezdi Szent Pál apostol: „Hordozzátok egymás terhét”. Igen, ezt csak mi, emberek tudjuk megtenni. Az önzetlen szeretettel. De nem egyszerű ezt megvalósítani, mert inkább az önzés felé fordulunk, s le kell győzni önmagunkat, hogy érdek nélkül tudjunk az embertársunk felé is szeretetet nyilvánítani. Nos, éppen ezért figyelmeztet is az apostol a következő mondataiban. Figyeljünk oda, és ne csak a saját terhünket hordozzuk! Hozzá lehet fűzni, hogy nem is tudjuk, milyen nagy segítségére lehetünk másoknak az önzetlenségünkkel.

Jézus a mai evangéliumi szakaszban nem tanít kifejezetten erről, de az evangélium egészének örömhírében fel lehet fedezni. Most is, amikor az emberből kiáradó bűnökről szól – mert valójában ezek teszik tisztátalanná az embert –, kimondatlanul is tanít az önzetlen szeretetről. Mert ha mások felé a belőlünk kiáradó rosszaságot visszük, akkor hol jelenik meg a szeretet? Nos, éppen ezért kell odafigyelnünk. Akkor is, ha mi azt gondoljuk, hogy nem ilyenek vagyunk, nem bántunk másokat. A rossz szó és a rossz példa, bizony, bánt és sért másokat! Nem beszélve arról, könnyedséget nyújt nekik is a bűnre.

Az önzetlen szeretetet Jézus tanításának középpontjában találjuk. Ő hirdette, tanította, parancsolta, és mindenekfölött élte a szeretetet. Egészen az ellenségszeretet abszurditásáig. Tanította és vállalta! Akkor is, ha tudta, hogy kínszenvedés, kereszt és halál várja érte. Buzdít bennünket is. Mint ahogyan Szent Pál is: hordozzuk egymás terhét, tudjunk az egoista mivoltunkból kiemelkedni, tudjunk altruisták lenni!

 

Pünkösd utáni 16. kedd

Gal 5,11-21
Mk 7,5-16

Magyarázat

A mai evangéliumi szakaszban Jézus a helyes istentiszteletre irányítja a figyelmünket: ne csak ajkainkkal tiszteljük a mi Istenünket, hanem teljes szívünkkel. Ehhez idézi Izajás prófétát, aki már az ószövetségi népet ugyanerre figyelmeztette. Igen, örök problémát jelent az embernek – és bizonyára nekünk is –, hogy teljes elmélyültséggel tudjunk imádkozni, részt venni a szertartásokon, akár ezen a Szent Liturgián is.

Szent Pál apostol a Galatákhoz írt levelében még mindig a törvénnyel foglalkozik, hogy az mennyire szolgálja az üdvösséget. Ma hallottuk tőle az evangéliumi örökérvényű szabályt: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Ha erre odafigyelünk (és bárcsak meg tudnánk tartani minden élethelyzetben, minden pillanatban!), akkor megérthetjük azt is, hogy ő hogyan értelmezi a test és lélek kettősségét. Nem szabad dualizmusba esni: megvetni a testet a lélek kárára. Mert Istenünk előtt mindkettő értékes! Jézus Krisztus pedig magára vette a mi emberi testünket! Viszont éppen ez a tény is figyelmeztet, hogy minél inkább tartózkodjunk a test bűneitől.

Az evangélium pedig tényleg arra tanít bennünket, hogy bensőséges legyen az Isten iránti tiszteletünk. Nem a saját elgondolásunk szerint kell hozzája közeledni, mert akkor csak tálak és korsók kívülről történő mosogatása lesz belőle. Meg az Istennek szánt áldozatunk félreértelmezése. Mi az Egyházunkban és rajta keresztül világos eligazítást kapunk, hogy bensőségesen, szívünkkel forduljunk Isten felé. Persze, azt sem tagadva, hogy éppen az Egyház előírását és liturgikus gyakorlatát megtartva kell ezt tennünk.

A jézusi főparancs idézésével lehet mindezt összefoglalni: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből”. Szív, lélek, erő. A teljes ember! Értelem, érzelem, akarat! Ha figyelünk rá, akkor helyes lesz az Isten iránti tiszteletünk. Nem beszélve arról, hogy a másik felével is ugyanezt tesszük, mert a felebarát szeretetén keresztül is az Isten iránti szeretetünket és tiszteletünket fejezzük ki.

 

Pünkösd utáni 16. hétfő

Gal 4,28-5,10
Mk 6,54-7,8

Magyarázat

A mai evangéliumi szakasz azzal kezdődik, hogy Genezáret földjének lakói azonnal felismerték Jézust, amint kilépett a bárkából. Felismerték! Milyen jó lenne, ha ma is mindenki felismerné! Mi örülhetünk annak, hogy már régen felismertük. Örülhetünk annak, hogy kapcsolatban lehetünk vele, amikor meghallgatjuk az igéjét, illetve akkor, amikor részesedünk a szentségben. Nagyon fontos tehát a felismerés.

Szent Pál apostol arról tanít a mai apostoli szakaszban, hogy nem a törvényben – főleg nem az ószövetségi törvényben és annak megtartásában – kell keresni a megigazulást, hanem Isten kegyelmében, amit a Lélek által kapunk meg. Igen ám, de ezt fel kell ismernünk! Mert az Ószövetség idejében azt hitték, hogy a Törvény megtartása üdvözít. Ma sokan „önmegváltásra” szavaznak. Arra, hogy ők tudják, hogy hogyan lehet üdvözülni. Nem kell hozzá előírás, nem kell semmi olyan dolog, amit be kellene tartani! Hát igen, ez a liberalizmus szelleme, ami teljesen helytelen!

Nos, éppen ezért fontos Jézus felismerése. Mint ahogy Genezáret lakóinak is fontos volt. Mert a megváltást hozta számukra. Persze, az evangéliumi szakasz folytatódik, és ott arról hallunk, hogy a farizeusok nem így viselkedtek. Ők nem fogták fel a Jézusban közéjük érkezett üdvösséget. Hanem ellene támadtak: micsoda dolog az, hogy mosdatlan kézzel eszik?! Nem tartja be a törvényt?! (Persze, nem arra kell gondolni, hogy koszos kézzel látott volna neki Jézus az étkezésnek! Rituális mosakodásról volt szó, ahogy az evangélista meg is magyarázza.) A lényeg, hogy voltak, akik felismerték Jézust, de voltak olyanok is, akik nem.

Mintha csak a mai világot vetítené elénk az evangélium! Ugyanez a helyzet a mai világban is. Sokan vannak – és vagyunk –, akik felismerjük Jézust, de sokan vannak olyanok is, akik nem ismerik fel, és nem ismerik el. Mit tudunk tenni? Mi még elkötelezettebben tesszük a dolgunkat, persze nem büszkélkedve, de hitvalló módon, és imádkozunk azokért, akik még nem tértek Jézushoz.

 

Pünkösd utáni 15. péntek

Gal 4,8-21
Mk 6,45-53

Magyarázat

Történelmünk folyamán mindig voltak olyanok, akik elfogadták Jézus személyét és tanítását, de voltak és vannak olyanok is, akik elutasították és elutasítják. Persze, mi az előzőekhez tartozunk: nekünk Jézus Krisztus a személyes Megváltónk, akit követünk és követni akarunk mindig és mindenhol.

A mai apostoli szakaszban is jelen van ez a kettősség. Szent Pál apostol megdorgálja a Galáciában élő híveket. Azt írja nekik, hogyan lehet, hogy bár megismerték Istent – mi tudjuk, hogy az igaz Istent – most elfordulnak tőle, és ismét az „erőtlen és szegényes elemekhez” akarnak fordulni. Saját példáját állítja eléjük, hogy ne tegyék ezt. Amikor köztük volt, akkor is tanulhattak tőle, amikor nincs ott, de levelet ír nekik, akkor is követhetik őt a buzgóságban, az Isten melletti elköteleződésben. Hogy ne a világi elemeknek szolgáljanak.

A mai evangéliumi szakasz hasonló helyzetet tár elénk. Jézus elvégezte a kenyérszaporítás csodáját és a tanítványait pihenésre küldi. Miután tengerre szálltak, és jöttek a nagy hullámok – mondhatnánk: az élet viharának hullámai –, úgy érzik, hogy magukra maradtak, nincs velük Jézus. Pedig Ő ott van! El is indul feléjük a tenger felszínén. Őrá nem érvényes az élet vihara! S milyen érdekes, hogy a tanítványok nem ismerik fel! Őt, aki pár órával előtte a kenyérszaporítást végezte, s ők vele együtt tevékenykedtek. Az igaz, hogy nem utasítják el formálisan, de nem ismerik fel! De Jézus beszáll a bárkába, és így minden rendbejön!

Mi is lehetünk hasonló helyzetben. Bár tudjuk, hogy Jézus nem hagy el bennünket, az élet viharaiban – vagy mint a galaták: a más eszmeiség közepette – nem vesszük észre. Pedig velünk van! Sőt, azt mondhatjuk, hogy olyankor még inkább velünk van! Minél inkább rászorulunk, annál inkább! Csak észre kell vennünk.

 

Pünkösd utáni 15. csütörtök

Gal 3,23-4,5
Mk 6,30-45

Magyarázat

A mai szentírási tanításban a gondoskodás témája tűnik szembe. Szükségünk van emberi gondoskodásra az életünk első pillanatától kezdve, és úgy jó, ha az életünk utolsó pillanatáig számíthatunk erre. Az emberi gondoskodáson túl azonban fontos a magasabb szintű is. Az, amelyik a lelki éltre vonatkozik, és a lelki gyarapodást mozdítja elő.

Szent Pál apostol így a tanít a Galatákhoz írt levelének mai részletében! Megírja, hogy az ószövetségi Törvény „nevelőnk volt Krisztusra”. Igen, Isten gondoskodott a választott népéről, hogy hordozza az isteni ígéret örökségét. Amikor pedig „elékezett az idők teljessége”, egy másfajta gondoskodást adott: az ő egyszülött Fiában, aki asszonytól született. Ő váltott ki a törvény alól, hogy fogadott fiúvá tegyen bennünket, és végeredményben megváltást hozzon számunkra.

A mai evangéliumi szakaszban többrétűen látjuk a gondoskodást. Elsősorban Jézus gondoskodását. Észreveszi az apostolai fáradtságát, miután visszatértek hozzá a tanításból. Bárka szállva nyugodt helyre viszi őket, hogy megpihenhessenek. Amikor a tömeg mégis utánuk megy, akkor a sokaság tagjain is segít. Nem is akárhogyan! Megszaporítja számukra a kenyeret, hogy senki ne maradjon éhen. Aztán még folytatódik a gondoskodása, mert nem akarja, hogy a tizenkét kosárnyi maradék elvesszen. Miután ismét jól elfáradtak a tanítványok, újra bárkába szállítja őket, hogy menejenk pihenni.

Azt gondolnánk, hogy ránk nem vonatkozik Jézus gondoskodása? Dehogynem! Csak észre kell vennünk. Lehet, hogy most nem olyan látványosan teszi, mint a kenyérszaporítás előtt és után. De biztos, hogy itt van velünk, amint ígérte, hogy minden nap, a világ végezetéig velünk van. A tanításában, a keresztény jótettekre való buzdításban, a szentségi, kegyelmi életre való meghívással itt van velünk – láthatatlanul. Csak vegyük észre!

 

Pünkösd utáni 15. szerda 

Gal 3,15-22
Mk 6,7-13

Magyarázat

Gyógyítás. Minden szinten fontos az életünkben. Nemcsak testileg. Persze, nagyon fontosnak tartjuk az ilyen egészséget. Sokat azt is mondják, hogy „a legfontosabb” az egészség, pedig a hit még ennél is fontosabb, mert azzal a betegséget is könnyebb elviselni. Nos, nemcsak testileg, hanem lelkileg és szellemileg is fontos az egészség. Az egészséges lelkület. A helyes gondolkodásmód.

Az ószövetségi nép a törvény által gyógyult. Az Istennel való szövetség megpecsételése volt a Mózes által adott, de Istentől szármató tízparancsolat. Már a kihirdetésénél is megjelent, hogy aki elfogadja és megtartja, az Istenhez tartozik, aki pedig nem vállalja, az kívül marad az Istentől való kapcsolaton. Viszont a Vele való kapcsolat egészséges életformát adott. Egészen addig, amíg el nem jött a kinyilatkoztatás teljessége Jézus Krisztusban, és attól fogva rajta keresztül lehet teljesen Istenhez tartozni, és gyógyulást nyerni tőle.

Jézus másképp gyógyít: nem a törvény betűjével. Számtalan módon megtette. A mai evangéliumban pedig azt hallottuk, hogy tanítványait is gyógyítással bízta meg. Lelki és szellemi gyógyítással: az evangélium örömhírének továbbadásával és az ördögök kiűzésével. És ők ezt meg is tették, amint a mai szakasz befejeződik: hirdették a bűnbánatot, ördögöt űztek, és olajjal megkenve sok beteget gyógyítottak meg.

Jézus Krisztus az Egyházán keresztül ma is végzi a gyógyítást. Napról napra adja nekünk a Szentírás tanítását, hogy lelkileg és szellemileg egészségesek legyünk. A szentségekből áradó kegyelmen keresztül pedig nemcsak lelki és szellemi, hanem testi gyógyulást is adhat. Közvetlen formában teszi ezt az Egyházban, mégpedig az apostolok utódain, vagyis a püspökökön és az ő segítőikön, a papokon keresztül.

 

Pünkösd utáni 15. kedd 

Gal 2,21-3,7
Mk 6,1-7

Magyarázat

Keresztény életünket és életmódunkat egy rövid mondatban össze lehet foglalni. Nem más ez, mint „Krisztus követése”. Az Ő követése elsősorban úgy, hogy elfogadjuk a tanítását. Ehhez szorosan hozzátartozik másodikként, hogy nemcsak elfogadjuk, hanem meg is tartjuk, vagyis szerinte élünk. S ez utóbbinak a skálája már igen nagy: az imádkozástól kezdve a templombajáráson át a parancsok megtartásáig és keresztény szeretet és jócselekedetek megéléséig sok minden ide tartozik, még a szentségi élet is.

A mai evangéliumi szakasz kezdete a Krisztus-követést állítja a szemünk elé. Amikor Jézus a hazájába ment, a tanítványai követték. Igen! Mentek vele. Mert tudták, hogy „nála van életnek forrása”. Tudták, hogy érte érdemes mindent elhagyni: családot, megélhetést, ma úgy mondanánk, hogy „biztos egzisztenciát”. Mentek akkor is, amikor azt tapasztalták, hogy mások elutasítják. Mentek akkor is, amikor ennek ellenére Jézus „bejárta a falvakat köröskörül, és tanított”. Mert tudták, hogy érdemes őt követni.

A Galatákhoz írt levelének ma felolvasott részletében is ott rejtőzik a Krisztus-követés gondolata. Szent Pál apostol a szemük elé tárta „a megfeszített Jézus Krisztust”. Akit követni kell, akit érdemes követni. Lejárt ugyanis az ószövetségi törvény ideje! A Törvénynek – bármilyen aprólékos és részletes, a legmesszebbmenőkig történő – betartása nem ad üdvösséget. Kell hozzá a Krisztusba vetett hit. S mint tudjuk, a hittel együtt a keresztény jócselekedetek is. Mint ahogy Ábrahámnak is megvolt a hite, „ami megigazulására szolgált” – de ugyanúgy tudjuk, hogy ehhez járult a cselekedete is. Egész annyira, hogy a hazáját is elhagyta; egészen annyira, hogy a fiát is képes lett volna feláldozni!

Nos, a mi keresztény életformánk sem lehet más, mint Krisztus követése! Mint láttuk, ennek többféle vetülete is van. Nem hiányozhat belőle a két legfontosabb: a hit, amit állandóan növelhetünk magunkban, és nem hiányozhat belőle a keresztény életforma, a jócselekedetek. És még egy nagyon fontos dolog: a szentségi élet! Vagyis az, hogy minél teljesebben kapjuk kés fogadjuk az Isten kegyelmét. Tegyük ma is mindet!

 

Pünkösd utáni 15. hétfő 

Gal 2,11-16
Mk 5,24-34

Magyarázat

Az Egyháznak – többek között – az is jellemzője, hogy „szeretetközösség”. Olyan közösség, amelyben a tagok odafigyelnek egymásra. Abban biztosak lehetünk, hogy Jézus Krisztus mint Fő, az Egyház feje, ténylegesen odafigyel a tagjaira, és ezt leginkább a kegyelem árasztásával teszi. De úgy igazán élő és helyes a közösség, ha mindenki igyekszik a másik segítségére lenni.

A mai apostoli szakaszban ezt a személyes gondoskodást halljuk Szent Pál apostoltól. Nyíltan megírja, hogy szembeszállt Péterrel egy nagyon fontos kérdésben. Ez pedig az volt, hogy hogyan lehet az Egyház tagjává lenni. Fel kell-e előtte venni a zsidó vallást, gyakorlatilag: körül kell-e metélkedni a törvény teljesítése érdekében. Világos, személyre szóló választ ad Szent Pál, Nem szükséges a körülmetélkedés, mert nem a törvény betűje adja az üdvözülést: „a törvény cselekedeteiből egy ember sem igazult meg”.

Jézusnál is személyes gondoskodást tapasztalunk a mai evangéliumi szakaszban. Igaz, hogy nagy sokaság követte, rengetegen tolongtak körülötte. De ő észrevette azt a beteg asszonyt is, aki magára volt hagyatva, azt mondhatjuk, hogy vérfolyásos betegsége miatt ki volt közösítve az emberek közül. Észrevette Jézus, és gondoskodott róla, mert meggyógyította. Hiába mondták a körülötte lévők, hogy óriási a tömeg. Ő akkor is odafigyelt arra az egy személyre, aki hittel fordult hozzá. Ilyen az ő gondoskodása!

Tanulhatunk a mai szentírási tanításból. Amint az Egyház és amint Jézus gondoskodik a tagjairól, a hozzá tartózókról, úgy nekünk is ezt kell tennünk. Tegyük is! Vegyük észre az embertársunkat, különösen akkor, ha valamiben rászorul a segítségünkre: tanításban, mint az apostolok esetében, vagy ténylegesen, mint Jézus esetében. Érezzük és tudatosítsuk magunkban egyre inkább, hogy az Egyház közösségében élünk, ahol egymás segítségére lehetünk.

 

Szeptember 13.

Zsid 3,1-4
Mt 16,13-19

Magyarázat

Ma a jeruzsálemi Feltámadás templomának a fölszentelését ünnepeljük. Erre 335. szeptember 13-án került sor. Még Szent Ilona császárné és a fia, Nagy Konstantin császár építtette. Mivel a világ legszentebb helyén épült: Jézus Krisztus feltámadásának helyén, a „templomok anyjának” is nevezik. Érdekes, hogy a nyugati elnevezése: a Szent Sír-templom. Pedig ugyanarról a szent helyről van szó: ahová Jézust eltemették, és ahonnan feltámadt!

A Zsidókhoz írt levél alapján nem a tényleges építőket, illetve építkezőket kell méltóságban részesíteni, hanem magát Istent. Ugyanis – amint hallottuk – „Minden háznak van ugyanis építője, de Isten az, aki mindent felépített” (Zsid 3,4). Itt pedig olyan építkezésről van szó, ami valóban a világ legszentebb helyét tette örökre emlékezetessé. Működött a Gondviselés. Először azzal, hogy Hadrianus császár pogány templomot emeltetett, s ezzel akarata ellenére is megőrizte a helyet. Aztán pedig azzal, hogy a Szent Kereszt feltalálása után Konstantin császáron keresztül gondoskodott a megőrzésről!

Az ünnepi evangéliumi szakaszban maga az Úr Jézus beszél építkezésről. Jelképesen, de a világ végezetéig érvényesen mondja Péternek, hogy őrá – mint kősziklára – építi az Egyházát (Mt 16,18). Jelképes építkezés, mert nem kőből építi fel az Egyházat, hanem eleven kövekből (1Pét 2,5), vagyis az Egyház minden egyes tagjából. De az alap mégiscsak Péter, a főapostol! Mint tudjuk, a katolikus egyházban a mindenkori pápa – a mai Leó pápa is, aki a 267. – annak a láncszemnek egy-egy tagja, aminek első szeme Szent Péter!

Bár a mai nap nem nagy, nyilvános ünnep az egyházunkban, de emléknap. Emlékezzünk a jeruzsálemi Feltámadás-templomra úgy, hogy az a legszentebb templomunk, mert a világ legszentebb helyén épült. És ha személyesen nem is tudjuk felkeresni, hálás szívvel gondolhatunk rá, s még inkább a mi Üdvözítőnkre, aki ezen a helyen támadt fel, értelmet adva a mi életünknek is.

 

Pünkösd utáni 14. péntek

Gal 2,6-10
Mk 5,21-24; 5,35-6,1

Magyarázat

A Szentírás megfogalmazza az Isten tanítását: „az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok” (Iz 55,8). De Izajás próféta még folytatja: amilyen messze van az ég a földtől, olyan messze vannak a mi gondolataink az Isten gondolataitól és útjai a mi útjainktól. Igen, mert Isten a mindent-tudás, és mindenben, de mindenben a legtöbb. Amit mi emberei gondolatinkkal fel nem tudunk érni.

Szent Pál apostol a Galatákhoz írt levelében arra hívja fel a figyelmet, hogy még az evangélium hirdetése és befogadása sem emberi elhatározáson múlik, mint ahogyan az sem, hogy ki lehet keresztény. Hogy körül kell-e metélkedni előtte, vagy pedig a pogányságból közvetlenül meg lehet-e térni. Isten mindenki üdvösségét akarja, senkit ki nem akar zárni belőle, a pogányokat sem, csak fogadják el az evangéliumot és térjenek hozzá. És ez nem emberi bölcsességen vagy bölcselkedésen múlik!

A mai evangéliumi szakaszból még jobban kiderül, hogy az emberi gondolkodás fel nem ér az Istenéhez, Jézuséhoz. Miután Jairus eléje járul és kéri kislánya meggyógyítását, Jézus nem habozik. Elfogadja a kérést és teljesíti azt. Még akkor is, ha az emberek másként gondolkodnak. Mert hozzák a hírt, hogy a leány már meghalt, nem is kell fárasztani a Mestert. Aztán még súlyosabbá válik a helyzet, miután Jézus mégiscsak elmegy Jairus házába. Kinevetik. Mert ők „tudják”, hogy a leány már meghalt. De Jézus nem törődik az ilyesfajta gondolkodással: segít, meggyógyítja (visszahozza az életbe) a leányt.

De sokszor idézhetnénk ezt a mai tanítást az eszünkbe, amikor nem értünk valamit az életben! Esetleg úgy gondoljuk, hogy nem jól vagy nem helyesen imádkozunk, mert Isten nem teljesíti a kérésünket. Vagy amikor bármiféle rossz ér bennünket, azt gondoljuk, hogy elhagyott az Isten. Pedig nem így van! Ő másként „gondolkodik”, Ő a javunkat akarja, akkor is, ha mi nem érünk fel az Ő gondolkodásmódjához, Aki teljességében látja az életünket, és látja, hogy mi szolgálja legjobban a javunkat.

 

Pünkösd utáni 14. csütörtök

Gal 1,1-3.20-2,5
Mk 5,1-20

Magyarázat

Meg tudunk változni. Jobbak tudunk lenni. Folyamatosan. Még akkor is, ha nem vagyunk rosszak, és mások nem mondanak rossznak bennünket, akkor is tudunk javulni. Minden pillanatunkban jobbá lehetünk. Ehhez kell a mi erőfeszítésünk és kell a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme. A kettő együttmunkálkodásával tudunk igazán eredményt elérni a javulás útján. Éppen erre hívják fel a figyelmet a mai szentírási szakaszok.

A Galatákhoz írt levelének az elején – szokása szerint – Szent Pál kegyelmet kíván a címzettjeinek. A legnagyobb dolog: Isten kegyelme! Ami meg tudja változtatni az embert, mint őt is, persze azzal együtt, hogy ezt ő is akarta. Mert milyen volt megtérése előtt? Őszintén leírja. Tudja, hogy úgy tekintenek rá, mint „Aki egykor üldözött minket, most azt a hitet hirdeti, amelynek egykor a pusztulására tört” – és ezt nem titkolja. De hogy mennyire megváltozott?! Egy pillanatra sem enged az evangélium igazságából, amit hirdet!

A mai evangéliumból arról hallottunk, hogy Jézus meggyógyítja a gadarénusok földjén a tisztátalan lélektől megszállott embert. Szent Márk evangélista leírja, hogy az élete mennyire embertelen és mennyire kínzó volt addig, amíg Jézus ki nem űzte belőle a gonosz lelket. De megváltozott! Mert ő is akarta. Előjött a sírboltból. Jézushoz fordult. És, íme, az emberi erőfeszítés és az isteni kegyelem itt is összejátszott és együttműködött, és meggyógyult az ember! Egészen annyira, hogy már ős is hirdetni kezdte Jézus örömhírét.

A mai szentírási tanítás alapján mélyítsük el annak tudatát, hogy mi is meg tudunk változni. Ha gyökeresen nem is tudunk nagy fordulatot tenni, vagy talán nincs is rá szükségünk, de tudunk még inkább, az eddiginél is jobban Jézushoz fordulni. Kifejezni iránta, hogy jobbak akarunk lenni, és kérni, hogy kegyelmével segítsnen nekünk is!

 

Pünkösd utáni 14. szerda

2Kor 13,3-13
Mk 4,35-41

Magyarázat

A Jézustól származó buzdítást lehet képletesen is értelmezni: „Keljünk át a túlsó partra”. Mert az ember végső célja a túlpart elérése, vagyis az üdvösség elnyerése. Erre törekszünk, és erre kellene törekednie minden embernek. Mert akár akarja, akár nem, de egyszer véget ér a földi élete, és akkor mégiscsak „átkel” a túlsó partra. S nem mindegy, hogy ez hogyan valósul meg.

Amikor Jézus ezt a mondatot mondta, akkor konkrét, tényleges helyzetben volt a tanítványaival. Miután sok példabeszédben tanította őket az Isten Országáról, akkor mondta ezt. Elsődlegesen mindenképpen arra vonatkozott, hogy a tó túlsó partjára keljenek át, a nehéz és fárasztó tanítás után végre térjenek haza. De mivel éppen az Isten Országáról tanított, kézenfekvő, hogy arra is gondoljunk, hogy a földi életet lezáró túlsó partra kell átkelni. Ahol már zavartalanul – és nem a háborgó tenger hullámai között – lehet élvezni a Jézussal való együttlétet. Örökre!

Szent Pál apostol a mai apostoli szakaszban arról a Jézusról szól, akit „bár erőtlenségből megfeszítették, Isten erejéből él”. Tehát arról, aki már a „túlparton” van, és aki odavárja az ő szeretteit. Ezért kell kiállni a próbát, ezért kell könyörögni a tökéletesedésért, ezért kell egyetértően, békességesen élni, és ezért kell egymást is buzdítani a jóra. Így lesz velünk Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek közösséget formáló ereje – amint a liturgiában is említeni szoktuk.

Ez a közösség véglegesen „a túlparton” valósulhat meg. Ezért törekszünk Jézussal együtt lenni már itt, ebben a földi életben is minél teljesebben. Megtesszük úgy, hogy meghallgatjuk, elfogadjuk a tanítását. És igyekszünk életté is váltani! Legyen számunkra ehhez figyelmeztető, hogy át kell kelnünk a „a túlsó partra”!

 

Pünkösd utáni 14. kedd

2Kor 12,20-13,2
Mk 4,24-34

Magyarázat

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire fontos az, hogy odafigyeljünk Szentírás tanítására. Hogy ne csak felületesen, vagy esetleg sehogyan se érintsen meg bennünket. Mert csak akkor tudja az életünket alakítani, hogy odafigyelünk rá, és igyekszünk nemcsak meghallgatni, hanem életté is váltani, ahogy az Úr Jézus kéri tőlünk. Nem véletlen, hogy a Szent Liturgiában is többször elhangzik: „Figyelmezzünk”. Tényleg, komolyan figyeljünk oda!

Jézus pont erre buzdít a mai evangéliumi szakaszban, rögtön a példabeszédeket előtáró mondatai elején: „Figyeljetek arra, amit hallotok”. Kell is, hogy mondja, mert „a szó elszáll”. Lehet „pusztába kiáltott szó” is. De aki odafigyel, abban gyökeret ver, abban megmarad a hatása. Hát pont ezért kéri Jézus, hogy figyeljünk oda rá! A lelki gyarapodásunk érdekében, meg azért, hogy felismerjük Isten Országának, illetve az oda való eljutásnak a fontosságát.

Szent Pál is figyelmeztetést ír a korintusi híveknek. Már harmadszor készül hozzájuk, és figyelmezteti őket az erkölcstelen élet kerülésére. Világos, hogy személyes jelentével is ugyanezt tette. Írásaival, leveleivel szintén. Amikor pedig újra közéjük kíván menni, előreküldi a figyelmeztetését: nehogy erkölcstelenségben találja őket. Igaz, hogy mihozzánk másképp ér el a figyelmeztetése, de íme, mégis eljut: mert hallottuk a Szentírásból a felolvasását!

Figyelmezzünk, figyeljünk Jézus Krisztusra, aki nélkül nincs üdvösségünk! Figyelmezzünk, figyeljünk a Szentírás tanítására, mert benne vannak az életet adó igék! Figyeljünk, figyelmezzünk az Egyházunk tanítására, mert jó édesanyaként – anyaszentegyházként – a javunkat, a legjavunkat akarja!

 

 Pünkösd utáni 13. szombat

1Kor 2,6-9
Mt 22,15-22

Magyarázat

A bölcsesség sokkal többet jelent, mint az okosság vagy értelmesség. Az elmélyült bölcsesség ugyanis életet formál, míg az okosság általában csak a világban való eligazodást segíti. Aki igazán bölcs, az túl tud tekinteni a földi valóságokon és rá tud látni arra is, hogy van az életnek folytatása. Márpedig, ha valaki ezt belátta és meglátta, akkor az életét ennek megfelelően kell irányítania.

Szent Pál apostol éppen az ilyen bölcsességről beszél a Korintusiakhoz írt első levele elején. Nem a világi bölcsességet hirdeti, hanem az Isten szerintit. Mert a világ szerint való bölcsesség nem sokban különbözik az okosságtól, az emberi gondolkodástól. Egészen annyira így van – mint írja –, hogy Jézust a keresztre juttatta a világ szerint való okoskodás.

A mai evangéliumi szakaszból hallottuk, hogy Jézus mennyire bölcs volt. Nem engedte, hogy tőrbecsalják a farizeusok. Átlátott rajtuk. Mert ha azt mondta volna, hogy nem kell adót fizetni, akkor rögtön feljelentették volna. De, hogy bölcsességével azt is megmutassa, hogy ő nem lenne köteles adót fizetni – hiszen ő az Isten Fia –, az adópénzre, illetve a rajta lévő képre hivatkozott. Ha egyszer a császáré az adópénz, mert ő bocsátja ki, hogy gondoskodjon az alattvalóiról, akkor az adót is meg kell fizetni vele!

A bölcsességre hívja fel a figyelmünket a liturgiánk is. A kisbemenetkor a pap felmutatja az evangéliumos könyvet: „Bölcsesség, igazhívők”. Azt mutatja és ábrázolja vele, hogy „Íme, itt van az igazi bölcsesség”! Itt van, Jézus Krisztus tanításában! Az ő  örömhírében! Így kezeljük a bölcsességet, Isten nagy ajándékát!

 

 Pünkösd utáni 13. péntek

2Kor 11,5-21a
Mk 4,1-9

Magyarázat

Jézus Krisztus örömhíre, az evangélium tanítása nem elvont eszmerendszer, mint az egész Szentírásé sem az. Hanem élő valóság: az élő Isten élő igéje minden kor minden embere számára. Így nekünk is az! Tanítani akar bennünket, illetve a tanítás elfogadása által az életünket is formálni akarja. Élő valóságként, amiben mindig lehet „még előbbre” jutni. Ezért nincs megállás a keresztény élet megélésében. A Szentírás pedig táplálékot ad hozzá.

Szent Pál apostol azzal kezdi a mai tanítását a Korintusiakhoz írt második levelében, hogy ő nem kisebb a fő-fő apostoloknál. Nem dicsekvésből, hanem szolgálatként írja. Mert Jézus Krisztus örömhírét viszi Makedóniába, Akhájába, Korintusba, mindenhová. Apostolként teszi, tehát teljes jogosultsággal, ahogyan maga Jézus Krisztus megbízta. Dicsekedni is csak ezzel tud. Mint ahogyan máshol írja, nincs másban dicsekvése mint Jézus Krisztus keresztjében!

A mai evangéliumi szakasz is azzal kezdődik, hogy Jézus tanít. Tanítani kezdett a tengernél, és nagy sokaság gyűlt köréje, úgy, hogy bárkába kellett szállnia. Egyébként a víz jó vezette – s talán még fel is erősítette – a hangját. S milyen szép, hogy az evangélium leírt szavain keresztül hozzánk is eljut. Mint az előzőekben láttuk, nem is akárhogyan, hanem élő módon jut el hozzánk. Mert a példabeszéd alapján nekünk is meg kell keresnünk a helyünket. Egyrészt azzal, hogy mennyire készítjük elő lelkünk talaját az isteni ige befogadására, másrészt pedig azzal, hogy így milyen termést hozunk!

A lényeg: az örömhírnek, az evangélium örömhírének hozzánk való eljutásának nincs akadálya. Ezt a folyamatot egyedül mi akadályozhatjuk. Ámde miért tennénk?! Hiszen mi is elmondhatjuk Péter apostollal Jézus felé: „az örök élet igéi nálad vannak” (Jn 6,68). Igen, be akarjuk fogadni az igét, és életünkkel meg akarjuk valósítani.

 

 Pünkösd utáni 13. csütörtök

 2Kor 10,7-18
Mk 3,28-35

Magyarázat

Létezik a megátalkodottság. Mégpedig a rosszban való megátalkodottság. (Érdekes, hogy a jóval kapcsolatban nem szokták ezt emlegetni, pedig milyen jó lenne, ha a jóban is tudnánk megátalkodni!) Azt jelenti, hogy aki ilyen, az a rossz mellett nemcsak hogy elkötelezi magát, de nem is akar szabadulni, nem is akar jó lenni.

Erről tanít Jézus, amint a mai evangéliumi szakaszból hallottuk. Igaz, hogy minden bűn bocsánatot nyer, de „aki a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot mindörökké, hanem örök ítéletre méltó”. A szentírástudósok szerint itt nem csupán arról van szó, hogy valaki szavaival káromolja Isten Szentlelkét, hanem arról, hanem ellenáll az ő kegyelmének. Tehát annak nincs bocsánat, aki nem is akar bocsánatot kérni. Emberi viszonylatban is gyakran elhangzik ez. Ahhoz valakinek megbocsásson az embertársa, előtte bocsánatot kell kérnie tőle. Így van sokszorosan a jó Istennel: akkor nyerjük el a bocsánatot, bűneink és vétségeink bocsánatát, ha őszinte bűnbánattal kérjük tőle!

A mai apostoli szakaszban kifejezetten és szó szerint nem szerepel sem a megátalkodottság, sem a bocsánatkérés szükségessége. De Szent Pál tanításában és működésében benne van ma is! Építeni akarja a híveket, nem pedig rombolni. Nem fenyegetni akarja őket, hanem a lelki javukat szolgálni. Ezért törekszik személyesen is megjelenni a korintusi hívek előtt. Nem az a fontos, hogy milyen hatékony tud lenni akár a személyes jelenlétekor, akár az írásában, a levelében, hanem az, hogy hatékonyan tudja átadni nekik az evangélium örömhírét.

Fel van adva nekünk is a lecke. Persze, mi azt mondjuk, hogy nem haragszunk meg senkire, legalábbis jelentős mértékben. Meg azt mondjuk, hogy mi tudunk megbocsátani. Ámde a jó Isten felé hogyan viselkedünk? Tudunk-e minden, akár a legkisebb bűnünkért is bocsánatot kérni? Vagy azt mondjuk, hogy ez vagy az nem ilyen lényeges? Ne tegyük! Inkább fogadjuk el a Szentlélek irányítását, hagyjuk, hogy minél több kegyelmet közvetítsen a lelkünkbe!

 

Szeptember 3. 

Zsid 13,17-21
Lk 6,17-23a

Magyarázat

X. Szent Piusz pápára emlékezünk a mai napon. Ő volt az, aki 1912-ben a Cristifideles Graeci (Krisztushívő görögök) kezdetű bullájával megalapította a hajdúdorogi egyházmegyét. Ezzel lezárult az évszázados küzdelem első szakasza, mert a magyar görögkatolikusok magyar egyházmegyét kaptak. Igaz, a magyar liturgikus nyelv csak 1965-ben kapott létjogosultságot, bár erre nem született pápai bulla. Nos, a szent pápa jelmondata az volt, hogy „Mindent megújítani Krisztusban”. Erre buzdít bennünket a Szentírás, és a mai szakaszok tartalmában is benne van.

A Zsidókhoz írt levélben elhangzott a buzdítás: legyünk készen minden jóra, hogy teljesíteni tudjuk Isten akaratát. Majd tovább folytatva: azon munkálkodjunk az Úrral együtt, ami kedves Isten előtt Jézus Krisztus által. Igen, igyekszünk minden jóra készen lenni, és igyekszünk azon munkálkodni, ami kedves Isten előtt. De nemcsak amúgy, langyos keresztények módjára kell ezt tennünk, hanem mindent megújítva Krisztusban – erre kapunk felszólítást a szent pápa jelmondatából.

Szentünk tiszteletére az evangéliumi szakaszban a boldogságokról tanítja a követőit Krisztus. Ott, a Lukács szerinti „sík helyen”, vagy a Máté szerinti „hegyen” mondja el az őszerinte való élet lényegét. Ismerjük a boldogságokat. Nem a földi, nem a világi boldogságot tárják elénk, hanem azt, ami Jézus szerint való. Amit csak akkor tudunk megvalósítani, ha tényleg megújítjuk az életünket Krisztusban. Mert igenis, tudunk boldogok lenni, ha szegények vagyunk, ha éhezünk, ha sírunk, ha üldöznek bennünket. Mert mindezt Jézusért vállaljuk.

Állandó keresztény elköteleződést jelent X. Szent Piusz pápa jelmondata: „Mindent megújítani Krisztusban”. Akkor mondta ezt, amikor a francia forradalom utáni nagy liberalizmus megerősödött az egyházüldözéssel. Akkor, amikor a liberalizmus már erőre kapott. Akkor, amikor a keresztényeknek igazán szüksége volt arra, hogy Krisztushoz, az igazi és tiszta forráshoz forduljanak, és megújuljanak benne. Újítsuk meg mi is az életünket a Krisztus melletti még komolyabb elköteleződéssel! 

 

Pünkösd utáni 13. kedd

2Kor 8,16-9,5
Mk 3,13-21

Magyarázat

A z Egyház élő valóság. Mint nagyon jól tudjuk: a köztünk továbbélő Krisztus. Vagy egy másik megfogalmazás szerint Krisztus Misztikus, Titokzatos Teste. Tehát a feltámadott, megdicsőült Krisztust látjuk, amikor az Egyházat szemléljük. (Nagyon fontos szempont, hogy ezért nem szabad bántani! Még csak azt sem szabad mondani – ami pedig nagyon elterjedt –, hogy „bűnös az Egyház”. Azt nem tagadjuk, hogy vannak bűnös tagjai is, de önmagában szent, mert Krisztus is szent, sőt a Legszentebb! – De erről máskor bővebben.)

Jézus maga választotta ki az Egyház első tagjait, az apostolokat. Mégpedig tizenkettőt! És „tizenkettővé” tette őket. Ez hangsúlyos! Mert nemcsak megalapította az Egyházat, hanem szerkezetet is adott neki. (És íme, a „bűnöst”, az árulót is kiválasztotta Júdás személyében.) Erre a név szerint felsorolt tizenkettőre alapította az Egyházát, persze Péter vezetésével és főnökségével. Az Egyház pedig azóta él. És örökké élni fog, mert a „pokol kapui sem vehetnek erőt rajta”. Bármennyire támadják, megszüntetni nem tudják, legfeljebb korlátozni a működését. No, de hányszor akartak és tettek már ilyet?! Az Egyház él és túlél!

Szent Pál apostoltól is hasonlót hallottunk. Ő is szól a munkatársáról a második korintusi levelében, Tituszról, aki együtt munkálkodik vele az Egyház terjesztésének érdekében. De szól az akhájokról éppúgy, mint a macedónokról, vagy éppen a korintusiakról, akiknek megsegítésére még gyűjtést is szervezett. Mert él az Egyház, és működik! A szervezettség pedig szintén meglátszik ebben a mai apostoli szakaszban is: Pál főapostoloként intézi, szervezi az Egyház működését.

Hála Istennek, hogy ennek az élő Egyháznak lehetünk mi is tagjai. Bennünket is meghívott Jézus. Minket a szüleinkön és családunkon, valamint papjainkon és hitoktatóinkon keresztül. De fontos volt – és még ma is fontos – mások jó példája, ami szintén vonz, hogy érdemes Krisztus követőjének lenni. Érdemes az élő Egyházba bekapcsolódni még jobban, mint eddig tettük!

 

Szeptember 1. 

1Tim 2,1-7
Lk 4,16-22

Magyarázat

A mai napon új évet kezdünk az egyházunkban. Megőriztük azt a hagyományt, ami az iskolákban is létezik ősi időktől fogva, hogy szeptember elsején kezdődik az új év. Újat kezdünk: jobban el akarunk köteleződni a hitünk mellett, Jézus Krisztus mellett, a vallási életünk mellett. Erre kapunk buzdítást a szentírási a szentírási tanításból is.

Jézus újat kezd. Elkezdi nyilvános működését a názáreti zsinagógában. Miután visszatért a pusztából, a negyven napos böjtölése után elkezdi nyilvános működését. Mai, divatos szóval azt mondhatnánk, hogy programbeszédet mond. Izajás prófétát idézve hirdeti meg, hogy azért jött, hogy örömhírt hozzon, hogy gyógyítson, hogy szabadulást hozzon az embereknek. Nekünk is, kétezer év után érvényes mindez!

Az erre a jézusi jóságra való válaszunkat pedig Szent Pál apostol fogalmazza meg a Timóteusnak szóló levelében. Arra kéri az olvasókat, hogy tartsanak könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért. A célt is megírja: azért, hogy békés és csendes életet élhessünk. Isten célja világos: ő azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére.

Amikor új évet kezdünk, érdemes olyan célt kitűzni, amire törekedni akarunk, amit el szeretnénk érni. A vallási életünkben ez különösen is fontos. Próbáljunk meg közelebb kerülni a bennünket végtelenül szerető Istenünkhöz! Találjuk meg annak a módját, hogy valóban meg is tegyük, valamint azt is, hogy ebben ne lankadjunk.

 

Pünkösd utáni 12. szombat

1Kor 1,26-2,5
Mt 20,29-34

Magyarázat

Istennel való kapcsolatunkban nagyon fontos szempont az, hogy könyörgünk hozzá. Persze, fontos az iránta való szeretetünk kifejezése, az ő dicsőítése, a neki való haladás is. Mégis, a liturgiánknak – és bizonyára az egyéni imádságainknak – állandóan jelenlévő gondolata a könyörgés: „Könyörögjünk az Úrhoz” – halljuk számtalan esetben a felszólítást a szertartások folyamán. Igen, mert szükségünk van az ő irgalmára. Ugyanis kisebb-nagyobb mértékben, de bűnösök vagyunk, amitől csak az ő irgalmas szeretetével tudunk szabadulni.

Milyen mélyről fakadó lehetett a jerikói vakok könyörgése! „Könyörülj rajtunk, Uram, Dávid fia” – így kiáltottak Jézushoz. És amikor az emberek rájuk parancsoltak, hogy hallgassanak el, még csak „annál jobban kiáltoztak”. Könyörögtek Jézushoz, hogy nyissa meg a szemüket. Bizonyára már csak abban tudtak reménykedni, hogy az arra menő Jézus segít rajtuk, akiről hallották, hogy milyen sok embert meggyógyított. És, íme, a könyörgésük meghallgatásra talált. Mert mélyről fakadt.

Az apostoli szakasz a bölcsességről tanít. Nem a világ szerint kell bölcsnek lennünk Szent Pál apostol szerint. Ha nem önmagunkkal akarunk dicsekedni, hanem „az Úrban” dicsekszünk, akkor járunk a helyes úton. Mert akkor – az Isten szerinti bölcsességgel társulva – felismerjük, hogy valóban szükségünk van Isten irgalmára, és akkor mi is szívből tudjuk mondani, hogy „könyörülj rajtam”, mint ahogy a gyakran ismételt 50. zsoltárban is imádkozzuk.

Ne tekintsük hát időthúzó felesleges könyörgésnek a visszatérő fohászt: "Könyörögjünk az Úrhoz”, hanem tudjunk rá odafigyelni és tudjunk rá mindig szívből válaszolni: „Uram, irgalmazz”. Mert az Ő irgalmassága nélkül nem tudnánk élni. Egyéni imádságainkban is helyezzük előtérbe ezt a könyörgő gondolatot! Meglátjuk, meglesz a haszna.

 

Pünkösd utáni 12. csütörtök

2Kor 7,1b-10a
Mk 1,29-35

Magyarázat

A Szentírás tanítása nem áll távol tőlünk, nem valami távoli dolog, hanem az életünkhöz szól. Csak egy apró figyelem kell, és észrevesszük, hogy mennyire közvetlen, mennyire személyes, mennyire napi táplálékot nyújtó nekünk q személyesen. Így van ez a ma hallott szentírási szakaszokkal is. Első pillantásra észrevehetjük bennük ezt a személyességet, illetve közvetlenséget.

Szent Pál apostol már másodszor ír a korintusi híveknek. Nagyon személyesen szól benne: „Adjatok helyet nekünk a szívetekben”. És ezt viszonozza is, mert azt is megfogalmazza, „a szívünkben vagytok”. Ezért mer aggodalmairól, megaláztatásáról is szólni. A közvetlenség és személyesség pedig abban csúcsosodik, hogy a megszomorításukról is ír. Persze, világos, hogy azért szomorította meg őket, hogy megtérésüket szolgálja vele. Mert ott áll a legfontosabb mondat is: „az Isten akarata szerinti szomorúság az üdvösségre vezető töredelmet munkálja”.

A személyességet és közvetlenséget tapasztaljuk Jézus részéről is a mai evangéliumi szakaszban. Először is abban, hogy tanítványainak házába ment. El tudjuk képzelni, hogy örülhetett Péter és András a személyes látogatásnak! Mint Lázár, Jézus barátja is, akihez majd gyakrabban betér Jézus. A közvetlenség folytatódik, mert meggyógyította Péter anyósát. Egészen közvetlen módon: „kézen fogva fölsegítette”. Ám nemcsak Péter családjához volt közvetlen Jézus. Mert minden beteget, és gonosz lélektől megszállottat meggyógyított, akit csak odavittek hozzá. Senkit el nem utasított. Pedig már napnyugta után történt.

Mi könnyen észrevesszük, hogy a Szentírás hozzánk szól, hiszen itt és most is hallottuk belőle a mai napra rendelt részleteket. De hogy ne csak a fülünknek szóljon – egyik fülünkön be, a másikon ki –, hanem a szívünkbe is hatoljon, azért tenni is kell. Emlékezzünk csak a Szűzanyára, aki visszagondolt az evangéliumi eseményekre és tanításokra és „szívében forgatta őket”. Hát próbáljuk meg őt követni ebben is! 

 

Pünkösd utáni 12. szerda

2Kor 6,11-16b
Mk 1,23-28

Magyarázat

Jézus Krisztus az Isten Fia, a Megváltó. Ez hitünk alapja. Az őskeresztények is megvallották ezt, mégpedig úgy, hogy az üldöztetésük idején titkos jelként használták a hal ábrázolását. A hal görög elnevezésének a kezdőbetűiből alkották meg ezt a mondatot: „Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó”. S számunkra is ez érvényes, hiszen ezt mondja a Szentírás: „Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk” (ApCsel 4,12).

Figyelemre méltó, hogy még a gonosz lelkek is tudják ezt. Ismerik Jézust. A mai evangéliumban hallottuk, hogy a megszállott emberben lévő ördög így kiált Jézushoz: „Tudom ki vagy: az Isten Szentje”. Ismeri, de gyűlöli, szembeszáll vele. Úgy is, hogy az emberbe bújik bele. Ámde a végtelen tisztasággal nem fér össze a végtelen gonoszság. Ezért is kiáltja Jézusnak: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus?” Valóban, az ősgonosz nem férhet össze a végtelen jósággal és szeretettel!

Szent Pál apostol éppen ezt támasztja alá a mai apostoli szakaszban. Olyan kérdéseket tesz fel, amire tudjuk a választ, amire a mai evangélium is ráirányítja a figyelmünket. Ezt írja: „Miféle kapcsolatban van Krisztus és Beliár? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal?” Ismét azt kell mondani, hogy a Jézusban megnyilvánuló végtelen jóság és szeretet végletesen szemben áll a gonoszsággal, a hitetlenséggel, a bálványozással, az Istentől való elfordulással.

Örülhetünk, hogy mi már régen felismertük azt, hogy Jézus a Megváltónk. Örülhetünk annak, hogy kapcsolatot tarthatunk vele. Örülhetünk annak, hogy a helyes úton akar vezetni bennünket. Örülhetünk annak, hogy belőlünk is kiűzi a gonosz lelket az igaz bűnbánattal és különösen a bűnbocsánat szentségével. Örülhetünk, hogy van Megváltunk, és ennek tudatában vagyunk! 

 

Pünkösd utáni 12. kedd

2Kor 5,15-21
Mk 1,16-22

Magyarázat

Keresztény emberként – mint nagyon jól tudjuk – Krisztust követjük. A nevünk alapján is, mert a keresztény azt jelenti, hogy „krisztusi”. Tehát Őt képviseljük a világban, az emberek előtt. Ezért nem mindegy, hogy hogyan viselkedünk, mert mások esetleg azt szűrhetik le – ha nem vonzó a példánk –, hogy nem is érdemes kereszténynek lenni. Mindenképpen „Krisztus követségében járunk”, ahogy ma halljuk az apostoli szakaszból.

Amikor Szent Pál apostol erről tanít, elsősorban az önzetlenséget hangsúlyozza. Krisztus önzetlenül szenvedett és halt meg értünk: hát Őt kell követnünk. Másodszor pedig a kiengesztelődés fontosságát állítja a szemünk elé. Tudjuk, hogy Krisztus kiengesztelte a mennyei Atyát irányunkban a végtelen értékű áldozatával. Ezért nekünk is ki kell engesztelődnünk Istennel. Mindig megtehetjük az igaz bűnbánatban és különösen a szentgyónásban!

A mai evangéliumi szakasz is a Krisztus-követésről szól. Amikor Jézus meghívja az első tanítványait, azok azonnal követik őt. Habozás nélkül. Otthagyják a kenyérkeresetüket, a hálót, a bárkát, Zebedeus fiai még az apjukat is, hogy Őt követhessék. És bizony ezzel a teljes lemondással mindent vállaltak, a nincstelenséget is. De számukra ez volt a célra és célba vezető út. Mint ahogyan nekünk is. Biztos, hogy kisebb-nagyobb lemondások árán tudjuk vállalni a Krisztus-követést. De ha nem tesszük, nem jutunk célba.

Nem azt kell nézni, hogy ha Krisztust követjük, akkor mindig csak lemaradásban vagyunk hozzá viszonyítva. Nem is csak azt, hogy a bizonyos dolgokról való lemondás nem kényelmes, sőt áldozatokkal jár. Sokkal fontosabb, hogy a közelében a kegyelmet fogadhatjuk tőle. És minél közelebb kerülünk hozzá, annál többre számíthatunk.

 

Augusztus 25.

2Kor 5,10-15
Mt 5,14-19

Magyarázat

Még a múlt rendszer idejében terjedt az a mondás, amit én is többször hallottam, hogy a világosságot nem lehet elrejteni, mert a legkisebb fényforrás is annál jobban világít, minél nagyobb körülötte a sötétség. A hitetlenségbe is így világít bele a hit fénye. A Szentírás is erről tanít. Ma is.

A mai evangéliumi szakasz kifejezetten erről szól. Jézus megmondja, hogy a hegyre épül várost éppúgy nem lehet elrejteni (a mai fényszennyezésben különösen nem), mint a gyertyatartóra tett gyertya fényét. Az evangélium világossága belevilágít az emberi szívekbe és hirdeti annak igazságát. Mégpedig az örök igazságát, mert nem veszhet el belőle a legkisebb betű sem, vagy egy vesszőcske sem. A világ végezetéig érvényben marad, bármennyire is igyekszenek egyesek elrejteni. És jaj azoknak, akik nem fogadják be, vagy éppen ki akarnák oltani, amit egyébként úgysem tudnak megtenni.

Szent Pál apostol ezt támasztja alá. Mindenkinek meg kell jelenni Krisztus ítélőszéke előtt. Hogy mikor, azt nem tudni. De legkésőbb az utolsó ítéletkor. Azért kell megjelennünk, hogy számot adjunk az életünkről: jót vagy rosszat cselekedtük. Befogadtuk-e az evangélium világosságát vagy nem. És ami nagyon fontos: szerinte igyekeztünk-e élni. Mert nem elég meghallgatni az igét, hanem tettekre is kell váltani.

Az evangélium tanítása fényforrásként világít bele az életünkbe. Kioltani nem tudjuk, mert minél nagyobb a hitetlenség sötétsége, annál jobban világít. Igaz, hogy jelképesen véka alá tudjuk rejteni a fényét. De tüstént nekünk szögeződik a kérdés, hogy érdemes-e. Ugye, mi tudjuk a válasz, hogy nem! 

 

Pünkösd utáni 9. szombat

Róm 14,6-9
Mt 15,32-39

Magyarázat

A mai nap szentírási tanítása a Jézus melletti kitartásról szól. Ez a kereszténység lényege kezdettől fogva. Jézus mindenkit magáénak akar tudni. Rajtunk múlik, hogy elfogadjuk-e az ő kezdeményezését és felajánlását. Megtettük és megtesszük. Azért vagyunk itt. De meg is kell újítanunk állandóan. Mert a lelkesedésünk, bizony, megcsappanhat. Ám erőt meríthetünk a szentírási tanításból. 

Szent Pál apostol azt írja a rómaiaknak, hogy akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk. Igen, ez az ő szándéka és akarata. Amit nem változtat meg. Legfeljebb mi változtathatunk rajta, ha ellentmondunk neki. Az apostol még nyomatékosítja is: azért halt meg és azért támadt fel Krisztus, hogy mind az élőknek, mind a holtaknak Ura legyen! Kell nekünk ennél több? Jézus velünk van életünkben és halálunkban! Ha kitartunk mellette.

Mint ahogyan kitartott a nép is mellette. A második kenyérszaporítás előtti szövegben az szerepel, hogy már harmadnapja kitartottak Jézus mellett. Hallgatták az ő tanítását. Milyen nagyszerű lehetett! Olyan nagyszerű, hogy az étkezésről is megfeledkeztek, a testi kenyér helyett elegendő volt számukra a lelki táplálék. De aztán csak megéheztek. És Jézus a kitartásuk jutalmául megsokasította számukra a kenyeret. A lelki táplálék mellé tényleges eledelt, igazi kenyeret is adott nekik. Mégpedig bőségesen, mert ismét sok, hét teli kosárnyi maradék is lett. Jézus ilyen gazdagon jutalmazza a kitartást.

Tanuljunk a szentírási tanításból! Táplálkozzunk belőle. Most a Jézus melletti kitartást tanulhatjuk meg. Érdemes, mert Jézus jutalma annyira gazdag, hogy igazán fel sem foghatjuk. Ha akkor is kitartunk mellette, amikor – jelképesen – a harmadnapi éhségben vagyunk, mint a kenyérszaporítás előtt az emberek, vagy akár lelki szárazság tört ránk, akkor is számíthatunk az ő segítő jutalmára.

 

Pünkösd utáni 9. péntek

1Kor 14,26-40
Mt 21,12-14.17-20

Magyarázat

Ha nem jegyeztük volna meg (eléggé) a tegnapi szentírási tanítást, a mai szakaszok elmélyítik bennünk annak gondolatát és tanulságát. Ugyanis szerves folytatásról van szó. Őrizd meg a rendet, és a rend megőriz téged! Ha nincs is így szó szerint benne a Szentírásban, az értelme állandóan jelen van.

Szent Pál apostol folytatja a korintusi hívek eligazítását, hogyan kell viselkedni az istentiszteleten, különösen a tanítási részében. Jogos, hogy van nyelveken szóló imádkozás, illetve prófétálás. De rendben kell történnie. Hangsúlyozottan mondja, hogy „minden épüléstekre szolgáljon”. Mert különben mi értelme? Majd azzal fejezi be, hogy „minden tisztességesen és rendben történjék”. És ennek ma is így kell lennie a templomainkban, a szertartásokon, a közösségi összejöveteleken.

Az evangéliumi szakaszban a templom megtisztításáról van szó. Jézus „rendet rakott” a jeruzsálemi templomban. Nem engedte, hogy zsibvásárt csináljanak belőle. Még akkor sem, ha nem olyan templomról volt szó, mint a mi templomaink, hanem egy egész épületkomplexumról. Még akkor sem, ha a feláldozandó állatokat meg kellett vásárolni valahol. A templom mégiscsak az Istennel való kapcsolattartásnak a helye, és ez így volt már az Ószövetségben is. Ezért kellett ott is tiszteletben tartani.

Jó, ha odafigyelünk a rendre. A bennünk belül kívánatos rendre. De ugyanígy a bennünket körülvevő, kívül létrehozandó rendre. Ne legyünk rendetlenek! Legyünk inkább rendesek! Ugye, milyen szépen meg tudja fogalmazni édes magyar anyanyelvünk a lényeget? Mindenekfölött pedig legyünk rendben az Istenünkkel! Legyen vele kapcsolatban tiszta a lelkiismeretünk!

 

Pünkösd utáni 9. csütörtök

1Kor 14,6-19
Mt 20,17-28

Magyarázat

Van egy régi közmondás, ami ma is érvényes: „Őrizd meg a rendet, és a rend megőriz téged”. Milyen mély értelme van! Még az is lehet, hogy nem önmaguktól találták ki az emberek, hanem szentírási ihletből merítették. Mindenesetre már idézi Szent Benedek a bencés regulában, de Szent Ágoston is idézi. Ha a Bibliában szó szerint nincs is benne, azért az értelme mégicsak ott van!

A mai apostoli szakaszban is jelen van az értelme. Szent Pál apostol figyelmezteti a korintusi híveket arra, hogy helyesen kell viselkedni az egyházi összejöveteleken. Lehet nyelveken beszélni, lehet prófétálni, de mindnek csak akkor van meg az értelme, ha a közösség gyarapodását szolgálja. A rendetlenség pedig ennek az ellenkezője. Maga az apostol is tartózkodik a rendetlenségtől – még ilyen esetekben is –, és azt mondja, hogy inkább öt értelmes szót akar mondani, mint tízezer olyat, amit nem értenek, és nem a közösséget szolgálja.

Jézus a Zebedeus-fiak anyjához beszél hasonló szellemben. Memondja, hogy nincs értelme a széthúzásnak. Nem akar külön protekciót. Nem akarja, hogy amiatt ellentét alakuljon ki az apostolok között, mert ő egyes apostolainak jobban kedvez. Inkább arra akarja rádöbbenteni őket, mindannyiukat, hogy a szolgálat szelleme a legfontosabb. Ebben érdemes kicsinynek lenni, hogy általa naggyá váljanak. És saját magát állítja példaként eléjük. Mert ki lehetne a legnagyobb, ha nem a Messiás, a megtestesült Isten Fia? De ő vállalja a szolgálatot, mégpedig a közösség érdekében.

Érdemes megőrizni a rendet, és nem kilógni a sorból. Főleg akkor nem, ha ez a jó irányba visz bennünket. Legyen szó a templomi közösségről: tartsuk meg a rendet. Legyen szó az egymás közötti viszonyunkról, az egymással szembeni viselkedésünkről: tartsuk meg a rendet. Ezzel a jó irányba haladunk, hogy elfoglalhassuk a számunkra kijelölt helyet a mennyek országában.

 

Pünkösd utáni 9. kedd 

1Kor 12,12-26
Mt 18,18-22; 19,1-2.13-15

Magyarázat

A mai szentírási tanításban az Egyház egységéről és sokszínűségéről kapunk tanítást. Ugyanis az Egyház közösség, az egybehívottak – Jézus Krisztus által a Szentlélekben egybehívottak – közössége. Ezért gyülekezet az Egyház. Mert a meghívást elfogadva a Fő köré, Jézus Krisztus köré gyülekezik össze. És ebben a közösségben mindenkinek megvan a maga helye.

Szent Pál apostol a test képével ábrázolja ezt. A testnek sok tagja van, így az Egyházban is sok személy van. Mindegyiknek megvan a maga helye, és úgy jó, hogy mindegyik a maga helyén legyen. Életszerűen magyarázza az apostol, hogy a test minden tagjának a maga helyén kell lennie, hogy egészségesen és helyesen működjön a test. Tehát mindenki a maga helyén! De ott – amint az apostol ezt is magyarázza – ne lázadjon, hanem töltse be a neki kijelölt és megállapított helyet!

Jézus a mai evangéliumi szakaszban is a gyermekekről szól. Tegnap arról volt szó, hogy gyermeki lelkülettel kell rendelkeznünk, hogy bejussunk az Isten Országába. Ma pedig ezt erősíti meg. Mert azt mondja a tanítványainak, hogy ne akadályozzák meg a gyermekeket, hogy hozzá jöjjenek, „mert ilyeneké a mennyek országa”. Igen, a gyermekeknek is helyük van az Egyházban is, nemcsak az Isten Országában! Milyen szép, amikor a gyermekek szívesen imádkoznak, amikor szívesen jönnek a templomba! Ha mi, felnőttek is szívesen imádkozunk és jövünk a templomba, akkor a gyermekek példát vesznek erről. És akkor ártatlan lelkükkel ott lehetnek közöttünk, ha ketten vagy hárman összejövünk, hogy kéréseinket szívesebben hallgassa meg az Isten.

A lényeg, hogy találjuk meg a helyünket az Egyházban és legyünk a nagy Testnek, Jézus Krisztus Titokzatos Testének tagjai. Olyan tagok, akik nem lázadnak, hanem elfoglalják a helyüket és betöltik azt a feladatot, ami számukra, minden egyes tag számára ki lett rendelve. Így működik a teljes, egész Egyház egészségesen. Járuljunk hát hozzá!

 

Pünkösd utáni 9. hétfő

1Kor 11,31-12,6
Mt 18,1-11

Magyarázat

A Szentírás Isten emberszeretetéről szól. Milyen jó, hogy egy ilyen fontos dokumentummal rendelkezünk, amelyben tévedhetetlenül meg van írva! A kinyilatkoztatással közli ezt velünk a mi Istenünk. Igaz, hogy sokféle formában, sokféle stílusban, sokféle elbeszéléssel, de végül is az igazi mondanivaló mégis ez: végtelenül szeret minket az Isten, és üdvözíteni akar bennünket.

A mai evangéliumi szakasz utolsó mondata ezt a lehető legtömörebben összefoglalja. Az Emberfia, vagyis Jézus Krisztus azért jött, hogy megmentse, üdvözítse, ami elveszett. S hogy ezt a legnagyobb áron, életének feláldozásával teszi meg? Az a legnagyobb és leghitelesebb pecsét az ő üdvözítő tervére. A kisgyermeket állítja példa gyanánt a felnőttek elé. A gyermek kiszolgáltatottságával kell rendelkezni ahhoz, hogy méltók legyünk az Isten országába való bejutásra. Nem helyes az ítélkezés, mások megítélése, nem helyes a botránkozás és a botránkoztatás. Az alázatos lelkület a fontos!

Ehhez pedig fel kell használnunk a kegyelmi adományokat. Vagyis Isten segítségét ahhoz, hogy üdvözüljünk. Mert önmagától senkinek sem fog sikerülni. Megszerezni sem tudja senki, mert a kegyelem Isten ingyenes ajándéka. Persze, minél jobban képessé válunk, vagyis képessé tesszük magunkat a kegyelem befogadására, annál jobban fog működni bennünk. Ezért érdemes Jézus követésében mindent megtenni. Az imádságban éppen úgy, mint a szolgálatban. A Szentlélek pedig segítségünkre van. Mind a kettőben.

Tekintsünk így a Szentírásra! Lássuk meg benne, a sokféle részletében azt a legfontosabb dolgot, ami arról szól, hogy Isten üdvözíteni akar bennünket. De itt ne álljunk le, hanem törekedjünk arra, hogy viszonozzuk Isten emberszeretetét. Legkézenfekvőbb módon megtehetjük ezt az imádsággal és a jócsekedetek gyakorlásával. Ne legyünk hát restek!

 

Augusztus 2. 

ApCsel 6,8-7,5a.47-60
Mt 21,33-42

Magyarázat

A mai napon Szent István diakónust, első vértanút ünnepeljük. Diakónus és vértanú. Ez a két tisztség két fontos dolgot sugall nekünk: a szolgálatot és a bátor kiállást. Erről tanít a tiszteletére régtől fogva kiválasztott és elrendelt két szentírási szakasz is. Ugyanaz hangzik el ilyenkor a felolvasásban, mint karácsony harmadik napján, mert az az igazi ünnepe a szentünknek; ma az ereklyéire emlékezünk.

Az apostoli szakasz elmondja, hogy István diakónus Isten kegyelmével együttműködve sok csodát és jelet tudott tenni a nép között. Ez volt a szolgálata: Isten szeretetét közvetítette az emberek felé. A szöveg további része a bátor kiállásáról szól, amely a vértanúsághoz vezetett. Tanúságot tett a keresztény hitéről, magáról a kereszténységről, illetve Jézus Krisztusról, az Isten Fiáról. Megtette! Még akkor is, ha tudta, hogy ezért megkövezik, mint ahogy meg is történt. Szolgálat és tanúságtétel. Erre buzdít bennünket is. Közvetítsük Isten szeretetét az emberek felé, és ne adjuk fel a hitünket a legkisebb mértékben sem.

Az evangéliumi szakasz alátámasztja ezt. Jézus a gyilkos szőlőművesekről mondta a példabeszédet. De világos, hogy kik a főszereplők: a mennyei Atya és az ő egyszülött Fia, Jézus Krisztus. A többi szereplő pedig az ószövetségi próféták, illetve az újszövetségi apostolok. De még a gyilkosok is jelen vannak: itt az örököst ölik meg, a példabeszéd igazi értelmében pedig az egyszülött Fiúnak, Jézus Krisztusnak a gyilkosai. A mennyei Atya részéről a szolgálat: mindent megtesz az emberekért, amit csak a szőlősgazda megtehet. A Fiú részéről: mindent vállal, még a halált is, hogy meglegyen az eredmény. A többiek is végzik a szolgálatukat, ki a jó, ki a rossz érdekében. A bátor kiállás, a tanúságtétel, ami elsődlegesen fontos, ugyanúgy a mennyei Atyáé és Jézus Krisztusé!

Amikor így ünnepeljük Szent István diakónust és első vértanút, akkor próbáljuk meg minél teljesebben követni őt. Úgy, hogy teljesítjük azt, amit a Szentírás követelményként elénk állít. Ő tudott szolgálni és tudott tanúságot tenni a hitéről. Kövessük őt! Kérjük a segítségét, mennyei pártfogását, hogy ezt minél teljesebb mértékben meg tudjuk tenni.

 

Pünkösd utáni 8. péntek

1Kor 11,8-23a
Mt 17,10-18

Magyarázat

A mai szentírási részletek a helyes viselkedésre akarnak tanítani bennünket. Természetesen arról van szó elsősorban, hogy az Istennek szemben hogyan kell viselkednünk. De ebből fakad az is, hogy egymáshoz hogyan kell viszonyulnunk. Mert ez nemcsak emberségünk szempontjából, hanem Isten előtt is fontos! Az is, hogy az eucharisztikus közösségben, vagyis a templomban, a Szent Liturgia folyamán hogyan viselkedünk.

Szent Pál apostol saját korának szemléletében ír arról, hogy a templomi gyülekezetben hogyan kell viselkedni: kinek kell fedett fővel, kinek kell fedetlen fővel megjelenni is imádkozni a templomban. Gyermekkoromra visszaemlékezve még én is tudom, hogy az asszonyok mind bekötött fejjel voltak a templomban. Persze, Pál apostol magyarázata is a korabeli szemléletet tükrözi: ma már, az emancipáció világában senki el nem fogadja, hogy az asszony alá van rendelve a férfinak. Ámde akkor az volt a helyzet, és ráadásul szentírási megalapozást is ad neki az apostol. Aztán az Eucharisztiában való részesedéshez is világos eligazítást nyújt.

Jézus is a helyes viselkedésre tanít. Először arra, hogy fogadjuk el a prófétát, mert Isten küldötte. Legyen szó akár Illésről, akár Keresztelő Jánosról. Fontos a személyük, még fontosabb a viselkedésükkel való tanításuk. De aztán tovább folytatja Jézus, amikor azt kéri, hogy hozzák hozzá a beteget. Igen! Oda kell vinni! Helyesen kell viselkedni. Fel kell ismerni, hogy Jézus „minden gyógyerők forrása”. Tudjuk az evangéliumtól, hogy többször is vittek betegeket Jézushoz. S milyen jó tudni, hogy meggyógyította őket! Most is vigyük hozzá a beteginket. Legalább gondolatban, az imádságunkban, hogy gyógyulást vagy könnyebb és gyorsabb gyógyulást nyerjenek!

A helyes viselkedésünkhöz tehát hozzátartozik a hitünk területén egyrészt az, hogy elfogadjuk az Istenünk tanítását – akár a prófétákon keresztül is. Másrészt az, hogy helyesen viselkedjünk a templomban. Harmadrészt pedig az, hogy Jézussal szoros kapcsolatban legyünk – akár úgy is, hogy a betegeinket is elhozzuk hozzá az imádságunkban. Ő többet tud segíteni minden orvosnál és minden orvosságnál! És ami fontos: ő nemcsak a testi gyógyulásunkban segít, hanem a lelkiben is. Abban segít, amiben legjobban rászorolunk.

 

Pünkösd utáni 8. csütörtök

1Kor 10,28-11,8
Mt 16,24-28

Magyarázat

A haszonszerzés irányítja a világot. Legalábbis ez az egyik nagy motiváció. Nézzük csak meg: a háború is azért van, mert a fegyvert, a puskagolyót, a páncélt el kell adni, újra kell cserélni. A fegyverkereskedelem az egyik legnagyobb üzlet a világon, talán csak a gyógyszeripar mérhető hozzá. Emlékszem, még a kádári kommunista időkben országunk költségvetése úgy állt össze, hogy egyharmada ment hadi kiadásokra. Nem borzasztó? Egy vekni kenyérből csak kétharmad jutott elfogyasztásra, mert harmada ment a fegyverkezésre. És ma nem így van? Szóval a haszonszerzés!

Szent Pál apostol viszont le meri írni, miközben a bálványáldozatok ellen tanít, meg egyáltalán a bálványozás ellen, hogy ő nem a maga javát keresi, hanem azt, ami hasznos a többieknek, hogy üdvözüljenek. Itt a lényeg! Itt a keresztény hozzáállás. Nem az önzés a fontos, nem a saját javak keresése, nem a saját kassza gyarapítása, hanem a másik személy figyelembevétele is! Bizony, a háborúk is pillanat alatt befejeződnének, ha így tudnának gondolkodni a felelősök, az államok vezetői! Mi ezért csak imádkozni tudunk. De tegyük meg!

Jézus pedig a mai evangéliumi szakaszban azt üzeni nekünk, amit nagyon ismerünk az evangéliumból. Mit számít, ha az egész világot megnyerjük is, de lelkünk kárt szenved? Minek gyűjtjük az anyagi javakat, ha azok nem szolgálják az üdvösségünket? Egyébként is: egy pillanat alatt mindent el lehet veszíteni egy vízáradással, egy földrengéssel, egy cunamival. Elég csak a híradóba beletekinteni. De egy tőzsdei rossz manőverrel is mindene odaveszhet az embernek. A haszonszerzés helyett nem a lelki hasznok gyűjtésével kellene foglalkoznunk? Dehogynem! Az olyanokkal, amik az Isten Országa felé irányítanak bennünket.

Éppen ezért nem érdemes behódolni a világ szellemének. Inkább Jézusra és az ő evangéliumára kell hallgatnunk. Mert az anyagi javakból tudunk jótékonykodni is, ami a mennyekben is fel lesz jegyezve. Persze, szükségünk van az anyagai javakra a megélhetésünkhöz. De ha tudunk legalább egy kicsit önzetlenek lenni, akkor a jó úton haladunk, a mennyek országa felé. Legyünk ennek ma is tudatában!

 

Pünkösd utáni 8. szerda

1Kor 10,12-22
Mt 16,20-24

Magyarázat

Közösség Jézussal! Amikor imádkozunk, amikor az ő nevében jót cselekszünk, amikor a szentségekben részesedünk: közösségben vagyunk vele. Ez különösképpen érvényes a szent Eucharisztiára, amikor a testét és vérét magunkhoz fogadjuk, akkor a lehető legszorosabban egyesülünk vele. Törekedjünk hát arra, hogy mindig közösségben legyünk vele. Láthatjuk, hogy sokféle formája lehetséges ennek.

A tanítványok és apostolok közösségben voltak Jézussal. Ott voltak vele akkor is – amint a mai evangéliumi szakaszból hallottuk –, amikor Jeruzsálembe ment, amikor már nemcsak tudta, hanem el is mondta nekik, hogy mi vár rá. Ezt a közösséget akarta mindvégig megélni velük, még velünk is, azzal, hogy részt enged a sorsából. Sőt! A keresztviselésre buzdít. Akkor vagyunk méltók hozzá, ha tudjuk viselni a keresztünket. Ezért dorgálta meg Pétert, hogy tűnjön a szeme elől, amikor nem akarta a keresztet elfogadni. S milyen érdekes: Péter nem a sajátjától menekült, hanem Jézust akarta megmenteni tőle.

Az%

Oldal: Pünkösd utáni
RÓKAHEGYI GÖRÖGKATOLIKUS TEMPLOM - © 2008 - 2025 - rokahegyitemplom.hupont.hu

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat