✠    Pünkösd utáni lelki táplálék    ✠

 

Pünkösd utáni 36. szombat

Gal 5,22-6,2
Mt 11,27-30

A szent nagyböjt idejének megkezdésére készülünk. Most már valóban a hajrában vagyunk, a célvonal előtt, hiszen holnap vajhagyó vasárnap lesz, aztán hétfőn tényleg kezdődik a böjt. A mai szentírási tanítás, az elmúlt napoktól eltérően, már nem Jézus szenvedéseiről szól, hanem inkább teherviselésről, igáról van szó. Ami a böjtre is vonatkozik.

Szent Pál apostol előbb a Lélek gyümölcseiről szól: „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22). Ezekre törekszünk a nagyböjtben összeszedettebb erővel is. Persze, ez nem könnyű feladat: lehet teher is. De segíthetünk is egymásnak a teher hordozásában! És akkor még szebb, még eredményesebb lesz a böjtünk.

Jézus is teherről, teherviselésről szól a mai evangéliumban (Mt 11,28). Előtte azonban a mennyei Atyával való bensőséges kapcsolatát mutatja be. S ezek után hív meg a követésére, ami igának a viselését jelenti. Ámde ezt könnyűnek ígéri. Ha jó kapcsolatban vagyunk vele, valamint az ő mintájára a mennyei Atyával is, akkor ez az iga édes, ez a teher könnyű lehet. A nagyböjt komoly és szigorú megtartása is!

A nagyböjt kapujában vegyük ezt komolyan! Legyen számunkra ez a szent időszak egy kicsit a megszorítás ideje is, mint a tehernek a viselése. De ugyanakkor legyen számunkra, mert lehet, sugárzó is. Hogy feragyogjon arcunkon és lelkünkön az Isten dicsősége!

 

Pünkösd utáni 36. péntek

Ef 5,8/b-19
Jn 19,25-37

A nagyböjt előtti utolsó pénteken a beteljesedésről hallunk az evangéliumból. Lezárul egy időszak az egyházi évben, és következik majd egy különleges: a nagyböjt szent ideje. Így az utolsó napokban már végig Jézus szenvedéséről, elítéléséről, haláláról hallottunk, s ma is ezt hallottuk. Jézus halálával beteljesedett az emberi történelem, és egy egészen új korszak kezdődött el: a végső, amely már a feltámadásba, az üdvösségbe fog torkollni számunkra is.

A beteljesedést úgy várjuk, ahogy Szent Pál az efezusi embereket buzdította: a világosság gyermekei legyünk csupa jósággal, szeretettel. Igen! Mert csak így készülhetünk a feltámadás szent ünnepére, és csak így készülhetünk az örök feltámadásunkra is! Keljünk hát fel, hogy Krisztus ránk tudjon ragyogni! Ne léha életet éljünk, hanem tudjunk szent énekeket énekelni, az Urat dicsőíteni.

Jézus földi élete is beteljesedett. Nem is akárhogy! A kereszthalálban. Meg tudott volna szabaduni tőle, de nem tette. Hiszen éppen ezért az óráért jött! Azért, amely gyászba borította a világot, de amely egyben a megváltást is meghozta. Jézus átadta a lelkét, amint hallottuk. Nem egyszerűen kiadta, hanem átadta. Átadta a mennyei Atyának. A jól elvégzett munkája végén. S mint tudjuk a folytatást, az Atya ezért meg is dicsőítette őt.

Amikor a beteljesedésről és átadásról hallunk a szentírási tanításból, akkor nem tehetjük meg, hogy nem követjük ezt. Igyekezzünk a világosság gyermekeiként csupa jóságban és szeretetben élni, és igyekezzünk átadni a lelkünket, életünket a mi Urunknak, Istenünknek, hogy a legjobb kezekben legyen!

 

Pünkösd utáni 36. csütörtök

Júd 1,11-25
Lk 23,1-31.33a.44-56

Érdemes az igaz úton járni. Mi, keresztény emberek, tudjuk, hogy ez mit jelent, hiszen számunkra Jézus nemcsak az út, hanem az igazság és az élet is (Jn 4,16). Ha őt követjük, ha az ő tanításából táplálkozunk, ha az ő parancsait megtartjuk, akkor a jó, helyes, igaz úton járunk. Ugye, milyen egyszerű lehet a keresztény életünk?

Ezt segíti Júdás apostol is, amikor figyelmeztetést tár elénk: ne a rossz utat kövessük. A mai apostoli szakasz éppen azzal kezdődik, hogy a gonosz emberek Káin útján járnak (Júd 1,11). Tudjuk, hogy Káin mennyire a rossz útra lépett. Az már csak a csúcs volt, hogy megölte a testvérét, Ábelt. De ez előtt hány meg hány lépést tett meg a rossz úton! Amikor csak gyilkolgatta, ölögette a testvérét. Mert minden rossz megnyilvánulás, szeretetlenség, harag, irigykedés, bizony, ezt jelenti. Hát vigyázzunk! Nehogy mi is a rossz útra tévedjünk, és ilyen apró öldökléseket vigyünk végbe.

Azok, akik Jézust elítélték – nemcsak Pilátus, hanem már előtte az írástudók, a farizeusok, a nép vénei, meg azok, akik megfeszíttetését kérték – bizony, a rossz úton jártak. A legigazságtalanabb úton. Amely végül Jézus meggyilkolásában érte el a csúcsot. Figyeljük csak meg! Ott volt a kivégzők parancsnoka – akit a hagyomány Longinus századosnak hívtak – felismeri, hogy kicsoda Jézus. De már késő! Miután meghalt, csak azután tudta kimondani: „Ez az ember valóban igaz volt” (Lk 23,47). Igen, Lukács evangélista így írja: „igaz”. Márk viszont azt írja: „valóban Isten Fia volt” (Mk 15,39). Persze, tudjuk, hogy a kettőt be lehet helyettesíteni egymással.

Kövessük Jézus Krisztus igazságát! Jól járunk vele, ha tartózkodunk az igaztalanságtól és az igazságtalanságtól. Nemcsak az erkölcsi rendnek teszünk így eleget, hanem az életünket is szebbé tesszük. Ragadjunk hát meg minden alkalmat arra, hogy az igazságot kövessük.

 

Pünkösd utáni 36. szerda

Róm 14,6-9
Mt 26,57-75

Úgy jó, ha Istent az életünk középpontjának tartjuk. Persze, nemcsak úgy általánosságban, hogy hívő vagyok, keresztény vagyok, hát hiszek Istenben, igyekszem vallásosnak lenni, teljesíteni a parancsait, eleget tenni az Egyháza előírásainak. Az a jó, ha ehhez igazi, belső meggyőződésből fakadó hozzájárulás is társul. Vagyis egyszerűen az, hogy napjában többször gondolunk Istenre. Van, aki a Jézus-imát veszi ehhez segítségül. De nem kell feltétlenül ez, az imádság ott lüktethet bennünk.

Szent Pál apostol a mai apostoli szakaszban már a böjtre készít bennünket. De itt is a középpont: az Úr, az Isten. Mert az Úrra való tekintettel eszünk vagy nem eszünk (Róm 14,7), a lényeg, hogy hálát adjunk az Istennek. Azért is, hogy a mai napra is felébredtünk, mert sokan nem tehették meg; azért is, hogy készülhetünk a böjtre, amit sokan nem tesznek meg, mert esetleg nem is akarják. Mi viszont ki akarjuk fényesíteni a lelkünket, hogy minél gazdagabban részesedhessünk majd a húsvét örömében és végső soron az örök élet boldogságában.

Vegyük észre, hogy Jézus a mai evangéliumi szakaszban szintén Istent állítja a középpontba. Kihallgatása során, miközben már bőségesen szenved is, mert sokféleképpen gyalázzák és megalázzák, kimondja, hogy látja a mennyek országában Őt (Mt 26,64), ahová majd saját maga is visszakerül feltámadása és megdicsőülése után. Hát nem Jézust kell, kellene követnünk abban, hogy a bajaink és szenvedéseink közepette is Istenre irányuljon a figyelmünk?

Persze, ha igazi keresztények vagyunk, akkor ez nem kérdés. Mert – visszatérve az elejére – lehet úgy is élni, hogy nem csak langyosan tartjuk életünk középpontjának Istent, hanem valóságosan is. Ma is megtehetjük: törekedjünk arra, hogy a huszonnégy óránkból minél több időt tudatosan töltsünk Istenünkkel!

 

Pünkösd utáni 36. kedd

Júd 1,1-10
Lk 22,39-42; 22,45-23,1

Nem lehet eleget beszélni, írni, gondolkodni, elmélkedni arról, hogy mennyire fontos számunkra az üdvösség. Hiszen ez életünk végső célja. Milyen nagy baj lenne, ha nem érnénk el. Földi életünk küzdelmei, törekvései, szenvedései is az értelmetlenségbe vesznének. Szóval törekszünk az üdvösségre, és ehhez kapjuk a támaszt napról napra a szentírási tanításból. Ma is.

Júdás apostol – aki nem azonos az áruló Júdással – éppen ezzel kezdi a levelét. Őszinte törekvése, hogy a közös üdvösségről írjon a híveinek (Júd 1,2), illetve minden keresztény embernek. S mivel folytatja? Azzal a buzdítással, hogy harcolni kell a hitért. Igen, mert nem könnyű bejutni az Isten. Jézus Krisztus is többször tanít erről.

Az evangéliumi szakasz szintén az üdvösség felé való törekvésről szól. Egyrészt folytatódik a Jézus földi életének utolsó napjait bemutató rész, amelynek kicsengése és végső eseménye az üdvösséget hozó megváltói halál és a belelő fakadó feltámadás. Másrészt viszont itt is hallunk egy fontos mozzanatról. Arról, hogy mennyire nem automatikusan megy ez. Jézus felszólítása nagyon is fontos: imádkozásra szólítja a tanítványait, nehogy kísértésbe essenek, ami eltávolítaná őket az igaz útról.

Szóval fontos az üdvösségre való törekvés. Kapunk támogatást hozzá a tanításban, ami nagyon fontos. De emellett kapunk támogatást a kegyelmi életben is, főleg a szentségek révén, illetve más utakon segítő kegyelmet. Érdemes kihasználni!

Pünkösd utáni 36. hétfő

3Ján 1,1-15
Lk 19,29-40; 22,7-39

Jézus Krisztus számunkra a megtestesült igazság. Saját magáról is megmondja, hogy ő az út, az igazság és az élet (Jn 14,6). Így tehát számunkra megkerülhetetlen! Akkor szép és jó az életünk, ha igazságban élünk, s ez az élet minden területére vonatkozik. Nem jó, ha félrevezetnek bennünket, s az sem jó, ha mi vezetünk félre másokat. Az igazság úgyis mindig kiderül. De hát az alap mégiscsak az, hogy jó igazságban, és nem hazugságban élni.

Szent János apostolnak a harmadik, rövid levele, amit ma hallottunk apostoli szakasz gyanánt, összesen nyolcszor említi az igazságot. Örül, hogy a hívei tanúságot tettek az igazságról, hogy igazságban élnek, hogy törekednek az igazságra. Ő maga is segítő társa kíván lenni az igazságnak (3Ján 1,8). Hát még mennyire fontos, hogy a legnagyobb igazságokra gondoljunk: van Isten, van Megváltónk, van üdvösség, ami a végső célunk. Hát hogyne kellene törekedni erre!

Az evangéliumi szakasz pedig Szent Lukács leírásában szintén nagy igazságot tár elénk: Jézus Krisztus velünk marad a szent Eucharisztiában az idők végezetéig (Lk 22,18). A legnagyobb igazságok közé tartozik ez is. Hála Istennek! Ugyanakkor ott van ebben a részletben az igazságtalanság is. Sőt, a legnagyobb igazságtalanság,  Sőt, a legnagyobb igazságtalanság, amiről Jézus a tanítványainak szól, elmondva közelgő sorsát: azt, hogy a gonosztevők közé számítják (Lk 22,38). S mint tudjuk, valóban úgy hal meg, mint egy gonosztevő. Ráadásul elhagyatottan, még Péter részéről is elárulva. Hol van itt az igazság?

No, de számunkra az a fontos, hogy az igazságban járjunk, elfogadjuk hitünk legnagyobb igazságait, mert akkor azon az úton maradunk, amelyik hazafelé vezet bennünket: az örök haza felé. Kövessük hát az igazságot, magát Jézus Krisztust!

 

Pünkösd utáni 35. csütörtök

1Ján 4,20-5,21
Mk 15,1-15

Tudjuk, érezzük és tapasztaljuk, hogy a jó és a rossz állandó küzdelemben van a világban. De nemcsak kívül, hanem bennünk is. Nem mindegyik melyiknek engedünk, melyik irányban mozdulunk el.

Szent János, Jézus szeretett tanítványa a jóról, sőt a legfőbb jóról, a szeretetről tanít. Mindenekelőtt azt igazolja, hogy nem elég szavakkal szeretni: nem elég, ha azt mondom, szeretem Istent, de ezt nem mutatom ki az embertársam iránti szeretetemmel, mert akkor az nem ér semmit (1Ján 4,22). Aztán ezt meg is parancsolja. Vagyis azt, hogy szeressük Istent, mert akkor embertársunkat is szeretjük. Végül megmutatja a szeretetre a legnagyobb példát: Jézus önfeláldozó szeretetét.

Szent Márk evangélista a mai evangéliumi szakaszban a szeretet ellentétéről beszél. Arról, hogy a főpapok, írástudók, vének, az egész főtanács mennyire szeretetlenül viszonyultak Jézushoz (Mk 15,1). Ezt még tetézte Pilátusnak az állását féltő, aggódásból fakadó közömbössége egy olyan „ember” iránt, akiről ő maga is beismerte, hogy semmi ítéletre való okot nem talál benne (Jn 19,4).

Világos, hogy melyik álláspontot kell követnünk: semmiképpen sem azt, amit a Jézust elítélő személyek képviselnek. Sokkal inkább Szent Jánosét, aki maga is megkapta azt a nevet, hogy a „szeretett tanítvány”. Keressük, találjuk meg ma is alkalmat, hogy észrevegyük, mivel fejezhetjük ki a Jézus iránti szeretetünket, hogy aztán az embertársaink felé is szeretettel forduljunk. Lesz rá alkalmunk ma is bőven!

 

Pünkösd utáni 35. szerda

1Ján 3,21-4,11
Mk 14,43-15,1

Amikor Szent János apostol és evangélista nagyon megöregedett, akkor már csak egyetlen mondanivalója volt az emberek felé: „Fiacskáim, szeressétek egymást”. Szent Jeromos jegyezte ezt fel róla. De örök érvényű tanítás. Főleg, ha hozzávesszük, hogy ő volt Jézus „szeretett tanítványa” (Jn 13,23). Folyamatos buzdítást kapunk arra mi is, hogy szeressük egymást.

A mai apostoli szakaszban Szent János apostol folyamatosan a szeretetről beszél. Nemcsak buzdítást ad rá, hanem megokolást is: azzal tudjuk kifejezni az Isten iránti szeretetünket, hogy megtartjuk a parancsait (1Ján 3,21). Sőt! Egészen olyan merészet mond, hogy ha nincs bennünk szeretet, akkor nem ismerjük Istent! A végső megokolás: Isten mindig előbb szeret minket, mint mi őt. Márpedig, „ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást” (1Ján 4,11).

Az mai evangéliumból csak Jézus szeretetéről hallunk. A végletekig elmenő szeretetéről. Nem hallottunk Júdás szeretetéről, aki a szeretet jelével, a csókkal árulta el Jézust. Nem hallottunk a Jézust elfogók és kihallgatók szeretetéről, mert ők a vesztét akarták. Nem hallottunk Péter apostol szeretetéről, aki háromszor is megtagadta őt. – Hát nem őket kell követnünk!

Szent Péter apostol azt írja, hogy a szeretet minden elfed (1Pét 4,8), még a vétkeket is. Persze, helyesen kell ezt értelmeznünk, de mélységesen igaz. Törekedjünk hát a szeretetre a páli szeretethimnusz szellemében!

 

Pünkösd utáni 35. hétfő

1Ján 2,18-3,8
Mk 11,1-11

Az Antikrisztus személye régóta foglalkoztatja az emberiséget. Már az apostolok idejében is gondolkodtak róla. Azóta pedig számtalan elképzelés, írás, beszéd született vele kapcsolatban. Sőt, még ábrázolásai is vannak. A lényeg a nevében rejlik: „anti” – tehát „szembenálló”. Szemben áll Krisztussal.

Szent Péter apostol a tőle hallott mai apostoli szakaszban világosan beszél róla. Megtudjuk tőle, hogy az Antikrisztus az, aki tagadja azt, hogy Jézus „a” Krisztus (1Ján 2,22), vagyis az Isten által megígért és „fölkent” Megváltó. De ez még nem elég, mert tagadja az Atyát és a Fiút is. Szembenálló! Ellensége Istennek, és ellensége az embernek is. Nekünk is. Mert el akar téríteni Jézus szeretetéről. Éppen ezért nem szabad engednünk neki. Ma talán még furfangosabb, mint az apostoli időkben: változatosabban és erőteljesebben támad, hogy ne az igazi Krisztust kövessük.

A mai evangéliumi szakaszból, amelyik Jézusnak a Jeruzsálembe való ünnepélyes bevonulásáról szól, azt hallottuk, hogy tömeg követte Jézust. Ők felismerték Jézusban a Messiást, mikor így kiáltoztak, „áldott, ki az Úr nevében jön” (Mk 11,9). Tehát ők nem az Antikrisztust akarták követni. Az más kérdés, hogy politikai, szabadító messiást vártak, és így majd elfordulnak Jézustól. De itt, miközben hozsannáznak, még nagyon is ragaszkodnak hozzá. Példát vehetünk az ő jó szándékú viselkedésükből. De csakis abból! Mert ha elfordulunk tőle, akkor az Antikrisztust követjük.

Világos tehát a mai szentírási tanítás értelme. Tudatosítanunk kell, hogy Jézus Krisztusnak az ellensége ma is itt van közöttünk. Mi azonosíthatjuk az ősgonosszal, az ördöggel. Ezért vigyáznunk kell, nehogy az ő csábító hálójába essünk. Mert tudjuk, hogy az ördögnek a legnagyobb bűne az, hogy elhiteti az emberrel azt, hogy ő nem is létezik. Ámde tudjuk, hogy ő a hazugság atyja (Jn 8,44)!

 

Január 27.

Zsid 7,26-8,2
Jn 10,9-16

Aranyszájú Szent János főpap ünnepén, illetve emléknapján ismét a főpap tiszteletére írt szentírási szakaszokat tárja elénk elmélkedési anyagnak az Egyház. Mint minden alkalommal, most is újat tanulhatunk belőle. Olyan ugyanis, mint egy kaleidoszkóp, amely mindig új képet mutat. Most is ez a helyzet tehát.

A Zsidókhoz írt levél részletében, amint hallottuk, az örök főpapról van szó, aki szent, tökéletes, szeplőtelen (Zsid 10,9). Ő csak egyszer mutatott be áldozatot, mégpedig a saját életáldozatát, és ezzel tökéletes megváltást szerzett nekünk. Mert őt nem a törvény rendelte főpappá, hanem az Istentől jövő eskü szava (Zsid 10,28). Pár verssel korábban idézi is a levél a zsoltár szavát: „Megesküdött az Úr, és nem bánja meg; te pap vagy örökké” (Zsid 10,21). Ez az isteni szó teszi főpappá a püspököket is, a mi püspökeinket is. És megerősíti őket, hogy hatékony legyen a szavuk, hogy tisztán tudják őrizni és továbbadni az Isten igéjét.

A jó pásztorról szóló evangéliumban is hallottunk a szóról. Igaz, ebben a részletben már a végeredményről van szó: a jó pásztor szavára hallgatnak a juhok (Jn 10,16). De előtte azt is leírja az evangélista, hogy nevén szólítja a juhokat, mert ismeri őket; előttük megy, és így vezeti őket. Sőt, akinek nem ismerik a hangját, attól elfutnak a juhok. Bizony, nagy a felelőssége a jó pásztornak, a mai főpásztornak is: olyan legyen a hangja, olyan szóval rendelkezzen, olyan beszédeket mondjon, amelyek vonzóak.

Aranyszájú Szent János ilyen volt a 4. században! Nem véletlenül kapta meg Konstantinápoly főpüspöke azt a jelzőt, hogy „aranyszájú”. Mert így tudott beszélni. Így tudta tanítani a híveket. Így tudott még a császárnak és főleg a császárnőnek is ellentmondani, amikor nem az igaz hit útján jártak. Érdemes nekünk is hallgatni a szavára. Itt és most könnyen megtehetjük, amikor a Szent Liturgia szövegét halljuk, aminek egyes imádságai ténylegesen tőle származnak. De meg kell tennünk akkor is, amikor a püspökeink szava jut el hozzánk. Halljuk meg, hallgassuk meg, és ne kritizáljuk!

 

Pünkösd utáni 34. péntek

1Ján 2,7-17
Mk 14,3-9

A szeretet törvényétől nincs nagyobb. Ebben foglalható össze a Szentírás egész tanítása. Jézus pedig kifejezetten megmondja a kettős főparancsban: szeretni kell Istent minden emberi képességünkkel, és szeretni kell az embertársunkat úgy, mint saját magunkat (Mt 22,37-39). Persze, sok más alkalommal is tanított erről, meg példát is adott rá. – A mai szentírási tanításból is ez a gondolat emelkedik ki.

Szent János apostol előbb említi a Jézus által adott új parancsot, ami nem más, mint a szeretet parancsa: „új parancsot adok nektek, szeressétek egymást” (Jn 13,34), majd kifejezetten azt írja, hogy aki szereti testvérét, megmarad a világosságban, s nem szolgál botrányul másoknak (1Ján 2,10). Ugyanakkor attól is óv, hogy a világot és a világi dolgokat jobban szeressük, mint az Atyát. S végül summásan megfogalmazza, hogy aki Isten akaratát megcselekszi, az örökké él; márpedig az Ő akarata nem más, mint a szeretet.

A mai evangélium szakasz pedig szintén a szeretet cselekedetét állítja elénk. Egy asszony alabástrom edényben nagyon drága olajat hozott, és Jézusra „pazarolta”. Ámde a szeretetet gyakorolta ezzel, amint Jézus meg is mondta: a temetésére tette (Mk 14,8). Olyan fontos volt ez a szeretet-cselekedet, hogy az evangélista azzal fejezi be a történetet, hogy a világon mindenütt megemlékeznek majd róla. S valóban így is van! Hiszen ma is hallottuk.

Azért hallottuk mind a két szentírási részletet, hogy a szeretetben mélyüljünk el. Ugyanis a szeretet örök érvényű. Ismerjük a csodálatos szeretet-himnuszt, amely azzal fejeződik be, hogy mindennél nagyobb a szeretet (1Kor 13,13), amire törekednünk kell. Tegyük ezt a mai napon is!

 

Január 25.

Zsid 7,26-8,2
Jn 10,9-16

Nazianzi Szent Gergely ünnepén újra a főpap, illetve a jó pásztor személyét állítják elénk a tiszteletére rendelt szentírási szakaszok. Ugyanis Szent Gergely atyánk is mindkettő volt: főpap is, meg pásztor (főpásztor) is. Tudjuk, hogy 330-ban született és Nagy Szent Bazilnak volt nemcsak barátja, hanem iskolatársa is. Mindketten nagyok voltak. Bazil a „Nagy” melléknevet, Gergely pedig a „Teológus” melléknevet kapta.

A Gergely atya tiszteletére rendelt apostoli szakaszt a Zsidókhoz írt levélből hallottuk. Az „örök főpapról” szól, Jézus Krisztusról. De minden „földi” főpap az ő főpapságából részesedik. Tehát őt követi. Mint ahogy Gergely atya is őt követte. A levél az áldozatbemutatást emeli ki. De mellette ott kell lennie a tanításnak is! S a ma ünnepelt szentünk ebben is nagy volt, hiszen ezért lett a „hittudós”. Sőt, ott kell lenni a vezetésnek is. Az Egyház vezetésének. JJézus Krisztus ebben is az első, a püspök pedig őt követi, mint ahogy Gergely atya is őt követte.

A mai evangéliumi szakaszban a jó pásztorról hallottunk. De az első mondatban Jézus még az ajtóval azonosítja magát (Jn 10,9). Ő az az ajtó, akin keresztül üdvözülhetünk. Valóban, nincs másban üdvösségünk, csak Jézus Krisztusban (ApCsel 4,12). Ha őt kizárjuk az életünkből – mégpedig tudatosan és végérvényesen –, akkor valóban nem üdvözülhetünk. Ezért fontos, hogy (bocsánat, de) ne vakajtóként kezeljük őt! Hanem olyan ajtónak, amelyen keresztül bejuthatunk az üdvösségbe. És ebben segít Szent Gergely atya is bennünket, mert jó pásztorként ő is előttünk jár, hogy oda, az üdvösségbe vezessen.

Főpap és pásztor: elsősorban Jézus Krisztusra vonatkozik a mai szentírási szakaszok tanítása. De mint szó volt róla, az ő főpapságából és pásztori szolgálatából részesülő főpapokra és pásztorokra is vonatkozik a tanítás. Ők is ajtók akarnak lenni, hogy Jézus szándéka szerint üdvösségre vezessenek. Így tiszteljük ma Nazianzi Szent Gergely atyát is.

 

Pünkösd utáni 34. szerda

2Pét 3,1-18
Mk 13,24-31

Lesz világvége! Igen, mert van kezdete is a világnak, hiszen Isten teremtette, nemcsak úgy önmagától lett. Számunkra tehát a kezdeténél és a végénél a Teremtő, a világ Ura áll. És ez megnyugvást ad: nem kell félnünk, mint oly sokan teszik. Sokkal inkább a bűneinktől kell félni, mert azok hátráltatják a boldog beteljesedésünket, amely a világ végén ér el bennünket végérvényesen.

Szent Péter apostol hosszasan tárgyalja azokat az eseményeket és tényezőket, amelyek a világ végét kísérik. De akkor sem kell megijednünk vagy félnünk. Mert megvalósul az új ég és az új föld, ahol már csak igazság lesz (2Pét 3,13). Egyébként pedig egyetlen embert sem akar elveszíteni az Úr (2Pét 3,9), sokkal inkább üdvözíteni. S hogy mikor lesz a világ vége? Ne akarjuk már tudni! Hiszen „egy nap az Úrnál annyi, mint ezer év, és ezer év, mint egy nap” (2Pét 3,8).

Az evangéliumban sem mondja meg Jézus a világ végének időpontját. Inkább azt az igazságot vési elménkbe, hogy az ég és föld elmúlik, tehát biztos, hogy lesz világ vége, de az ő igéi el nem múlnak, tehát örök érvényű a tanítása (Mk 13,24). Persze előtte – mint hallottuk – ő is beszél félelmetes jelekről, amelyek a világ végét kísérik. De ha őrá hallgatunk, ha magunkba fogadjuk az ő igéit, valamint teljesítjük is azokat, akkor nincs félnivalónk.

S valóban, Isten nem azt akarja, hogy állandóan rettegésben éljünk. Sokkal inkább a szeretetre akar tanítani bennünket az egész Szentíráson keresztül. S mi itt, a világ végéről szóló részekben is felfedezzük az ő szeretetét, szerető gondoskodását.

 

Pünkösd utáni 34. kedd

2Pét 2,9-22
Mk 13,14-23

A mi Istenünket nemcsak a liturgiában emlegetjük úgy, hogy ő „emberszerető” Isten, hanem a Szentírás is szól róla. A mai szentírási tanításban is megtalálható ez a gondolat.

Szent Péter apostol hosszasan ír arról a mai szakaszban, mint hallottuk, hogy milyen sok és milyen sokféle bűnük van az embereknek. Bizonyára magunkra is értelmezhetjük ezt, mert mi sem vagyunk bűn nélkül valók. Ámde mi lehetünk azok, akik „a mi Urunk és üdvözítő Jézus Krisztusunk megismerése által megmenekültek a világ förtelmeitől” (2Pét 2,20). Tehát Ő segít nekünk! Mert szeret bennünket és üdvösségünket akarja.

Amikor Jézus a világ vége elérkezéséről, illetve az utolsó ítéletről tanít, szintén kinyilvánítja az emberszeretetét. Mindenkit meg akar menteni, mert „az egész világ életéért és üdvösségéért” adta oda az életét. A mai szakaszban, amint hallottuk, a különféle helyzetben lévő embereket óvja, menti meg. Mi is benne vagyunk ebben a „mindenkiben” Lehetünk jelképesen a háztetőn, lehetünk a mezőn, lehetünk kisgyermekesek: Ő meg akar bennünket menteni. Mert szeret bennünket.

Figyeljünk oda a mi Urunk emberszeretetére! Többször halljuk a liturgiában, áldásként is közvetíti nekünk a pap által. Halljuk a Szentírásból is. Tényleg halljuk meg, fogadjuk el, és szeretettel, viszontszeretettel válaszoljunk is rá!

 

Pünkösd utáni 34. hétfő

2Pét 1,20-2,9
Mk 13,9-13

Nem kérdéses, hogy fontos a keresztény tanúságtételünk. Mindig is fontos volt, de a mai világban még inkább szükséges, amikor 339 millió keresztény embert üldöznek a hitéért a legújabb híradás szerint. Nekünk, akik azért olyan durva üldözésnek nem vagyunk kitéve, mint azok, akiket meg is ölnek, velük együtt érezve és értük, helyettük is tanúságot kell tennünk.

Szent Péter apostol is arról tanított, hogy föllépnek hamis tanítók és hamis próféták, akik romlásba döntő tévtanokat terjesztenek, és még a Megváltót is tagadják (2Pét 2,1). Ezek ellen tehát védekezni kellett. Éppen úgy, mint ahogyan ma is, mert ma is jelen van a tévtanítás, ami alapját adja az üldözésnek. S mi a legnagyobb tévtanírás a kereszténység ellen? Az, ami Péter apostol idejében is volt: hogy Jézus nem Megváltó.

Szent Márk evangélista pedig ugyancsak az üldözésről ír. Leírja az akkori tanítványokat érő fenyegetést: helytartók és királyok elé lesznek hurcolva. De a lényeg az, hogy tanúságot kell tenniük előttük (Mk 13,10). Mintha csak a máról szólna a világ sok helyén! Mi örülhetünk annak, hogy ilyen komoly üldözés nem ér bennünket. De nem mentesülhetünk a felelősség alól, hogy az első keresztények példájából merítve legalább lelki segítséget nyújtsunk nekik.

A lényeg az, hogy az élet sok területén kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor tanúságot tudunk tenni a hitünkről. A hétköznapok sok pillanatában előfordulhat ilyen. Készen kell állnunk, és ebben segít a mai szentírási tanítás is, hogy ha szükséges, akkor számot tudjunk adni a hitünkről, keresztény életformánkról. Annak tudatában tehetjük, és az adja ehhez az igazi bátorítást, hogy végeredményben nekünk van igazunk. Mint ahogyan a végső elszámoláskor majd kiderül.

 

Pünkösd utáni 33. szombat

2Kor 4,6-15
Lk 6,17-23a

A mai szentírási szakaszokban a világosságról hallottunk. Jól tudjuk, hogy van külső és belső világosság is. Az előbbi a tényleges, fizikai világosság, amit egy bármiféle fényforrás ad. Az utóbbi viszont belső világosságot jelent, vagyis megvilágosítást, megvilágosodást.

Szent Pál apostol a sötétségből felragyogó világosságról ír, amit Isten gyújt ki az emberek szívében, hogy felragyogjon Isten dicsősége Jézus Krisztusban (2Kor 4,6). Nemcsak a korintusi híveknek, hanem nekünk is feladatunk, hogy a hit világosságánál egyre többet tudjunk meg a minket a végső dicsőségbe, megdicsőülésbe vezető és segítő Istenünkről.

Az evangéliumi szakaszban Jézus a boldogságokról tanít, amit most Szent Lukács evangélista leírásából hallottunk (Lk 6,20). Ezek megértéséhez a szív, a lélek és az értelem belső megvilágosodása kell! Tudjuk, hogy nem hétköznapi módon kell értelmezni a Jézus által tanított boldogságokat, mert akkor homályban marad előttünk a végső, Jézus által tanított értelmük. De belőle erő árad – mint a világ világosságából –, és ezzel megadja a kulcsot mondanivalójának megértéséhez.

Igaz, hogy szándékosan vonulhatunk sötétségbe. Be is csukhatjuk a szemünket, hogy ne lássunk. Sötétben lehetünk fizikailag. Sőt! Szívünket, lelkünket és értelmünket is elzárhatjuk a világosság elől. De ezzel pórul járunk. Ne zárkózzunk hát el Krisztus világossága elől, aki megvilágít minden e világba jövő embert (Jn 1,9), bennünket is!

 

Pünkösd utáni 33. péntek

2Pét 1,1-10
Mk 13,1-8

Igazság és félrevezetés. Ezek a kulcsszavai a mára rendelt szentírási tanításnak. Világos, hogy mind a kettő fontos számunkra. Az első azért, hogy kövessük, illetve ragaszkodjunk hozzá. A második pedig éppen ennek az ellenkezője miatt fontos, vagyis azért, hogy elkerüljük.

Szent Péter apostol a második levelének elején Jézus igazságáról ír: Jézus Krisztus igazsága által részesültünk a kegyelemben (2Pét 1,1). Aztán felsorolja azokat a javakat, amelyek a helyes élethez, az istenfélelemben töltött élethez szükségesek. A végén pedig kiemeli a jócselekedetek szükségességét. Ez is igazság! Az üdvösség eléréséhez szükségesek a jócselekedetek. S ezt Jézustól tudjuk, aki saját magát nevezte igazságnak (Jn 14,6).

Az evangéliumban pedig Jézus a félrevezetés elkerülésére hívja fel a figyelmet. A jeruzsálemi templom lerombolásával kapcsolatban, hogy kő kövön nem marad. De azt is megmondja, hogy ez csak előjele a világ végének. Mindenesetre vigyázni kell a tanítványoknak – és nekünk is –, nehogy félrevezessenek bennünket valami hamis tanítással (Mk 13,5). Márpedig a világ végéről már számtalanszor jövendöltek. Különösen az ezredforduló kapcsán volt ez így. Ámde akkor is érvényes volt Jézus tanítása, éppen úgy, mint ma: ne fogadjuk el az ilyen jövendöléseket, hamis tanításokat, félrevezetéseket. S ez természetesen a hit egyéb területeire is érvényes!

A ma kapott tanítás alapján figyeljünk oda a kettős feladatunkra. Figyeljünk az igazságra és kövessük mindig azt. Ugyanakkor figyeljünk oda a félrevezetésre is, amit pedig igyekezzünk elkerülni. Isten kinyilatkoztatott tanításából, a Szentírásból mindig erőt meríthetünk hozzá.

 

Január 18.

Zsid 13,7-16
Mt 5,14-19

Szent Atanáz és Cirill főpapok emléknapján a hit fontosságáról kapunk tanítást a tiszteletükre rendelt szentírási szakaszokból. Mindketten nagyon voltak a hitben. A 373-ban meghalt Szent Atanáz főpap megkapta azt a megtiszteltető jelzőt, hogy „a hit oszlopa”. Ő az első egyetemes zsinaton, Nikaiában védelmezte az Egyház igaz hitét. A 444-ben meghalt Cirill főpap is hasonlóan nagy volt a hitben, ő pedig az Efezusi Zsinaton védte a hitet. Az Egyház nem feledkezik meg róluk: a reggeli istentisztelet ekténiájában is imádkozunk hozzájuk.

Most pedig a Zsidókhoz írt levél buzdít, hogy emlékezzünk meg elöljáróinkról (Zsid 13,7) – így róluk is –, mert a hitet hirdették nekünk. Sőt, nemcsak hirdették, hanem védelmezték is. Bennünket is óvnak, hogy ne engedjük magunkat félrevezetni bármilyen tanítással – az ő idejükben a szektákat eretnekségeknek hívták –, mert Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké (Zsid 13,8).

A szent főpapok tiszteletére előírt evangéliumi szakasz hasonlóan buzdít minket is, hogy éljük meg a hitünket. De ne csak úgy magunknak és titokban, hanem hegyre épül városként, tartóra tett gyertyaként (Mt 5,14). Hogy világítsunk, vonzzunk! A hitünket pedig jótetteinkkel igazoljuk. És tartsuk meg épségében, hogy egy vesszőcske se vesszen el belőle!

Szent Atanáz is Cirill főpap hirdette, védelmezte, őrizte a hitet. És tovább is adták, nekünk is, mégpedig eredeti épségében. Most, amikor rájuk emlékezünk, és a szentírási tanítás is a követésükre buzdít, vegyük komolyan a hitünket. S ismerjük fel annak fontosságát, hogy csak akkor lesz hiteles a „világításunk”, ha jócselekedeteinkkel igazoljuk. Tegyük ezt ma is!

 

Január 17.

Zsid 13,17-21
Lk 6,17-23a

Nagy Szent Antal (vagy Remete Szent Antal), aki 356-ban halt meg 105 éves korában, nem volt művelt, nem volt hittudós, de a lelki élet mestereinek atyjává lett. Miért volt olyan nagy hatása? Azért, mert Krisztussal élte az életét. Számtalan kísértést állt ki, de nem tágított Krisztus szeretetétől! Még a csalánba is belehemperedett meztelenül, nehogy engedjen a kísértésnek, és bűnt kövessen el.

Így érvényesül a szentírási tanítás, amit az ő tiszteletére olvastunk: Engedelmeskedjünk az elöljáróinknak, kövessük az életüket (Zsid 13,17). Aztán a Zsidókhoz írt levél szerzője a tiszta lelkiismeretről ír. Igen, arról, ami tiszta a bűnöktől, ami nem engedett a kísértéseknek. Íme, így kell követnünk Szent Antalt!

A Szent Lukács evangélista által leírt boldogságok előtt azt is hallottuk a mai szakaszból, hogy óriási tömegek tódultak Jézushoz. Ő pedig meggyógyította őket betegségeiktől, és „akiket tisztátalan lelkek gyötörtek, azok meggyógyultak” (Lk 6,18). Íme, újra a tiszta lelkiismeret fontossága!

Bizony, nekünk is fontos, hogy tiszta legyen a lelkiismeretünk: vigyázzunk, kerüljük a bűnöket, álljunk ellen a kísértésnek. Így lehetünk győztesek a lelki életben, így közelíthetünk Jézushoz, így lehetünk az örök élet részesei.

 

Pünkösd utáni 33. kedd

1Pét 3,10-22
Mk 12,18-27

Ha nem vigyázunk, még mi, hívő és gyakorló keresztények is „súlyos tévedésbe eshetünk” (1Pét 3, 22) – amint a mai evangéliumi szakasz utolsó mondata felhívja rá a figyelmünket. Bizony, nem vagyunk mindentudók, ezért a hitünk területén is újabb és újabb ismereteket kell szereznünk, hogy ne maradjunk meg kisgyermeki szinten, ha már a szilárd táplálékot is elbírjuk (1Kor 3,2). Ámde ezt józansággal kell tennünk, nem úgy, mint a Jézushoz forduló szaddúceusok.

Hitünk legnagyobb igazsága – ami pedig nem olyan „egyszerű” igazság, mint a kétszer kettő egyértelműsége: a feltámadás, az örök élet. Ugyanis ehhez hit kell! Szent Péter a levelének ma olvasott szakaszában világosan megírja, hogy Krisztus meghalt értünk, bűnösökért, leszállt az alvilágba, hogy meghirdesse ott is a feltámadást (1Pét 3,19). Sőt, feltámadása után ezt mindenkinek hirdeti, nekünk is, hogy ne legyen üres és értelmetlen az életünk.

A Jézushoz járuló szaddúceusok nem hittek a feltámadásban. Persze, még nem Jézus feltámadásáról volt szó az ő esetükben, hanem csak úgy, általánosságban. Ezért akarják Jézus színvallásra késztetni: mi a helyzet a feltámadással? Ő pedig világosan megmondja, hogy lesz feltámadás, de az örök életben más másképp fogunk élni, mint itt a földön. Ott az már nem lesz kérdés, hogy a hét férfi közül melyik lesz a férje az asszonynak. A lényeg, hogy Isten az élők Istene, azoké, akik örökké élnek (Mk 12,27).

Ne féljünk hitünk nagy kérdéseitől. Ma már mindennél könnyebben megkaphatjuk rá a választ. Az Egyház tanítása, ami a Szentírásra alapozódik, mindig a rendelkezésünkre áll. Csak el kell indulni feléje, hogy minél teljesebben megismerjük. A Szentíráson túl rendelkezésünkre áll a katekizmus és a teológiai könyvek is. De népszerűsítő módon is meríthetünk belőlük főleg a keresztény filmek révén. De itt vannak a hittanórák minden szinten és a prédikációk. Rajtunk áll a dolog!

 

Pünkösd utáni 33. hétfő

1Pét 2,21-3,9
Mk 12,13-17

Az állapotbeli kötelességeink telesítésére szólít bennünket a mai szentírási tanítás. Mindenkinek vannak állapotbeli kötelességei, amiket teljesítenie kell. Szent Pál apostol ezt írja ezzel kapcsolatban: „A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz” (1Kor 12,4). A különféle adományainkat – nevezhetjük őket talentumoknak is – nem rejthetjük véka alá!

A mai apostoli szakaszban Szent Péter apostol arra tanít, hogy Krisztus nyomdokait kövessük, mert ő adott nekünk példát (1Pét 2,21). S hogy mire adott példát? Említi a szenvedést is, de aztán az asszonyokat és embereket is megfelelő viselkedésre buzdítja. S ami a legfontosabb: hogy áldás legyünk embertársaink számára, mert ez a hivatásunk, és Jézus nyomán ez az örökrészünk (1Pét 3,9). Nos, nem más ez, mint az állapotbeli kötelességeink teljesítése!

Szent Márk evangélista a nagyon ismert szentírási mondatot írja meg nekünk ma: „Adjátok hát meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” (Mk 12,17). Íme, ebben a mondatban is az állapotbeli kötelességek teljesítéséről van szó. Nem a kibúvókat kell keresni, mint ahogyan a farizeusok és Heródes-pártiak tették, még azzal együtt is, hogy Jézust felelősségre vonják, akár meg is vádolják az általuk csalafintának gondolt kérdéssel. Egyszerű a válasza, megkerülhetetlen. Teljesíteni kell a kötelességet, kötelezettséget!

Ne keressük hát sose a kibúvókat mi sem, sosem. Vegyük észre annak fontosságát, hogy megtegyük mindig azt, ami ránk van bízva. Akár úgy, mint a már említett talentumok. Teljesítsük hétköznapi kötelezettségeinket  jó szívvel, és teljesítsük még jobb szívvel a vallási kötelezettségeinket, nem keresve a kibúvókat!

 

Pünkösd utáni 32. szombat

Ef 6,10-17
Mt 4,1-11

Bizony, folyamatosan kell küzdenünk a kísértések ellen. A gonosz sokféleképpen támad bennünket, a bűnre akar csábítani. El akar távolítani Istentől. Magának akar megszerezni. Szóval, állandóan küzdenünk kell! Mert azt tudjuk, hogy kihez kell közelednünk, de nem vagyunk mindig elég erősek, hogy ki is tartsunk a jó úton. Mindenesetre a Szentírás segít bennünket.

A mai apostoli szakaszban Szent Pál apostol rögtön a rövid szakasz elején megmondja, hogy erősödjünk meg az Úr erejében (Ef 6,10). S hogy ez maradandó legyen bennünk, elmondja azt is, hogy igenis, küzdeni kell. A lelki fegyvereket is felsorolja hozzá. Jó kis arzenál! De szükséges, hogy valóban eredményesen tudjuk felvenni a harcot a gonosszal.

Ne essünk tévedésbe: a gonosz Jézust is megkörnyékezte (Mt 4,1). Neki is ki kellett állnia a kísértéseket. Mert nemcsak tökéletesen Isten volt, hanem teljesen ember is! Sőt, háromszorosan is. Ámde neki is megvolt a maga fegyverzete! Mert egy fikarcnyit sem engedett: mindig a Szentírás szavaival vágott vissza a gonosznak! A lényeg, hogy kiállta a kísértéseket.

Számoljunk azzal, hogy életünk minden napján, minden pillanatában jelen van a kísértő. Egyszerűen azért, mert a mi sorsunk még nem dőlt el. Az övé már igen. Az ő sorsa már örökre a végtelen távolság Istentől. Mi pedig oda juthatunk Hozzá, a végtelen szeretetbe. És ezt irigyli tőlünk, ezért támad bennünket. Álljunk hát ellen neki, hogy az ítélet napján jó sorsban részesüljünk!

 

Pünkösd utáni 32. péntek

1Pét 1,1-2,10
Mk 12,1-12

Keresztény életünk végső célja – ami minden embernek célja kellene és kell hogy legyen – az üdvösség elérése. Ehhez viszont az szükséges, hogy ennek megfelelően éljünk, ehhez méltó és megfelelő legyen az életünk. Vagyis: az életszentség!

Szent Péter apostol az első katolikus levelében világosan megírja: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok” (1Pét 1,16). Sőt, ezt már az Ószövetség is megírta ugyanígy: „szentek legyetek, mert én szent vagyok” (Lev 11,44). Nincs tehát lehetőség a félremagyarázásra. A Szentírás a legmagasabbra teszi nekünk a mércét az életszentséget illetően. Magunktól nem, de Isten segítségével előbbre haladhatunk ebben napról napra.

Az evangéliumi szakasz – mint oly sokszor – most is az ellentéttel mélyíti el a tanítást. Tehát a gyilkos szőlőművesekről szóló példabeszédből a gonosz emberek rossz példáját állítja elénk. Ők bizony nem törekedtek az életszentségre, hanem éppen ellenkezőleg: rosszak voltak, még gyilkosok is lettek. Tehát őket nem szabad követni, mert ők nem az életszentség útján jártak.

Izajás próféta arról ír, hogy az angyalok szüntelen zengik az Isten trónusa körül az ő dicsőítését: „Szent, szent, szent a seregek Ura” (Iz 6,3). Minden Szent Liturgiába, szentmisébe bekerült ez a szöveg. Legalább olyankor, amikor énekeljük, akkor igyekezzünk magunkban mélyíteni az életszentségre törekvést!

 

Pünkösd utáni 32. szerda

Jak 3,11-4,6
Mk 11,22-26

Törekedjünk a tiszta lélekre! Csak így lehetünk kedvesek Isten előtt. Ugyanis a tiszta lélek feltétele annak, hogy Isten kegyelme beléje áradhasson. Ezért szükséges a keresztség szentsége, illetve a szentgyónás! Ez utóbbit mindig megtehetjük a megfelelő bűnbánattal, és akkor rendezzük Istennel a kapcsolatunkat.

Szent Jakab apostol sok olyan bűnt és rossz dolgot sorol fel a mára előírt apostoli szakaszban, amelyet kerülnünk kell, hogy önmagunkkal, másokkal, de leginkább a jó Istennel jóban lehessünk. Ennek a résznek a legfontosabb mondata az igazi eligazítást: ne barátkozzunk a világgal, mert az ellenségeskedést jelent Istennel (Jak 4,4). Persze, ez „túlzó barátkozást” jelent!

A tiszta lélekre buzdít az evangéliumi szakasz is, illetve azt tanítja, hogy a hit csak akkor igazán hatásos, ha tiszta, illetve megtisztított lélekkel társul. Sőt az imádságnak is csak akkor van ereje, ha tiszta lélekkel imádkozik az ember. Ezért kell tudni megbocsátani (Mk 11,25). Teremtsük hát meg mindig az alapot hozzá, és ne hordozzunk szívünkben haragot senki ellen!

A Szentíráson keresztül mindig tanítani akar minket Isten. A liturgiában a napi szakaszokon keresztül ezt folyamatosan teszi. Így mindig megkapjuk a lelki táplálékot. Ma például azt, hogy vigyázzunk a lelkünkre, tartsuk tisztán, hogy Isten kegyelme szabadon áradhasson belé.

 

Pünkösd utáni 32. kedd

Jak 3,1-10
Mk 11,11-23

A beszéd és a kimondott szó hatékonyságáról hallottunk tanítást a mai szentírási szakaszokból. Ez segít nekünk elmélyíteni azt, hogy nem mindegy, mit, mikor, hogyan mondunk. Lehetnek a szavaink építők, de lehetnek rombolók is.

Szent Jakab apostol mindkettőről ír. Elmondja, hogy az emberi nyelv kicsiny testrész ugyan, de az egész embert irányítani tudja (Jak 3,3), mint a nagy hajót a kicsiny kormánylapát. S ha jól működik, az egész embert kordában tudja tartani. Ám ha nem vigyáz az ember, akkor úgy működik, mint egy kis láng, amely hatalmas tűzvészt okozhat. Vigyázzunk hát a nyelvünkre, a beszédünkre!

A mai evangéliumi szakaszban is szó van a beszédről. Ismét két irányban. Jézus szava egyrészt a fügefát is ki tudja szárítani, persze, nem a puszta károkozás érdekében (Mk 11,14). Ugyanakkor ez a jézusi szó hitre buzdító beszéd is. Egészen annyira, hogy egy abszurd képpel húzza alá a mondanivalót: a hit még a hegyet is a tengerbe tudja omlasztani. Higgyünk hát Jézus hitre buzdító szavának!

Nem mindegy a mi számunkra sem, hogy mikor és mit mondunk. Felelősek vagyunk a szavainkért saját magunk miatt, de ugyanúgy embertársaink miatt is. Figyeljünk oda a mai szentírási tanításra, és igyekezzünk tettekké is váltani. Megfontoltan beszéljünk, annak tudatában, hogy számot kell adnunk az ítéleten a kimondott szavainkért (Mt 12,33).

 

Pünkösd utáni 32. hétfő

Jak 2,14-26
Mk 10,46b-52

A hit és a cselekedetek kapcsolatát nem tagadhatjuk. Amikor a Szentírásban arról olvasunk, hogy egyedül csak a hit által lehet üdvözülni (Ef 2,8), akkor ez minden esetben oda vezet vissza, hogy nem az ószövetségi törvény teljesítésén múlik az üdvösség, illetve a megigazulás.

Szent Jakab apostol a legvilágosabban megírta, hogy a hit, ha nem kapcsolódik a tettekhez, illetve cselekedetekhez, akkor önmagában halott (Jak 2,16). Vagyis nem sokat számít. Mert a cselekedetek által bizonyíthatjuk be, hogy van hitünk. Erre ő Jákob pátriárka példáját idézi, aki hitt Istennek, és cselekedett is!

Szent Márk evangélista a mai evangéliumi szakaszban a jerikói vak Bartimeusról szól. Világos, hogy volt benne hit. Különben nem fordult volna Jézushoz. De nem csupán hitt, oda is fordult: kiabált Jézushoz (Mk 10,48). Aztán még a köntösét eldobta, úgy sietett Jézushoz. Tehát nemcsak hitt, hanem cselekedett is.

Ilyen tanítást kapunk a mai szentírási szakaszokból. Üdvösségünk érdekében elengedhetetlen a hit, mert ha tudatosan és szándékosan nem hiszünk, vagyis vetjük el magunktól Istent, akkor nincs mentség számunkra (Mk 16,16), akkor nem üdvözülhetünk. De akkor sem, ha nem cselekszünk, vagyis ha nem tesszük a jót, amit az utolsó ítéleten Jézus az üdvösség alapjává tett.

 

Január 5. péntek

1Kor 9,19-27
Lk 3,1-18

Milyen nagy értéke van a teljesen odaadott életnek! Végső soron minden szentnek az élete ilyen: egészen odaszentelik magukat Istennek, illetve ennek révén az embertársaiknak. Kezdetektől napjainkig így van. Ezt látjuk a vízkereszt előestéjén olvasott szentírási szakaszokban is.

Szent Pál apostol a korintusi híveknek írja, hogy „mindenkinek mindene lettem” (1Kor 9,22). De nemcsak úgy a levegőbe mondja ezt, hanem részletezi is: szolga, zsidó, a törvény alattvalója, gyönge lett, hogy mindenkit megnyerjen, mindenkit az evangélium szellemében Istenhez vezessen.

Szent Lukács evangélista pedig Keresztelő Jánosról tesz tanúságot, aki szintén odaadta egy ügynek az életét. Annak, hogy előkészítse az Úr útját az emberek között (Iz 40,3 – Lk 3,4). Ezért hirdette a bűnbánati keresztséget, ezért mondta az emberek szemébe a legkeményebb szavakat, mindenkinek a saját élethelyzete szerint. Egy ügy vezérelte: Istenhez vezetni az embereket.

Mi is élhetünk odaadott életet. Nem feltétlenül szerzetesházban, nem is kivonulva a pusztába. Nem a körülvevő dolgok adják a lényeget, hanem a benső elszántság. Amikor a későbbi londoni metropolita, Anthony Bloom atya kórházban dolgozva felkészült a szerzetességre, a felavatása után a lelkiatyja – legnagyobb csodálkozására – azt mondta neki, hogy menjen vissza a kórházba, folytassa a munkáját. Immár felavatott szerzetesként. Mert nem a körülmények, hanem az elszántság, az odaadott élet számít!

 

Pünkösd utáni 31. csütörtök

Jak 1,19-27
Mk 10,17-27

A Szentírás tanítása szerint „Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek” (Préd 3,7). Jézus azzal egészíti ezt ki, hogy „minden fölöslegesen kimondott szóról számot adnak majd az emberek az ítélet napján” (Mt 12,36). Nem mindegy tehát, mennyit, mikor és mit beszélünk. Az egyik koreai pap barátom, aki azóta már püspök lett, a vatikáni munkálkodásunk alatt mondta, hogy ő azért nem beszél olyan sokat, mert a jó Isten két fület teremtett nekünk, de csak egy szájat.

A mai apostoli szakasz is hasonló módon kezdődik. Szent Jakab apostol arra tanít, hogy „Legyen minden ember készen a hallgatásra, de késedelmes a szólásra” (Jak 1,19). Igen! Minél többet hallgatunk, annál több ismeretre tehetünk szert. És ez még a mai világban is így van, amikor szinte minden a vizuális, a képi világra akarná irányítani a figyelmünket. Érdemes hallgatni, meghallani a dolgokat, mert tanulhatunk belőlük. Hitünk területén pedig ez különösen is fontos. Szent Pál apostol meg is fogalmazza, hogy a hit hallomásból ered (Róm 10,17). Jézust is az apostolok, a tanítványok, az emberek hallgatták. A hit átadása jórészt ma is a hittanórákon, a prédikációkon keresztül történik. Ahol hallgatni kell.

Szent Márk evangélista szerint „valaki”, az a bizonyos „gazdag ifjú” odafutott Jézushoz és kérdezett tőle, hogy a választ meghallgassa. Nagyon fontos dolgot kérdezett, sőt a legfontosabbat: hogyan tud üdvözülni (Mk 10,17). Meg is hallotta Jézus válaszát, aki a parancsok megtartására buzdította. Utána pedig a jócselekedetekre. Az már más kérdés, hogy ez utóbbira nem volt kész a fiatalember. Mindenesetre a válasz elhangzott, amit ő meg is hallott. Teljesíteni már nem tudta. Hát mi ne ebben vegyünk példát tőle, hanem éppen az ellenkezőjében: ha meghallottuk a jó választ, igyekezzünk teljesíteni is.

A lényeg az, hogy legyünk készek a hallgatásra, a meghallásra, ha a lelkiismeretünkön keresztül jó ösztönzéseket kapunk a hitünk területén. Kell az elcsendesedés, hogy ezt a hangot észrevegyük a bensőnkben. Felesleges beszéddel ne keltsünk olyan hangzavart az életünkben, a napjainkban, hogy miatta már nem halljuk meg a benső figyelmezetetést!

 

Pünkösd utáni 31. szerda

Jak 1,1-18
Mk 10,11-16

Isten nekünk nemcsak jót akar – végső soron az üdvösséget –, hanem jót is tesz velünk. Állandóan jelen van az ő szerető tevékenysége életünkben, napjainkban, minden pillanatunkban. Csak vegyük észre, legyünk nyitott szívűek és lelkűek az ő kegyelmének a befogadására!

Szent Jakab apostoltól ma azt hallottuk, hogy „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától származik” (Jak 1,17). Annyira fontos mondat ez a Szentírásban, hogy a Szent Liturgiánkba is belefoglalták: az amboni imádságnak ez az egyik mondata. Valóban, Isten szeret bennünket, végtelenül szeret, és ezért minden jó megad nekünk. Hát nem ennek fényében, ennek örömében kellene élnünk minden nap? Az új esztendőben is!

A felülről jövő isteni szeretet megnyilvánulásáról hallottunk a mai evangéliumi szakaszban is. Az emberek Jézushoz hozzák a gyermekeket. A tanítványok el akarják utasítani őket, mondván, hogy Jézus fáradt. De ő nem engedi ezt, hanem így szól: „engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa” (Mk 10,14). Ott és akkor ez a gyermekekre vonatkozott. Ámde mindannyian Isten gyermekei vagyunk, így minket is vár Jézus, hogy hozzá menjünk. Most ezt lélekben tehetjük meg, illetve a szentáldozásban különösképpen!

Fogadjuk szeretettel Isten felülről jövő ajándékát! Közvetíti nekünk az ő kegyelmével, a Szentíráson keresztül való tanításával és még számtalan más módon. A lényeg az, hogy tartsuk nyitva a szívünket a befogadására!

 

Pünkösd utáni 31. kedd

Zsid 12,25-27; 13,22-25
Mk 10,2-12

Isten szava örök és változhatatlan, mint ő maga. Ezt közölte az emberiséggel a Szentíráson keresztül. Ez az isteni szó, amellett, hogy örök, még hatékony is. Alakítja az ember életét. A miénket is. Amennyire engedjük: mert be kell fogadni, el kell fogadni, s ha ezt már megtettük, akkor szerinte kell élni is. Hogy ne csak hallgatói legyünk az Igének, hanem teljesítői is (Jak 1,22).

A mára rendelt apostoli szakaszból is azt hallottuk, hogy Isten szava olyan erős, hogy a földet is megrendíti (Zsid 12,26). Sőt, nemcsak a földet, hanem az eget is. Márpedig, ha ilyen erős és hatásos, akkor mi sem térhetünk ki előle. Annál jobban járunk, minél inkább befogadjuk, hogy az életünket alakítsa. Mert másképp nem is juthatunk el az üdvösségbe.

Isten hatékony szaváról hallottunk a mai evangéliumi szakaszban is. Örökre érvényes tanítást ad a házasság felbonthatatlanságáról. Amit ugyanis Isten egybekötött, azt ember nem választhatja szét (Mk 10,9). Ezt Jézus megmondta előbb a farizeusoknak, majd otthon külön megerősítette a tanítványainak. Nem véletlen, hogy az Egyház is továbbviszi ezt a tanítást, és a házasságkötés szertartásában is idézi, illetve máshol is jelen van az evangéliumban (Mt 19,6).

A mai tanítás alapján hagyatkozzunk rá Isten szavára, amely elsősorban a Szentírásban jelenik meg számunkra. Persze, nem feledkezhetünk meg a kinyilatkoztatás másik forrásáról, a Szenthagyományról sem. De ma a szentírási szakaszok az előbbit emelik ki számunkra. Tartsuk hát hozzá magunkat!

 

Karácsony utáni szombat

1Tim 6,11b-16
Mt 12,15b-21

A karácsony utáni szombaton Isten kettősségéről kapunk tanítást a szentírási szakaszokból. A magas teológia azt mondja ezzel kapcsolatban, hogy az Isten egyszerre transzcendens és immanens. Ami azt jelenti, hogy egyrészt mérhetetlenül magasan a világ fölött áll, másrészt viszont azt, hogy benne van a világban.

Szent Pál apostol azt írta Timóteusnak, hogy az Isten megközelíthetetlen világosságban lakozik, és hogy őt emberi szem nem látta és nem is láthatja (1Tim 6,16). Valóban így van, mert Ő nem része a világnak, fölötte áll mint Teremtője. Ezért emberi értelemmel – bármennyire is közeledhetünk feléje – soha meg nem ismerhetjük. Majd csak az örök életben következik be a boldogító színelátás. Törekedjünk hát erre!

Ugyanakkor a mai evangélium azt is elmondja, hogy az apostolok már kezdték felismerni Jézust, hogy valójában ő a Messiás. De egyelőre megparancsolta nekik, hogy el ne mondják az embereknek (Mt 12,16), mert az idő előtt történne, és ő nem tudná végbevinni a megváltás művét. Mindenesetre az izajási prófécia alapján is (Iz 42,1), amit Szent Máté evangélista idéz, Jézus megérkezett a világba: a végtelenül távol lévő Isten közel jött hozzánk!

Karácsony után mind a két szempontot könnyebben átélhetjük, mint máskor. Ugyanis még azzal van tele a szívünk, lelkünk, hogy „érettünk született a kisded csecsemő, az örökkévaló Isten”. Vagyis megértsük azt, hogy a végtelenül távol lévő Isten közel jött hozzánk, embertestvérünkké lett. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy felnőjünk ehhez a nagy méltósághoz.

 

Pünkösd utáni 31. péntek

Jak 2,1-13
Mk 10,24-32a

Nem helyes a személyválogatás! Mindenkit egyformán kellene szeretnünk, mint ahogy Isten egyformán szeret minket: mindenkit meghív a mennyek országába, és aki nem mond ellent az ő nagyszerű felajánlásának, azt el is juttatja oda. Jó lenne hát, ha tényleg nem lennénk személyválogatók mi sem.

Szent Jakab apostol óvja a híveket éppen attól, hogy ne legyenek személyválogatók, főleg nem a templomi gyülekezetben, a liturgikus közösségben (Jak 2,1). Ezzel a gyakorlati példával jól el is mélyíti a tanítását. S valljuk be: mi is hajlamosak vagyunk arra, hogy egy jól öltözött, jól szituált, előkelően kinéző emberre jobban odafigyeljünk, mint egy egyszerűbb, egy szegényesebben öltözött embertársunkra. Még akkor is, ha a lelkünk mélyén tudjuk, hogy nem a külsőség számít.

Milyen érdekes, hogy a mai evangéliumi szakaszban Jézus ennek ellentétéről beszél! Azt mondja, hogy a gazdagok nehezen jutnak be a mennyek országába (Mk 10,24). Nem azért, mert vagyonuk van, hanem azért, mert abban bíznak. Isten előtt viszont nem számít a szép ruha, a díszes öltözet, a gazdagságnak bármiféle külső megjelenési formája! Előtte egyedül az aranyszabály számít (Mt 22,39), amit ma Szent Jakab leírásában hallottunk: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Jak 2,8).

Bizony, érezhetjük, hogy orrunkra koppintott a jó Isten a mai szentírási tanításban! Hát annál jobban igyekezzünk elkerülni a személyválogatást! Igyekezzünk mindenkit egyformán szeretni, legalábbis törekedjünk rá!

 

Pünkösd utáni 31. csütörtök

Jak 1,19-27
Mk 10,17-27

A Szentírás tanítása szerint „Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek” (Préd 3,7). Jézus azzal egészíti ezt ki, hogy „minden fölöslegesen kimondott szóról számot adnak majd az emberek az ítélet napján” (Mt 12,36). Nem mindegy tehát, mennyit, mikor és mit beszélünk. Az egyik koreai pap barátom, aki azóta már püspök lett, a vatikáni munkálkodásunk alatt mondta, hogy ő azért nem beszél olyan sokat, mert a jó Isten két fület teremtett nekünk, de csak egy szájat.

A mai apostoli szakasz is hasonló módon kezdődik. Szent Jakab apostol arra tanít, hogy „Legyen minden ember készen a hallgatásra, de késedelmes a szólásra” (Jak 1,19). Igen! Minél többet hallgatunk, annál több ismeretre tehetünk szert. És ez még a mai világban is így van, amikor szinte minden a vizuális, a képi világra akarná irányítani a figyelmünket. Érdemes hallgatni, meghallani a dolgokat, mert tanulhatunk belőlük. Hitünk területén pedig ez különösen is fontos. Szent Pál apostol meg is fogalmazza, hogy a hit hallomásból ered (Róm 10,17). Jézust is az apostolok, a tanítványok, az emberek hallgatták. A hit átadása jórészt ma is a hittanórákon, a prédikációkon keresztül történik. Ahol hallgatni kell.

Szent Márk evangélista szerint „valaki”, az a bizonyos „gazdag ifjú” odafutott Jézushoz és kérdezett tőle, hogy a választ meghallgassa. Nagyon fontos dolgot kérdezett, sőt a legfontosabbat: hogyan tud üdvözülni (Mk 10,17). Meg is hallotta Jézus válaszát, aki a parancsok megtartására buzdította. Utána pedig a jócselekedetekre. Az már más kérdés, hogy ez utóbbira nem volt kész a fiatalember. Mindenesetre a válasz elhangzott, amit ő meg is hallott. Teljesíteni már nem tudta. Hát mi ne ebben vegyünk példát tőle, hanem éppen az ellenkezőjében: ha meghallottuk a jó választ, igyekezzünk teljesíteni is.

A lényeg az, hogy legyünk készek a hallgatásra, a meghallásra, ha a lelkiismeretünkön keresztül jó ösztönzéseket kapunk a hitünk területén. Kell az elcsendesedés, hogy ezt a hangot észrevegyük a bensőnkben. Felesleges beszéddel ne keltsünk olyan hangzavart az életünkben, a napjainkban, hogy miatta már nem halljuk meg a benső figyelmezetetést!

 

Karácsony előtti szombat

Gal 3,8-12
Lk 13,19-29

A karácsony előtti szombaton Ábrahámról hallunk mindkét szentírási olvasmányból. Mert őt a hit ősatyjának lehet tekinteni, aki cselekedetével is igazolta a hitét. Tudjuk az Ószövetségből, milyen nagy volt a hite, amikor ráhagyatkozott Istenre, aki idegen földre küldte őt. Aztán pedig az idős korában kapott egyetlen gyermekét, Izsákot és képes lett volna feláldozni. Benne a hit és a cselekedet teljesen egybefonódott. Így lehet a mi példaképünk is!

A Galatákhoz írt levélben Szent Pál apostol az Ábrahámnak tett isteni ígéretet idézi („Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége” – Ter 12,3), vagyis azt, hogy „Tebenned nyer áldást minden nemzet” (Gal 3,8). Igen, ez Ábrahám utódját idézi nekünk, aki maga Jézus Krisztus! És ő a legnagyobb áldás számunkra. Mert karácsonykor közénk jött, hogy megváltást hozzon nekünk!

Az evangéliumban pedig Szent Lukács leírásában arról hallunk, hogy Ábrahám ősatya már célba ért: ő már az üdvösségben van, ahová mi még csak szeretnénk eljutni. Mint ahogyan az a „valaki” is, aki megkérdezte Jézustól, hogy mennyien üdvözülnek (Lk 13,23). Jézus – mint hallottuk – nem adott egyenes választ. Azt mondta, hogy a szűk kapunk kell törekedni a bejutásra. Ha meggondoljuk: Ábrahámnak milyen szűk volt a kapuja?! Milyen testi-lelki-szellemi próbatétel volt, hogy Isten barátja, választotta maradjon, s hogy végeredményben az Isten Országába jusson…

Nos, kövessük Ábrahámot. Nyilván nem úgy, hogy visszamegyünk az Ószövetség világában. Hanem az úgy, hogy hittel rá tudunk hagyatkozni az Istenünkre, és a hitünket a cselekedeteinkkel is igazoljuk. Minél inkább így teszünk, annál teljesebb lesz a karácsonyra való felkészülésünk.

 

Pünkösd utáni 30. péntek

Zsid 11,8-16
Mk 9,33-41

Sok ígéretet hallunk, és sok ígéretet teszünk. De nem mindegy, hogy mennyire komolyak ezek. Emberi szinten is illik teljesíteni őket. Az Isten felé pedig különösképpen. Ismerjük a közmondást is: az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Az Isten felé tett ígéreteinkre ez különösképpen vonatkozik.

Az apostoli szakaszban háromszor is hallottunk az ígéretről. Ábrahám az Ígéret földjén telepedett le (Zsid 11,9), mert hitt Istennek, aki oda vezette őt. Felesége, Sára is hite miatt kapta idős korában a gyermekét, mert hitt annak, aki az ígéretet tette (Zsid 11,11), vagyis Istennek. Aztán számtalan utóduk lett, de azok úgy haltak meg, hogy nem látták meg az ígéret beteljesedését (Zsid 11,13). Ez az Ószövetség világa. Mi pedig az Újszövetségben már minden ígéretet beteljesedve látunk!

A mai evangéliumi szakasz pedig Jézus ígéretével fejeződik be. A legkisebb jótettnek is meglesz a jutalma, ha az csupán egy pohár víz is (Mk 9,41). Tehát összetartozik a hit és a cselekedet. És még valami! Jézus a gyermek példáját állítja a felnőttek elé. A gyermek amellett, hogy ártatlan lelkű, még tud igazán és feltétel nélkül hinni az ígéretekben. Legalábbis addig, amíg nem csalódik más felnőttek be nem teljesített ígéretei miatt. Vigyázzunk hát rájuk! Meg a saját lelkületünkre is!

Karácsonyhoz közeledve egyre komolyabban látjuk, hogy Isten beteljesítette az ígéretét: elküldte az ő egyszülött Fiát a világba a megváltásunkra. Igyekezzünk ennek fényében élni, még az utolsó napokat is felhasználni arra, hogy ezért az ígéretért és a teljesítéséért hálát adjunk Istennek!

 

Pünkösd utáni 30. csütörtök

Zsid 10,35-11,7
Mk 9,10-15

A hiten múlik az üdvösségünk: az Istenbe vetett hitünkön. Mert az, aki nem hisz (Mk 16,16), vagyis tudatosan és szándékosan veti el magától Istent, a benne való hitet, az nem üdvözül. Persze, ehhez a végső megátalkodottság kell, az, hogy tényleg tudatos és szándékos és végleges döntés eredménye legyen. Szerencsére, és hála Istennek, mi nem ilyenek vagyunk.

Megtanuljunk a Zsidókhoz írt levélből, hogy a hit „kitartani abban, amit remélünk, bízni abban, amit nem látunk” (Zsid 11,1). Tehát Isten végtelen szeretetében reménykedünk, és teljesen rábízzuk magunkat. S még valami, ami itt ugyan nem szerepel, de a keresztény élet másik alappillére: az, hogy bizonyítjuk is a hitünket a keresztény életünkkel, jócselekedeteinkkel. A tény akkor is tény marad: a hit szándékos elvetésével nincs üdvösség!

Az apostolok hitünk legnagyobb ténye fölött tanakodnak: mit jelent az, hogy Jézus fel fog támadni?! Nem fér bele a gondolkodásukba. Hiszen az Ószövetségben még nem jelenik meg világosan a feltámadásról szóló tanítás, noha néhány utalás történik rá. Nem értik, hogy Jézus mit akart nekik mondani azzal, hogy bár szenved, meghal, de feltámad (Mk 9,10). Nekünk már könnyű a helyzetünk, mert kétezer év után tudunk visszatekinteni az eseményekre, arra is, hogy Jézus valóban feltámadt; nekik még értelmezni kell, nekik még töprengeni kell rajta.

Hálát adhatunk Istenünknek, hogy nekünk már felnyitotta a szemünket: mi már megláthatjuk a karácsonykor megszületett kisded csecsemőben is az örökkévaló Istent. Azt, hogy a második isteni Személy értünk, emberekért és a mi üdvösségünkét jött közénk Betlehemben, hogy megváltson minket. S ezért hálásak vagyunk neki.

 

Pünkösd utáni 30. szerda

Zsid 10,1-18
Mk 8,30-34

A mai szentírási tanítás alapján is fontos a tisztán látás. Könnyen elhomályosodik a látásunk, ha nem figyelünk oda. Fontos a hétköznapi életben, mert nem mindegy, mennyi sót teszünk az ételbe. Nem mindegy, hogy észrevesszük-e a közlekedési táblát és így tovább. Hát még a hitünk területén mennyire fontos, hogy világosan lássunk!

A Zsidókhoz írt levélből mára előírt szakasz azzal kezdődik, hogy a jövendő javaknak csak az árnyékát láthatjuk meg a törvényben (Zsid 10,1). Világos látás és világos látás kell ahhoz, hogy az Újszövetségben felismerjük a Jézus által hozott szeretet-törvény fontosságát. De hát efelé vezet bennünket a karácsonyi felkészülésünk. Vegyük észre, hogy „érettünk” született a „kisded csecsemő”, az „örökkévaló Isten”, aki egyszer s mindenkorra végbevitte a megváltás művét az áldozatával.

Az evangéliumban Jézus attól óvja az övéit, hogy a kelleténél hamarabb elárulják róla, hogy ő a Messiás (Mk 8,30). Ugyanis ha ez hamar kiderülne, akkor nem tudná végbevinni a megváltás művét: hamarabb – talán azonnal – elfognák és kivégeznék. Persze, a tanítványoknak világos látást akar adni, előttük nem titkolja el, hogy kicsoda ő valójában. Felnyitja a szemüket, még akkor is, ha Péternek és talán a többieknek is ezzel számukra botrányos dolgot mond.

Igaz, most még csak tükör által és homályosan látunk, ahogy Szent Pál apostol a szeretethimnusz végén megfogalmazza. De ez nem ment fel az alól, hogy törekedjünk a tisztán látásra. Hogy a karácsonyhoz közeledve egyre tisztábban lássuk Jézus Krisztus megváltói, üdvözítő művét. És hogy ezért hálásak tudjunk lenni.

 

Pünkösd utáni 30. kedd

Zsid 9,8-23
Mk 8,22-26

Ismerjük fiatalkori slágerünk sorát: „Láss, láss, ne csak nézz”. Igen, fontos, hogy ne csak bámuljunk magunk körül, hanem a dolgok mélyére is tudjunk nézni, hogy meg tudjuk látni a lényegeset. Ha továbbra is világi dolgot akarnék idézni, mondanám a Kis herceget is, hogy a lényeges dolgok a szemnek láthatatlanok. Mert csak szívével lát jól az ember.

A mai apostoli szakasz azzal kezdődik, hogy „a szentélybe vezető út nem volt addig látható, amíg az első sátor fennállt” (Zsid 9,8). Vagyis arról van szó, hogy kellett az Újszövetség ahhoz, hogy elkövetkezhessen megváltásunk, és hogy ezt meglássuk, ennek tudatában legyünk. A karácsonyhoz közeledve ezt egészen könnyen meg tudjuk tenni.

Az evangéliumi szakaszban pedig a vak meggyógyításának lehettünk szemtanúi. Vak volt ez az ember. Máshol írja az evangélium, hogy soha nem lehetett hallani, hogy valaki megnyitja a vakonszületett szemét (Jn 9,32). De Jézus itt és most is meg tudta tenni. És mi történt? Végül is a meggyógyított vak „élesen látott mindent” (Mk 8,25).

Jó lenne, ha mi is mindig világosan tudnánk látni mindent. A hitünk területén is. Mert úgyis ez a legfontosabb. A karácsony ünnepében megláthatjuk, hogy „érettünk született a kisded csecsemő, az örökkévaló Isten”. Persze, ehhez valóban az kell, hogy lelkünk szemével és a szívünkkel szemléljük megváltásunk nagy eseményét.

 

Pünkösd utáni 30. hétfő

Zsid 8,7-13
Mk 8,11-21

A karácsonyhoz közeledve egyre jobban átérezzük, hogy nekünk, keresztény embereknek mennyire fontos az Újszövetség. Ugyanis az Ószövetség csak előkészítette az Újat, Jézus Krisztus eljövetelét. Mi azért is tudjuk ezt értékelni, mert már visszatekinthetünk a történtekre. A megvalósulásban élünk!

A Zsidókhoz írt levélnek a ma felolvasott szakaszában erről hallottunk. Azzal kezdődött, hogy mivel az első szövetség nem volt tökéletes, ezért kellett az új (Zsid 8,7), és azzal zárult, hogy az Ószövetség már elavult lett (Zsid 8, 13). Jézus Krisztusnak köszönhetjük az új szövetséget, amiről Jeremiás próféta még csak jövendölt (Jer 31,31-43), de amit Jézus már beteljesített. Az új szövetségben új szívet kaptunk Istentől, aminek révén teljesen az övéi lehetünk.

Jézustól a mai evangéliumi szakaszban azt hallottuk, hogy óvja tanítványait a farizeusok kovászától (Mk 8,15). Bár a kenyérszaporítás kettős csodájára utal, de mégis fontos tudni, hogy valójában az ő tanításukról van szó. Arról, ami még az Ószövetséghez tartozik. Ennek a túlzásától óv Jézus, mivel azt a farizeusok már valóban túlzásba vitték. Pedig alapjában ők voltak a legvallásosabbak, amíg el nem tévedtek.

Mi már örülhetünk az Újszövetségnek. Örülhetünk annak, hogy a karácsonykor világba érkező Üdvözítő megváltott bennünket azzal, hogy önmagát feláldozva a kereszten kiömlő vérével  megkötötte számunkra az új szövetséget. Készüljünk ezzel a lelkülettel a karácsony ünnepére!

 

Pünkösd utáni 29. szombat

Ef 2,11-13
Lk 13,19-29

Nagy az üdvösség misztériuma. Igaz, hogy „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4). De, hogy ez hogyan valósul meg, azt csak a jó Isten tudja. A mi egyéni feladatunk az, hogy a saját üdvösségünkön munkálkodjunk úgy, hogy teljesítjük az ő parancsát és szeretetben élünk.

Szent Pál apostol a mai apostoli szakaszban azt tanítja, hogy az, aki pogány, vagy aki az ószövetségi törvény szerint körül van metélve, az Krisztus nélkül él, remény (nyilván az örök élet reménye) nélkül él (Ef 2,12). De az Efezusban és hívek, akiknek ír, már Krisztusban élnek. Közel jutottak hozzá az ő vére által. Mert a megváltás misztériumának ez a lényege: „megváltottál minket drága véreddel a törvény átkától” – amint a pap imádkozza a Szent Liturgia előkészületi szertartásában.

Jézustól is az üdvösség misztériumáról hallunk a mai evangéliumi szakaszban. Amikor megkérdezik tőle, hogy ki üdvözülhet, akkor nem azt mondja, hogy te meg te, vagy az a másik, hanem nagyon határozott eligazítást nyújt. Azt mondja, hogy igyekezzünk bejutni a szűk kapun (Lk 13,24). Mert nem egyszerű az üdvözülés! Majdnem pesszimista a szakasz kicsengése, de mégsem, mert a végén sokaságról szól Jézus: azok, akik nemcsak zörgetnek az ajtón, bizonyos kiváltságaikra hivatkozva, még ha nagyon távolról is érkeznek Jézushoz, az ő ismeretére, azok üdvözülnek.

Akárhogy is áll a dolog, a legfontosabb éppen az utolsó szempont. Akkor jutunk el az üdvösségbe, ha közel akarunk kerülni Jézushoz a hit és a jócselekedetek révén, nem pedig kiváltságokat keresünk. Törekedjünk hát a vele való jó kapcsolatra, találjuk meg ma is erre a lehetőségeket!

 

Pünkösd utáni 29. péntek

Zsid 7,18-25
Lk 21,37-22,8

A jószándékú keresztények mindannyian törekszenek az üdvösségre. Ehhez elsősorban hit kell: az Istenbe vetett hit. Másrészt pedig az, hogy a hitet a keresztény cselekedetek pecsételjék meg. Ezen a kettőn, a kettőnek a tisztaságán múlik az üdvösségünk. Végső soron azonban Jézus Krisztusnak, az ő életáldozatának köszönhetjük az üdvösségünket. De azt is tudni kell, hogy ennek is az alapja az előbbi két dolog: a hit és a cselekedetek.

A törvény önmagában nem üdvözít (Zsid 7,18). Ezzel kezdi mai tanítását a Zsidókhoz írt levél szerzője. Persze, a szövegösszefüggésből kiderül, hogy az ószövetségi Törvény betűjéről van itt szó. Mint ahogy Szent Pál apostol is nagyon sokat foglalkozott ezzel, sokat írt róla. Igaz, Jézus sem vetette el azt, az ószövetségi parancsokat sem, hanem a szeretettel beteljesítette. De akkor is igaz, hogy pusztán a törvény megtartása nem vezet el az üdvösségre.

A mai evangélium pedig már előre sugallja Jézus áldozatát. Miközben tanít a templomban (Lk 21,37), miközben a nép tódul hozzá, Júdás elárulja, elköveti a világ legnagyobb gyalázatát. De Jézus rendíthetetlen, folytatja a munkáját, sőt, előre küldi a tanítványait, hogy készítsék el a húsvéti vacsorát. Mert tudja, hogy neki az a feladata és legfőbb célja, hogy az Atya akaratát teljesítse. Az pedig nem más, mint az, hogy üdvözítse az emberiséget. Ugye, érdekes? Júdás nem tartotta meg a törvényt, főleg nem a szeretet törvényét, és ebből lett a megváltásunk.

Jézus tudatosan tett mindent. Földi életében megtartotta a parancsokat, de a szeretet főparancsával felülírta az ószövetségi Törvény betűjét. Erre buzdít bennünket is: tartsuk meg a parancsokat, de lélekkel tegyük, és legyen meg bennünket az istenhit! Így jutunk az üdvösségre.

 

Pünkösd utáni 29. csütörtök

Zsid 7,1-6
Lk 21,28b-33

A mai kor emberétől távol áll a meghódolás, a hajbókolás, még inkább a másik ember előtt való meghajlás. Mi, vallásos emberek azonban nem átallunk meghajolni az Istenünk előtt, sőt meghajlásunkat még keresztvetéssel is kísérjük. Ez már az imádásnak a kifejező gesztusa. De a tiszteletadásnak jele a meghajlás. És ez lehet az embertárs felé is.

A Zsidókhoz írt levélből azt hallottuk, hogy a nagy Ábrahám, az ősatya, a pátriárka szinte meghajolt tiszteletből Melkizedek, Szálem királya előtt (Zsid 7,1). Meg tizedet is adott neki. Mert felismerte benne a főpapot. Azt a főpapot, aki nekünk Jézus Krisztust jelképezi, mivel pap marad mindörökké: papságának nincs sem kezdete, sem vége. Mint ahogy Jézus Krisztusnak sem! Nekünk is ilyen lelkülettel kell meghajolnunk Istenünk előtt. Főleg a templomban, hol valóságosan találkozhatunk a valóban jelen lévő Krisztussal, mivel az Oltáriszentségben állandóan jelen van.

Jézus a mai evangéliumi szakaszban arról tanítja az övéit, hogy egyenesedjenek föl, emeljék fel fejüket (Lk 21,28). Miért? Mert közel van a megváltás! Előre vetíti azt, hogy az Isten Országában teljes boldogságban lehet élni. Ott – mivel oda teljesen bűntelen állapotba kerül az ember; ha voltak bűnei, a tisztítótűz már kiégette belőle – nem kell a bűnök terhe miatt meghajolni. Ott már valóban Isten fiainak dicsőséges szabadságában lehet állni. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem marad meg az Isten iránti tisztelet és imádás! De a szeretet mindent felold.

Így értelmezzük azt, hogy tiszteletadásunk jeléül meghajlunk az Isten előtt. És, amikor kell, az embertársunk tiszteletére is meg tudjuk tenni. És várjuk azt az állapotot, ahol már csak szeretet uralkodik. Hogy mennyire van közel? Isten tudja. De őelőtte egy nap is olyan, mint ezer esztendő! Ezért ne nyugtalankodjunk, ne kíváncsiskodjunk, hanem legyünk készen a nagy találkozásra.

 

Pünkösd utáni 29. szerda

Zsid 5,11-6,8
Lk 21,5-8a.10b-11.20-24

Vigyáznunk kell a különböző tanítások befogadásával. Sok butítás van a világban, különösen a reklámok területén, ahol minden a legjobb, a legnagyszerűbb, a legolcsóbb. De egyébként is sok téves tanítással találkozhatunk. A hitünk terén, a szekták területén is így van ez.

A Zsidókhoz írt levél szerzője maga is vigyáz arra, hogy igaz tanítást adjon, ráadásul olyat, amit ki-ki fel tud fogni a maga szintjén. Akinek tej kell, mint a csecsemőnek, annak olyan lelki táplálékot nyújt, akinek szilárd táplálék kell, mint a felnőttnek, annak szilárdat kínál (Zsid 5,12). A lényeg az, hogy igaz tanítás legyen!

Jézus pedig attól a tévtanítástól óv, amely a világ végére vonatkozik (Lk 21,8). Akkor is, azóta is, most is sokan jövendölnek a világ végéről. De bárki bármit is mond, Jézus tanítása az igaz, aki azt mondja, hogy nem lehet tudni sem a napot, sem az órát, mikor lesz a világ vége. Igaz, ebben a mai részletben erről nem szól, csupán jeleket sorol fel.

A lényeg az, hogy készüljünk, legyünk készen, hogy bármikor is jön el számunkra a világ (az életünk) vége, készen legyünk. Ne fogadjunk el tévtanítást.

 

December 12.

Ef 5,8b-19
Jn 10,9-16

Szent Szpiridon püspök atyának az emléknapján az evangéliumi jóság áll a szemünk előtt. Ő maga is példát mutatott erre, hiszen nagyon jóságos volt. Élettörténetében feljegyezték, hogy mindenkit nagyon szívesen fogadott a házában, jóságosan ellátta mindennel. Halála után is folyatódott a jósága, mert ereklyéje által sok csodát tett az emberek között. A jóságra ad tehát nekünk példát.

A tiszteletére olvasott apostoli szakasz is a jóságot említi az első mondatban: „a világosság gyümölcse pedig csupa jóság, igazságosság és igazság” (Ef 5,8). Igen, ha a krisztusi világosságban akarunk élni és járni, akkor nekünk is meg kell érlelnünk a gyümölcsöt, a jóságot. Milyen szép szó! És mennyire követendő! Hiszen a mi Istenünket is leggyakrabban úgy emlegetjük, hogy „Jóisten”. Ha törekszünk a jóság megvalósítására, akkor hozzá kerülünk közelebb; nem beszélve arról, hogy embertársaink felé is milyen sokat jelent ez.

A mai evangéliumi szakasz ismét a jó Pásztorról szól. A „jóról”. Arról, aki elsősorban Krisztus, hiszen magáról mondja, hogy „én vagyok a jó pásztor”, sőt kétszer is mondja (Jn 10,11 és Jn 10,14). A jó pásztor jót akar a juhainak: vigyáz rájuk, vezeti őket, megvédi őket. Jézus nyomában ilyen volt Szpiridon püspök atya is. Mint tudjuk, az első egyetemes zsinatot védelmezte az Egyház és a hívek igazát. Nekünk is példát ad a hit védelmezésében, amivel jók vagyunk Isten és az emberek előtt.

Karácsonyra készülve különösen fontos, hogy jók legyünk. Ezzel tudunk leginkább köszönetet mondani az isteni jóságra: arra, hogy közénk jött Jézus Krisztusban az Isten, hogy elhozza számunkra a megváltást. Köszönjük meg neki, és legyünk jók!

 

Pünkösd utáni 29. hétfő

Zsid 3,5-11.17-19
Lk 20,27-44

Az őszinteség mindig jobb, mint az álnokság, a félrevezető szándék. Így van ez az emberi kapcsolatokban, de sokszorosan így van az Istennel való viszonyunkban. Őt egyébként sem lehet becsapni. Így inkább érdemes mindig, minden körülmények között őszintének lenni vele szemben.

A Zsidókhoz írt levél szerzője a mai apostoli szakaszban a zsidók pusztai vándorlását idézi. Leírja, hogy a vándorlás negyven esztendeje alatt megkísértették Istent a próbatételekben (Zsid 3,9). S tudjuk, hogy így volt, amikor éheztek, szomjaztak. De Isten mindig kisegítette őket. Mert mindig ő a győzedelmes!

A mai evangéliumból egy érdekes történetet hallottunk. Ott Jézust akarták megkísérteni, lépre csalni a szaddúceusok, azok, akik nem hittek a feltámadásban (Lk 20,27). Csalafinta kérdésük a hétszer férjhez ment asszonyról szól, hogy a mennyországban ki lesz a férje a hét közül. Egészen abszurd kérdés, mert a valóságban ilyen igen nagy valószínűséggel nem fordul elő. Szóval be akarták csapni Jézust. De őt nem lehet! Az ember szégyenül meg a csalafinta helyzetben.

Legyünk hát őszinték! Embertársainkkal is, Istennel is. Mert az őszinteség mindig jóra vezet, míg annak ellentéte gyakran megszégyenülésbe visz.

 

Pünkösd utáni 28. csütörtök

Tit 1,5b-14
Lk 20,9-18

Az Egyház kezdettől fogva gondot fordított arra, hogy vezetői feddhetetlenek legyenek. Csak így indulhatott el az útján. Gondoljunk csak arra, hogy már Jézus megválogatta az övéit. Először tizenkét apostolt választott (Mk 3,14). Pedig bizonyára lehetett volna több is a számuk. Majd hetven tanítvány választott maga köré (Lk 10,1). Ebbe a körbe is hívhatott volna többet. Bizonyára megfontoltan tette, hogy kiket hívott.

Szent Pál apostol a Tituszhoz írt levelének elején ír arról, hogy minden városban szenteljen „presbitert” (Tit 1,5). Ez az akkori szóhasználat szerint nem egyszerűen áldozópapot, hanem püspököt jelentett. A lényeg azonban az, hogy részletesen leírja, hogy milyennek kell lennie annak a személynek, aki az Egyházat vezeti. Bizony, ma is példaadó életűnek kell lennie, mert az emberek, főleg a nem vallásosak, rajta keresztül ítélik meg az Egyházat, illetve akarnak-e hívők lenni.

Szent Lukács evangélista a gyilkos szőlőművesek példabeszédét tárja ma elénk. Kissé eltér attól, amit a Máté-evangéliumból ismerünk. A lényeg azonban ugyanaz. A szőlősgazda, vagyis az Isten változatlan és feltétel nélküli, végtelen szeretete. Az Egyházat jelképező szőlőskertbe küldi az övéit: előbb a szolgáit, majd egyszülött Fiát. Bár arról nincs szó, milyenek voltak és hogyan viselkedtek ők, biztosak lehetünk abban, hogy példás életűeknek kellett lenniük. Nem olyan banditák voltak, akik elrabolták a termést, és még a küldötteket is megverték, megölték.

Az Egyház ma is megválogatja, hogy kit vegyen fel a közvetlen szolgálatra. A kispapoknak komoly felvételi vizsgájuk van, nem kerülhet be akárki a szemináriumba. Legalább hat éven keresztül kell bizonyítania mindegyiknek, hogy méltó lesz a papságra. A szentelés előtt külön megvizsgálják. A püspököt ugyanúgy sok papi személy közül választják ma is, mint Jézus tette. Nem lehet akárki püspök! Nem is beszélve a pápáról. Szóval, jó, hogy választott személyek vezetik ma is az Egyházat.

 

December 5.

Gal 5,22-6,2
Mt 11,27-30

A mai nap szentje, Szent Száva, vagy eredetileg Szabbás

Oldal: Pünkösd utáni
RÓKAHEGYI GÖRÖGKATOLIKUS TEMPLOM - © 2008 - 2024 - rokahegyitemplom.hupont.hu

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat