✠    Pünkösd utáni lelki táplálék    ✠

 

Pünkösd utáni 27. péntek

2Tim 1,1-2.8-18
Lk 19,12-28

A mai szentírási tanításból a tanúságtétel gondolata emelkedik ki. Fontos téma, mert kereszténynek nem elegendő egyedül, önmagunkban, bezárkózva lenni! Ugyanis a lényegéhez tartozik az evangelizáció, Jézus tanításának a terjesztése, hogy minél több ember ennek megfelelően éljen. Nos, ehhez kell a tanúságtétel. Jézus egyébként is erre szólít az evangéliumban: „aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt” (Mt 10,32).

Szent Pál apostol, amikor Timóteusnak írja a második levelét, már az elején leszögezi ezt a fontos témát. Arra buzdítja, hogy ne szégyenkezzen tanúságot tenni, még akkor sem, ha ez szenvedéssel jár (2Tim 1,8). Isten ereje úgyis segít! Aztán az apostol saját maga példájával igazolja, hogy nem kell szégyenkezni; ő a bilincsei miatt sem tette, mert tudja, hogy a Jézus Krisztusnak hisz, és Ő segítséget nyújt. Mennyire életreszóló példa a mi számunkra is!

Az evangéliumi történetben áttételesen lehet találkozni a tanúságtétellel. Ma a talentumokról szóló példabeszéd lukácsi változatát hallottuk. A lényeg azonban nem változik. Aki tudja kamatoztatni a rábízottakat – legyen az mína (Lk 19,13) vagy talentum –, az tanúságot tesz a Jézus Krisztus iránti szeretetéről, ami az istenhitére alapozódik. Ezzel ismét a lényegnél vagyunk. Hit és cselekedet: ez a kettős adja a keresztény életünk egyik pillérét, ami egyben tanúságtétel is.

Figyeljünk hát oda Jézus tanítására és felszólítására, hogy amennyire tanúságot teszünk róla, úgy tud Ő is tanúságot tenni rólunk a mennyei Atya előtt. Ehhez kell a mi részünkről az, hogy ne legyünk félénkek vagy megalkuvók, amikor a hitünkről, illetve annak megvallásáról van szó!

 

Pünkösd utáni 27. szerda

1Tim 5,22-6,11a
Lk 18,15-17.26-30

Ma is, még mindig az Egyházról, illetve az Isten Országáról szóló gondolatokkal folytatódik a szentírási tanítás. Fontos is ez, hiszen életünknek alapját és végső célját képezi. Nem mindegy, hogy eljutunk-e az üdvösségbe, aminek az eszköze számunkra az Egyház. Tehát előbb az Egyházban kell élnünk, helyesen élnünk és helyesen viselkednünk, hogy az Isten végidőkben megvalósuló Országába is eljuthassunk! Erre a helyes viselkedésre kapunk tanítást ma is.

Szent Pál apostol Timóteusnak írja, hogy az uraknak is, a szolgáknak is jól kell viselkedniük. Nem bűnösen, mert akkor ítéletet vonnak magukra (1Tim 5,24). Ez pedig – tudjuk – kizár az üdvösségből. Aztán óv azoktól, akik nem helyesen tanítják az evangéliumot. Közben elhangzik az is, hogy egyesek a vallásosságot jövedelmi forrásnak tekintik (1Tim 6,5). Milyen érdekes, hogy ezt az apostol is jóváhagyja; ám magasabb szintre emeli. Mert a legnagyobb „jövedelmet” az üdvösség jelenti az embernek, amit semmiféle praktikával, főleg pénzzel, nem lehet elérni!

Jézus a mai evangéliumban a kisgyermeket állítja az apostolok elé: „aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint a gyermek, be nem jut oda” (Lk 18,16). Szent Lukács evangélista nem említi, hogy az apostolok miért akarták elküldeni a kisgyermeket Jézustól. Talán fáradtnak tartották? Talán a gyermeket nem tartottak méltónak arra, hogy a Mestert zavarja? A lényeg az, hogy Jézus helyreigazította őket. Nagyon is komolyan. Mert nemcsak megszeretgette a gyermeket, hanem példaként is állította a felnőttek elé. Mert a gyermeknek még tiszta a lelkiismerete!

A mai tanítás alapján folytassuk a gondolkodásunkat azon, hogy Isten Országa itt van közöttünk az Egyház révén. Ennek az Egyháznak kell igazi tagjaivá lennünk: valódi építőinek. Törekednünk kell a bűnök minél teljesebb elkerülésére, mert másként nem juthatunk az üdvösségbe, a kiteljesedett Isten Országába. Igyekezzünk a gyermeki lelkületet kialakítani magunkban!

 

Pünkösd utáni 27. kedd

1Tim 5,11-21
Lk 17,26-37; 18,8b

Tegnap az Egyházról – mint közösségről – kaptunk tanítást a napi szakaszokból. Ez folytatódik ma is Szent Pál apostoltól is, valamint Jézustól is. Ugyanis az Egyház közösség, a hívek szeretetben Krisztus köré gyűlő közössége. Ezért nem mindegy, hogy hogyan élnek benne a tagok. Nos, erre kapunk további eligazítást és tanítást.

Az apostoli szakaszban Timóteusnak ír Szent Pál apostol, de tanítása nem korlátozódik egyetlen személyre, egyetlen helyre, egyetlen időre. Az özvegyek az ősegyházban különleges helyzetben voltak: segítették az apostoli munkát, de főleg az Egyház karitatív szolgálatát. Ezért nem volt mindegy, hogy kiket vehettek fel az „özvegyi rendbe” az apostolok, mint ahogy az sem volt mindegy, hogy hogyan viselkedtek (1Tim 5,11). Ezért ad eligazítást Szent Pál. Mint ahogy a papokkal kapcsolatos viselkedésre is, mert ők „az igehirdetést és a tanítást végzik” (1Tim 5,17). Megérdemlik nemcsak a megbecsülést, hanem az ellátást is.

Az evangéliumi szakaszban is ott van a közösség gondolata, folytatásaként a tegnapinak. Nem mindegy, hogy milyen kapcsolatban akarnak lenni az emberek a jó Istennel, illetve Jézus Krisztussal. Lehet úgy, mint Noé napjaiban (Lk 17,26). De annak mi értelme? Láthatjuk! Akit csak a földi gondolatok vezérelnek, és csak a földi tevékenységek érdekelnek, az nem számíthat arra, hogy „felveszik”! Nem az Isten kegyetlenségéről van szó, hanem pusztán és kizárólag az ember hozzáállásáról. Ezt nekünk is tudomásul kell vennünk, és eszerint viselkedni.

Az Egyház közösség. Tagjai vagyunk a megkeresztelkedésünk révén. De nem mindegy, hogy milyen tagjai vagyunk. Mert – mint élő „szervezetben” – lehetünk építő sejtek is. Lehetünk magunkba zárkózott zárványok. És lehetünk káros, fertőzést okozó sejtek is. Tudatosítani kell a döntésünket, hogy melyik csoportba akarunk tartozni.

 

Pünkösd utáni 27. hétfő

1Tim 5,1-10
Lk 17,20-25

Az Egyház istenhitben megvalósuló szeretetközösség. Jézus Krisztus, a Fő köré gyűlik össze, amint az Egyház neve is ezt jelenti: az „összehívottak”, „összegyülekezettek”. Márpedig, ha Jézus Krisztus köré gyülekezik, akkor ezt csakis szeretetben teheti! Hiszen – amint maga Jézus mondta – „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,19). A mai szentírási tanítás két szempontot tár elénk az Egyházról.

Az apostoli szakasz azt jelzi, hogy mindenkinek helye van az Egyházban: öregnek, fiatalnak, fivérnek, nővérnek, özvegynek – mindenkinek (1Tim 5,1). A kritérium azonban érvényes: hitben és szeretetben kell egyesülni Jézus Krisztus körül. Ezért szükséges a felügyelet. Ezért inti vagy buzdítja Szent Pál apostol Timóteust, hogy figyeljen oda – ma úgy mondjuk – az Egyház tagjaira. Mert mindenkinek van helye, de azt méltóképpen kell betölteni.

A mai evangéliumi szakasz egy másik szempontot ad. A hitben és szeretetben megvalósuló közösség Jézus Krisztus körül már a földi értelemben vett Isten Országát jelenti. Ezzel a furcsának tűnő mondattal: „Isten Országa bennetek van” (Lk 17,22). És nem ez az Egyház? Dehogynem! Csak ennek ki kell teljesednie az idők végén. Hogy mikor? Azt nem mondja meg Jézus. Inkább arra figyelmeztet, hogy sok szenvedés és megpróbáltatás lesz még addig (Lk 17,25).

Mi örülhetünk annak, hogy az Egyház tagjai vagyunk. Mert szeretettel gyülekezünk Jézus Krisztus köré, amikor a hitünket is megvalljuk. A Szent Liturgia különösképpen megvalósul ez. Érdemes hát egyre tudatosabban tenni, odafigyelni rá, hogy mindig így legyen!

 

November 16.

1Kor 4,9-16a
Mt 9,9-13

Szent Máté evangélista ünnepén az apostoli állapotról, feladatról és munkáról kapunk tanítást a szentírási szakaszokból. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ismerjük Lévi meghívásának történetét. Mint ahogy ismerjük Saul meghívásáét is. Ma viszont magasabb szinten hallottunk az apostoli munkáról.

Szent Pál apostol eléggé lesújtóan ír az apostolságról: az apostol szinte salakja a világnak (1Kor 4,13). Nem azért ír így, mert nem jó az apostoli munka. Hanem azért, mert így értékelik az emberek. Gondoljunk csak bele! Kétezer évvel ezelőtt! És akkor miért csodálkozunk, hogy az Egyháznak alig van becsülete a kívülálló emberek szemében? Ámde nem ez a fontos, hanem az, amivel befejeződik a mai szakasz. Szent Pál arra buzdít, hogy legyünk a követői (1Kor 4,16) – s ami nem hangzott el: „mint ahogy én is Krisztus követője vagyok”.

Az evangéliumból Szent Máté meghívásáról hallottunk, akit Jézus a pénzváltó asztaltól szólított el (Mt 9,9). Lévi nem volt valami megbecsült státuszban. Gondoljunk csak a vámosok fejére, Zakeusra! De Jézus meghívta, ő pedig habozás nélkül elfogadta azt. Még akkor is, ha azért megvetettség járt, egészen addig, hogy életét kettéfűrészeléssel fejezte be. De addig is tapasztalhatta a megvetettséget, hiszen Jézus a vámosok és bűnösök barátja volt (Mt 11,19). Itt is azt hallottuk, hogy sok vámos és bűnös telepedett asztalhoz vele (Mt 9,10). De nem ez számít, hanem az, hogy Jézus mindenkit magáénak akar tudni.

Szent Máté apostol és evangélista emléknapján megerősödhetünk abban, hogy Jézus nem az előéletünket nézi, hanem a tiszta szívünket, az elszántságunkat az ő követésére. A karácsonyra készülve ezt még inkább komolyan kell vennünk!

 

Pünkösd utáni 26. péntek

1Tim 4,4-8.16
Lk 16,15-18; 17,1-4

Mintha csak a mai napra, a karácsonyi böjt kezdő napjára szólnának a mai szentírási szakaszok! Pedig nem így van. A böjt kezdetének nincs ilyen különlegessége. Ám – amint hallottuk – mindkét szentírási tanítás nagyon is illik ide.

Szent Pál azzal kezdi a mai tanítást, hogy hálaadással mindent magához vehet az ember, mert az Isten igéje és az imádság megszenteli (1Tim 4,4). Sőt, még azt is hozzáfűzi, hogy „a test edzése kevés dologra jó” (1Tim 4,8). Ámde ezzel nem akarja semmissé tenni a tényleges böjtöt. Már csak azért sem, mert az Isten igéjéről és az imádságról is szólt! Egyébként pedig az ószövetségi vagy éppen a farizeusi böjtölés (a betűrágás szerinti teljesítése) tényleg nem elegendő az igazi böjthöz! Nemcsak testileg kell böjtölni, atyámfiai – amint nagyböjtben énekeljük – hanem „lelkileg is”!

Éppen erről tanít Jézus a mai evangéliumban is. Isten ismeri a szívünket (Lk 16,15). Azt is tudja, hogy miként, mivel és mennyire böjtölünk. Ne feledjük, a vámos és farizeus története is arra figyelmeztet, hogy nem elegendő csak a puszta formai követelményeknek eleget tenni a böjttel kapcsolatban! Mert ami az emberek előtt magasztosnak tűnik, az Isten előtt utálatos (Lk 16,16). Nos, éppen ezért kell az Isten által ismert szívünkkel is – vagyis szívvel-lélekkel és testileg – böjtölni. A lényeg az, hogy jó szívvel kezdjünk el közeledni a karácsony ünnepe felé!

Ha a világból egyre jobban ki is vész a böjt és annak szelleme, legalább mi ne hagyjuk! Ne dőljünk be a mértéktelen és mérhetetlen fogyasztásra szólító reklámoknak! Inkább törekedjünk egy kis megszorításra. Ez csak a javunkra válik. Meg a világ javára is. Meg az unokákéra és a jövő nemzedékekére. Ha pedig hozzátesszük azt is, hogy szívvel-lélekkel böjtölünk, a leghelyesebb utat választjuk a karácsonyi készülődésben.

 

November 14.

ApCsel 8,26-39
Jn 1,43-51

Liturgikus hagyományunk szerint ma Fülöp apostolt tiszteljük. Ám ez a hagyomány nem teljesen egységes, mert keveredhet Fülöp diakónus tiszteletével. A tiszteletére előírt szentírási szakaszok is ezt a kettősséget mutatják. Egyben azonban megegyeznek: az evangélium hirdetésének fontosságára hívják fel a figyelmet, melyet mind a ketten megtettek.

Az apostoli szakaszban Fülöp diakónusról van szó. Ő az etióp embernek hirdette az evangéliumot, vagyis Jézust, miután kérésére felszállt a gyaloghintójába (ApCsel 8,35). Bár a diakónusoknak nem ez volt a feladatuk, hanem „az asztal szolgálata”, vagyis a karitatív szeretet gyakorlása (ApCsel 6,3), hogy az apostolok az igehirdetésre tudják szánni az idejüket, Fülöp teljesítette ezt az általános feladatot. Ami egyébként mindannyiunknak is feladata!

Az evangéliumi szakaszban ugyancsak a jézusi örömhír továbbadásáról van szó. Ugyanis miután Jézus meghívta Fülöpöt, ő azonnal tovább ment, és továbbadta a jó hírt Natánaelnek: „megtaláltuk a Messiást” (Jn 1,44). Figyelemre méltó, hogy itt még csak az evangélium elején vagyunk. Jézus még nem küldte szét az apostolait, nem is adta meg nekik még azt a felhatalmazást sem, amit majd a feltámadása után adott. Az apostol mégis megy, nem bírja magában tartani az örömhírt: továbbadja! Valahogy nekünk is így kellene viselkedni. Jó lenne, ha kitörne belőlünk a Jézusra való rátalálás öröme!

Fülöp apostol, illetve diakónus emléknapján érdemes megfontolnunk ezeket. Érdemes komolyabb elhatározást tenni, hogy az ő nyomdokában így fogunk viselkedni. Emellett pedig számíthatunk a mennyből jövő segítségére is. Nemcsak Natánaelnek akarja elmondani, hanem nekünk is, hogy milyen jó rátalálni Jézusra.

 

November 13.

Zsid 7,26-8,2
Jn 10,9-16

A ma ünnepelt Aranyszájú Szent Jánosnak a neve ismerősen cseng a fülünkben, hiszen naponta említjük őt a Szent Liturgia elbocsátó imádságában Konstantinápoly főpüspökeként, vagyis érsekeként. Tudjuk, hogy életének túlnyomó részét a negyedik században élte le. Halála, 407 viszont már átnyúlt a következő századba. Amellett, hogy nagyon buzgó pap volt, s ezért lehetett püspök is, majd érsek, nagyon egyszerű körülmények között élő szerzetes is volt. Megtanulhatjuk tőle az egyszerűséget. Még akkor is, ha naponta halljuk az említését, ami nem szokott mindnyájunkkal előfordulni. Megérdemli a szentírási szakaszokat, amelyeket a tiszteletére felolvasunk!

Az apostoli szakasz a főpapról szól. Jézus Krisztusról, a nagy főpapról. De az ő főpapságából részesedett a mi Aranyszájú Szent Jánosunk is! Azért, mert tudta Őt követni. Életszentségével arra törekedett, hogy „szent, ártatlan, szeplőtlen, a bűnösöktől elkülönített” (Zsid 7,26) legyen ő is, mint a Mestere, az Örök Főpap. És így János püspök atya is az Isten jobbján ülhet a mennyek országában.

Az evangéliumi szakasz is Jézus Krisztusról szól, aki magát ajtónak nevezte (Jn 10,9). De pont ilyen volt Aranyszájú Szent János is. Nyitott ajtó volt a hívek számára, hogy rajta keresztül tudjanak a mennyek országában jutni. Tanításával irányította őket: nem véletlenül kapta meg az „aranyszájú” melléknevet. De irányította őket fegyelmezéssel is. Még a császárnőt is megfegyelmezte; nem is maradt el a többszöri száműzetése. De tanított a példájával is, egyszerű életformájával.

Amikor Aranyszájú Szent Jánost ünnepeljük, gondoljunk ezekre! Merítsünk a hit tiszta forrásából, éljünk minden körülmények között a hitünk tanítása szerint, elégedjünk meg az egyszerűséggel. Így leszünk mi is Krisztus igazi követői.

 

Pünkösd utáni 26. kedd

1Tim 1,8-14
Lk 14,25-35

Jézus új parancsot adott az embernek, az egész emberiségnek, a szeretet új parancsát. Azt mondta: „ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást” (Jn 13,34). Ez nem a törvény betűjéhez való ragaszkodást jelenti! Mert az az ószövetségi istenszeretet jelentette, amit Jézus felülmúlt, s tőlünk is azt kívánja, hogy emelkedjünk föléje. Persze, a parancsok megtartása alól nem mentesít, mert például a tízparancsolat örök érvényű! De szeretettel kell azt is megtölteni.

Ezt tanítja Jézus a mai evangéliumban is. Nem a szülő-gyermek, a testvéri, illetve a rokoni kapcsolatok szétrombolását akarja. Csak azt, hogy Őt mindennél és mindenkinél jobban szeressük (Lk 14,26). Így kell kritikus helyzetben választani! Mert esetleg elvonhatnának az emberek, akár szülők, testvérek, rokonok Jézustól: és erre vonatkozik, hogy ilyenkor Őt kell jobban szeretni. Még akkor is, ha ez kereszthordozást jelent (Lk 14,27).

Szent Pál apostol is felismerte ennek a jelentőségét. Nem titkolta a megtérése – pontosabban: a keresztény hitre való megtérése – előtti életét (1Tim 1,8-13). Akkor még az ószövetségi törvény irányította az életét, s a kereszténységhez viszonyítva valóban „káromló, üldöző s gyalázkodó” volt (1Tim 1,8-14). De aztán befogadta Urunk kegyelmét, a Krisztus Jézusban való hittel s szeretettel együtt. S íme, így tudta őt követni élete végéig, élete feláldozásával is.

Igyekezzünk a szeretet új parancsát teljesíteni! Nem vagyunk magunkra hagyatva, mert Jézus világosan megtanította az evangélium örömhírében, az apostol pedig példát ad rá. Az Egyház pedig folyamatosan felhívja rá a figyelmünket különböző módokon. Például úgy is, hogy napról napra táplálékot nyújt nekünk az Isten igjéből. Csak váltsuk életté!

 

Pünkösd utáni 26. hétfő

1Tim 1,1-7
Lk 14,1a.12-15

Az Istennel való kapcsolatunk akkor helyes, ha tudatosan fordulunk feléje. Mert egyébként „benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28), tehát elkerülni semmiképpen nem tudjuk a kapcsolatot vele, legfeljebb visszautasítani. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ő nem létezik, és hogy ő nem akar kapcsolatot velünk! Az elméleti eszmefuttatás mellett azonban ugyanolyan fontos a gyakorlat. Hogy valóban tudatos és helyes kapcsolatban legyünk Istennel.

A mai szentírási tanításban az apostoli szakasz erre a helyességre hívja fel a figyelmet. Szent Pál apostol Timóteust, az apostol-társát kéri, hogy figyelmeztesse az Efezusban maradt híveket (1Tim 1,2), hogy „ne tanítsanak eltérő módon”, mármint az igazi evangéliumtól eltérő módon. Ne az ószövetségi nemzetségtáblákkal foglalkozzanak, ne is szőrszálhasogatással, mert a legfontosabb az Isten szerint való épülés! Ezt az épülést az Istennel való helyes kapcsolat révén lehet elérni.

A mai evangéliumi szakasz az emberi viselkedésen keresztül mutatja meg, hogy milyennek kell lennie az Istennel való kapcsolatunknak (Lk 14,12). A Jézust meghívó farizeus minden bizonnyal jó kapcsolatban volt Istennel, hiszen a legvallásosabb népcsoporthoz tartozott. De leginkább a törvény betűje szintjén. Jézus éppen ezért hívja fel a figyelmét a szeretet cselekedeteinek a gyakorlására. Számunkra paradox, hogy ne rokonainkat és barátainkat hívjuk meg vendégségbe, hanem idegeneket. Ámde Jézus éppen ezzel a túlzásnak tűnő figyelmeztetéssel tanítja a szeretet mindent felülmúló voltát!

Nos, ez adja az Istennel való kapcsolat teljességét és helyes mivoltát. Ő soha el nem hagy bennünket. Sőt! Soha nem hagy magunkra bennünket. Ádámot is kereste a bűnbeesés után is (Ter 3,9). Rajtunk múlik, hogy mi mennyire akarjuk vele a kapcsolatot. Mint ahogy az is, hogy mennyire akarjuk helyes módon a kapcsolatot. Ez pedig nem más, mint az igének meghallgatása, befogadása és életté váltása (Jak 1,22).

 

Pünkösd utáni 25. szombat

Gal 1,3-10
Lk 9,37-43a

Sokat lehet elmélkedni arról, hogy gonosz-e a világ, rossz-e az a környezet, amelyben élünk. Biztos, hogy Isten mindent jónak teremtett, az ő teremtői kezéből selejt nem származhatott. Ám az ember „belerondított” a szabad akaratával, és rontott az eredetileg jó világon. Sőt, már ezt tette az angyalok egy része is, akik saját akaratukból lettek ördögök. Mindenesetre, a Szentírás is beszél a világ – jó és rossz – „dualista” felfogásáról. A mai tanításban is hallunk erről.

Szent Pál apostol a Galáciában élő híveknek írja, hogy Krisztus önmagát áldozta értünk, „hogy kiragadjon minket a jelen gonosz világból” (Gal 1,3). Hogy ő miért látta a körülötte lévő „jelen” világot gonosznak? A következő gondolatában megmondja: azért, mert a hívek elpártoltak az evangéliumtól. Márpedig az evangéliumban van a teljes igazság! Aki szerinte él, az nem lehet gonosz, mert nem is tud azzá lenni. Tehát mérce számunkra is!

Érdekes, hogy Jézus is, aki mindvégig és határtalanul szerette az embereket, az ördög kiűzésének történetében így kiáltott az emberek felé: „Ó, hitetlen és romlott nemzedék” (Lk 9,41). Hogy miért tette? Bizonyára nem azért, mert ócsárolni akarta a népet. De a környezetből meglátjuk a valóságot. Azért mondta ezt, mert a gonosz lélek világával szembesülve nem volt elég hitük még a tanítványoknak sem. Bizony, ha nincs elég hit, akkor a gonosz lép a helyébe, és ő aztán munkálkodik ám! Ne engedjük! Ne engedjük, hogy Jézus ne találjon hitet a földön (Lk 18,8)!

Persze, lehet sok más szempontból – főleg erkölcsileg – értékelni a világot, a mi mai, „jelen” világunkat is, hogy mennyire rossz és gonosz. Azt láthatjuk, hogy nem a „mai” világ gonosz. Mindig is volt ilyen része. Jézus idejében is. Mert a gonosz lélek az angyalok egy részének bukása, majd az ember bűnbe esése óta munkálkodik a világban. De ne engedjük a hatalmaskodását! Az evangélium megélésével és a hittel tudunk rajta segíteni.

 

Pünkösd utáni 25. csütörtök

2Tessz 2,13-3,5
Lk 13,1-9

A szentírási tanítás alapján folytathatjuk az elmélkedést arról, hogy Isten mindenkit üdvösségre rendelt, senkit sem akar kizárni a mennyek országának boldogságából (1Tim 2,4). Annak tudatában kell ezt tennünk, hogy Isten a szabad akartunkat megtartja, akaratunk ellenére nem fog üdvözíteni bennünket. Tehát tennünk kell az üdvösségünk érdekében.

A mai apostoli szakaszban is erről hallottunk. Szó szerint! Szent Pál apostol azt írja a tesszaloniki híveknek, hogy „Isten kiválasztott titeket első zsengéül az üdvösségre” (2Tessz 2,13). Nekünk is üzeni! De fontos a folytatás is: „legyetek állhatatosak”, vagyis tegyetek azért, hogy ez megvalósuljon. A szakasz végén még világosabban írja: bízik abban, hogy megteszik mindazt, amit parancsol nekik (2Tessz 3,4). Nem kétséges tehát, hogy tennünk kell az üdvösségünk érdekében!

Az evangéliumi szakaszban Jézus szintén erről tanít. A Pilátus által megöletett emberek, vagy a siloéi torony által meghaltak nem voltak bűnösebbek a többi embernél (Lk 13,3). Ők is az üdvösségre voltak rendelve. De Jézus figyelmeztetésként rögtön hozzáfűzi a mi számunkra is: ha nem tartunk bűnbánatot – vagyis nem cselekszünk az üdvösségünk érdekében –, akkor elveszünk (Lk 13,5). Sőt, még Isten irgalmas szeretetéről is szól a terméketlen fügefával kapcsolatban: ad nekünk lehetőséget a megtérésre.

Több oldalról láthatjuk tehát egyrészt azt, hogy Isten üdvösségre rendelt és hívott meg minket, másrészt pedig azt, hogy nekünk tennünk kell annak érdekében, hogy ez meg is valósuljon az életünkben. Ezen kell igazán munkálkodnunk, nem pedig azon töprengeni, hogy mikor érkezik el a világ vége!

 

Pünkösd utáni 25. szerda

2Tessz 2,1-12
Lk 12,48b-59

Az Egyház igyekszik normálisan és kiegyensúlyozottan tanítani. Ez így van a világ végével és az utolsó ítélettel kapcsolatban is. A Szentírásra, Jézus tanítására alapozza a maga tanítását, mert nem is tehet másképp, ha hiteles akar maradni.

A mai apostoli szakasz elején is ott áll Szent Pál tanításában a figyelmeztetés: „ne tántorodjatok el egyhamar józan felfogásotoktól… mintha az Úr napja már közel volna” (2Tessz 2,1). Márpedig a józan felfogás nem lehet más, mint amit Jézus mondott: „nem tudjátok sem a napot, sem az órát, mikor jön el a vég” (Mt 25,3). Nem ennek a tudása fontos, hanem az, hogy készen legyünk az elérkezésére. Ezért kell a józan gondolkodást megőrizni, és nem hallgatni ilyen-olyan véleményekre, amikről az apostol is beszél.

Éppen erre is vonatkozik Jézus mai tanítása az evangéliumi szakaszban: akire többet bíztak, attól többet fognak visszakövetelni (Lk 12,48). Vagyis a lényeg az, hogy legyünk készek a bármikor bekövetkező végső elszámolásra. Az ég és a föld jeleiből (Lk 12,56) úgysem tudjuk felismerni, hogy mikor lesz a világvége. Elég, ha annyit tudunk, hogy számunkra akkor lesz, amikor lezárul a szemünk, amikor ránk zárják a koporsó fedelét.

Annak tudatában kell józanul gondolkodnunk, valamint az Egyház józan tanítását elfogadni a Szentírásra alapozva, hogy a világ végének témája nagy érdeklődésre tart számot. Az Egyházban az apostoli időktől kezdve, hiszen voltak, akik még az ő életükben várták Jézus visszaérkezését, aztán a khikiaszták, az ezeréves uralom hívei, és lehetne sorolni. A világban még érdekesebb téma ez. A lényeg, hogy mi józanok maradjunk, és úgy várjuk a világ végét, vagy egyéni életünk végét, hogy készen legyünk rá!

 

Pünkösd utáni 25. kedd

2Tessz 1,10b-2,2
Lk 12,42-48

„Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4). – Íme, ez az Isten akarata! Mindenkit üdvözíteni akar! Ezt nevezzük pozitív predestinációnak. Mert nincs olyan, hogy egyeseket üdvözíteni akar, másokat pedig nem. Még akkor sem, ha a protestáns testvéreink ragaszkodnak ehhez a tanításhoz. A katolikus egyház mindig csak a pozitív predestinációról beszél. Mert ez az igazság. Az más kérdés, hogy tenni is kell azért, hogy bennünk, személyesen megvalósuljon az üdvösség. Mert akarata ellen senkit nem fog üdvözíteni Isten!

A mai szentírási tanítás minderre felhívja a figyelmünket. Szent Pál apostol megírja a tesszaloniki híveknek, hogy lesz világvége: Jézus eljön, hogy megdicsőüljön szentjeiben (2Tessz 1,10). De – mint írja – ő maga is imádkozik azért, hogy a hívek készen legyenek rá: készen legyenek a meghívásra, annak elfogadására, hogy bennük is megdicsőüljön Jézus, vagyis ők is az üdvösségbe jussanak. Mert a meghívás mindenkinek szól, de azt el is kell fogadni. Gondoljunk csak a nagy esküvői lakomára szóló meghívásra (Mt 22,2)!

Az evangéliumi szakasz, amint hallottuk, szintén erről szól. Jézus elmondja, hogy az okos intéző nem lustálkodik, amikor az ura távol van, hanem munkálkodik (Lk 12,42). Várja az urát. Ezért, amikor az megérkezik, ilyen állapotban találja, és meg is jutalmazza. Nem elég a sült galambot várni, hogy a szánkba repüljön! tenni kell azért, hogy üdvözüljünk! Isten akarja. Akarjuk hát mi is!

Nem érvényes, hogy Isten egyeseket eleve arra választ ki, hogy üdvözüljenek, másokat pedig eleve arra választ, hogy elkárhozzanak! Ő mindenki üdvözíteni akar. Csak így érvényes az „eleve elrendelés” gondolata és tanítása. Mindenesetre, erősödjünk meg abban, hogy bár Isten üdvözíteni akar bennünket is, azért nekünk is tenni kell, hogy ránk is érvényes legyen!

 

Pünkösd utáni 25. hétfő

2Tessz 1,1-10
Lk 12,13-15.22b-31

A világban a rossznak, a szenvedésnek, különösen az ártatlanok szenvedésének nincs igazi magyarázata. A kevéssé hívők, de még a hitetlenek is kérdezik, hogy ha van Isten, miért engedi?! Keresztény hitünk sem tud minden egyes különálló esetre magyarázatot adni. De annyit tud mondani, hogy a szenvedésnek megvan a misztériuma, a titka, ami csak Istenben tárul fel. Véglegesen az örök életben.

Szent Pál apostol a tesszalonikai híveknek magyarázza, amint a mai apostoli szakaszban hallottuk, hogy Isten igazságosságából következik ez. Úgy értelmezi, hogy minden üldözés és viszontagság elviselése Isten igazságos ítéletének a jele. Nem is másért, mint azért, hogy azok, akik elviselik, méltóknak találtassanak az Isten Országára (2Tessz 1,3). Íme, ez ad magyarázatot a szenvedésre. Még hozzátehetjük, hogy Jézus Krisztust követve, az ő keresztviseléséhez társulva találjuk meg az igazi értelmét.

Jézus a mai evangéliumi szakasz alapján egy másik szempontra irányítja rá a figyelmünket. Nem akar bíróvá lenni a vagyonmegosztáson való vitatkozásban (Lk 12,14). Nem akarja, hogy az egyik vagy a másik félben rossz érzés vagy akár szenvedés legyen az ilyen vagy olyan döntés miatt. Ezt a rosszat azzal simítja el, hogy elmondja a gondviselésről szóló tanítását. Nem a vagyon, a pénz adja az igazi gazdagságot és ezzel együtt az igazi boldogságot! Mert egy pillanat alatt semmivé foszlanak a földi dolgok.

Bizony, hozzánk is szólnak a mai szentírási gondolatok. Úgy helyes, ha a szenvedést és a rosszat úgy értelmezzük, hogy azok is javunkat szolgálhatják: a mindentudó Isten szándéka szerint. Emellett azt is meg kell tanulnunk, hogy nem érdemes szomorkodni a földi javak elvesztésén, vagy akár meg nem szerzésén. Mert ez csak időleges szenvedést ad. Az igazi örömöt az Istennel való kapcsolat jelenti, amely az örök életben, a színelátásban teljesedik ki. Érdemes erre törekedni.

 

Pünkösd utáni 24. szombat

2Kor 11,1-6
Lk 9,1-6

A mai szentírási tanítás az apostoli munkáról szól. Jézus áll a kezdet kezdeténél, mert ő kezdte hirdetni az evangéliumot. De aztán feladatként bízta ezt a munkát az apostolaira, akik beálltak a munkába és hol eredményesen, hol kevésbé eredményesen végezték azt. Gondolhatjuk, hogy az eredmény nem rajtuk múlott, hanem a befogadó közegen.

Erről szól Szent Pál apostol is a korintusi híveknek. Elmondja, hogy féltékenyen szereti őket (2Kor 11,1), mert az akarja, hogy az evangélium ereje hatásosan működjön bennünk. Aztán aggodalmát is kifejezi, hogy esetleg nem a tiszta evangéliumot fogadják be. Ez pedig – mint tudjuk – nem erősíti az apostol munka hatékonyságát. Ő igazolni akarja magát, hogy nem kisebb a fő apostoloknál. S ebben benne rejlik, hogy nem az ő munkája hatástalan, hanem az emberek nem egészen befogadó készek.

Jézustól a mai nap evangéliumában azt hallottuk, hogy kifejezetten apostoli munkára küldi az apostolait (Lk 9,1). Isten Országának hirdetéséhez hozzátartozik az is, hogy ördögöket tudnak űzni és betegeket tudnak meggyógyítani. De persze mégis az a fontos, hogy Jézus evangéliumát, vagyis az Isten Országának örömhírét adják tovább. Ők pedig ezt töretlenül végezték, még akkor is, ha nem találtak megfelelő befogadó közegre, és le kellett még a port is rázni a lábukról.

Mi is szembesülünk az apostoli munka folyamatával és eredményével: folyamatosan érkezik hozzánk az evangélium örömhíre. Nem is csak itt, a templomban, hanem sokféle csatornán keresztül. Az a fontos, hogy befogadjuk, hogy megfelelő közeg legyünk a befogadására. Hogy az életünket tudja alakítani.

 

Pünkösd utáni 24. péntek
November 1.

1Tessz 5,9-13.24-28
Lk 12,2-12

A mai nap különleges nap, mert az esztendőben harmadszor jövünk össze Pásztory Árkád „kegyes atya” temetői kápolnájához, hogy megemlékezzünk róla és élete példájából buzdítást merítsünk a mi életünkre vonatkozóan is. Ehhez nagy és hatékony segítséget kapunk ehhez a mára rendelt és előírt szentírási szakaszokból. Nem is kellett volna mást keresni. Ugyanis ezek mindkét feladatnak megfelelnek: egyrészt ráirányítják a figyelmet azokra az értékekre, amiket a kegyes atya megvalósított, és éppen ezek által lett nagy ember. Másrészt pedig nekünk is buzdítást adnak arra, hogy érdemes a Szentírásból táplálkozni, mert így a kegyes atyát követve mi is a jó, a helyes úton tudunk járni és megmaradni. – Nos, mik azok az értékek, amiket hallottunk és fel tudunk használni?

1. Az apostoli szakaszból három nagyon fontos dolgot lehet kiemelni. Elsőként azt, hogy Szent Pál apostol arra buzdítja a tesszaloniki híveket, hogy Krisztussal éljenek (1Tessz 5,9). Akár ébren vannak, akár alszanak, akár bármi mást csinálnak, éljenek Krisztussal együtt. Hát nem ezt tette a kegyes atya is? Mindennél jobban törekedett arra, hogy Krisztussal együtt élhessen, hiszen egészen fiatalon, az érettségije után rögtön belépett a szerzetesi rendbe, ahol éjjel nappal imádkozhatott. És megvalósíthatta a másik formáját is a Krisztus-követésnek: a szeretet cselekedeteinek szentelte az életét, így a szegényekben, rászorulókban, betegekben azt a Krisztust szolgálta, aki azt mondta, hogy aki csak egy pohár vizet is ad annak, aki rászorul, azt neki tette (Mk 9,41). Hát tegyünk mi is így, amikor a kegyes atya példáját látjuk! – A második téma, amire az apostol buzdít: legyenek egymás épülésére a hívek (1Tessz 5,11). Bizony, nagyon fontos, hogy jó példát mutassunk másoknak. Az élet minden területére érvényes ez, mert a közmondás szerint is csak az okos tanul a más kárán; aki nem elég okos, nem tudja ezt megtenni. Bár a kegyes atyának a későbbi életében sok konfliktussal kellett szembenéznie, igyekezett építeni az embereket. Nemcsak templomot, kápolnát építeni, monostorokat újjáépíteni, hanem a szó szoros értelmében is az emberek lelki javát igyekezett szolgálni, és így építette őket. Tudjuk, hogy a sok rosszakarója mellett Miklósy István püspök milyen nagyon értékelte ezt, és melléje állt, pártfogolta, élete utolsó szakaszában itt, a nyíregyházi a püspökségen biztosított neki lakást és ellátást. Mi is építhetünk másokat a hit területén, ha olyan példát mutatunk nekik, aminek alapján azt mondják, hogy érdemes hinni, érdemes kapcsolatban, és jó kapcsolatban lenni a jó Istennel. Építhetünk jótetteinkkel is másokat, mert ha ellenségeink felé a szeretetet gyakoroljuk, parazsat gyűjtünk a fejükre, amint az apostol tanít erre (Róm 12,20). – Harmadikként azt lehet kiemelni a mai apostoli szakaszból, hogy az apostol arra buzdítja a híveket, hogy éljenek békességben az elöljáróikkal (1Tessz 5,13). Azt is megmondja, hogy miért. Azért, mert az elöljárók fáradoznak értük és még intik is a jóra őket. Ha másként nem valósítanák meg a hívek a boldogságok szellemét, hogy „boldogok a békességesek, mert Isten fiainak hívatnak” (Mt 5,9), legalább azért éljenek velük békességben, mert tényleg gondoskodnak róluk. A kegyes atya ezt nem tapasztalhatta meg mindig. Mert amikor már nagy vagyona lett, amiből – mint tudjuk –, persze, egy fillért sem a maga zsebére használt, hanem jótékonyságra fordította az egészet, akkor az elöljárói ellene támadtak. De addig a tartomány minden monostorában élt nagyon jó szerzetesként, ahol ő maga is nagyon gondoskodó elöljáró volt. Ezen a téren is van mit tanulnunk az apostol buzdításából és a kegyes atya példájából: éljünk békességesen az elöljáróinkkal, főnökeinkkel.

2. A mára rendelt evangéliumi szakaszból csak két dolgot szeretnék kiemelni. Az egyik az, hogy Jézus arról beszél a tanítványainak, hogy nincs titok, ami ki ne derülne. Különösen az ő szavaiból és tanításából. Mert amint Szent Lukács írja, a háztetőkről is hirdetik (Lk 12,3). Igaz, nem a háztetőkre szerelt megafonokkal. Fiatal korunkban egyébként is csak pártpropagandát vagy kisbírói híreket kaptunk azokból. De ma már a rádióból, televízióból, internetes adásokból lehet hallani az evangélium hirdetését vagy az egyházi híreket. A kegyes atyáról is sok minden kiderült, mert hirdették; akkor is, amikor még nem volt szabad. De ez a mai ünnepi alkalom is azt jelzi, hogy nem maradt titokban a kiléte és az a sok jócselekedet, amit végbevitt. Igenis, hirdetjük itt is, mint ahogy pénteken a könyvtárban is. Nem akarjuk, hogy fülbe súgva maradjon, mert nagy szüksége van a világnak és az Egyháznak, hogy a jó dolgok terjedjenek róla. – A másik témát a mai evangéliumból Jézusnak a következő szavai szolgáltatják: „aki megvall engem az emberek előtt, azt az Emberfia is megvallja majd az Isten angyalai előtt” (Lk 12,8). Talán nincs is keményebb mondata Jézusnak az evangéliumban, mint ez. Szent Máté evangélista még szigorúbban fogalmazza meg Jézus szavait: „aki majd megvall engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt” (Mt 10,32). Tehát az ember üdvössége múlik azon, hogy elfogadja-e Jézust, és hogy meg tudja-e vallani a benne való hitét! Árkád atyánál, a kegyes atyánál ez nem volt kérdéses. Szerzetesi és papi hivatását, de egyáltalán: keresztény mivoltát soha meg nem tagadta. Még akkor sem, amikor üldözték, amikor azzal vádolták, hogy nem tartja meg a szerzetesi fogadalmait és világi nagy emberekkel és politikusokkal barátkozik, kuruzslással és szemfényvesztéssel foglalkozik, amikor a kémkedés vádját sütötték rá, ami alól élete végéig nem tudott megszabadulni. Ő mindvégig állhatatos maradt (Mk 13,13). Példát mutat nekünk is a kitartásra, hitvallásra, állhatatosságra. Hiszen a földi értékek mind elmúlnak. Láttuk és látjuk, hogy évről évre hogyan pusztul a kegyes atya birtokán felépített nagy épületegyüttes, ahol ő a szeretetét gyakorolta Krisztus nevében. De tapasztaljuk, éppen itt és most is, hogy az igazi értékek megmaradnak. Mert az evangélium szerint a legkisebb jótett is fel van jegyezve a mennyek országában (Lk 10,20. És így emlékezünk rá, így merítünk erőt a példájából.

Ma a jótékony kegyes atyára emlékezünk. Kifejezzük iránta a tiszteletünket. De itt nem állunk meg, hanem kérjük az ő mennyei pártfogását, hogy az ő nyomdokaiba tudjunk lépni. Hogy a naponta mondott imádság szerint „az ő lelkületét ápolva, embertársaink felé mi is mindig a szeretetet gyakoroljuk és a jót cselekedjük”. Ámen.

 

Október 31.

Zsid 13,17-25
Jn 10,9-16

Újra Boldog Romzsa Teodor püspök atya emléknapjához érkeztünk. Ő volt az a kárpátaljai püspök, aki „életét adta juhaiért”, görögkatolikus egyházáért. Mivel nem írta alá az ortodoxiához való csatlakozást, előbb teherautóval elgázolták a szekéren hazafelé utazó püspököt. Miután pedig nem halt meg, a kórházban méreginjekcióval végeztek vele. Példát, bátorítást, kitartást ad nekünk, hogy mi is „hitvallók” legyünk, ha nem is olyan drasztikus formában, mint ő.

Olyan elöljáró volt ő, akiről a Zsidókhoz írt levélből ezt hallottuk: „akik számot fognak adni lelketekért” (Zsid 13,17). Nemcsak magára gondolt! Persze, magára is, mert nem lett hittagadó, hanem élete árán is hű maradt Krisztus igaz Egyházához. De a híveire is gondolt, akikért a vértanúságot vállalta. Jó példát akart nekik mutatni az igaz hitben való megmaradásra. Nem mintha az ortodox egyház nem lenne igazi egyház, de nincs meg benne a teljesség, ami a katolikus egyházban – így a mi görögkatolikus egyházunkban is – megvan!

Teodor püspök atya azért lehetett az evangéliumi „kapu” vagy „ajtó” (Jn 10,9), mert ő valóban a mennyek országába vezette, illetve irányította a híveket. Így akart és tudott számot adni róluk. Nem akart kívülről jövő latorként vagy rablóként a juhok aklába betörni: nem akarta a híveit szétzavarni. Sokkal inkább a közös akolban, az egyházban megtartani! Ismerni akarta az övéit, és igaz hitűeknek akarta ismerni őket.

A mai napon, az emléknapján megköszönjük Teodor püspök atyának, hogy példát mutatott nekünk a hitben való végleges kitartásra. És megköszönjük azt is, hogy a mennyekből segít nekünk ma is, most is, hogy igazi hitvallók legyünk: a mi körülményeink között, de minden nap hűségesek tudjunk maradni a mi Urunkhoz, Jézus Krisztushoz és az ő Egyházához.

 

Pünkösd utáni 24. szerda

1Tessz 4,1-12
Lk 11,42-46

Hitünk tanítása egyenes és egyértelmű. Azért, mert az egyik forrása a Szentírás, a másik mellett, ami a Szenthagyomány. Naponta szerezhetünk ismereteket a liturgia folyamán a szentírási tanításból. A világos tanítás sok színben jelenhet meg. Mint a mai napon is. Van benne korholás, van benne kérés.

Jézus ritkán korholta az embereket. A mai evangélium azonban így kezdődik (Lk 11,42), és többszörösen ismétlődik benne. Jézus jajt mond azokra, akik nem az evangéliumi tanítást követik, nem ismerik fel a szeretet törvényét, hanem még mindig az ószövetségi törvény aprólékos betartásával törődnek. Pedig azt nem a szeretet táplálja. Ezért valóban meg is érdemlik azt, hogy Jézus megdorgálja őket. S nekünk is üzeni, hogy mindennél fontosabb a szeretet törvényének a megtartása.

Pál apostol viszont a tesszaloniki híveket kéri, és nem dorgálja őket. Azzal kezdi a tanítását, hogy azt kéri: Jézus Krisztus tanítását tartsák meg, amit ő adott át nekik (1Tessz 4,1). Ez is egy formája a buzdításnak. Helye van ennek a Szentírásban is, meg az Egyház tanításában is. Aztán az erkölcsi tanítás megtartására buzdítja és kéri a híveket. Ennek azonban a csúcsa a szeretet!

Igyekezzünk mi is felismerni, hogy az evangélium, illetve az egész Szentírás egyetlen mondatban való összefoglalása a szeretet. Törekedjünk hát a megtartására. Vigyázzunk, hogy inkább buzdítást kapjunk erre, ne pedig Jézustól származó feddést!

 

Pünkösd utáni 24. kedd

1Tessz 3,8b-13
Lk 11,34-41

A mai szentírási tanításban ismét a kettősségről hallottunk. Most nem a világban lévő – jó és rossz – kettősségéről, hanem mélyebb szinten. A lelki, a belső viselkedésben jelen lévő kettősségről. Ezt is érdemes megfontolni, mert nem mindegy, hogy mi lesz az eredménye.

Az evangéliumi szakaszban Jézus a világosság és sötétség ellentétpárját említi először (Lk 11,34). Aztán a megmosott és a meg nem mosott kézzel folytatja. De még itt sem áll meg, hanem a külső és belső ellentétét is említi. Végül a jótékonykodással zárja a beszédét, bár nem említi a szűkkeblűséget, ide lehet érteni. Újra és újra csak azt lehet és kell mondani, hogy nem mindegy, melyik oldalra állunk, melyik oldalt erősítjük. A választ pedig mindannyian tudjuk.

Az apostoli szakaszban Szent Pál apostol megdicséri a tesszaloniki híveket, mert állhatatosak az Úrban, kitartanak a vallásosságukban. De ugyanakkor megjelenik az ellentét másik oldala is. Mert az apostol ugyanolyan szeretettel, de megmondja, nekik, hogy kiegészíti és pótolja a hitben meglévő hiányosságukat (1Tessz 3,9). Tehát a teljes tökéletesség mellett megjelenik a tökéletlenség is. Ámde ez minden embernél így van! Egyedül Isten tökéletes, mi csak küszködünk annak érdekében, hogy minél inkább előre tudjunk haladni benne.

Mindazonáltal ne riasszon meg bennünket a világban, az életünkben, a lelkiekben jelen lévő kettősség. Fogadjuk el, hogy így van. Ugyanakkor viszont törekedjünk arra, hogy mindig a jó oldalra álljunk, hogy mindig a jót keressük, hogy mindig a jót kövessük. Így próbáljuk megközelíteni azt, amit a Szentírás üzen nekünk: „Legyetek tökéletesek, amint a ti Atyátok is az” (Mt 5,48).

 

Pünkösd utáni 24. hétfő

1Tessz 2,20-3,8
Lk 11,29-33

Milyen a világunk? Kettős! Mindig is ilyen volt a maga jó és rossz oldalával. Éppen ezért nem mindegy, hogy melyik oldalra állunk, melyik oldalt erősítjük. Arról nem tehetünk, hogy milyen a világ, de arról igen, hogy jobbítjuk-e, avagy rosszabítjuk. Mert mind a kettőt megtehetjük.

Szent Pál apostol a tesszaloniki híveknek örömmel írja, hogy ők az ő dicsősége és öröme (1Tessz 2,20). Igen, mert nem hiába hirdette közöttük az evangéliumot. Befogadták, és ezáltal javítottak a világon. Még Timóteus munkálkodása is eredményes volt közöttük. Ez neki, Pál apostolnak is vigasztalást adott az Úrban (1Tessz 3,8). Mert tapasztalta, hogy állhatatosan megmaradtak az Úr mellett.

Ezzel szemben Jézus a mai evangéliumi szakasz elején azt mondja, hogy az ő nemzedéke gonosz nemzedék (Lk 11,29). Tehát ő a világ másik oldaláról, az emberek másik csoportjáról szól. Vannak gonosz emberek, akik nem fogadják be az evangélium tanítását, nem élnek annak szellemében! Jézus idejében is voltak ilyenek, és éppen őket nevezi gonoszoknak. Az ószövetségi vallásosságot sem fogadták igazán be, mert hiába ment Sába királynője is közéjük, ez sem buzdította őket a jóra.

Ma is kettős a világ: vannak jók, és vannak rosszak. Nem mindegy, hogy melyik csoportot bővítjük. Ha csak egyetlen személyként is a jók csapatát erősítjük, máris jót teszünk önmagunknak is, meg Isten Országának is! Ne habozzunk, ne késlekedjük hát a jó oldalra állni!

 

Pünkösd utáni 23. szombat

2Tim 2,1-10
Mt 8,23-27

El nem tudjuk képzelni, legfeljebb csak sejtjük, hogy hogyan és milyen hatásosan működik Isten kegyelme. Bennünk is, ha befogadjuk. Ha befogadjuk! Mert kell hozzá a mi közreműködésünk is. Isten ingyenesen árasztja, de azt elvárja, hogy bekapcsoljuk „a lelkünk kapcsolóját”, hogy működni tudjunk bennünk. A mai szentírási tanítás alapján is tehetjük.

Szent Pál apostol kifejezetten buzdítja Timóteust, amint hallottuk: „meríts erőt a kegyelemből” (2Tim 2,1). Nemcsak neki, hanem nekünk is szól ez a buzdítás. Isten kegyelméből mindig erőt meríthetünk. Persze, ennek a szükségét és szükségességét leginkább akkor érezzük, amikor valami miatt rászorulunk: betegség, vagy valami más testi-lelki szükség esetén. Pedig edzhetnénk magunkat máskor is. A versenyzők csak akkor tudnak érmet nyerni, ha nem hagyják ki az edzéseket. Mennyivel fontosabb nekünk, hogy ne hagyjuk ki Isten kegyelmének megszerzését: hogy erősödjünk általa!

A mai evangéliumból a tenger lecsendesítéséről hallottunk. Figyeljük csak meg, milyen kegyelem árad Jézusból! Egy pillanat alatt lecsendesedik a tenger, megszűnik az életveszély (Mt 8,26). Ámde mi történt előtte? A tanítványok odamentek Jézushoz, és kérték, hogy mentse meg őket. Tehát itt is látható, közvetlenül tapasztalható az, hogy szükség van az emberi hozzáállásra ahhoz, hogy működésbe lépjen a kegyelem, az Úr segítsége. De azért nem hagyhatjuk figyelmen kívül Jézus feddő szavait sem: „Mit féltek, kishitűek?” (Mt 8,27).

Igen! Működik Isten kegyelme. Vegyük tudomásul. De azt is vegyük tudomásul, hogy nekünk is hozzá kell járulni ahhoz, hogy bennünk is ténylegesen hatékony legyen. Mert soha nem feledhetjük, hogy Isten nem bábukként kezel bennünket, hanem szabad akarattal ajándékozott meg. Még annak árán is, hogy esetleg szembeszállunk vele. Hát ne tegyük!

 

Pünkösd utáni 23. péntek

1Tessz 2,14-20
Lk 11,23-26

Az ördög, a sátán, a gonosz szellem – nevezzük bár, ahogyan akarjuk – a legnagyobb rosszakarónk. Neki már eldőlt a sorsa, amikor angyalból a saját akarata szerint ördöggé lett! Neki már örökké a szenvedés az osztályrésze. Egy örökkévalóságon át: nem ezer vagy millió évig, hanem véget nem érően! És ezért irigykedik ránk, mert mi még dönthetünk Isten mellett, mi még élhetünk örök boldogságban a halálunk után. Ő már sosem! Ezért haragszik, és ezért próbál a kísértéseivel eltántorítani bennünket Istentől. A neve is ezt jelenti: „széthúzó”. Nos, ezért óvatosnak kell lennünk vele szemben. Mert a legnagyobb hazugsága, hogy el akarja hitetni, hogy ő nem is létezik. Ámde már Jézus megmondta róla, hogy a hazugság atyja (Jn 8,44).

A tegnapi evangéliumban azt hallottuk, hogy Jézus kiűzte az ördögöt a megszállott emberből. Ma pedig annak további munkálkodásáról szól. Elmondja, hogy nem tud lenyugodni a gonosz! Mert ha kiűzik az ajtón, vissza akar jönni az ablakon. Jézus nem közmondásosan szól erről, hanem azt tanítja, hogy a megtisztított lélekbe hogyan tér vissza (Lk 11,25). Még gonoszabbul, mint előbb! Nos, ezért kell nagyon vigyáznunk vele!

Szent Pál is felismeri a sátán munkálkodását. Megírja a tesszaloniki híveknek, hogy a sátán akadályozta meg abban, hogy újra elmenjen közéjük (1Tessz 2,18). Igen, mert ő a széthúzás, az összezavarás szelleme. Aki, ha már Jézusnak nem tud ártani, legalább az ő követőit akarja magának megszerezni. Íme, ebben is felfedezhető a fondorkodása! Pedig Pál apostol mennyire örül, hogy jó munkát végzett a hívek között! A gonosz pedig annál ádázabb ellenség!

Ne engedjünk egy hajszálnyit sem a gonosznak. Mert úgy kezdi, mint a farkas a mesében: előbb csak a kisujjunkat akarja… Szálljunk vele szembe a leghatározottabban, amint az Úr Jézus is szembeszállt a hármas kísértésénél! Ne engedjük, hogy megzavarjon bennünket, a lelki életünket, hogy aztán kárt tudjon okozni. Utasítsuk vissza azonnal, amint felismerjük a próbálkozását!

 

Pünkösd utáni 23. csütörtök

1Tessz 2,9-14a
Lk 11,14-23

A mai szentírási tanításból Isten igéjének hatékonyságáról szerezhettünk bizonyságot. Jézus evangéliumának örömhíre mindenképpen hatékony: akár szóban érkezik el az emberhez, akár cselekedet által. És íme, mind a kettőt tapasztaljuk a mai szentírási szakaszokban.

Jézus szavával űzte ki az ördögöt a megszállott emberből (Lk 11,14). Mégpedig úgy, hogy meg sem tudott szólalni. Az evangélium azt írja róla, hogy „néma volt”. Pedig máskor hogy tudott kiabálni Jézus ellen! Még úgy is, hogy azt mondta, hogy tudom, ki vagy, az Isten Szentje (Mk 1,24). Itt azonban meg sem szólalhatott. Annál inkább szólt a megszabadult ember! És bár az evangélista nem írja le, hogy mit mondott, azért mégis sejthetjük. Megköszönte Jézusnak a gyógyítást, és dicsőítette Istent. Jézus tehát szólt is, tett is!

Az apostoli szakaszban Szent Pál apostol az evangélium hirdetésének szóbeli öröméről szól. Ő maga hálát ad Istennek, hogy a tesszaloniki hívek elfogadták és befogadták az evangéliumot (1Tessz 2,13). Nem is akárhogyan tették ezt, hanem, amint írja: „mint Isten igéjét, aki munkálkodik bennetek, akik hívők lettetek”. Milyen öröme ez az apostoli munkának!

Ha akarjuk, akkor bennünk is hatékonnyá válik az Isten igéje. Valójában csak rajtunk múlik. Mert ha nem közömbösen fogadjuk, vagy nem vagyunk felelőtlenek irányában, akkor az életünket tudja alakítani. Valójában maga Jézus is ezt akarja. Hogy – amint Szent Jakab apostol írja – ne csak hallgatói, hanem megvalósítói is legyünk az igének (Jak 1,22).

 

Októberi 23.

Gal 1,11-19
Mt 13,54-58

Az Úrban mindnyájan testvérek vagyunk. Ahogy a pap is szólítja a híveket a templomban: „Krisztusban kedves testvérek”. De a mi Urunknak voltak test szerinti rokonai is, hiszen Máriától született (József csak a nevelőapja volt). Tehát anyai ágon valóságos rokonai voltak. Igaz, hogy nem testvérei a szó szoros értelmében, hiszen Szűz Máriának nem volt másik gyermeke, mindvégig szűz volt és maradt! Az az ókori zsidó szóhasználatból származik, hogy a ma ünnepelt Szent Jakab apostolt mind a két szentírási szakasz az Úr testvérének nevezi.

Szent Pál apostol azt írja a galatáknak, hogy miután fölment Jeruzsálembe Kéfás, vagyis Péter meglátogatására, más apostollal nem is találkozott, csak Jakabbal. Így fogalmaz: „az apostolok közül nem láttam mást, csak Jakabot, az Úr testvérét” (Mt 13,58). Akkor ez nem jelentett gondot, mert benne volt a szóhasználatban, hogy az unokatestvért, vagy esetleg még a távolabbi rokont is testvérnek nevezték. Mindenesetre Jakab személyének fontosságát jelzi, hogy Szent Pál a főapostol mellett őt külön is megnevezi.

A Szent Jakab apostol tiszteletére szóló evangéliumi szakaszban a Jézust körülvevő emberek kérdezgetik egymástól: „nem Jakab, József, Simon és Júdás a testvérei?” (Mt 13,56). Ugyanazt lehet itt is mondani, mint az előző esetben. Az akkori emberek még tudták, hogy ez a „testvér” távolabbi rokoni kapcsolatot is jelentett. Egyébként pedig Jézus mondott olyat is, hogy mindazok a testvérei, akik hallgatják és megtartják a tanítását (Mk 3,35). Íme, a legtágabb kör a „testvérre” vonatkozóan. – Egy szektástól meg lehet kérdezni, hogy ők mindannyian Máriától születtek???

Számunkra az a fontos, hogy ne akarjuk felülbírálni az akkori embereket. Sem a Szentírást. Az egyházi hagyomány megőrizte, hogy Szűz Máriának nem volt másik gyermeke. Akkor miért „érdekes” félreértelmezni az evangéliumi időkben élő emberek szóhasználatát? Igen, csak azért, mert érdekes! És figyelemfelkeltő. De mi haszna van?

 

Pünkösd utáni 23. kedd

1Tessz 1,6-10
Lk 11,1-10

Imádkozni mindig, mindenhol, minden körülmények között lehet. Persze, az elsődleges cél a fontos. (Talán nem illik, de mégis megemlítem a jezsuita anekdotát: Szabad-e imádkozás közben cigarettázni? Persze, hogy nem! És szabad-e cigarettázás közben imádkozni? Persze, hogy szabad. – Tehát nem mindegy az elsődleges cél.) Törekedjünk arra, amit Szent Pál apostol tanít nekünk: „Minden időben imádkozzatok” (1Tesz 5,17). De törekedjünk arra is, hogy ez elsődleges célunk legyen!

A mai evangéliumi szakasz elején azt hallottuk, hogy „Jézus valahol éppen imádkozott” (Lk 11,1). Valahol és éppen! – Ez is arra irányítja a figyelmünket, hogy mindenhol és mindig lehet imádkozni. Mint ahogy Ő is tette. Persze, az Ő imádsága mindig tiszta volt, akár a hegyre ment egyedül, akár a vérrel verejtékezés közben tette. Vagy akár úgy, hogy megtanította a legszentebb imádságunkat, a Miatyánkot a tanítványainak. Imádkozzunk bátran mindig és mindenhol!

A mai apostoli szakasz kifejezetten nem szól erről, de bennfoglaltan mégis ott rejtőzik benne. Hiszen a tesszaloniki hívek elfogadták az igét (1Tessz 1,6), és aszerint élnek. Ezért tud örülni nekik az apostol, és ezért tudja példaképként állítani őket mások elé. Az ige befogadása folyamán biztosan az is jelen volt, hogy megtanulták a Jézus által tanított imádságot, a Miatyánkot, és imádkozták is. Hiszen az imádság adja a legközvetlenebb és legegyszerűbben megvalósítható kapcsolatot Istennel!

A mai szentírási tanítás révén erősödjünk meg abban, hogy mindig és minden körülmények között imádkozhatunk. Mert mindig megszólíthatjuk Istenünket. Illetve: mindig válaszolhatunk neki, mert ő állandó párbeszédben akar lenni velünk. Csak észre kellene vennünk, hogy mi mindenben hallhatjuk meg naponta az ő hangját!

 

Pünkösd utáni 23. hétfő

1Tessz 1,1-5
Lk 10,22-24

Az evangélium örömhíre mindenkinek szól. Csak nem mindenki figyel rá, nem mindenki veszi komolyan, nem mindenki igyekszik szerinte élni. Ez azonban egy cseppet sem csorbítja azt, hogy Jézus mindenki felé fordul vele. Ő mindenki boldogítani akar vele. Bennünket is, nemcsak a tanítványait!

A mai evangéliumi tanítását azzal kezdi Jézus, hogy mindent átadott neki az Atya (Lk 10,22). Igaz, itt most nem részletezi, hogy ez mire vonatkozik. De tudjuk, hogy a teljességre. Hiszen Jézus nem más, mint a második isteni személy. Tehát a tőle való, öröktől fogva történt születésénél fogva minden az övé is, ami az Atyáé. Az isteni üzenet, az isteni üdvözítő szándék, mindaz, ami le van írva a teljes Szentírásban mint Isten igéjében. És Jézus ezt adja tovább. Mindenkinek. Az apostolainak pedig külön is mint boldogságot (Lk 10,23).

Szent Pál apostol ebbe a munkába állt be: az örömhír továbbadásába. Amikor elkezdi levelét a tesszaloniki híveknek, már hálát tud adni a hitükért és keresztény életükért. Örülhet is, mert az evangéliumot nem csak szóval hirdette náluk, hanem erővel és Szentlélekkel is és nagy teljességgel (1Tessz 1,4), és ennek meglett az eredménye. De a lényeg nála is az, hogy az evangélium örömhírét adta tovább az embereknek. Mert az mindenkinek szól.

Így fogadjuk mi is a jézusi tanítást. Mert nem csak szép szavak akarnak lenni, hanem az életünket eligazító hasznos gondolatok, amelyek Istenhez, az örök boldogságba vezetnek. Ezért érdemes napról napra töltekezni a Szentírás igéivel!

 

Pünkösd utáni 22. szombat

2Kor 5,1-10a
Lk 7,1b-10

Felelősségteljesen kell élnünk. Ugyanis életünknek van folytatása az örök életben, és az nem mindegy, hogy milyen lesz. Dugják bár mások homokba a fejüket, ne törődjenek vele, legyenek közömbösek iránta, vagy akár tudatlanok ez irányban, de a Szentírás örök érvényű tanítása igaz: „mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt” (2Kor 5,10). Erről kapunk ma tanítást.

Az evangéliumi szakasz a százados szolgájának meggyógyításáról szól. Még nem halt meg ez a szolga, csak haldoklott (Lk 7,1). Még nem jutott át a földi és az örök életet elválasztó kapun. De Jézussal – bár távolból – találkozott: olyan nagy hit volt a felettesében, hogy Jézushoz fordult. Ő pedig segített rajta. Ebben a történetben elővételezett látjuk a Krisztus ítélőszéke előtt való megjelenést. Itt még a földi életben ítélt úgy Jézus, hogy a szolga folytathatja az életét itt, a földi életben (Lk 7,10).

Szent Pál apostol viszont már a tényleges megjelenés kötelezettségéről ír a korintusi híveknek (2Kor 5,10). Mennyire más volt az ő hozzáállása a földi életből való elköltözéshez! Mi általában félünk, rettegünk a haláltól, a földi életből való elköltözéstől. Ő viszont nagy bizalommal tekint rá, amint kétszer is írja ebben a rövid szövegben. Igaz, bennünk is él a bizalom, hogy jobb lesz az örök életben, de él a ragaszkodás is a földi dolgokhoz, a családhoz, szerzett javainkhoz. És van bennünk egy félelem is az elkövetett bűneink miatt. Éppen ezért meríthetünk erőt az apostoltól!

Nos, a szentírási tanítás lényege az, hogy éljünk felelősségteljesen! Mert tényleg nem kerülhetjük ki azt, hogy egykor – ki tudja, mikor, lehet, hogy a következő pillanatban – meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, számot kell adnunk életünkről. Legyünk készen a számadásra, hogy – liturgiánk szavai szerint – „Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jó feleletet adjunk”.

 

Október 18.

Kol 4,5-11.14-18
Lk 10,16-21

A keresztények a világban Jézus Krisztust képviselik. Mi is, mert mi is keresztények vagyunk: róla vagyunk elnevezve, krisztusiak vagyunk. A legjobb képviselet az, hogy a tanítását követjük, és a jócselekedeteit továbbadjuk. Szent Lukács evangélista ünnepén erre szólít a szentírási tanítás.

Nagyon ismerősek azok a szavak, amik a mai evangélium elején elhangzottak: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg” (Lk 10,16). Íme, Jézus így azonosítja magát az apostolokkal. És mint szó volt róla, a követőivel is, tehát velünk is. Vigyáznunk kell tehát, hogy úgy beszéljünk, hogy az vonzó legyen mások felé. Elsősorban a hitre vonatkozó dolgokkal kapcsolatban, de egyébként is!

Hasonlóan fontos tanítás az, amit Szent Pál apostol a kolosszeiekhez írt levelének mai részletében, és amit az első sorban hallottunk: „Bölcsen viselkedjetek a kívülállók felé, használjátok fel a kedvező alkalmat” (Kol 4,5). Ránk is vonatkozik! Nehogy véletlenül is eltávolítsunk valakit Jézustól, illetve az ő tanításától. Bölcsnek, megfontoltnak kell lennünk, hogy helyesen képviseljük Jézust. S még valami: ne mulasszuk el a lehetőséget, hogy Jézust hozhatjuk közelebb az embertársunkhoz!

Sokszor visszatérő téma az Egyházban az, amelyre ma újabb ösztönzést kaptunk: keresztényként Jézus Krisztust jelenítjük meg a világban az emberek előtt. Nemcsak az apostoloknak, nem is csak Lukács evangélistának volt ez a feladata, akit ma ünneplünk, hanem minden megkeresztelt embernek. Nekünk is. Igyekezzünk jól végezni ezt a feladatunkat!

 

Pünkösd utáni 22. csütörtök

Kol 4,2-9
Lk 9,49-56

Jézus azért jött a világba, hogy mindenkit magához vonzzon (Jn 12,32) és elvezessen az atyai házba, az örök boldogságba. Soha nem akarta, hogy féljenek, tartsanak tőle, és ennek következtébe eltávolodjanak tőle. És nekünk is ezt hagyta örökségül: hogy mi is vonzzunk másokat őhozzá. Jaj nekünk, ha viselkedésünkkel, főleg nem vonzó keresztény életformánkkal másokat eltávolítunk tőle!

A mai evangéliumi szakaszban kétszer is hallunk erről. Először Jézus azt mondja a tanítványainak, hogy ne zavarják el azt az ember, aki bár ördögöket űz, de nem követi őt (Lk 9,50). Megadja a lehetőséget, hogy esetleg egyszer majd hozzá csatlakozzon. Mert nincs ellene! A másik esetben Jézus megfeddi azokat a tanítványait, akik meg akarják büntetni, illetve büntettetni azokat, akik nem fogadták be őket. Határozottan szól hozzájuk itt is: megfeddi őket (Lk 9,56).

Az apostoli szakaszban Szent Pál apostol hasonlóképpen szól a kolosszei hívekhez. Világosan megírja nekik, hogy bölcsen viselkedjenek a kívülállók felé, használják fel a kedvező alkalmat (Kol 4,5) nyilván a megtérítésükre. Semmiképpen nem azt akarja, hogy ledorongolják őket azért, mert nem hívők! Sőt, kifejezetten azt kéri tőlük, hogy a beszédük legyen kedves. Mert csak így lehetnek vonzók mások előtt.

Komoly tanítást kapunk ma is a szentírási szakaszokból. Talán azzal az evangéliumi mondattal lehet a legszebben és leghatásosabban összefoglalni, amit a püspöki liturgián áldásként is megfogalmaz a diakónus: „Úgy világoskodjék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket és dicsőítsék Atyátokat, ki a mennyekben van”(Mt 5,16). Igen, így tudunk vonzók lenni.

 

Pünkösd utáni 22. szerda

Kol 3,17-4,1
Lk 9,44-50

Mennyire kontrolláljuk a cselekedeteinket? Ugye, jó lenne, ha mindig meg tudnánk tenni. Ha mindig úgy tudnánk viselkedni, ami a legjobb, a legcélrabezetőbb, ami a leghelyesebb? Sőt: ami leginkább szolgálja az üdvösségünket. Mert ez az, ami igazán számít! Persze, igyekszünk, de nem sikerül folytonosan. Ezért nyújt nekünk segítséget az Isten kinyilatkoztatott tanítása napról napra. Ma is.

Jézus a mai evangéliumi szakaszban arra buzdít, hogy az ő nevében tegyük a jót. A legkisebb jót is, amit most azzal fejez ki, hogy egy gyermeket befogadni (Lk 9,48). Valószínűleg nem árva gyermeket állított a tanítványai elé. Inkább lelki befogadásról volt ott szó. Vagy még inkább arról, amiről máskor beszélt nekik, hogy gyermeki lelkületet kell kialakítani magunkban (Mt 18,3), mert csak ártatlanul, tisztán, bűnöktől mentesen lehet az Isten Országába jutni. De azért nem mehetünk el amellett sem, hogy tényleges befogadásról is lehet szó. Ami az irgalmasság testi cselekedetei közé tartozik. És így jót teszünk Jézus nevében.

Szent Pál apostol kifejezetten azt írja a kolosszei híveknek – és mint tudjuk: nekünk is –, hogy „bármit tesztek, szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek” (Lk 9,44). Íme, itt is ugyanarról van szó. A cselekedetek kontrollálásáról, az odafigyelésről! Mert az élet minden területén és mindenki számára szükséges ez. Az asszonyok, a férfiak, a gyermekek, az urak, a szolgák… Mindenki akkor jár el a leghelyesebben, ha az Úr Jézus nevében cselekszik. Ha úgy végzi a dolgát. Mert Jézust követni: a leghelyesebb, a legkontrolláltabb út!

Biztos, hogy rohan a világ, mi is rohanunk benne. Pörgünk, csináljuk a dolgunkat. És azt hisszük, hogy mindig mindent a legjobban csinálunk. Pedig csak egy kicsit kellene odafigyelni és átgondolni, hogy ezt tényleg így van-e! Mert a Szentírás tanítását nem tudjuk felülírni. Azt, hogy mindent az Úr Jézus nevében tegyünk. Fontoljuk meg a mai kettős figyelmeztetést, és igyekezzünk Jézus nevében folytatni!

 

Pünkösd utáni 22. kedd

Kol 2,20-3,3
Lk 9,23-27

Igaza lenne azoknak, akik azt mondták és mondják, hogy a kereszténység, illetve általában a vallásosság csak ópium a népnek? Azért, hogy elterelje a földi élet szenvedéseiről a figyelmet és azzal kecsegtessen, hogy majd a mennyországban milyen jó lesz?! Mi tudjuk, hogy ez nem igaz, mert amikor megéljük a Jézus Krisztushoz való tartozásunkat, akkor az már a földi életben is nagy boldogságot ad. Hiszen ennek lényege a szeretet!

A mai evangéliumi szakaszban Jézus mégis a keresztviselést tárja elénk. Ámde miért? Azért, hogy megmentsük az életünket (Lk 9,23). És mivel tudjuk megmenteni? Azzal, hogy követjük Őt! Ha követjük! Mindenben: elsősorban és főleg a szeretet parancsának teljesítésében. És ez már önmagában örömöt ad. És akkor is felfedezhetjük a benne rejlő örömöt, ha ténylegesen keresztviseléssel jár. Hát maga Jézus nem viselte a keresztet? Dehogynem! De ez már a második lépés. Mert az első az ő életében is: a szeretet mindenek fölött való megélése. Ez a mi utunk is!

Az apostoli szakaszban Szent Pál apostol kimondatlanul is, szintén a keresztviselésről tanít. Haljunk meg a világ elemeinek, hogy Krisztussal élhessünk (Kol 2,20). Igen, kétségtelen lemondásról van itt is szó. Ámde ugyanúgy benne rejlik a boldogság is. Mert ki ne érezné, hogy egy-egy lemondása után öröm tölti el. Persze, csak akkor, ha ezt önként, és nem kényszerből tette! S a végén ott van a cél rögzítése is az apostol részéről: az ilyen életünk Istenben van elrejtve Krisztussal (Kol 3,3).

Legyünk büszkék arra, hogy vallásosak, hogy keresztények vagyunk! Ne fogadjuk el, hogy ez pusztán lemondással jár. Főleg ne fogadjuk el, hogy Jézus követése – még a keresztviselésben is – csak szenvedés! Inkább erősítsük magunkban azt a tudatot, hogy Jézus követése boldogság, mert a szeretet megélését, gyakorlását, a szeretet főparancsának teljesítését jelenti.

 

Pünkösd utáni 22. hétfő

Kol 2,13-20
Lk 9,18-22

Az ember győzelemre törekszik életének minden területén. És ez valahogy így is van jól. Mert a jó Isten belénk kódolta, hogy mindig előre haladjunk, fölfelé tekintsünk, ne tespedjünk el. Mert ez hajt bennünket a végső győzelem, az üdvösség elérése felé is.

A végső győzelem Jézusnál van. A mai evangéliumban nagy kérdéseket hallottunk. Kinek tartják őt az emberek? Kinek tartják őt személyesen az apostolok? Igen, előbbre vivő kérdések. Mert elgondolkodtatásra késztetik az embereket, az apostolokat is. Ámde a lényeg a legvégén bukkan elő. Akkor, amikor Jézus bejelenti, hogy a végső győzelem az övé. Mert bármit csinálnak vele, fel fog támadni (Lk 9,22).

Ebből fakad a mi végső győzelmünk is. Amiről Szent Pál apostol a kolosszei híveknek ír. A bűn halálból van feltámadás! Életre kelt mindnyájunkat Krisztus (Kol 2,13). Szép hasonlatot is mond erről az apostol: az adóslevél szétszakítását. Ma ez már nemigen fordul elő, de az ókorban óriási jelentősége volt. Persze, az adósság elengedéséhez és ahhoz, hogy a bűn halálból életre keltsen bennünket a mi Urunk, kell a mi megfelelő viselkedésünk is. Ezzel zárja az apostol is: ne éljünk a bűnös világ kívánalmai szerint.

A lényeg az, hogy a mindig előbbre törekvő és a győzelmet megszerezni akaró emberként gondoljunk arra, hogy a végső győzelem vár bennünket. Az üdvösség! De ahhoz úgy kell élni, hogy el is tudjuk nyerni.

 

Pünkösd utáni 21. szombat

2Kor 3,12-18
Lk 6,1-10

A táplálék alakít bennünket. Ezért nem mindegy, hogy mit eszünk meg. Mert lehet mérges dolgokat is enni, vagy akár egyenesen mérget is. Csak éppen nem érdemes, mert nem válik a javunkra, mint a rendesen ehető és bennünket tápláló dolgok. És mindezt lehet valóságosan, de lehet lelkileg is értelmezni.

A mai evangéliumi szakaszban Jézus tanítványai próbáltak meg valahogyan táplálkozni (Lk 6,1). Mivel nincs más, a kalászokat kezdték eszegetni. A farizeusok szerint ez törvényellenes cselekedet volt, mintha aratás, cséplés vagy talán kenyérsütés lett volna! De hogy nem volt a törvény megszegése, azt Jézus megmagyarázta nekik. Mert az Emberfia ura a szombatnak is, ahogy bebizonyította történet folytatásában, a béna meggyógyításával. A tanítványok némi testi táplálékot kaptak, a farizeusok pedig lelki táplálékot: eligazítást.

A mai apostoli szakasz másfajta táplálkozásról beszél. Ott a Lélekkel való töltekezésről van szó: ahol pedig az Úr Lelke, ott a szabadság (2Kor 3,17). Az ószövetségi emberek még csak homályosan, fátyolon keresztül láthatták az élet igazi értelmét, az üdvösséget. Ezzel együtt pedig az Urat is! Ebben az esetben tehát a lelki táplálkozásra volt az igazi szükség, hogy végre lehulljon a lepel róluk, mint a hályog a szemükről.

Milyen szerencsések vagyunk! Hála Istennek, van mit ennünk a testünk táplálására. De van lehetőségünk a lelkünk táplálására is. Oly sokféle a lehetőség: a Biblia áll az alapoknál, de az Egyház tanítása is ugyanúgy táplálékot nyújt. A szentségek pedig a legfőbb lelki táplálékot adják nekünk. Csak éljünk velük!

 

Pünkösd utáni 21. péntek

Kol 2,1-7
Lk 9,12-18

Isten felülmúlja a várakozásunkat. De hogyan és mikor? Nagyon egyszerű a válasz. Akkor, ha mi is akarjuk, és nem a saját elgondolásunkat akarjuk ráerőltetni, hanem elfogadjuk, hogy úgy legyen nekünk a legjobb, ahogyan ő akarja. Hányszor, de hányszor pórul járunk, ha mindenáron a mi akaratunkat akarjuk keresztülvinni. Vagy akár kényszeríteni az Istent, hogy úgy cselekedjen, ahogy mi akarjuk.

Felülmúlja Jézus az őt hallgató tömeg és az apostolok elvárását. Mert öt kis kenyérkéből és két apró halacskából jól tud lakatni egy ötezer fős tömeget (Lk 9,16). Igen ám, de mi kellett hozzá? Az, hogy elfogadják Jézus akaratát. Hogy engedelmeskedjenek neki. Még a lehetetlennek tűnő helyzetben is! Aztán, hogy rendezetten történjen minden a tömeg letelepítésétől kezdve a maradék összeszedéséig. Szóval, ha hallgatunk a mi Urunkra, akkor tényleg felülmúlja a várakozásunkat.

Szent Pál apostol is a rendre buzdít a mai apostoli szakaszban. Azt írja a kolosszei híveknek, hogy ha már elfogadták Jézus Krisztust, éljenek is őbenne, és ennek következtében legyen bőséges a hálaadásuk is (Kol 2,7). Bizony, Jézus Krisztussal élni élni csak rendezetten lehetséges. Mert ez magával hozza, hogy elfogadjuk a tanítását, és nemcsak elfogadjuk, hanem igyekszünk is megvalósítani, életté váltani. A Szentírás egészéből tudjuk, hogy a gonosz lélek mindig rendezetlenséget akar és visz is végbe azokban, akik ezt engedik.

Isten abban is felülmúlja a várakozásunkat, hogy nála mindig bocsánatra találhatunk. Persze akkor, ha megteremtjük hozzá a feltételeket. Mert például az érvényes feloldozáshoz szükséges az őszinte bűnbánat, valamint az, hogy ne legyenek olyan körülmények, amik nem teszik lehetővé. Ámde ezek érvényesülése esetén Isten valóban mindent megbocsát, és teljesen újra kezdhetjük az életünket. Kell ennél több?

 

Pünkösd utáni 21. csütörtök

Kol 1,24-2,1a
Lk 9,7-11

Kit hoz zavarba Jézus tanítása? Nyilván az olyan embert, aki nem áll közel hozzá, vagy akár egyenesen ellenséges vele szemben. Bennünket nem, mert mi hiszünk benne, mi Istenünknek és Megváltónknak tartjuk. Ismerjük a személyét is, a tanítását is, még ha nem is teljesen, mert naponta előbbre haladhatunk az ismeretében. De a lényeg, hogy bennünket nem hoz zavarba Jézus.

Nem úgy, mint Heródest. A mai evangéliumi szakasz azzal kezdődik, hogy Heródes sok mindent hallott és tudott Jézusról, amit tanított és cselekedett, és zavarban volt (Lk 9,7). Zavarban volt, mert nyilvánvalóan egyre többet tudott meg róla, de nem akart a tanítványa lenni. Nem is, mert Keresztelő Jánost ki is végeztette, aki a szemébe mondta a bűnét, hogy nem élhet házasságban a sógornőjével! Szóval a tisztaság nem fér össze a tisztátalansággal. Mindenesetre, ha Heródes elfogadta volna Jézust, megpróbált volna a tanítása szerint élni, akkor nem kellett volna zavarban lennie. Mert megbocsátásra talált volna nála.

A mai apostoli szakaszban Szent Pál apostol Isten kinyilatkoztatott tanításáról tanít. Ez a pogányok számára – akik tényleg pogányok, és nem hisznek Jézusban – titok, és az is marad. De nekünk, hívőknek, a megdicsőülés reménye (Kol 1,27). Ennek megismertetésén munkálkodik az apostol. És mi hozzátehetjük, hogy mivel mi is elfogadjuk, mivel mi is az üdvösség, a megdicsőülés felé törekszünk, nem kell zavarba jönnünk. Mert tudjuk, hogy a mi Megváltónk vezérel.

De jó lenne, ha soha nem kellene zavarba jönnünk Jézus miatt! Nyilván nem a személye és a tanítása zavarhat bennünket, hanem az, hogy nem mindig tudunk szerinte élni. Ámde kétségbe akkor sem kell esnünk, mert a mi jóságos és emberszerető Urunk megbocsát. Csak ne feledjük a bocsánatkérést!

 

Pünkösd utáni 21. szerda

Kol 1,18-23
Lk 8,22b-25

Milyen a hitünk? Biztosan azt a választ adjuk rá, hogy itt – és teljesen rendben van. De amikor jönnek a nehézségek, az élet problémái, akkor is ilyen biztonsággal és határozottan tudunk válaszolni? Nem inkább alázatosnak kellene lennünk, és az apostolokkal együtt azt mondani Jézus felé: növeld bennünk a hitet (Lk 17,5)?

A mai evangéliumi szakaszban maga Jézus teszi fel a tanítványainak a kérdést: hol van a ti hitetek (Lk 8,24). Bizony, próba előtt álltak. A napi fáradság után a viharos tengeren kellett helytállniuk. Nem egy hatalmas hajón, hanem egy apró lélekvesztőn. Amit a nagy vihar papírcsónakként tudott dobálni. Nos, ebben a megpróbáltatásban teszi fel nekik a kérdést Jézus a hitükről. Mintegy előre vetíti felénk is, hogy nekünk is lesznek az életben megpróbáltatásaink, és akkor hagyatkozzunk őrá a hitünkkel. Mert ő a legnagyobb veszélyben is meg tud bennünket menteni. Persze úgy, ahogyan ő a legjobban látja, hogy javunkat szolgálja.

A mai apostoli szakaszban pedig Szent Pál apostol buzdítja a kolosszei híveket. S mint mindig, ez ránk is érvényes, nekünk is szól: „maradjatok meg a hitben szilárdan és állhatatosan” (Kol 1,23). Ennek célja, amint az apostol részletezi, nem más, mint az, hogy az üdvösségbe juthassunk. Igen, mert hit nélkül nem lehet üdvözülni! Aki elutasítja magától – és véglegesen és végérvényesen elutasítja – a hitet, azzal a jó Isten sem tud mit kezdeni. Mert az ember szabad akaratát nem akarja letörni, senkit nem akar dróton rángatott szolgájává tenni!

Nos, hol van a hitünk? Milyen szilárd a hitünk? – Napról napra meg kell adni rá a választ. És legjobb, ha úgy adjuk meg, mint már szó volt róla: alázatos lélekkel kérni az Urat, hogy növelje bennünk a hitet!

 

Pünkösd utáni 21. kedd

Kol 1,1-3a.6c-11
Lk 8,1-3

Kik követhetik Jézust? Számunkra világos a válasz, hogy mindenki, aki csak akarja. Mi is követhetjük. Mert olyan könnyű helyzetben vagyunk, hogy bennünket nem ér olyan nagy hátrányos megkülönböztetés vagy akár üldözés, mint a világ sok más helyén jelenleg is. Aki lelkében meghallja a hívó szót, az követheti őt. Akik pedig már ezt teszik, egyre jobban előre haladhatnak a követésében.

A mai apostoli szakasz egy új levél kezdete. Szent Pál apostol örömmel ír a kolosszei híveknek. Örömét az okozza, hogy olyan hívekről van szó, akik követik Jézust. Már hallott a Krisztusba vetett hitükről, valamint arról, hogy ezt a gyakorlatban is megmutatják az embertársaik felé irányuló szeretetükkel (Kol 1,2). És ezért hálát ad Istennek. Milyen szép dolog az apostol hálaadása! Bizony, bennünket is buzdít ez, hogy tudjunk hálát adni a saját hitünkért, és azért is, hogy szeretteinknek van hite!

Az evangéliumi szakasz arról szólt, hogy Jézust nők, asszonyok is követték (Lk 8,2). Nemcsak a tizenkét kiválasztott apostol, illetve a szintén meghívott hetvenkét tanítvány követte őt. Hanem azok az asszonyok is, akik saját buzgóságukból mentek utána és segítették a vagyonukból. Milyen szép dolog ez is! A legfontosabb a saját elszántság, majd az, hogy segítették is Jézust, akinek nem volt ideje kenyérkeresetre gondolni, mert minden idejét és energiáját a megváltás művében való munkálkodásra fordította. Bizony, az Egyházán ma is segíthetjük ezt a munkáját!

Követhetjük Jézust. Csak mutassuk is meg! Nem elegendő – bár nagyon fontos – a lélek csöndjében egyesülni vele! Mert az ő nyomában nekünk is apostoli munkát kell folytatnunk. Ő nem nézi, milyenek vagyunk. Mint ahogy azzal sem törődött, hogy az őt követő nők és asszonyok előbb bűnösök, megszállottak vagy betegek voltak. Nem ez a fontos. Hanem az, hogy a nyomába szegődtek! Hogy követték őt. Legyünk mi is igazi követői!

 

Pünkösd utáni 21. hétfő

Fil 4,10-23
Lk 7,36-50

Isten kegyelme mindent eláraszt. Állandóan jelen van a világban. Bennünket is körülvesz. Hasonlattal úgy lehet mondani, hogy mágneses hullámként van jelen itt és most is. De mint a készülékeinket, az okostelefont is be kell kapcsolni, hogy működjön, úgy van a kegyelemmel is. Csak akkor lép működésbe, ha bekapcsoljuk lelkünk kapcsolóját.

Jézus kegyelme, segítő szeretete mindenhová kiárad. Ez tölti el a mai evangéliumi szakaszt is. Betér a farizeus házába, asztalhoz ül, bensőséges közösségre lép vele. Még akkor is, ha tudja, hogy a farizeusok a legnagyobb ellenfelei. Azt akarja, hogy bekapcsolja lelke kapcsolóját. Jézus fogadja a bűnös nőt. Tudja, hogy kicsoda, mégsem utasítja el. S lám, ő bekapcsolta a kapcsolót: bűnbánatot tartott. A lényeg az, hogy Jézus mindenki felé egyforma szeretettel fordul, s azt várja, hogy ez viszonzásra találjon. A mi életünkben is!

Szent Pál apostol úgy búcsúzik el a filippi hívektől, hogy „az Úr Jézus Krisztus kegyelme legyen lelketekkel” (Fil 4,23). Vagyis az Isten kegyelmét közvetíti feléjük. Milyen szép dolog. Tudjuk, hogy a hívek befogadták a kegyelmet: írt róla bőven az apostol. Tehát nem zárkóztak el előle. Ám búcsúzásként még újra kívánja nekik. Vagyis kéri rájuk Isten kegyelmét. Tanulhatunk belőle. Mi is kérhetjük szeretteinkre a jó Isten kegyelmét, szerető segítségét.

Isten ingyenesen árasztja a kegyelmét. Miránk is. Meg sem érdemeljük. Kiérdemelni sem tudjuk. Éppen ezért a legnagyobb köszönettel kell viszonoznunk. Akár mi magunk kapjuk, akár a mi imádságunkra a szeretteink kapják. Ne feledkezzünk meg a hálaadásról!

 

Pünkösd utáni 20. szombat

2Kor 1,8-11
Lk 5,27-32

Mi, keresztények, elhivatottak vagyunk. De nemcsak úgy általában, hanem Jézus követésére vagyunk hivatva. Ugyanis kereszténykényt a krisztusi nevet viseljük. Az ő követségében járunk. Nem élhetünk másképp. Nem lenne szabad másként élnünk. Csakis úgy, ahogyan ez a méltóságunk, hogy Krisztus nevét viselhetjük, megkívánja.

Pedig nagyon egyszerű a képlet. A mai evangéliumi szakasz pontosan rávilágít. Jézus meghívja Lévit, a vámost. Azt mondta neki: „Kövess engem!”. És ő mit tett? „Otthagyott mindent, fölkelt, és követte őt” (Lk 5,28). Megrázó szavak. Jézusé is. Nem csábította ezzel-azzal, hogy milyen jó lesz, ha eljössz velem, ha követsz engem. Mint amilyen megrázó a folytatás is. Lévi, a vámos nem fogott magyarázkodásba, hogy ez meg az a dolgom, ezt meg azt el kell intéznem, gondolnom kell a családomra is. Nem! Felállt és követte. Otthagyva mindent.

Ilyen az elszántsága Szent Pál apostolnak is. Felidézi a korintusi híveknek, hogy mennyi üldözést kellett elszenvednie, még az életéről is lemondott (2Kor 1,8). De követte Jézust! És erre buzdítja őket is. Mert biztos abban, hogy Jézus minden veszedelemből megmenti őket. Persze, ehhez kell az imádság is, kell az Isten kegyelme! Erről sem feledkezik meg az apostol. De ez csak akkor kezd munkálkodni, ha az emberben megvan hozzá az elszántság, ha megteremti az alapot ahhoz, hogy Isten kegyelmi segítsége belépjen az életébe.

Nos, így kell tekintenünk a mi elhivatottságunkat is. Lehet, hogy üldöztetések érnek, lehet, hogy hátrányos megkülönböztetést szenvedünk. Mert annak sok formája van ma is a világban. De ha nem teszünk mást, csak egyszerűen követjük Jézust úgy, ahogyan ő megkívánja, akkor nem lehet bajunk. Viseljük büszkén a keresztény nevünket, legyünk Jézus egyszerű, de elszánt követői!

 

Pünkösd utáni 20. péntek

Fil 3,8b-19
Lk 7,31-35

Arról nem tehetünk, hogy milyen korba születtünk bele. Nem rajtunk múlik, hogy milyen a világ, amelyik körbevesz bennünket. Vagy mégsem így van? Mert mi is a világ része vagyunk, nem vonhatjuk ki magunkat belőle. Egy kis alkotórésze vagyunk, egy csepp a tengerben. De ott vagyunk, és rajtunk is (!) áll, hogy hová formálódik a világ! Ezért nem mindegy, milyen a mi nemzedékünk.

A mai evangéliumi szakasz elején azt hallottuk, hogy maga Jézus is felteszi a kérdést a hallgatóságának, hogy kihez hasonlítsa azt a nemzedéket, amelyikben él (Lk 7,31). S meg is válaszolja. Mégpedig a régi próféták tanítása alapján. Olyanok, mint az egymásra nem figyelő gyermekek. Az egyik muzsikálni akar, a másik táncolni, de nem egyeznek. Mindig is volt ilyen széthúzás. Ma is van. De hát mi ne akarjunk közéjük tartozni!

Mint ahogy Szent Pál apostol a maga példáját állítja ma elénk: mindent elhagy, mindent szemétnek tart, csakhogy Krisztust elnyerhesse (Fil 3,9). S milyen nagyszerű, hogy arra buzdítja kortársait: legyenek követői. Ne pedig olyanok, akik csak az e világi dolgokkal törődnek, akiknek istenük a has, akiknek figyelme csak a földi dolgokra irányul (Fil 3,19).

Mi tudjuk, hogy nekünk van hazánk, mégpedig a mennyei (Zsid 11,16), ami után vágyakozunk. Bármilyen a nemzedékünk, bármilyen körülmények között élünk is, nem azon siránkozunk, hogy „romlott a világ”, amely körülvesz bennünket. Hanem igyekszünk javítani rajta. Hogy legalább egy hajszálnyival, legalább egy cseppnyivel jobb legyen. Mert rajtunk is múlik! 

 

Pünkösd utáni 20. csütörtök

Fil 3,1-8
Lk 7,17-30

A mai szentírási tanításban a tegnapinak a folytatását tapasztaljuk. A szavak értékéről van szó, amit a cselekedetek hitelesítenek. Arról, hogy a beszédnek a tettek adják az aranyfedezetét. Jézus esetében ez egyértelműen mindig így volt, és ebből mi is példát vehetünk, hogy amikor csak lehet, akkor ne felszínes és felesleges legyen a beszédünk.

A mai evangéliumi történet ebből a szempontból nagyon kimagasló. Amikor Keresztelő János elküldi két tanítványát Jézushoz, hogy megtudja, valójában kicsoda ő, akkor Jézus nemcsak a szavaival válaszol neki (Lk 7,18). Sőt, éppen nem az a fontos. Hanem az, amit így mond: „Menjetek, és vigyétek hírül Jánosnak, amiket láttatok és hallottatok” (Lk 7,22). S mit láttak? Miről számolhattak be? Jézus cselekedeteiről: vakok látnak, süketek hallanak, bénák meggyógyulnak és így tovább. – Aztán maga Jézus is kiemeli János cselekedeteit: mert azzal tudott a Keresztelő igazán tanúságot tenni!

Szent Pál apostol örömmel ír a filipppi híveknek. Szavakat közöl. Ez igaz. De ugyanakkor felhívja a figyelmet a cselekedetekre is: tartózkodni kell a tévtanítóktól, akiket nem átall „kutyáknak” nevezni (Fil 3,2). Örök példa számunkra

Oldal: Pünkösd utáni
RÓKAHEGYI GÖRÖGKATOLIKUS TEMPLOM - © 2008 - 2024 - rokahegyitemplom.hupont.hu

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat