✠    Pünkösd utáni lelki táplálék    ✠

2025

A lelki táplálék elején álló napi szentírási szakaszok szövege egyesek számára kényelmes volt, másoknak viszont felesleges, mert automatikusan kapják a telefonjukra.
Így visszatérek a korábbi gyakorlatra: csak a szentírási helyeket adom meg, s utána következik a magyarázat.

Pünkösd utáni 4. péntek

Róm 11,25-36
Mt 12,1-8

Magyarázat

„Az Emberfia ura a szombatnak is (Mt 12,8) – hallottuk a mai evangéliumi szakaszban. Igen, az Emberfia, Jézus Krisztus örök Istenként hozta a törvényeket. Ezért fölöttük áll. Nekünk viszont meg kell tartanunk azokat. A mai szentírási tanítás ezt meg is erősíti számunkra.

Szent Pál arra figyelmeztet, hogy ne a saját bölcsességünkre hallgassunk, mert akkor könnyen vakságba esünk. Isten mindenki üdvözíteni akar: Izrael népét éppen úgy, mint a pogányokat. Ő soha nem bánja meg sem az adományát (amiről mi tudjuk, hogy az ő ingyenes kegyelme), sem a hívását. Mindenki irányában irgalmas, mert mindenkit üdvözíteni akar. Milyen jó ezt nekünk is tudni! Mert, bizony, nem mindig viselkedünk a tetszése szerint. Ez a legkisebb törvényszegésünkre, bűnünkre is érvényes!

Az evangéliumi szakasz a fent idézett mondattal zárul. Az Emberfia ura a szombatnak is. Ezt azért mondta Jézus, mert a törvényrágó farizeusok szemére vetették, hogy a tanítványai gabonafejeket szaggattak, és a kalászokat kimorzsolva a magokat rágcsálták. A szemükben ez nagy munkának, aratásnak számított. Mi tudjuk, hogy ez milyen nevetséges vád volt. Ám ők komolyan gondolták. Jézusnak ezért kellett közbeavatkoznia. Nem teljes felmentést ad a törvényszegés alól, hanem arra hívja fel a vádaskodók figyelmét, hogy Ő a templomnál is nagyobb. S aztán mondja, hogy Ő ura a szombatnak is.

Le kell szűrnünk a tanulságot a mai nap szentírási tanításából. Vigyáznunk kell, nehogy akadályt állítsunk Isten kegyelmének működése elé a saját életünkben. Ugyanakkor a törvény megtartását sem mellőzhetjük, mert az alól csak maga a Törvényhozó adhat feloldást. Fontos azonban, hogy ne farizeusi módon közeledjünk ehhez, és főleg ne vádaskodjunk mások irányában. Mi magunk tartsuk be a törvényt, és akkor utat nyitunk a kegyelem áradásának. 

 

Pünkösd utáni 4. csütörtök

Róm 11,13-24
Mt 11,27-30

Magyarázat

Ismerjük Jézus szép példabeszédét a szőlőtőről és a szőlővesszőkről. Nemcsak kétezer éve, hanem ma is arra buzdít – bennünket is –, hogy maradjunk élő kapcsolatban a mi Urunkkal. Ha nem tesszük, elhalunk, mert nem jár át az a keringés, ami belőle származik. És akkor a sorsunk az elvettetés, sőt a tűzre vettetés, mint az elszáradt venyigéé. Hát ne legyünk ilyenek!

Szent Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelének ma olvasott részletében az olajfa, illetve olajág hasonlatát használja. A mondanivaló ugyanaz. Élő kapcsolatban kell lenni Krisztussal, a szent gyökérrel, hogy mint ágak, mi is szentek legyünk. Ezért munkálkodik ő a pogányok között. De magunkra is alkalmazhatjuk a hasonlatot, mert minden bűnünkkel akadályozzuk a kegyelem áradását, ami éltetne bennünket. Nem kell ehhez nagy pogányság! Pici, apró-cseprőnek tűnő bűneinkkel is tömjük befelé a kegyelem forrását. Ne tegyük!

Milyen szép kapcsolatban van Jézus a mennyei Atyával! Ahogy a mai evangéliumi szakasz kezdődik: ő ismeri az Atyát. És senki más nem ismeri úgy, mint ő. Mert a mennyei Atya mindent átadott neki. A Hitvallásban imádkozzuk is, hogy „az Atyától öröktől fogva született”. Tehát az isteni lényeget is „átadta”, ami közös bennük! Ezért ismeri! Mi csak emberi megközelítéssel tudunk gondolkodni Istenről, csak a saját kategóriáink szerint tudunk róla bármit is, ami valójában nem is igaz, mert Ő mérhetetlenül több, mint amit mi el tudunk gondolni róla. Ő kimondhatatlan, kifürkészhetetlen, láthatatlan, megfoghatatlan, örök és változhatatlan – amint a liturgia csendes imájában mondja a pap. Jézus viszont teljesen ismeri az Atyát!

Jézus azt is elmondta az evangéliumban, hogy „nincs más utatok az Atyához, csak énáltalam” (Jn 14,6). Ennek megvalósulását a mai szentírási tanításból is láthatjuk. Ha éltető kapcsolatban vagyunk vele: bele vagyunk oltva az olajfa törzsébe, és ha rajta keresztül törekszünk megismerni az Atyát, akkor a legjobb úton járunk az üdvösségünk felé. Ne feledjük ezt a szentírási tanítást!

 

Pünkösd utáni 4. szerda

Róm 11,2b-12
Mt 11,20-26

Magyarázat

A Szentírás nem mindig szól a szájunk íze szerint. De ez nem jelenti azt, hogy nincs igaza. Mert az Isten szavának mindig igaza van! Legfeljebb nekünk utána kell járnunk, hogy ezt megértsük. Ezért kell értelmezni a Szentírást. Nos, akkor is igaza van, ha úgy tűnik első látásra-hallásra, hogy nem „örömhír”, mert a mélyén mégis ott rejtezik az öröm.

A mai apostoli szakasz jól példázza a mondottakat. Illés prófétával kapcsolatban gyilkosokról van szó. De ott van mögötte az is, hogy az Isten a választottakat, vagyis akik hűségesek maradtak hozzá, azokat megmenti. Mert a kegyelem mindennél fontosabb. Aztán a folytatás hasonló. Vannak olyanok, akik nem akarnak látni, nem akarnak hallani és így tovább. De számukra is van mentség, amint az apostol írja, mert nem esnek el végleg. Mindig van lehetőség a megtérésre! – És ez ugyanúgy vonatkozik ránk is!

Az evangéliumi szakaszban ma szintén hasonlót hallunk. A rosszakat korholja Jézus. Korozaint, Betszaidát, Tíruszt, Szidónt a megtérésük érdekében fenyegeti, illetve figyelmezteti. Ámde Jézus hozzáteszi a reménységet is a megtéréssel kapcsolatban: az ószövetségi szokás szerint hamuval és szőrzsákkal lehet vezekelni. Nekünk még ilyenekre sincs szükségünk. Csak arra, amit Jézus is tesz a mennyei Atyával kapcsolatban. Szeretetét fejezi ki iránta, amikor dicsőíteni kezdi. – Nekünk is példát mutat. Ha az Atya tetszésére cselekszünk, akkor nem következhet számunkra az elvettetés!

Az örömteli dolgokat természetesnek fogadjuk el a Szentírásból. És ez így is van jól. Ami pedig nem ilyen, hanem esetleg fenyegető vagy figyelmeztető, annak meg kell nézni az értelmét, hogy vajon miért olyan. Mert azt soha nem feledhetjük, hogy Isten maga a szeretet, aki mindig jót akar nekünk, sőt a legjobbat. Csak észre kell vennünk, nem pedig a saját fejünk után menni! 

 

Július 1.

Szent Kozma és Szent Damján ingyenes orvos vértanúk

1Kor 12,27-13,8a
Mt 10,1.5-8

Magyarázat

Egyházunkban a mai napon Szent Kozma és Szent Damján ingyenes orvos vértanúk tiszteletét tartjuk. A szentírási szakaszok, melyeket szentatyáink az ő tiszteletükre választottak már réges-rég, nagyon alkalmasak arra, hogy tiszteletüket mélyítsük. Igaz, hogy ők a harmadik században éltek, de teljesen rájuk vonatkozik mind a két szentírási szakasz.

A Korintusiakhoz írt első levelében a híres szeretethimnusz előtt Szent Pál apostol a különféle egyházi hivatásokat sorolja: apostol, próféta, tanító. Majd rögtön utána a csodatévő erőről, illetve a belőle fakadó gyógyításról és segélynyújtásról tesz említést. És ez különösképpen vonatkozik a mai nap szentjeire: Kozma és Damján ingyenes orvosokra. S nagyon hozzájuk illik a szeretethimnusz is, hiszen ők azt valósították meg az életükben, szeretettel végezték a munkájukat, hirdették Krisztus tanítását és ingyen gyógyítottak embert és állatot!

Az evangéliumi szakasz is nagyon illik az ingyenes orvos vértanúkra. Jézus az apostolait ruházza fel többek között gyógyító hatalommal. Arra küldi őket, hogy a tanítás mellett gyógyítsanak meg minden betegséget és minden bajt a nép között. Szent Márk evangéliuma pedig azzal fejeződik be, hogy az apostolok igehirdetését Jézus csodajelekkel erősítette meg. Igen, az ingyenes orvos vértanúk is megkapták a „csodatévő” melléknevet. Mert nem csupán a saját erejükből tevékenykedtek és gyógyítottak, hanem Isten segítségével csodákat is (nyilván gyógyítókat) tettek. S ami még nagyon fontos: Ingyen végezték a munkájukat. Ahogy Jézus is megmondta az apostolainak: ingyen vettétek, ingyen is adjátok!

Amikor az ingyenes orvosokat tiszteljük, megköszönjük a mi Urunknak, hogy ilyen segítséget (is) nyújtott és nyújt nekünk folyamatosan. Az ő gyógyító erejét az orvosi hivatást választó személyeken keresztül gyakorolja ma. Nem kétséges, hogy az a mai orvos, aki őket követi, tehát hittel és szeretettel gyógyít, nagyobb eredményt tud elérni, mint az, aki csak a saját szaktudására alapozva gyógyít.

 

Pünkösd utáni 4. hétfő 

Róm 9,18-33
Mt 11,2-15

Magyarázat

Már sokszor elmélkedtünk a Szentírásnak – és keresztény tanításunknak – arról a tételéről, hogy Isten mindenkit üdvözíteni akar. Senkit ki nem zár az üdvösségből, akiben megvan a megfelelő hit és ennek folytan megvan benne a hitéből való jócselekedet.

Szent Pál apostol a mai apostoli szakaszban azzal teszi ezt teljessé számunkra, hogy a fazekas megragadó példáját tárja elénk. A fazekas mester nyilván a legjobb edény akarja elkészíteni. Ugyanis egy selejttel mit tudna kezdeni? Isten is – mint igazi Mester – így bánik velünk is: a legjobbat akarja kihozni belőlünk. És tudni kell: ha félresikerül az edényünk, az nem őrajta, hanem mirajtunk múlik! S még valami: csak mi értékeljük jónak vagy kevésbé jónak, vagy egyenesen alantasnak az Isten által készített edényünket…

Isten üdvözíteni akar mindenkit. A mai evangéliumi szakaszban is erről hallunk. Igaz, hogy a nagy része Keresztelő Jánosról szól. De az elején ott van Jézus válasza a küldöttek kérdésére, hogy kicsoda ő. Nem kezd bemutatkozni. Nem a személyét helyezi előtérbe. Hanem a cselekedeteit. A jótettei, a csodás segítségét sorolja, amiket a vakokkal, a bénákkal, a leprásokkal és a beteg, rászoruló emberekkel tett. Mert mindenkin segíteni akar. És innen csak egy lépés: a legnagyobb segítséget akarja megadni: azt, ami az üdvösséghez szükséges, sőt magát az üdvösséget!

Így tekintsünk Jézusra. Így tekintsünk az Isten egyetemes üdvözítő szándékára. Így tekintsünk keresztény hitünk tanítására. Legyen meg bennünk a megfelelő hit, és legyen meg bennünk a jócselekedet, és akkor helyes úton járunk, Isten segítségével az üdvösség felé haladhatunk.

 

Pünkösd utáni 3. szombat

Róm 3,28-4,3
Mt 7,24-8,4

Magyarázat

A mai szentírási tanításban az örök problémával szembesülünk: a hit és a törvény cselekedeteivel. Melyik vezet az üdvösségre? Mi persze már tudjuk, hogy mindkettő szükséges, amit Szent Pál apostolnak még magyaráznia kellett. Ugyanis az ószövetségi Törvény teljesítése valóban nem elegendő. Mint ahogyan ma sem, áttételesen. Mert lehet valaki a világ legjobb embere a cselekedetei és jótettei szerint, de ha az Istent tudatosan, szándékosan és akarattal, tiszta öntudattal elutasítja, annak számára nincs üdvösség. Mert az ilyen emberrel az Isten sem tud mit kezdeni. Fordítva is igaz: hiába mondja valaki, hogy neki eget rengető hite van, de cselekedeteiben a legkegyetlenebb ember, aki tudatosan és szándékosan rosszat tesz megbánás nélkül, az szintén ugyanúgy jár. Tehát a kettő szorosan összetartozik.

Szent Pál apostol is látta ezt a kettősséget. Igaz, ő a hit fontosságát hangsúlyozza a Rómaiakhoz írt levelében. De ezt azért teszi, hogy bebizonyítsa azt, hogy Isten nem csak a zsidókat, a Törvény megtartóit, hanem a pogányokat is megigazulttá teszi, vagyis üdvözíti. Érdekes, azonban, hogy megerősíti a törvény fontosságát. Ábrahám példáját pedig úgy láttuk, hogy a hite révén igazult meg; de ha nem cselekedett volna, ha nem engedelmeskedett volna az Isten parancsának, akkor nem igazult volna meg.

Mintha csak ellensúlyozni akarná Jézus a mára rendelt evangéliumi szakaszban az eddigieket, vagyis a cselekedetek fontosságát. Azt mondja, hogy nem elég csak meghallgatni a szavait, a tanítását, hanem tettekre is kell váltani. Íme, a cselekedet fontossága! Ennek alátámasztására mondja el a homokra, illetve sziklára épített házról szóló meggyőző példabeszédet. Utána pedig azt látjuk, hogy a leprás ember odament hozzá, tehát tett is a gyógyulása érdekében.

Nincs értelme tehát annak a vitának, hogy a hit, vagy a jócselekedetek által lehet-e üdvözülni. Mert mind a kettő szükséges. Még akkor is, ha a protestáns testvérek csak a hitre fektetik a hangsúlyt. Egy biztos: kiérdemelni nem lehet az üdvösséget, mert az az Isten ingyenes ajándéka. De éppúgy biztos az is, hogy tennünk is kell érte, hogy elnyerjük!

 

Pünkösd utáni 3. péntek

Róm 9,6-19
Mt 10,32-36; 11,1

Magyarázat

Isten maga a végtelen szeretet (1Jn 4,5). Olyan nem lehetséges, hogy akár csak egy pillanatra is megszűnne a szeretete, hiszen akkor elveszítené a lényegét, nem lenne többé Isten! Így kell értelmeznünk a Szentírást is: és biztos, hogy értelmeznünk kell, hogy az igazi mondanivalóját megtaláljuk. Ilyen esetben is, amikor a mai szentírási szöveg látszólag ellentmond a fenti tételnek.

Az apostoli szakaszból azt hallottuk, hogy Isten azon könyörül, akin akar, és annak irgalmaz, akin akar – amint Mózesnek mondta (Kiv 33,19). Ámde Szent Pál apostol azzal kezdi, hogy „az nem lehet, hogy Isten igéje meghiúsuljon” (Róm 9,6). Márpedig, ha a Szentírás teljességét szemléljük, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül az Isten egyetemes üdvözítő szándékát: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4). Minden ember! Tehát nincs olyan, akit ne akarna üdvözíteni. Az emberen, pontosabban: az ember szabad akaratán múlik, hogy üdvözül-e.

Ennek fényében kell értelmeznünk a mai evangéliumi szakasz tanítását is, ahol Jézus azt mondja, hogy aki megtagadja őt az emberek előtt, azt ő is megtagadja a mennyei Atya előtt (Mt 10,32). Ez a komoly mondat ismét csak figyelmeztetés akar lenni. Ugyanis Jézus jó Pásztorként mindenkit a saját juhai között akar látni. Persze, ehhez ismét csak az kell, hogy az ember a szabad akaratával elköteleződjék mellette, és senkit ne tartson fontosabbnak nála. Még a közvetlen családtagokat sem! Ezért hozott „kardot”, hogy világos legyen a választás, a szétválás. Kritikus helyzetben, igenis, Őt kell választani, mert az üdvösség szempontjából semmit nem érne a családtagok választása!

A mai szentírási tanításból világosan megláthatjuk, hogy a Szentírást nem szabad úgy értelmezni, hogy egyes mondatokat kiragadunk belőle. Az egészet kell nézni. A teljes mondanivalóját, és annak fényében értelmezni a részleteket. A teljesség pedig nem más, mint az Isten végtelen szeretete. Amihez hozzá kell tenni, hogy az ember részéről pedig ennek a szabad akarattal való elfogadása az alapvetően fontos. Az üdvösség szempontjából.

 

Pünkösd utáni 3. csütörtök

Róm 8,22-27
Mt 10,23-31

Magyarázat

Legfőbb célunk az üdvösségbe való eljutás. Ezt mi így gondoljuk, mert hívő, vallásos keresztények vagyunk. Akkor is, ha körülvesznek bennünket olyan emberek, akik ezzel nem törődnek, vagy nem tartják fontosnak. Nekünk biztos, hogy a legfontosabb. Mert mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja?

A Rómaiakhoz írt levélben Szent Pál apostol is éppen erről ír. Várjuk az Isten fiaivá való fogadást, várjuk testünk-lelkünk megváltását. Ugyanakkor azt is megírja, hogy üdvözülésünk még csak reménybeli. Persze, hogy az! De ez olyan biztos remény, amit semmi más dologért nem érdemes feladni. mert ha megfelelően élünk, akkor beteljesedik, és elérjük a tényleges üdvösséget, a mennyek országának végleges boldogságát.

Jézus a mai evangéliumi szakaszban megüzeni nekünk, hogy mennyire értékesek vagyunk az Isten szemében. Ha kiálljuk az üldözéseket, ha elfogadjuk őt mesterünknek, akkor biztosak lehetünk abban, hogy jó irányban haladunk. Akkor biztosak lehetünk abban is, hogy milyen értékesek vagyunk. Isten minden szál hajunkat számon tartja! Nos, éppen ezért kell vele jó kapcsolatban lenni.

Várjuk az üdvösséget. Az üdvözülésünket. Ami még reménybeli. De ez a remény biztos lehet számunkra: akkor, ha helyes úton járunk. Akkor, ha az Isten felé haladunk. Akkor, ha Jézust tartjuk a mesterünknek. Akkor, ha megtartjuk az ő szeretetparancsát. Hát fordítsunk minderre gondot, hogy beteljesedjen rajtunk az üdvösség várása. Hogy tényleg az üdvösségbe jussunk!

 

Pünkösd utáni 3. szerda

Róm 8,2-13
Mt 10,16-22

Magyarázat

A jó és a rossz kettőssége nemcsak a nagyvilágban van jelen, amint azt lépten-nyomon tapasztaljuk, hanem jelen van a mi saját életünkben is. Állandó küzdelemben élünk: törekszünk a jóra, de nem mindig sikerül azt megtennünk, vagy követnünk, mert győz a rossz. Pedig ennek nem így kellene lennie.

Szent Pál apostol is felismerte ezt a tényt a világban, sőt saját magában is, amint azt a mai apostoli szakaszban hallottuk. Érzi, tudja, akarja a jót, mégsem sikerül mindig azt tennie. Honnan érzi? Onnan, hogy a törvény a szívébe van írva. Mint minden embernek. És ez a jót sugallja. Ráadásul azt is tudjuk, hogy Isten az embert alapvetően jónak teremtette. Nem is csak egyszerűen úgy, mint a világ dolgait, hanem az ember megteremtése után a Szentírás hangsúlyozza, hogy látta Isten, hogy „az ember nagyon jó”. Ezt a jóságot a bűn rontotta el, és ezért állandóan küzdenünk kell!

Jézus is tudja, hogy az ember az első, Ádám és Éva által elkövetett bűn óta rossz. Ezért mondja az apostolainak a mai evangéliumi szakasz elején, hogy úgy küldi őket, mint bárányokat a farkasok közé. Világos, hogy miről, illetve kikről van szó. Az apostolok lehetnek a jók, a bárányok, akik hallgatnak a jó Pásztor szavára. A farkasok pedig azok, akik fenyegetik a juhokat, Jézus nyáját, amint azt éppen a jó Pásztorról szóló evangéliumi részletben olvasni szoktuk. Itt, ezen a téren is küzd tehát a jó és a rossz! Nem lehetünk egy pillanatra sem restek, vigyáznunk kell!

Valóban ez a feladatunk: ha felismerjük a jót – márpedig miért ne ismernénk fel, ha Jézus követői vagyunk –, akkor tegyünk is az érdekében. Kerüljük a rosszat, ami a törvény, a parancsok, a lelki életünk ellen van. Kövessük a jót, Jézus tanítását, amely a szeretet kettős, legfőbb parancsából származik, törekedjünk az Isten iránti és a felebarátunk felé irányuló szeretetre!

 

 Pünkösd utáni 2. csütörtök 

Róm 5,10-16
Mt 8,23-27

Magyarázat

Már az ókorban is szívesen alkalmazták az emberi életre a hajón való utazás képét. Aztán az Egyházra is elkezdték alkalmazni. Mert az Egyház hajója az, amely átviszi a keresztény hívő embert a túlsó parta. A túlvilágra, Isten örök országába. Ugyanakkor tudatában voltak a tengeri hajózás veszedelmeinek is. Nem véletlen, hogy a keleti atyák közül az egyik így tanított: „Nem tudsz imádkozni? Szállj tengerre, majd megtanulsz”. Igen, mert akkor még csak a vihar kényének-kedvének kitett vitorlás hajókban tudtak utazni.

A mai evangéliumi szakasz is egy ilyen helyzetet tár elénk. Rátör a hatalmas vihar a tanítványok kicsiny bárkájára. Megrémülnek, mert a háborgó tengeren – úgy vélik – életveszélybe kerültek. Jézus azonban nyugodtan alszik. Amikor rémületükben fölkeltik, csak ennyit mond: „Mit féltek kicsinyhitűek?” (Mt 8,26). Olyan mondat ez, ami nemcsak az apostolokat nyugtatja meg, hanem a mi egész életünket is elirányíthatja. Ha hiszünk Jézusban, ha a közelében vagyunk, ha jó kapcsolatban vagyunk vele, akkor tényleg nem kell félni semmitől. A földi élet viharaiban sem, mert velünk van. Mindenképpen segít, bár lehet, hogy nem éppen akkor és nem éppen úgy, ahogy mi akarjuk. De abban biztosak lehetünk, hogy segít.

A mai apostoli szakasz megerősíti ezt számunkra. Nemcsak a földi életünket segíti Jézus, hanem az üdvösségbe vezető utunkon is velünk van. Kiengesztelte a mennyei Atyát irányunkban! A saját élete feláldozása árán is (Róm 5,10). Mindent megtett azért, hogy üdvözülhessünk. És nem ez a legfontosabb? Dehogynem! Mit számítanak ehhez képest az élet viharai? Ha azokat elviseljük és jó lélekkel ragaszkodunk a mi Urunkhoz, és megmutatjuk, hogy nem vagyunk kicsinyhitűek, vagy legalábbi nem akarunk olyanok lenni, akkor semmi bajunk nem lehet.

Persze, könnyű erről beszélni és gondolkodni, amikor csendes az életünk tengere. Ámde a jó hajósok is felkészülnek! Hogy ne érje őket váratlanul a tengeri vihar. Vagy ha belekeverednek, akkor át tudják vészelni. Mi akkor tudjuk igazán átvészelni, ha megfogadjuk Jézus figyelmeztetését, és nem vagyunk kicsinyhitűek.

 

Pünkösd utáni 2. szerda 

Róm 4,13-25
Mt 7,21-23

Magyarázat

A világ ellentétekre épül fel. Mennyire meglovagolták ezt a gondolatot a dialektikus materializmus képviselői a korábbi évtizedekben! De ha a mélyére gondolunk, akkor rájöhetünk, hogy minden szinten igaz ez az állítás. Mert a jó és a rossz küzdelme állandóan jelen van a világunkban. Mint ahogyan annak a szentírási tanításnak is a kettőssége, hogy a keresztény élet egyik alapja az Isten kegyelme, amely a hitre alapozódik, a másik alapja viszont a cselekedetek, amelyeket mi, emberek viszünk végbe.

Szent Pál apostol Ábrahám példáján keresztül a hitet, annak jelentőségét hangsúlyozza a Rómaiakhoz írt levelében. Igen! Ábrahám hitt Istennek – még a lehetetlennek látszó ígéret elfogadásában is – és ez szolgált a megigazulására. Befogadta Isten kegyelmét, amelyet ő ingyenesen áraszt nemcsak Ábrahámra, hanem minden egyes emberre. És ha befogadjuk, akkor bennünk is működni tud.

A mai evangéliumi szakaszban Jézus viszont a cselekedetet hangsúlyozza a másik oldalként. Azt mondja, hogy nem elég csak hinni, vagyis csak megszólítani az Urat, hanem cselekedni is kell. Meg kell tenni a mennyei Atya akaratát. Valóban azt! Nem másmilyen cselekedeteket, mert azok nem az Úr akarata szerint valók, és azokat hiába tesszük meg, Ő nem ismer el bennünket sajátjaiként. És hogy ezt még hangsúlyozza is Jézus, gonosztevőknek nevezi az ilyen embereket. Vigyázzunk hát!

A világ ellentétekre épül, amint ma hallottuk. A keresztény életben is van ilyen kettős dolog, amire építenünk kell: a hit és a cselekedetek. Nem állnak szöges ellentétben egymással, sőt kiegészítik egymást. Csak a szentírási tanításban kap az egyik vagy éppen a másik nagyobb hangsúlyt. Figyeljünk oda mind a kettőre, ez a feladatunk.

 

Pünkösd utáni 2. kedd

Róm 4,4-12
Mt 7,15-21

Magyarázat

„Testvérek, ne fáradjatok el a jócselekedetekben” (2Tessz 3,13) – figyelmeztet Szent Pál apostol a Tesszalonikaikahoz írt második levelében. Roppant fontos tanítás ez. Mert a keresztény hitünket ezzel tudjuk igazolni. Ugyanis a hit benső dolog. Persze, hogy igazi hit legyen, az Egyház útmutatása szerint éljük meg. De kifelé a keresztény jócselekedeteinkkel tudjuk megmutatni, hogy magasabb értékrend vezér bennünket: az istenhitünk. Ezért nem szabad belefáradni a jócselekedetekbe.

A mai apostoli szakaszban is a hitről és belőle fakadó cselekedetről hallottunk. Igaz, Ábrahám hite még ószövetségi hit volt. De akkor is! Hitt az őt meghívó Istenben és Istennek. És cselekedett érte: elhagyta a földjét, és az Isten által mutatott helyre vonult el a családjával. Hite vezérelte. De cselekedett is. Ezzel mindenkinek példát mutat. Az apostol hangsúlyozza, hogy ezt még körülmetéletlen állapotban tette, amikor még nem viselte a szövetség jelét. Ám éppen ezzel mutat rá, hogy mindenkire vonatkozik!

A jó és a rossz fa, a jó és a rossz gyümölcs példázatában Jézus is rámutat a cselekedet fontosságára. Persze, ez áttételesen érvényesül. Mi magunk vagyunk a jó vagy a rossz fa! Életünkkel, cselekedeteinkkel igazoljuk a gyümölcseinket. Ha hitünkből fakadóan a jócselekedetekre is gondot fordítunk, akkor nyugodtak lehetünk, mert az életfánk jó gyümölcsöket fog teremni. Így érvényesül az, hogy a mennyei Atya akaratának megcselekvésével bejuthatunk az Isten Országába.

Figyeljünk hát oda arra, hogy a hitünket megpecsételjük a cselekedeteinkkel. Mert hitünk van. Különben itt sem lennénk a templomban. De hogy a templom kapuján kívül mennyire vagyunk hívő keresztények, azt a cselekedeteink igazolják. Vigyázzunk, nehogy rossz gyümölcsöt mutassunk fel!

 

Pünkösd utáni 2. hétfő 

Róm 2,28-3,18
Mt 6,31-34; 7,9-11

Magyarázat

„Az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,32) – tanítja Jézus az evangéliumban. Igen: az igazság felszabadít. Még azt az embert is szabaddá teszi lelkileg, akit a legsúlyosabb ítélettel sújtottak. Mert ha neki van igaza, akkor bármit tehetnek vele mások, ő az igazságának tudatában a legnagyobb szabadságot élheti meg lelkileg. Természetesen ehhez az kell, hogy valóban igaza legyen, és ne csak vélt igaza. Ezért nem szűnhetünk meg keresni az igazságot.

Szent Pál apostol a mai tanításában erről ír. Nem a külsőségek adják az igazságot, mint a zsidóknak a körülmetélés, amit a testükön hordoznak. A szív tisztasága szükséges ehhez. Amint az 50. zsoltárban naponta imádkozzuk: „hogy igaznak találtassál beszédeidben, és győzedelmes légy midőn ítéltetel”. Keresni kell ezt az igazságot. A parancsok megtartásával egy nagyot léphetünk előre. De az még mindig lehet külsőség! Ezért valóban a szív tisztasága kell az igaz életmódhoz.

Amikor Jézus a gondviselésről tanít, azzal összegzi a mondanivalóját, az Isten Országát és annak igazságát kell keresni. Ha ezt tesszük, akkor minden szükségeset megkapunk, ami a mindennapi életünkhöz kell. Az Isten Országának igazsága: ez azt jelenti, hogy elfogadjuk Istent az életünk Urának és Uralkodójának. Hogy rábízzuk magunkat. Persze, úgy, hogy a magunk dolgát megtesszük, mert a kegyelmet úgy kapjuk, hogy megteremtjük hozzá magunkban a körülményeket. Az életünkben a gondviselés is így működik! Tennünk is kell érte. Azzal, hogy keressük az igazságot, Isten igazságát.

Szabaddá tesz az igazság. Ha nekünk van igazunk, akkor nem kell meghunyászkodni, nem kell lehajtott fővel járni. Ha rátaláltunk az igazságra, akkor rátaláltunk Istenre is. Legalábbis valamilyen szinten; mert azért növekednünk kell napról napra az istenismeretben. Ám az alapot mégiscsak ez képezi. Keresni, megtalálni, megélni az igazságot: Isten igazságát!

 

Pünkösd utáni 1. szombat 

Róm 1,7b-12
Mt 5,42-48

Magyarázat

Az adakozás az egyik legszebb emberi gesztus. Mert a kifelé irányuló szeretetünket igazolja. Nem zárkózunk magunkba, hanem tudunk a másik ember felé odafordulni. Nem véletlen, hogy Jézustól is fennmaradt az a mondás, hogy nagyobb boldogság adni, mint kapni. Igaz, hogy Szent Pál apostol idézi ezt (ApCsel 20,35), nem az evangéliumban olvassuk. De a tartalma mélységesen igaz.

Hogy adakozni nemcsak anyagi dolgokkal vagy pénzzel lehet, azt a mai apostoli szakaszban igazolja nekünk Szent Pál apostol. Azt írja a római híveknek, hogy állandóan megemlékezik róluk. Aztán a még fontosabbal folytatja: imádkozik értük. S talán ez a legnagyobb dolog, a legnemesebb ajándék. Mert ha valaki pénzt ad a rászorulónak, vagy akár kenyeret, pillanatnyilag kisegítheti a bajából. Ámde ez csak időleges; az imádság viszont az örök életre szól. Persze, ez nem jelenti azt, hogy „csak” imádsággal lehet és kell adakozni az embertársunknak…

A mai evangéliumi szakasz Jézus felszólításával kezdődik, ami szintén az adakozásra vonatkozik. Egyértelmű, kategorikus, visszautasíthatatlan felszólítást ad: aki kér tőlünk, annak adjunk. Nem részletezi, hogy kinek. Nem mondja, hogy annak adjunk, aki megérdemli. Azt mondja: annak, aki kér tőlünk! Sőt! Egészen az ellenségszeretetig is elmegy. S milyen érdekes, hogy az imádságra is buzdít, amint az apostoli szakaszból hallottuk. Mert ezzel is lehet adakozni.

A lényeg tehát az, hogy legyen benne a lelki programunkban az adakozás. Ne tagadjuk meg embertársunktól a segítséget. Legyen az anyagi segítségnyújtás, akár pénzben is kifejezve, vagy legyen lelki szinten megvalósuló segítség, az imádságban. A mai szentírási tanításból mélyítsük el ezt magunkban!

 

Pünkösd utáni 1. péntek 

Róm 2,14-28
Mt 5,33-41

Magyarázat

A szeretet mindenek fölötti. Így kellene lenni mindenkinek az életében, a miénkben is. Úgy, ahogyan Jézus tanította és megvalósította. Tanította az embereknek, ugyanakkor példát is mutatott nekik.

A Szent Pál által emlegetett parancsok és a törvény teljesítése is ezen múlik. Mert ha nem áll mögötte a szeretet, akkor nem sokat ér. Persze, alapnak szükséges, hogy megtartsuk a parancsokat, mert ha nem tesszük, törvényszegők vagyunk az Isten szemében. De ha csak fogcsikorgatva tesszük, és főleg, ha lélek nélkül tesszük, akkor elég keveset ér.

Jézus ugyanezt tanítja a mai evangéliumi szakaszban. Elmúlt a szemet szemért, fogat fogért ószövetségi törvény. Ezért nem kell ellenállni a gonosznak! Ne értsük félre Jézust. Nem azt akarja mondani, hogy ne kerüljük a bűnt és a bűnre vezető alkalmakat. Hanem azt, hogy a rosszat ne viszonozzuk rosszal. Ha csak ennyit megtartanának az emberek, szebb és jobb lenne a világ.

Mindez rajtunk is múlik. Mert – ahogy mondani szokták – a cseppek is számítanak a tengerben. Merjük felvállalni a csepp-szerepet. Törekedjünk minél inkább a szeretetre, kerüljük a rosszat. Így egybefűzzük a szeretet gyakorlását a parancsok és a törvény megtartásával.

 

Pünkösd utáni 1. csütörtök 

Róm 1,28-2,9
Mt 5,27-32

Magyarázat

Istenre figyelve, az ő parancsait megtartva jó élni. Persze, sokan nyűgnek tekintik akár még a tízparancsolat megtartását is, pedig az minden emberi életnek, együttélésnek az alapja. Eligazítást ad az Istennel szembeni viselkedésünkben, de még a hitetleneknek is érvényes, mert eligazítást ad az emberi kapcsolatokban, viselkedésben is. Akkor következik be a baj, ha valaki ezt tudatosan elutasítja, és nem akarja megtartani.

Nem véletlen, hogy Szent Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében erről nagyon hatásosan ír. Tegnap arról volt szó, hogy Isten létezését fel lehet ismerni a teremtett világból. Ma pedig az következik, hogy milyen viszonyban kell élni ővele. Az első mondatban azt hallottuk, hogy akik nem ragaszkodnak Isten ismeretéhez, azoknak az életében következnek a bűnök. Nem is akármennyit és akármilyen sorol fel az apostol. Kemény tanítás, hogy nincs mentség, ha valaki nem helyesen viselkedik, és ezt tudatosan teszi.

A mai evangéliumi szakaszban Jézus is a parancsokról, illetve megtartásuk fontosságáról tanít. A régieknek szóló parancsok után ő újat hoz. Olyat, amelyik nem a külsőségekre alapozódik, hanem a szív mélyébe hatol. Nem elegendő a parancsok külső megtartása, szívvel kell tenni! És még egy fontos dolog: védekezni kell a kísértések ellen is, amelyek megelőzik a bűnt. Jobb szembeszállni a kísértéssel, akár komoly áron is, mert ha nem tesszük, a kárhozat felé irányulunk.

Az örök üdvösség szempontjából rendkívül fontos a parancsok megtartása. Amint Jézus is ezt mondta első szavával a gazdag ifjúnak, aki az üdvözülés lehetőségét kérdezte tőle. Nekünk sem mond mást Jézus: Tartsd meg a parancsokat! Ez az alap a vele való jó viszonyhoz, és ez az alap az üdvösség elnyeréséhez. Ne hanyagoljuk hát el!

 

Pünkösd utáni 1. szerda

Róm 1,18-27
Mt 5,20-26

Értelmünk, szabad akaratunk és halhatatlan lelkünk van. Ez emel ki bennünket a tárgyi, akár élettelen, akár élő világból. Értelmünkkel pedig felfelé irányulunk. Mindig többet tudhatunk meg, mert földi értelemben „végtelennek” lehet mondani, folyamatosan előbbre juthatunk, ha nem zárkózunk magunkba. Nemcsak a jó pap tanul holtig, hanem minden ember gyarapodhat tudásában az értelme révén.

A Rómaiakhoz írt levél elején ma azt a híres tanítást hallottuk Szent Pál apostoltól, hogy az ember az értelme révén felismerheti a világból Isten létezését. Persze, nem lehet bizonyítani, mint a kétszer kettőt; de az ellenkezőjét sem. Az értelem révén pedig a végtelen Értelemhez közeledhetünk. Felismerhetjük a világból a működését. Onnantól kezdve, hogy „semmiből semmi nem lesz”, egészen addig, hogy önmagától nem jöhetett létre a világ: kellett egy végtelenül bölcs létrehozó. Mi ezt hittel elfogadjuk, és nyugodtak lehetünk, örülhetünk hitünk révén az Istenünknek.

Jézus pedig azt mondja a mai evangéliumi tanításban, hogy ha a tanítványok igazsága – gondolkodásmódja – felül nem múlja az írástudókét és farizeusokét, nem jutnak be a mennyek országába. És ez ránk is érvényes. Nem elegendő földi és földies módon gondolkodni. Értelmünk révén fölfelé is kell tekinteni, ismét csak azt mondva, hogy a végtelen Értelem felé. Mert az igazság az, hogy létezik Isten. Azok számára is, akik értelmükkel szembeszállnak ezzel a tanítással: majd a végelszámolásnál, az ítéleten úgyis kiderül.

Örüljünk annak, hogy Istenünk értelmet ajándékozott nekünk. Használjuk a jóra, vagyis arra, hogy ennek révén felismerjük az ő létezését, és ez által közelebb kerüljünk hozzája. Nem neki van szüksége arra, hogy ezt megtegyük, mert ő önmagában, illetve szentháromságos létezésében is végtelenül boldog. Mi vagyunk többek általa, és a végső célunkat, célba jutásunkat is ez rendezi el.

 

Pünkösd utáni 1. kedd 

Róm 1,1-7.13-17
Mt 4,23-5,13 

Mindnyájan Isten választottjai vagyunk. Egyszerűen azért, mert a saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, és ezzel mérhetetlen nagy méltóságot adott nekünk. Másrészt pedig azért, mert mindnyájunkat üdvösségre hívott: elkészítette számunkra a helyet a mennyek országában, amit csak el kell foglalnunk egy megfelelően leélt földi élet után. Tehát választottak, az üdvösségre választottak vagyunk!

Most amikor elkezdjük a pünkösd utáni időben a Rómaiakhoz írt levelet olvasni, rögtön ezzel a gondolattal találkozunk az elején, az első sorában. Pál úgy mutatkozik be, hogy ő meghívott apostol, akit Isten az evangélium számára választott ki. S tudjuk, hogy ez valóban így van. Ő lett az Úr Egyházának „választott edénye”. Befogadta a kegyelmet, és tovább is adta az embereknek az evangélium hirdetése révén. Mi is lehetünk ilyen választottak!

Az evangéliumban Jézus a Hegyi beszéd előtt azt írja, hogy Jézus mindenkihez odafordult. Az „egész” Galileát bejárta. Mindenütt hirdette Isten Országának evangéliumát. Mindenkit meggyógyított: testileg és lelkileg. Kinek mire volt szüksége. Mindenkit választottjának tekintett, senkit el nem utasított. Milyen nagyszerű dolog! Két évezred távlatában felénk is így fordul. Nekünk is hirdeti az örömhírt a Szentírás leírt szavain keresztül, és mindnyájunknak gyógyulást ad a szentségekből áradó kegyelem révén.

Milyen nagyszerű, hogy Isten választottjai lehetünk! Ő felkínálja ezt a lehetőséget létrejöttünk pillanatában, aztán a mi feladatunk, hogy ezt egyre jobban megéljük. Valamikor elérkezett az életünkben az az idő, amikor már tudatosan tudtunk válaszolni Istennek. Elfogadtuk, hogy a választottjai lehetünk, mert erre a méltóságra emelt bennünket. A tudatossá vált életünk folyamán most már az a feladatunk, hogy egyre inkább munkálkodjunk ezen: hogy valóban így legyen!

 

 

 

 

Pünkösd utáni 36. szombat

Gal 5,22-6,2
Mt 11,27-30

A szent nagyböjt idejének megkezdésére készülünk. Most már valóban a hajrában vagyunk, a célvonal előtt, hiszen holnap vajhagyó vasárnap lesz, aztán hétfőn tényleg kezdődik a böjt. A mai szentírási tanítás, az elmúlt napoktól eltérően, már nem Jézus szenvedéseiről szól, hanem inkább teherviselésről, igáról van szó. Ami a böjtre is vonatkozik.

Szent Pál apostol előbb a Lélek gyümölcseiről szól: „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22). Ezekre törekszünk a nagyböjtben összeszedettebb erővel is. Persze, ez nem könnyű feladat: lehet teher is. De segíthetünk is egymásnak a teher hordozásában! És akkor még szebb, még eredményesebb lesz a böjtünk.

Jézus is teherről, teherviselésről szól a mai evangéliumban (Mt 11,28). Előtte azonban a mennyei Atyával való bensőséges kapcsolatát mutatja be. S ezek után hív meg a követésére, ami igának a viselését jelenti. Ámde ezt könnyűnek ígéri. Ha jó kapcsolatban vagyunk vele, valamint az ő mintájára a mennyei Atyával is, akkor ez az iga édes, ez a teher könnyű lehet. A nagyböjt komoly és szigorú megtartása is!

A nagyböjt kapujában vegyük ezt komolyan! Legyen számunkra ez a szent időszak egy kicsit a megszorítás ideje is, mint a tehernek a viselése. De ugyanakkor legyen számunkra, mert lehet, sugárzó is. Hogy feragyogjon arcunkon és lelkünkön az Isten dicsősége!

 

Pünkösd utáni 36. péntek

Ef 5,8/b-19
Jn 19,25-37

A nagyböjt előtti utolsó pénteken a beteljesedésről hallunk az evangéliumból. Lezárul egy időszak az egyházi évben, és következik majd egy különleges: a nagyböjt szent ideje. Így az utolsó napokban már végig Jézus szenvedéséről, elítéléséről, haláláról hallottunk, s ma is ezt hallottuk. Jézus halálával beteljesedett az emberi történelem, és egy egészen új korszak kezdődött el: a végső, amely már a feltámadásba, az üdvösségbe fog torkollni számunkra is.

A beteljesedést úgy várjuk, ahogy Szent Pál az efezusi embereket buzdította: a világosság gyermekei legyünk csupa jósággal, szeretettel. Igen! Mert csak így készülhetünk a feltámadás szent ünnepére, és csak így készülhetünk az örök feltámadásunkra is! Keljünk hát fel, hogy Krisztus ránk tudjon ragyogni! Ne léha életet éljünk, hanem tudjunk szent énekeket énekelni, az Urat dicsőíteni.

Jézus földi élete is beteljesedett. Nem is akárhogy! A kereszthalálban. Meg tudott volna szabaduni tőle, de nem tette. Hiszen éppen ezért az óráért jött! Azért, amely gyászba borította a világot, de amely egyben a megváltást is meghozta. Jézus átadta a lelkét, amint hallottuk. Nem egyszerűen kiadta, hanem átadta. Átadta a mennyei Atyának. A jól elvégzett munkája végén. S mint tudjuk a folytatást, az Atya ezért meg is dicsőítette őt.

Amikor a beteljesedésről és átadásról hallunk a szentírási tanításból, akkor nem tehetjük meg, hogy nem követjük ezt. Igyekezzünk a világosság gyermekeiként csupa jóságban és szeretetben élni, és igyekezzünk átadni a lelkünket, életünket a mi Urunknak, Istenünknek, hogy a legjobb kezekben legyen!

 

Pünkösd utáni 36. csütörtök

Júd 1,11-25
Lk 23,1-31.33a.44-56

Érdemes az igaz úton járni. Mi, keresztény emberek, tudjuk, hogy ez mit jelent, hiszen számunkra Jézus nemcsak az út, hanem az igazság és az élet is (Jn 4,16). Ha őt követjük, ha az ő tanításából táplálkozunk, ha az ő parancsait megtartjuk, akkor a jó, helyes, igaz úton járunk. Ugye, milyen egyszerű lehet a keresztény életünk?

Ezt segíti Júdás apostol is, amikor figyelmeztetést tár elénk: ne a rossz utat kövessük. A mai apostoli szakasz éppen azzal kezdődik, hogy a gonosz emberek Káin útján járnak (Júd 1,11). Tudjuk, hogy Káin mennyire a rossz útra lépett. Az már csak a csúcs volt, hogy megölte a testvérét, Ábelt. De ez előtt hány meg hány lépést tett meg a rossz úton! Amikor csak gyilkolgatta, ölögette a testvérét. Mert minden rossz megnyilvánulás, szeretetlenség, harag, irigykedés, bizony, ezt jelenti. Hát vigyázzunk! Nehogy mi is a rossz útra tévedjünk, és ilyen apró öldökléseket vigyünk végbe.

Azok, akik Jézust elítélték – nemcsak Pilátus, hanem már előtte az írástudók, a farizeusok, a nép vénei, meg azok, akik megfeszíttetését kérték – bizony, a rossz úton jártak. A legigazságtalanabb úton. Amely végül Jézus meggyilkolásában érte el a csúcsot. Figyeljük csak meg! Ott volt a kivégzők parancsnoka – akit a hagyomány Longinus századosnak hívtak – felismeri, hogy kicsoda Jézus. De már késő! Miután meghalt, csak azután tudta kimondani: „Ez az ember valóban igaz volt” (Lk 23,47). Igen, Lukács evangélista így írja: „igaz”. Márk viszont azt írja: „valóban Isten Fia volt” (Mk 15,39). Persze, tudjuk, hogy a kettőt be lehet helyettesíteni egymással.

Kövessük Jézus Krisztus igazságát! Jól járunk vele, ha tartózkodunk az igaztalanságtól és az igazságtalanságtól. Nemcsak az erkölcsi rendnek teszünk így eleget, hanem az életünket is szebbé tesszük. Ragadjunk hát meg minden alkalmat arra, hogy az igazságot kövessük.

 

Pünkösd utáni 36. szerda

Róm 14,6-9
Mt 26,57-75

Úgy jó, ha Istent az életünk középpontjának tartjuk. Persze, nemcsak úgy általánosságban, hogy hívő vagyok, keresztény vagyok, hát hiszek Istenben, igyekszem vallásosnak lenni, teljesíteni a parancsait, eleget tenni az Egyháza előírásainak. Az a jó, ha ehhez igazi, belső meggyőződésből fakadó hozzájárulás is társul. Vagyis egyszerűen az, hogy napjában többször gondolunk Istenre. Van, aki a Jézus-imát veszi ehhez segítségül. De nem kell feltétlenül ez, az imádság ott lüktethet bennünk.

Szent Pál apostol a mai apostoli szakaszban már a böjtre készít bennünket. De itt is a középpont: az Úr, az Isten. Mert az Úrra való tekintettel eszünk vagy nem eszünk (Róm 14,7), a lényeg, hogy hálát adjunk az Istennek. Azért is, hogy a mai napra is felébredtünk, mert sokan nem tehették meg; azért is, hogy készülhetünk a böjtre, amit sokan nem tesznek meg, mert esetleg nem is akarják. Mi viszont ki akarjuk fényesíteni a lelkünket, hogy minél gazdagabban részesedhessünk majd a húsvét örömében és végső soron az örök élet boldogságában.

Vegyük észre, hogy Jézus a mai evangéliumi szakaszban szintén Istent állítja a középpontba. Kihallgatása során, miközben már bőségesen szenved is, mert sokféleképpen gyalázzák és megalázzák, kimondja, hogy látja a mennyek országában Őt (Mt 26,64), ahová majd saját maga is visszakerül feltámadása és megdicsőülése után. Hát nem Jézust kell, kellene követnünk abban, hogy a bajaink és szenvedéseink közepette is Istenre irányuljon a figyelmünk?

Persze, ha igazi keresztények vagyunk, akkor ez nem kérdés. Mert – visszatérve az elejére – lehet úgy is élni, hogy nem csak langyosan tartjuk életünk középpontjának Istent, hanem valóságosan is. Ma is megtehetjük: törekedjünk arra, hogy a huszonnégy óránkból minél több időt tudatosan töltsünk Istenünkkel!

 

Pünkösd utáni 36. kedd

Júd 1,1-10
Lk 22,39-42; 22,45-23,1

A nagyböjt előtti utolsó napokban – immár az utolsó héten vagyunk – Jézus szenvedéstörténetét olvassuk az evangéliumból. Ezzel lelkileg készít bennünket az Egyházunk arra, hogy Jézussal együtt haladjunk a nagyböjt szent – de lemondásokkal is járó – idejében a feltámadás dicsősége felé. Hitünk és emberi életünk alapja és legvégső értelme ugyanis a feltámadás, ami nélkül nem lenne értelme az életünknek.

A mai apostoli szakasz a gazdag tartalmával, de mégis az első gondolatával a hitre, annak fontosságára hívja fel a figyelmünket, ugyanis Júdás apostol is azt vallja, hogy az üdvösség a „közös hitre” alapozódik (Júd 1,2). Igaz, hogy a hitet Isten ingyenesen, ajándékba adja nekünk, de meg kell harcolnunk érte: mármint azért, hogy kibontakozzék bennünk. Éppen erre hívja fel a figyelmet Júdás apostol is.

Az evangéliumi szakasz – amint szóvolt róla – Jézus földi életének utolsó eseményeiről szól, a szenvedéstörténet egy részéről. Bizony, nekünk is szükségünk van a hitre, hogy minél teljesebben fel tudjuk fogni annak értelmét, hogy az örök és mindenható Isten, aki emberré lett, vállalja értünk a szenvedéseket. Persze, nekünk már könnyebb a helyzetünk, mert mi már vissza tudunk tekinteni az Egyház és az emberiség történetében az üdvtörténet eseményeire. És mi már igazolva látjuk a végeredményt is: a feltámadásban!

Amikor a nagyböjt előtti utolsó napokat éljük, vegyük komolyan az Egyházunk iránymutatását és tanítását. Vegyük komolyan a hitet, és irányítsuk figyelmünket az üdvtörténet középpontjára. Arra, hogy Jézus életében a szenvedést követi a feltámadás. Vegyük komolyan a nagyböjti felkészülésünket, mint ahogy majd magát a nagyböjtöt is!

 

 Február 24.

2Kor 4,6-15
Mt 11,2-15

Ma keresztelő Szent János fejének első és második megtalálását ünnepeljük. Miután Heródes lefejeztette, a fejet megkapta Szalóme, illetve Heródiás. A testet pedig János tanítványai kegyeletesen eltemették (Mk 6,28-29). A szent fej ereklye ezután kalandos utat járt be. Összesen háromszor találták meg. Ma az első kettőre emlékezünk.

Szent Pál apostol mintha csak a szent fej megtalálásáról írta volna: „A sötétségből világosság ragyogjon fel” (2Kor 4,6). A föld mélyéből, sötétségéből került elő a szent ereklye, hogy megvilágítsa számunkra a hit állhatatos megvallásának az útját. Hogy rajtunk is felragyogjon az Isten dicsősége. Bármi történhet velünk, ha megőrizzük a hitünket, amely bár cserépedény törékenységű lehet, de az örök életre vezet, ha állhatatosan kitartunk mellette, mint Keresztelő Szent János.

Az evangéliumi szakasz nem a lefejezésről szól, hanem Jézus a működése kezdetén mutatja be Jánost. De itt is az emelkedik ki, mint az apostoli szakaszban: az állhatosság! Ami Jánosnál olyan nagy volt, hogy Jézus ki tudta jelenteni róla, hogy asszonyok szülöttei között nem támadt nála nagyobb (Mt 11,13). Példa számunkra is. Ha állhatatosak és kitartóak vagyunk a hitünkben, nem pedig nádszálként ingadozók, akkor járunk a helyes úton.

Kérjük a mai napon különösen is Keresztelő Szent Jánost, hogy segítsen nekünk a hitünkben való megmaradásban. Segítsen, hogy állhatatosan meg tudjuk vallani a hitünket bármikor, bármilyen környezetben. Mert ez vezet el bennünket a végső győzelemhez, mint ahogy őt is. Haló poraiban is tudunk rá emlékezni, tudjuk a fennmaradt és megtalált ereklyéje révén is tisztelni.

 

Pünkösd utáni 35. péntek

2Ján 1,1-13
Mk 15,20b.22.25.33-41

Még mindig a szeretetről és annak ellentétéről hallottunk a mai szentírási tanításban. Valóban nem lehet eleget róla beszélni, olvasni, hallgatni, elmélkedni. Ugyanis a legfontosabb az, hogy megéljük a szeretetet.

A szeretett tanítvány, Szent János apostol azzal kezdi a második levelét, hogy a szeretetéről biztosítja az övéit (2Ján 1,1). De aztán mindenki felé megismétli a felszólítást: „szeressük egymást” (2Ján 1,4). Parancsként írja ezt, nem is úgy, mint új parancsot, de annak megtartásával lehet szeretetben élni. És ez a lényeg.

Nem úgy, mint ahogyan Jézus ellenségei viselkedtek, hogy őt keresztre juttatták (Mk 15,20). Ennek hallatán újra meg újra arra döbbenünk rá, hogy milyen igazságtalanságot követtek el ellene. Legalább mi ne tegyük ezt, ne bántsuk a bűneinkkel! Az ő szeretetére próbáljunk meg szeretettel válaszolni. S ebben benne van az is, hogy az embertársaink felé is gyakoroljuk a szeretetet.

Valóban az egyik legfontosabb dolog az életünkben a szeretet. Nem kizárólagos, mert ugyanilyen fontos a hit is. S meggondoljuk, a hívő ember több gondot fordít a szeretet megélésére, mert tudja, hogy élete végén elszámolással tartozik. Törekedjünk hát a szeretetre, a Szeretethimnusz nyomán is!

 

Pünkösd utáni 35. csütörtök

1Ján 4,20-5,21
Mk 15,1-15

A jóra hallgatunk, vagy inkább a rosszra? Mindig, minden korban ennek a feszültségnek a kettősségében éltek az emberek. Bennünket is sok hatás ér mind a két irányból. Így van ez a hétköznapi életünkben: a családi kapcsolatoktól kezdve a politikán át a társadalmi kérdésekig. Tényleg nem mindegy, hogy mire, melyikre figyelünk oda: a jóra, vagy a rosszra. És főleg: melyiket követjük!

Szent János apostol a „szeretett tanítvány” ma is szeretetre buzdít bennünket. Egészen világosan, szinte mellbevágóan írja: aki azt mondja, hogy szereti Istent, de nem szereti (vagy egyenesen gyűlöli) a felebarátját, „az hazug” (1Ján 4,20). De azért, hogy ne csak ilyen negatív módon fogalmazzon, kifejti Isten szeretetét is irányunkban, amely Jézus Krisztusban lett tökéletessé az emberiség életében. Érdemes a jóra hallgatni, a szeretet parancsát követni.

A mai evangéliumi szakaszban is megjelenik a jó és a rossz kérdése. Jézus elítélésénél Pilátus már meg akarta menteni Jézust, mert nem talált semmi olyat benne, ami miatt halálra kellett volna ítélnie. De a főpapok „felizgatták a tömeget, hogy inkább Barabást bocsássa szabadon nekik” (Mk 15,1-11). Így az emberek a rosszra hallgattak. A rablógyilkos szabadon bocsátást kérték. Így a világ legnagyobb gonosztettét hajtották végre. Csupán azért, mert a rosszra hallgattak.

Nagyon világos képlet áll tehát előttünk, amit nagyon röviden össze lehet foglalni. Hallgathatunk a jóra, és hallgathatunk a jóra. Rajtunk múlik, hogy melyik utat választjuk. Ugye, nem kérdéses a válaszunk, hogy melyiket választjuk. Tegyük ma is! Válasszunk ma is helyesen!

 

Pünkösd utáni 35. szerda

1Ján 3,21-4,11
Mk 14,43-15,1

A szeretetről és a szeretet megcsúfolásáról kaptunk ma tanítást a szentírási szakaszokból. Sokan mondják, hogy a szeretet a legszebb szó, illetve fogalom. Lehet. De nem beszélni kell róla, hanem megélni, illetve szerinte élni. Az igazi szeretet megélni! Mert, bizony, meg is lehet csúfolni a szeretetet!

Szent János sokat írt a szeretetről. A mai tanításában is ez adja a lényeget. Kétszeresen is. Mert egyrészt megírja, hogy „Isten maga a szeretet” (1Ján 4,8), másrészt azt is tanítja, hogy akkor nekünk is így kell élnünk, mert aki nem szeret, az nem ismeri igazán Istent. És ezt a parancsot kaptuk tőle: „Aki Istent szereti, szeresse testvérét is” (1Ján 4,11).

Az evangélium ennek ellentétjét mutatja be: a szeretet megcsúfolását. Az áruló Júdás csókkal árulja el az Emberfiát (14,45). Márpedig a csók a szeretetnek bensősége kifejezője és jele. Júdás, az áruló elárulta Jézust, a legszörnyűbb bűntettel. És ezt a szeretet jelével tette. Micsoda ellentét! Ámde Jézus ezt is felvállalta. Megtehette volna, hogy helyreigazítja az árulót. Sőt, megtehette volna azt is, hogy nem engedi magát elfogni. De ő szeretetből vállalta az üdvözítésünket és mindazt, ami vele jár. Még azt is, hogy a szeretetet megcsúfolják.

A szentírási tanítás fényében vigyázzunk magunkra. Vigyázzunk, hogy annak tudatában legyünk, hogy Isten szeret minket, sőt előbb szeretett, mint mi őt (1Ján 4,9). És vigyázzunk, hogy a szeretetet sem őiránta, sem embertársaink felé meg ne csúfoljuk!

 

Pünkösd utáni 35. kedd

1Ján 3,9-22a
Mk 14,10-42

Tudunk örülni, és tudunk szenvedni. Ilyen az életünk. Ámde az már nem mindegy, hogy hogyan és minek örülünk, mint ahogyan az sem, hogy hogyan fogadjuk, és hogyan éljük meg a szenvedéseket. Valóban sokrétű az élet. Mert van igazi öröm, és van káröröm is. Mint ahogy a szenvedést is jó lélekkel el lehet fogadni, vagy lehet lázadni is ellene. Egyik esetben sem mindegy, hogyan viselkedünk.

A mai apostoli szakaszban a szeretetről van szó. Szent János apostol azt a kezdettől fogva hangoztatott parancsot hangsúlyozza, hogy „szeressétek egymást” (1Ján 3,11). A szeretet Istentől van, a gyűlölködés az ördögtől. Nem mindegy, kire hallgatunk. Ha az örök életbe akarunk jutni, akkor a szeretet útján kell járni, mert aki nem szeret, az a halálban marad, ahogy a továbbiakban írja az apostol (1Ján 3,14). Nos, jó állapotunkban könnyű örülni, rossz állapotban már nehezebben megy, de a szenvedést is jó lélekkel fogadhatjuk!

A mai hosszú evangéliumi szakasz elején azt hallottuk, hogy a főpapok „megörültek” (Mk 14,1), amikor Júdás elárulta nekik Jézust. Utólag már tudjuk, hogy milyen öröm lehetett ez. Júdás öröméről nem hallottunk, de elképzelhető, hogy ő is örült a harminc ezüstnek. Csak később döbbent rá, hogy mit tett, és akkor az öröme a legnagyobb kétségbeesésbe fordult. Jézus esetében pedig látjuk a vérrel verejtékező szenvedést. Amit ő nem akart. Nem volt önkínzó. De jó lélekkel elfogadta, mert azért jött a világba, hogy megváltson bennünket, és ha ez volt az ára, megfizette!

A mai szentírási tanításból megtanulhatjuk, az igazi öröm lényegét, és megtanulhatjuk a szenvedés jó és érdemszerző megélését. Ehhez fel kell vérteznünk magunkat, ahogyan Jézus tanítja: „a lélek ugyan készséges, de a test gyönge” (Mk 14,38). Előzzük meg a gyöngeségünket, erősítsük a lelkünket!

 

Pünkösd utáni 35. hétfő

1Ján 2,18-3,8
Mk 11,1-11

Mi, keresztény emberek tudjuk, hogy nyugodtan rábízhatjuk magunkat a Szentírásra, mert annak a tanítása igaz. Ugyanis az az Isten szava hozzánk, bármilyen formában jelennek is meg a különböző részei. De igazságot tartalmaznak. Ma is ezt tapasztalhatjuk.

A mai apostoli szakaszban Szent János többszörösen igazolja a bevezető gondolatot, vagyis azt, hogy a Szentírás szava igazságot tartalmaz. Most is a világvége témájával kezdi. Ami tény. Mint ahogy az is, hogy sokféle tévtanítás volt és van vele kapcsolatban. Majd azt írja, hogy ha az igazságban maradunk, akkor Istennel is jó kapcsolatban vagyunk. És ez aztán ott csúcsosodik, hogy az igaz Jézus Krisztus megváltott bennünket, és az igazságban mi is közel kerülhetünk Istenhez, az üdvösségben.

Az evangéliumi szakasz Jézus jeruzsálemi bevonulásáról szól. Ha megfigyeljük, ebben is benne van a Szentírás igazsága, pontosabban a Jézus Krisztus igazsága. Mert elküldi a tanítványokat az utolsó vacsora elkészítésére, és minden úgy történik, ahogy kérte, illetve ahogyan előre megmondta: a szamár elvitelétől a terem berendezéséig (ami majd a folytatásban lesz).

Összegzésképpen azt kell megállapítanunk, hogy nyugodtan rábízhatjuk magunkat a Szentírásra, mert igaza van. Isten üzenete nem csap be és nem vezet félre bennünket. Végső soron pedig az üdvösségünket szolgálja. A tanításának elfogadása tehát teljesen nyugodt emberekké tehet bennünket a világban, a hétköznapokban. Ma is.

 

Pünkösd utáni 34. szombat

1Tim 6,11b-16
Lk 20,46-21,4

A Szentírás Isten szeretetéről szól. Az elejétől a végéig. A teremtéstől kezdve az üdvösségbe való eljutásig minden-minden ezt mutatja nekünk. Ámde emellett azonban találunk felszólításokat is. Nem elegendő szektás módon megközelíteni a Bibliát, mert könnyen abba a veszélybe kerülhetünk, hogy a világon semmi más nem számít, csak az, hogy Isten szeret minket, és ezért nincs bűn, nem szükséges a bűnbánat és így tovább. A mai szentírási tanítás bizony felszólításokat is ad.

A mai apostoli szakaszban Szent Pál apostol Timóteusnak írja, hogy „törekedj” (1Tim 6,11). Mire is? A hitre, a szeretetre, a béketűrésre, a szelídségre. Igen, ezek visznek közel Istenhez! De még folytatja: „harcolj”. Miért? A hitért! Amiért meg kell küzdeni! Végül még azt is írja, hogy „tartsd meg a parancsokat”. Igen, mert ezek nélkül nincs üdvösség. Már Jézus is ezt mondta a gazdag ifjúnak (Mt 17,19).

Ehhez kapcsolódik a mai evangéliumi szakasz tanítása is, ahol Jézus szintén felszólítással kezdi: „Óvakodjatok az írástudóktól” (Lk 20,46). Olyan felszólítás, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem mintha ma nagyon sok ószövetségi írástudó lenne körülöttünk. De egyrészt a képmutató külsőségektől óvja az övéit Jézus. Bennünket is. Másrészt benne rejlik ebben a már említett gondolat is: a szektás-féle „írástudóktól” ma is óvakodnunk kell. Tehát ezt a felszólítást kétszeresen is komolyan kell vennünk!

Fogadjuk el egyrészt, hogy a Szentírás valóban Isten szeretetéről szól. De fogadjuk el azt is, hogy figyelmeztetéseket is ad nekünk. Sőt: parancsokat! Az üdvösségünk érdekében nem hagyhatjuk ezeket sem figyelmen kívül. Bármennyire is szeret bennünket Isten (és ez így van: mert végtelenül szeret!), ha mi nem teszünk érdekében, akkor nem üdvözülünk. Mert ő senkit sem üdvözít az akarata ellenére. Tegyünk hát érdekében ma is!

 

Pünkösd utáni 34. péntek

1Ján 2,7-17
Mk 14,3-9

Mi, keresztény emberek tudjuk, hogy a világon a legelső és legfőbb parancs az, amit az Úr Jézus adott: a szeretet kettős főparancsa, aminél „nincs nagyobb” (Mk 12,31). Nem levegőből kapott állítás ez, mert egyrészt Jézus tanítása, ami mindig érvényes, másrészt pedig azért, mert a Szentírás őrizte meg számunkra, ami Isten közvetlen tanítása nekünk. Ezért nem gondolkodhatunk róla másképp: a legfőbb parancs a szeretet parancsa. A mai szentírási tanítás is éppen erről szól.

Szent János, a „szeretett tanítvány”, aki idős korára a leveleiben már nem is írt mást a keresztényeknek, csak azt, hogy szeressék egymást, ma is ezt üzeni nekünk. Ne legyünk sötétségben, mert ott szeretetlenség van! Aki viszont „szereti testvérét, az a világosságban marad” (1Ján 2,10). S milyen igaz, hogy általában nem szeretünk sötétben lenni; sokan még félnek is a sötéttől. Hát ezért fontos, hogy a világosságban legyünk, ahol a szeretet uralkodik!

A mai evangéliumi szakasz rávilágít arra, hogy a szeretetnek nincs határa. Legalábbis a jézusi szeretetnek nincs! Hiába csodálkoznak az apostolok, ő a bűnös nőt is szeretettel fogadja. Miért? Mert a szeretetét fejezi ki, amikor a drága kenettel megkeni őt (Mk 14,8). Ebben benne van Jézusnak a bűnbocsánata is. Amire egyébként mindannyian rászorulunk. Ennek elnyeréséhez azonban fontos, hogy a szeretet cselekedeteit gyakoroljuk!

A lényeg, hogy számunkra a legfőbb parancs a szeretet parancsa. Újra és újra buzdítást kapunk erre a Szentírásból is. A mai napon is. Rajtunk múlik, hogy elfogadjuk-e és szerinte élünk-e. A példa előttünk áll. Nemcsak a legfőbb példa, a Jézusé, hanem az összes őt követőé, főleg a már megdicsőülteké, a szenteké, akik már az üdvösségbe jutottak. Mindenesetre, mutatják nekünk az utat: a szeretet útját!

 

Pünkösd utáni 34. csütörtök

1Ján 1,8-2,6
Mk 13,31-14,2

Mindannyian tudjuk, hogy a hit nem azonos a tudással. Amit tudunk, abban biztosak lehetünk, hacsak nem téves ismeretről van szó. De a tudás akkor is biztos. A hit pedig egy másik szint az ismeretünkben. Nem azonos a tudással, és éppen ezért ennek érdemszerző jellege van. Természetesen ez az igazi hitre – és nem a „vélekedésre” érvényes, amivel sokan összekeverik az igazi „hitet”. Szóval, fontos a hitünk, mert ez által tarthatjuk a kapcsolatot az Istenünkkel!

A hitünkből fakad az is, amit a mai apostoli szakasz elején tanít nekünk Szent János a levelében: az, hogy ne tagadjuk le a bűneinket (1Ján 1,8). Mert ha ezt tennénk, úgyis csak magunkat csapánk be. Igenis, vannak bűneink, de van megbocsátás is! Persze, ez nem ad felmentést, hogy akkor csak vétkezzünk bátran, mert Isten úgyis megbocsát. Igenis, meg kell tartani az Isten parancsait, az ő igéje szerint kell élni!

A világ végéről szóló tanítás nem a hiten múlik. Mert lesz világvége, ez biztos! De hogy mikor és hogyan, azt nem „tudjuk” biztosan. Erről csak a hitből meríthetünk ismeretet. Mert még Jézus is azt mondja a mai evangéliumi szakaszban, hogy azt a napot vagy azt az órát senki sem ismeri, még a Fiú sem, hanem csak egyedül az Atya (Mk 13,32). Mi pedig hiszünk benne, és szerinte igyekszünk élni. Egyszerűen azért, mert célba akarunk érni, üdvözülni akarunk, amikor váratlanul megérkezik.

Nos, a hit és a tudás nem azonos. A legfontosabb, hogy a hit – mint isteni erény – érdemszerző számunkra. Minél inkább hiszünk Istenben és Istennek, annál több érdemet szerezhetünk magunknak. És egyedül ez az, ami számít. Hiába tudunk mindent a világ mércéjével, ha a hitre – a vallásos, igazi hitre – nem fordítunk gondot, akkor veszélybe kerül az üdvösségünk.

 

Pünkösd utáni 34. szerda

2Pét 3,1-18
Mk 13,24-31

Mi, hívő, vallásos, keresztény emberek tudjuk, hogy Istennek van igaza. Minden dologban! Legfeljebb a mi homályosan és tükör által látó szemünkkel ezt még nem mindig vesszük észre. Meg akkor is, ha a világ egy része nem akar tudomást venni róla. De végső soron neki van igaza! Életünk minden dolgában, és a világ végével kapcsolatban is, amiről a mai szentírási tanítás is szól. Lesz világ vége, amikor számadással tartozunk az életünkért. Sőt, a halálunk pillanatában egyéni számadás van, majd pedig az utolsó ítéleten ez egyetemessé és nyilvánvalóvá válik.

Szent Péter apostol felvázolja, hogy Isten már a próféták, majd az apostolok útján is figyelmeztetést adott (2Pét 3,2), aztán pedig folyamatosan teszi ezt. Lesz utolsó ítélet. Isten pedig nem késik teljesíteni az ígéretét (2Pét 3,9). Ő nem a mi időnkben és létezési módunkban él, előtte egy nap is ezer esztendőnek számít, és fordítva is. Persze, ez is csak emberi megközelítés, mert Ő egyáltalán nem az időben is. Őbenne nincs változás, még árnyéka sem a változandóságnak (Jak 1,17).

Jézus is az utolsó ítéletről tanít a mai evangéliumi szakaszban, folytatva az eddigit. „Akkor majd meglátják az Emberfiát” (Mk 13,26). Akkor! Mert Istennek igaza van. Lesz világvége. És „akkor” ezt majd mindenki megtapasztalhatja. Sőt, már a saját halála pillanatában! Amikor számot kell adni az életéről. Akkor! Csak nehogy későn legyen akkor! Ezért érdemes bebiztosítania magát az embernek. Még a hitetlen embernek is ezt kellene tennie, aki földi életében különböző biztosításokat köt és fizet. A legnagyobbal pedig nem törődik. Pedig „akkor” majd kiderül!

Mi szerencsére abban a helyzetben vagyunk, hogy gondot fordítunk erre. Igyekszünk annak fényében élni az életünket, hogy Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt feleletet kell adni róla. Azt is tudjuk, hogy ezért nem kell állandó rettegésben élni, mert Jézus szeret bennünket, a legjobbat akarja nekünk. Azzal is, hogy folyamatos figyelmeztetést ad a végső elszámolással kapcsolatban.

 

Pünkösd utáni 34. kedd

2Pét 2,9-22
Mk 13,14-23

Az Isten Országába, vagyis az üdvösségbe csakis tisztán lehet bejutni. Ezért kapunk gyakori és folyamatos figyelmeztetést a Szentírás szavaiból erre vonatkozóan. Nem mindegy, hogyan élünk. De szerencsénk van, mert ha valamit nem helyesen tettünk, mondtunk, gondoltunk, azokra is mindre bocsánatot nyerhetünk. Ámde azért megmarad a figyelmeztetés, hogy nem mindegy, hogyan élünk.

Szent Péter apostol mai tanításában is ez a központi gondolat. Előre tekint az apostol a világ vége felé. És arról tanít, hogy bár a világ romlott, mégis megmenekülhetünk „az Úrnak és Megváltónak, Jézus Krisztusnak megismerése útján” (2Pét 2,20). És itt van a mai mondanivaló lényege! Ha Jézusra és az ő evangéliumára hallgatunk – és főleg: ha szerinte élünk –, akkor üdvözülhetünk.

A mai evangéliumi szakasz is a világ végéről szól, illetve az addig tartó üldözésekről. Ebben is ott van a figyelmeztetés, hogy nem mindegy, hogy hogyan élünk. A „pusztító utálatosság” elől el kell menekülnünk (Mk 13,15). Nem számítanak a körülmények, a munka, a tevékenység, még a gyermekágy sem: egyetlen dolog számít, mégpedig az, hogy „mentsük bőrünket”. Dehogy a bőrünket: a lelkünket! Hirdessen bárki bármilyen próféciát, ez a legfontosabb.

Tényleg nem mindegy, hogy hogyan élünk, mert az Isten Országába csak tisztán lehet bejutni. S milyen nagyszerű lehetőségünk van ebben az esztendőben: teljes búcsút nyerhetünk, amikor a szentév folyamán eleget teszünk az előírt követelményeknek, bűneinknek bocsánatát nyerhetjük, és a bűnökért járó büntetés elengedését is megkapjuk. Éljünk vele!

 

Pünkösd utáni 34. hétfő

2Pét 1,20-2,9
Mk 13,9-13

A mai szentírási tanítás arról, szól, hogy vigyázzunk magunkra: nem mindegy, hogyan élünk. Tényleg vigyázni kell! Így volt ez a régi időkben is. Már akkor is, amikor Jézus az evangéliumot hirdette, aztán akkor, amikor az apostolok folytatták az ő munkáját. De így van ma is. Vigyázni kell, hogyan élünk. Mert ugyan mindent szabad, de ne minden válik a hasznunkra (1Kor 10,23).

Szent Péter apostol a mai tanításában azt üzeni nekünk, hogy vigyázzunk, ne fogadjuk el a hamis „próféták” tanítását (2Pét 1,22). Az ő korában is voltak ilyenek, a mai világban is vannak. Ezért vigyáznunk kell. Ugyanis Isten az ellene forduló, vétkező angyalokat is megbüntette, meg a Noé idején élő bűnös embereket is. Mi sem számíthatunk másra, ha nem vigyázunk magunkra, nem a tiszta evangéliumi tanítás szerint élünk.

Jézus pedig kifejezetten megmondja a mai evangéliumi szakaszban, hogy „vigyázzatok magatokra” (Mk 13,9). Igaz, ő itt az evilági számonkérés miatt mondja ezt: ha bíróság elé hurcolják a tanítványokat, vagy akár bennünket. Vigyázni kell magunkra, hogy tanúságot tudjunk tenni a hitünkről, a Jézushoz való tartozásunkról. A legnagyobb üldöztetés közepette is tudnunk kell, hogy csak az állhatos kitartásunk hozza meg a végső győzelmet.

Vigyázzunk hát magunkra! Ne fogadjunk el akármilyen tanítást, főleg ne olyat, ami a tiszta evangéliummal ellenkezik. És vigyázzunk arra, hogy állhatatos kitartásunkkal tanúságot tudjunk tenni a hitünkről. Csengjen ott a fülünkben összegzésképpen, hogy „aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül” (Mk 13,13).

 

Pünkösd utáni 33. szombat

2Tim 2,11-19
Lk 18,2-8a

Ma is az imádságról kaptunk tanítást a mára rendelt szentírási szakaszokból. Mert az ima az Istennel való kapcsolatunkat jelenti. Mindig, minden körülmények között lehet és szabad imádkozni. A lényeg az, hogy megtegyük. Még ostromolni is lehet az eget, a jó Isten előbb utóbb meghallgatja, amikor nekünk a legjobban a javunkra válik, akkor teljesíti a kéréseinket. Persze, azt is tudni kell, hogy nemcsak kérő ima létezik a világon!

Szent Pál apostol azt írja a mai apostoli szakasz végén, hogy „Hagyjon fel a gonoszsággal mindaz, aki az Úr nevét hívja segítségül” (2Tim 2,19). Előtte egyéb erkölcsi tanításokat is írt, de ezzel foglalja össze. Aki imádságában kérni akar valamit Istentől, az tényleg hagyjon fel a gonoszságával, tisztítsa meg a szívét, hogy elérkezzen hozzá, és a szívébe szálljon az Isten kegyelme. Mert a tisztátalan, a gonoszsággal teli szívbe nem fér bele a kegyelem. Ilyen egyszerű!

A mai evangéliumi szakaszt jól ismerjük, mert gyakran halljuk: az ünnepi nagy körmeneteken a templom körüli harmadik evangéliumként ez hangzik el. A kérő imádságról szól. Igaz, hogy képletesen tanít benne Jézus az igazságtalan bíróról. De a lényege az, hogy Istent lehet „zaklatni” az imánkkal. Előbb-utóbb meghallgatja (Lk 18,8). Ő tudja, hogy ez mikor válik a legjobban javunkra, és akkor teljesíti a kérésünket. Mert ő nem úgy működik, mint egy automata, ezt jól tudjuk.

Nos, az imádságról kapunk újra és újra tanítást a Szentírásból. Ez a mai tanítás is nagyon megerősíthet bennünket két dologban. Egyrészt: tiszta szívvel imádkozzunk a mi Istenünkhöz, hogy az ő mindent elárasztó kegyelme beférjen a szívünkbe. Másrészt: ostromoljuk bátran az eget! Nincs olyan ima, ami a porba hullana: valahogy, valamikor meghallgatja a jó Isten, és valamiképpen a javunkra fordítja. Imádkozzunk hát továbbra is buzgón és kitartóan!

 

Pünkösd utáni 33. péntek

2Pét 1,1-10
Mk 13,1-8

A mai szentírási szakaszok összefoglaló jellemzője a tanulás. Persze, a Szentírásból mindig tanulhatunk és kell is tanulnunk, mert – mint nagyon jól tudjuk – az az Isten szava hozzánk, emberekhez. Márpedig nem pusztába kiáltó szó akar lenni (Mt 3,3), hanem az életünket formáló tényező.

Szent Péter apostol a második levelét ezzel a gondolattal kezdi. Azoknak írja, akik a hit által részesülnek Jézus Krisztus ismeretében (2Pét 1,1). Márpedig az ismerethez szükséges a tanulás. A mi életünkben is így van. Civil vonalon is: ha nem jártunk volna iskolába, ha nem tanultunk volna, vajmi keveset tudnánk. Hatványozottan érvényes ez a hitbeli ismeretekre. Ha nem tanultunk volna a hit dolgairól, nagyon távol állnánk. Mert magunktól kevés dologra jöhetünk rá. Csak egyetlen példa: mit tudhatnánk a Szentháromságról?!

Jézus földi élete is tanításban telt. Persze, amellett, hogy állandóan jót cselekedett. A mai evangéliumi szakaszban is tanításról van szó. Olyan dologról tanít, amit magától nem tudna az ember: a világ végéről. Persze, nem fedi fel teljesen a titkot, hogy mikor lesz világ vége, de azt tanítja, hogy lesz! S milyen figyelemfelkeltő: a kiválasztott tanítványait külön is tanítja! Leül velük (Mt 13,3), mint ahogy az ószövetségi rabbi leült a tanítványaival.

Tanuljunk hát mi is egyre többet a hitünk dolgaiból. Mindig nyitva áll számunkra a lehetőség, mert bármikor fellapozhatjuk a Bibliát. Bármikor találunk olyan lehetőséget: sajtóban, műsorokban, egyéb helyeken, amelyekkel a hitünket növelhetjük. Kuporodjunk gondolatban oda Jézus lábaihoz, hogy tanuljunk Tőle!

 

Pünkösd utáni 33. csütörtök

1Pét 4,12-5,5
Mk 12,38-44

Mi, akik itt vagyunk a Szent Liturgián, bizonyára sokat imádkozunk, mint jómagam is (bár ezt nem büszkeségből vagy dicsekvésből mondom). De azt is meg kell fontolni, amit az Úr Jézus tanított: nem a sok imádságos szavunk által nyerünk meghallgatást (Mt 6,7). A szavak mellett fontos a lelkület is! Vagyis az, hogy odafigyeljünk az imádságra, abban is az Istennel való kapcsolatunkra. Ugyanis, amikor imádkozunk, Istennel beszélünk: ezt a legkisebb hittanos is tudja.

Szent Péter apostol a mai apostoli szakaszban arra tanít, hogy még a szenvedésben is legyen jó az imádságunk (1Pét 4,19). Egy bölcs atya hajdanán azt tanította, hogy „addig tanulj meg imádkozni, amíg egészséges vagy, mert betegen, szenvedésben már nem fog menni a tanulás”. Bizony, edzeni kell magunkat az imára, és nem csak úgy általánosságban, hanem abban is, hogy minél tisztább legyen az imánk! Egészen hétköznapi módon megfogalmazva: hogy tiszta szívvel és odafigyelve imádkozzunk.

A mai evangéliumi tanításban Jézus a farizeusi imádságtól óvja a követőit, és így bennünket is. Nem elegendő „színleg nagyokat imádkozni” (Mk 12,40). Nem elegendő, ha csak a külsőségek vannak meg az imádságban. Nézzünk csak magunkba: nem vagyunk-e mi is farizeusok? Vagy nem viselkedünk-e úgy, mint ők? Fontosabb az imádságnak a külsősége, mint a lelkülete? Persze, ezzel senkit sem akarok lebeszélni a minél több imádságról. Csak arra akarok buzdítani, hogy ez legyen bensőséges.

A Szentírás mindig segít nekünk, hogy jó legyen az imádságunk. Hiszen maga a Szentírás is az Isten szava hozzánk. Ha olvassuk, vele vagyunk kapcsolatban. És már ez is az imádságnak egy fajtája, hiszen az Istennel való párbeszéd valósul meg. Forgassuk hát szívesen – és a mai tanítás alapján elmélyülten – a Szentírást.

 

Pünkösd utáni 33. szerda

1Pét 4,1-11
Mk 12,28-37

Ha a Szentírást hallgatjuk, Isten igéjét halljuk belőle. Ugyanígy van akkor is, ha magunkban olvassuk. Mert az Szentírás nem más, mint Isten üzenete az ember felé. Ezért érdemes minél bensőségesebb viszonyba kerülni vele. Még akkor is, ha nem mindenki tesz így.

Szent Péter apostol a ma felolvasott részletben nem titkolja szenvedést, a nehézséget sem, ami az Isten igéjéből származik (1Pét 4,1). De érdemes vállalni, követni, szerinte élni. Emellett a szeretetre is felhívja a figyelmet: Isten szavaival kell beszélnünk az embertársainkkal (1Pét 4,10). És ezt ugyancsak a Szentírásból tudjuk meríteni, ha hallgatunk a Biblia szavára.

A mai evangéliumi tanítás is azzal fejeződik be, hogy a nagy népsokaság szívesen hallgatta Jézust (Mk 12,37). Persze, azt azért tudnunk kell, hogy ez ebben az esetben volt így. Meg még néhány alkalommal. De ott és akkor jól tették. Mert elkövetkezik majd az is, hogy a tömeg „feszítsd meg”-et fog kiabálni!

A világ olyan, amilyen. Akkor is volt, akik hallgattak Isten szavára és tanítására, és voltak olyanok is, akik nem tették. Mint ahogyan ma is pontosan ez a helyzet. Mi örülhetünk annak a kincsnek, hogy az Szentírásban elérkezik hozzánk Isten szava, és mi azt törekszünk is megvalósítani. Naponta kérjük ehhez a segítséget. Tegyük meg ma is!

 

Pünkösd utáni 33. kedd

1Pét 3,10-22
Mk 12,18-27

Sok hitetlen ember él a világban. Olyanok, akik nem hisznek a feltámadásban, ami keresztény hitünk központi és egyik legfontosabb témája. Mert ha nem lenne feltámadás, akkor nem lenne értelme a hitünknek sem (1Kor 15,17). Mi, keresztények, Krisztus követői hiszünk Jézus Krisztus feltámadásában, és így nyugodt az életünk, mert a feltámadásával nekünk is megnyitotta a mennyek országának kapuját.

A mai apostoli szakaszban Szent Péter apostol megerősíti számunkra Krisztus feltámadását: teste szerint ugyan megölték, de a Lélek szerint életre kelt (1Pét 3,17). Mi pedig a feltámadott Krisztushoz csatlakozhatunk, ha megfelelő módon éljük a földi életünket. Néhány dolgot meg is említ ehhez az apostol: ne mondjunk rosszat, forduljunk el a rossztól, tegyünk jót, keressük a békét. Aztán még azt is hozzáfűzi, hogy ennek megfelelően keressük az üdvösséget „Krisztus feltámadása által” (1Pét 3,21).

A mai evangéliumi szakaszban is hallunk a feltámadásról. Szaddúceusok fordultak Jézushoz, akik nem hisznek a feltámadásban (Mk 12,18). Már az Ő idejében is voltak ilyen hitetlen emberek! Persze, ez még a húsvéti események előtt történt, amikor még Jézus nem támadt fel, mert meg sem halt. De akkor is szomorú, hogy csak a földi életben tudtak gondolkodni. Mint sokan ma is teszik. De Jézus megmagyarázza – még ha egy furcsa kérdésre teszi is –, hogy Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké (Mk 12,27).

Hála Istennek, mi nem vagyunk szaddúceusok. Mi hiszünk a feltámadásban. Jézus Krisztus feltámadásában, mert ez adja életünk értelmét. És hiszünk abban, hogy földi életünk lezárulásával számunkra is a feltámadás következik az örök életben. És erre készülünk is minden nap. A mai napon is igyekezzünk ennek szellemében élni!

 

Pünkösd utáni 33. hétfő

1Pét 2,21-3,9
Mk 12,13-17

Az emberek akár akarják, akár nem, de követnek bizonyos példaképeket. A fiatalokat – és különösen a gyermekeinket – óvjuk attól, hogy rossz példaképeik legyenek. Mi, felnőtt fejjel már tudjuk, hogy a legfőbb és legfontosabb példaképünk maga az Úr Jézus Krisztus. Ezt a mai szentírási tanítás meg is erősíti nekünk.

Szent Péter apostol a mai tanítás első mondatában megírja, hogy Krisztus példát adott nekünk, hogy az ő nyomdokait kövessük (1Pét 2,21). Őt kell tehát követnünk, aki még a szenvedések közepette is engedelmes volt a mennyei Atya akarata iránt. Ezért buzdítja az ő követőit is az engedelmességre. Külön kiemeli az asszonyokat, de utána a férfiakhoz is szól, s mindkettejükhöz a lényeget mondja: az engedelmességet, ami Krisztus példájára alapozódik.

Az evangéliumi szakasz is az engedelmességre buzdít. Amikor az adófizetésről kérdezik Jézust az apostolok, ő egyértelműen megválaszolja: igenis, meg kell fizetni az adót, engedelmeskedni kell a felettes hatóságoknak (Mk 12,17). És hogy ezt példával is igazolja, megnézeti az apostolokkal az adópénzt. Egy másik esetben pedig még világosabb Jézus példája, mert Péterrel kifogatja a halat, és a szájából kivett adópénzzel tétet eleget a fizetési kötelezettségnek (Mt 17,27).

A lényeg, hogy a legnagyobb példaképünk Jézus Krisztus. Ha őt követjük, akkor a legbiztosabb úton járunk. Ehhez az kell, hogy minél jobban megismerjük a tanítását és a cselekedeteit. Erre rendelkezésünkre áll az evangélium, amely ma már nagyon könnyen hozzáférhető, akár nyomtatott formában, akár az interneten. A lényeg tehát, hogy Jézusról és ne másról vegyünk példát.

 

Pünkösd utáni 32. szombat

1Tessz 5,14-23
Lk 17,3-10

Mindenkinek vannak feladatai és kötelességei. A gyermeknek még csak az, hogy tanuljon. De ezt minél jobban kell tennie. A felnőttnek már hivatásból vagy kenyérkeresetből dolgoznia kell. De neki is a legjobban kell teljesítenie a feladatát. Nem is csupán azért, hogy minél több hasznot szerezzen, hanem az emberi méltóságából fakadóan, sőt, az Istentől kapott késztetésére is figyelve.

A mára rendelt apostoli szakaszban nem győzzük megfigyelni, hogy Szent Pál apostol mennyi felelősség és kötelezettség teljesítésére hívja fel a figyelmünket. Feddés, bátorítás, gyámolítás, türelmes elviselés és így tovább (1Tessz 5,15). De még folytatja is: a jót tartsuk meg, a rosszat vessük el. Igen, oda kell figyelnünk, hogy hogyan élünk, és ezen belül is, hogy hogyan teljesítjük a kötelességeinket.

Ugyanis az Úr Jézus a mai evangéliumi szakaszban szintén több dologra hívja fel a figyelmünket: a megbocsátásra, a hite, a szolgálatra. A végén pedig nagyon mellbevágó, de ismert mondatot fogalmaz meg: ha mindent megtettünk, amit parancsba kaptunk, akkor is csak haszontalan szolgák vagyunk, mert csak a kötelességünket teljesítettük (Lk 17,10).

Sem az apostoli tanítás, sem az Úr Jézus figyelmeztetése nem kegyetlen számunkra. Egyszerűen az emberségünkhöz tartozik a kötelességek teljesítése. A keresztény embernek pedig még egy magasabb szempontja is van (de lehet minden vallásos emberre is mondani), mégpedig az Istenre való figyelés, az ő akaratának teljesítése, aki nem lustálkodásra teremtett bennünket a világra!

 

Január 31.

1Kor 12,27-13,8a
Mt 10,1.5-8

Egy ingyenes szent orvospárt ünneplünk a mai napon: Szent Ciruszt és Szent Jánost. Alexandriában, illetve Edesszában gyógyítottak. Keresztény szeretetből ezt ingyenesen tették. Mindketten vértanúsággal fejezték be az életüket. Így bennünket is arra buzdít a példájuk, hogy teljesítsük a kötelezettségünket, tegyük azt felebaráti szeretettel, akár a saját magunk legyőzése révén is. A szentírási tanítás az orvosi és gyógyítói munkáról szól a tiszteletükre.

Az apostoli szakaszban Szent Pál apostol a többféle hivatás felsorolása között a gyógyítást is említi (1Kor 12,27). Mindegyik felülről származik. Ezt tudjuk, mert Isten mindenek fölött áll. De az embernek kell elfogadnia és teljesítenie. Az apostol pedig elmondja, hogy ezt szeretettel kell tenni. Ezért írja a csodálatos szeretet himnuszt, amelyről azt mondja, hogy mindennél magasabb út.

Az evangéliumi szakasz is a gyógyításról szól. Jézus szétküldi az apostolait éppen erre a munkára. Ördögöket kell kiűzniük, ami a lelki gyógyítást jelenti, de utána azt is mondja, hogy mindenféle betegséget és bajt gyógyítsanak (Mt 10,1). Ehhez ad nekik küldetést. Igaz, hogy ezt a tényleges körülmények között, a tényleges apostoloknak mondja. De mindenkire vonatkozik, aki Jézus mai apostola. Így nekünk is kell űzni a gonoszt, elsősorban magunkból, és mi is gyógyíthatunk, hozzájárulhatunk a gyógyító munkához.

Amikor a szent ingyenes orvosokat tiszteljük, akkor kérjük is közbenjárásukat. Segítsenek nekünk, hogy helyt tudjunk állni a hivatásunkban: abban, amit hétköznap élünk meg, és abban is, ami a keresztény mivoltunkból fakad. Tudjuk ezt a szeretethimnusz szellemében teljesíteni.

 

Pünkösd utáni 32. szerda

Jak 3,11-4,6
Mk 11,22-26

A mai szentírási tanításból a bölcsességre kapunk buzdítást. A helyes emberi bölcsességre, vagyis arra, hogy megfontoltan éljünk a világban. Szent Pál apostol beszél olyan bölcsességről is, amely egyedülálló, és amely a kereszt elfogadásában nyeri értelmét. Itt előbb mégis az egyszerű emberi bölcsességről van szó, de aztán magasabbra is jutunk.

Szent Jakab apostol éppen ezt hangsúlyozza a többi mondanivalója között. Világosan megírja, hogy az az ember bölcs, aki a tetteivel tudja a bölcsességét igazolni (Jak 3,12). És ez a lényeg! Mert lehet valaki akármilyen nagy tudós (persze, az még nem jelenti a bölcsességét!), ha az élete nem azt tükrözi. És ha mélyebben belegondolunk, akkor mégiscsak Szent Pálhoz jutunk vissza: akkor vagyunk igazán bölcsek, ha elfogadjuk a hitet és a hit szerint élünk.

A mai evangéliumi tanításban is éppen ez van benne. Jézus a hitre buzdít. És ha elfogadjuk a hitet, akkor szerinte is kell élnünk. S ennek elfogadása már a bölcsességnek egy bizonyos jele! Ebben a tanításban ez olyan gyakorlati módon jelenik meg, hogy tudjunk megbocsátani. Mert ha nem tudunk, akkor nem számíthatunk a mennyei Atya bocsánatára sem (Mk 11,26). Nem azért, mintha ő nem akarna megbocsátani! Mi magunk zárjuk le az utat a meg nem bocsátásunkkal.

Érdemes tehát figyelmünket arra fordítani, hogy törekedjünk a bölcsességre. A pusztán emberi bölcsességre is, meg a hitből fakadó és a hitünket igazoló bölcsességre is. Mi leszünk többek általa, bárhogy gondolkodjék is a világ!

 

Pünkösd utáni 32. kedd