✠    Pünkösd utáni lelki táplálék    ✠

Pünkösd utáni 36. szombat

Gal 5,22-6,2
Mt 11,27-30

A szent nagyböjt idejének megkezdésére készülünk. Most már valóban a hajrában vagyunk, a célvonal előtt, hiszen holnap vajhagyó vasárnap lesz, aztán hétfőn tényleg kezdődik a böjt. A mai szentírási tanítás, az elmúlt napoktól eltérően, már nem Jézus szenvedéseiről szól, hanem inkább teherviselésről, igáról van szó. Ami a böjtre is vonatkozik.

Szent Pál apostol előbb a Lélek gyümölcseiről szól: „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22). Ezekre törekszünk a nagyböjtben összeszedettebb erővel is. Persze, ez nem könnyű feladat: lehet teher is. De segíthetünk is egymásnak a teher hordozásában! És akkor még szebb, még eredményesebb lesz a böjtünk.

Jézus is teherről, teherviselésről szól a mai evangéliumban (Mt 11,28). Előtte azonban a mennyei Atyával való bensőséges kapcsolatát mutatja be. S ezek után hív meg a követésére, ami igának a viselését jelenti. Ámde ezt könnyűnek ígéri. Ha jó kapcsolatban vagyunk vele, valamint az ő mintájára a mennyei Atyával is, akkor ez az iga édes, ez a teher könnyű lehet. A nagyböjt komoly és szigorú megtartása is!

A nagyböjt kapujában vegyük ezt komolyan! Legyen számunkra ez a szent időszak egy kicsit a megszorítás ideje is, mint a tehernek a viselése. De ugyanakkor legyen számunkra, mert lehet, sugárzó is. Hogy feragyogjon arcunkon és lelkünkön az Isten dicsősége!

 

Pünkösd utáni 36. péntek

Ef 5,8/b-19
Jn 19,25-37

A nagyböjt előtti utolsó pénteken a beteljesedésről hallunk az evangéliumból. Lezárul egy időszak az egyházi évben, és következik majd egy különleges: a nagyböjt szent ideje. Így az utolsó napokban már végig Jézus szenvedéséről, elítéléséről, haláláról hallottunk, s ma is ezt hallottuk. Jézus halálával beteljesedett az emberi történelem, és egy egészen új korszak kezdődött el: a végső, amely már a feltámadásba, az üdvösségbe fog torkollni számunkra is.

A beteljesedést úgy várjuk, ahogy Szent Pál az efezusi embereket buzdította: a világosság gyermekei legyünk csupa jósággal, szeretettel. Igen! Mert csak így készülhetünk a feltámadás szent ünnepére, és csak így készülhetünk az örök feltámadásunkra is! Keljünk hát fel, hogy Krisztus ránk tudjon ragyogni! Ne léha életet éljünk, hanem tudjunk szent énekeket énekelni, az Urat dicsőíteni.

Jézus földi élete is beteljesedett. Nem is akárhogy! A kereszthalálban. Meg tudott volna szabaduni tőle, de nem tette. Hiszen éppen ezért az óráért jött! Azért, amely gyászba borította a világot, de amely egyben a megváltást is meghozta. Jézus átadta a lelkét, amint hallottuk. Nem egyszerűen kiadta, hanem átadta. Átadta a mennyei Atyának. A jól elvégzett munkája végén. S mint tudjuk a folytatást, az Atya ezért meg is dicsőítette őt.

Amikor a beteljesedésről és átadásról hallunk a szentírási tanításból, akkor nem tehetjük meg, hogy nem követjük ezt. Igyekezzünk a világosság gyermekeiként csupa jóságban és szeretetben élni, és igyekezzünk átadni a lelkünket, életünket a mi Urunknak, Istenünknek, hogy a legjobb kezekben legyen!

 

Pünkösd utáni 36. csütörtök

Júd 1,11-25
Lk 23,1-31.33a.44-56

Érdemes az igaz úton járni. Mi, keresztény emberek, tudjuk, hogy ez mit jelent, hiszen számunkra Jézus nemcsak az út, hanem az igazság és az élet is (Jn 4,16). Ha őt követjük, ha az ő tanításából táplálkozunk, ha az ő parancsait megtartjuk, akkor a jó, helyes, igaz úton járunk. Ugye, milyen egyszerű lehet a keresztény életünk?

Ezt segíti Júdás apostol is, amikor figyelmeztetést tár elénk: ne a rossz utat kövessük. A mai apostoli szakasz éppen azzal kezdődik, hogy a gonosz emberek Káin útján járnak (Júd 1,11). Tudjuk, hogy Káin mennyire a rossz útra lépett. Az már csak a csúcs volt, hogy megölte a testvérét, Ábelt. De ez előtt hány meg hány lépést tett meg a rossz úton! Amikor csak gyilkolgatta, ölögette a testvérét. Mert minden rossz megnyilvánulás, szeretetlenség, harag, irigykedés, bizony, ezt jelenti. Hát vigyázzunk! Nehogy mi is a rossz útra tévedjünk, és ilyen apró öldökléseket vigyünk végbe.

Azok, akik Jézust elítélték – nemcsak Pilátus, hanem már előtte az írástudók, a farizeusok, a nép vénei, meg azok, akik megfeszíttetését kérték – bizony, a rossz úton jártak. A legigazságtalanabb úton. Amely végül Jézus meggyilkolásában érte el a csúcsot. Figyeljük csak meg! Ott volt a kivégzők parancsnoka – akit a hagyomány Longinus századosnak hívtak – felismeri, hogy kicsoda Jézus. De már késő! Miután meghalt, csak azután tudta kimondani: „Ez az ember valóban igaz volt” (Lk 23,47). Igen, Lukács evangélista így írja: „igaz”. Márk viszont azt írja: „valóban Isten Fia volt” (Mk 15,39). Persze, tudjuk, hogy a kettőt be lehet helyettesíteni egymással.

Kövessük Jézus Krisztus igazságát! Jól járunk vele, ha tartózkodunk az igaztalanságtól és az igazságtalanságtól. Nemcsak az erkölcsi rendnek teszünk így eleget, hanem az életünket is szebbé tesszük. Ragadjunk hát meg minden alkalmat arra, hogy az igazságot kövessük.

 

Pünkösd utáni 36. szerda

Róm 14,6-9
Mt 26,57-75

Úgy jó, ha Istent az életünk középpontjának tartjuk. Persze, nemcsak úgy általánosságban, hogy hívő vagyok, keresztény vagyok, hát hiszek Istenben, igyekszem vallásosnak lenni, teljesíteni a parancsait, eleget tenni az Egyháza előírásainak. Az a jó, ha ehhez igazi, belső meggyőződésből fakadó hozzájárulás is társul. Vagyis egyszerűen az, hogy napjában többször gondolunk Istenre. Van, aki a Jézus-imát veszi ehhez segítségül. De nem kell feltétlenül ez, az imádság ott lüktethet bennünk.

Szent Pál apostol a mai apostoli szakaszban már a böjtre készít bennünket. De itt is a középpont: az Úr, az Isten. Mert az Úrra való tekintettel eszünk vagy nem eszünk (Róm 14,7), a lényeg, hogy hálát adjunk az Istennek. Azért is, hogy a mai napra is felébredtünk, mert sokan nem tehették meg; azért is, hogy készülhetünk a böjtre, amit sokan nem tesznek meg, mert esetleg nem is akarják. Mi viszont ki akarjuk fényesíteni a lelkünket, hogy minél gazdagabban részesedhessünk majd a húsvét örömében és végső soron az örök élet boldogságában.

Vegyük észre, hogy Jézus a mai evangéliumi szakaszban szintén Istent állítja a középpontba. Kihallgatása során, miközben már bőségesen szenved is, mert sokféleképpen gyalázzák és megalázzák, kimondja, hogy látja a mennyek országában Őt (Mt 26,64), ahová majd saját maga is visszakerül feltámadása és megdicsőülése után. Hát nem Jézust kell, kellene követnünk abban, hogy a bajaink és szenvedéseink közepette is Istenre irányuljon a figyelmünk?

Persze, ha igazi keresztények vagyunk, akkor ez nem kérdés. Mert – visszatérve az elejére – lehet úgy is élni, hogy nem csak langyosan tartjuk életünk középpontjának Istent, hanem valóságosan is. Ma is megtehetjük: törekedjünk arra, hogy a huszonnégy óránkból minél több időt tudatosan töltsünk Istenünkkel!

 

Pünkösd utáni 36. kedd

Júd 1,1-10
Lk 22,39-42; 22,45-23,1

A nagyböjt előtti utolsó napokban – immár az utolsó héten vagyunk – Jézus szenvedéstörténetét olvassuk az evangéliumból. Ezzel lelkileg készít bennünket az Egyházunk arra, hogy Jézussal együtt haladjunk a nagyböjt szent – de lemondásokkal is járó – idejében a feltámadás dicsősége felé. Hitünk és emberi életünk alapja és legvégső értelme ugyanis a feltámadás, ami nélkül nem lenne értelme az életünknek.

A mai apostoli szakasz a gazdag tartalmával, de mégis az első gondolatával a hitre, annak fontosságára hívja fel a figyelmünket, ugyanis Júdás apostol is azt vallja, hogy az üdvösség a „közös hitre” alapozódik (Júd 1,2). Igaz, hogy a hitet Isten ingyenesen, ajándékba adja nekünk, de meg kell harcolnunk érte: mármint azért, hogy kibontakozzék bennünk. Éppen erre hívja fel a figyelmet Júdás apostol is.

Az evangéliumi szakasz – amint szóvolt róla – Jézus földi életének utolsó eseményeiről szól, a szenvedéstörténet egy részéről. Bizony, nekünk is szükségünk van a hitre, hogy minél teljesebben fel tudjuk fogni annak értelmét, hogy az örök és mindenható Isten, aki emberré lett, vállalja értünk a szenvedéseket. Persze, nekünk már könnyebb a helyzetünk, mert mi már vissza tudunk tekinteni az Egyház és az emberiség történetében az üdvtörténet eseményeire. És mi már igazolva látjuk a végeredményt is: a feltámadásban!

Amikor a nagyböjt előtti utolsó napokat éljük, vegyük komolyan az Egyházunk iránymutatását és tanítását. Vegyük komolyan a hitet, és irányítsuk figyelmünket az üdvtörténet középpontjára. Arra, hogy Jézus életében a szenvedést követi a feltámadás. Vegyük komolyan a nagyböjti felkészülésünket, mint ahogy majd magát a nagyböjtöt is!

 

 Február 24.

2Kor 4,6-15
Mt 11,2-15

Ma keresztelő Szent János fejének első és második megtalálását ünnepeljük. Miután Heródes lefejeztette, a fejet megkapta Szalóme, illetve Heródiás. A testet pedig János tanítványai kegyeletesen eltemették (Mk 6,28-29). A szent fej ereklye ezután kalandos utat járt be. Összesen háromszor találták meg. Ma az első kettőre emlékezünk.

Szent Pál apostol mintha csak a szent fej megtalálásáról írta volna: „A sötétségből világosság ragyogjon fel” (2Kor 4,6). A föld mélyéből, sötétségéből került elő a szent ereklye, hogy megvilágítsa számunkra a hit állhatatos megvallásának az útját. Hogy rajtunk is felragyogjon az Isten dicsősége. Bármi történhet velünk, ha megőrizzük a hitünket, amely bár cserépedény törékenységű lehet, de az örök életre vezet, ha állhatatosan kitartunk mellette, mint Keresztelő Szent János.

Az evangéliumi szakasz nem a lefejezésről szól, hanem Jézus a működése kezdetén mutatja be Jánost. De itt is az emelkedik ki, mint az apostoli szakaszban: az állhatosság! Ami Jánosnál olyan nagy volt, hogy Jézus ki tudta jelenteni róla, hogy asszonyok szülöttei között nem támadt nála nagyobb (Mt 11,13). Példa számunkra is. Ha állhatatosak és kitartóak vagyunk a hitünkben, nem pedig nádszálként ingadozók, akkor járunk a helyes úton.

Kérjük a mai napon különösen is Keresztelő Szent Jánost, hogy segítsen nekünk a hitünkben való megmaradásban. Segítsen, hogy állhatatosan meg tudjuk vallani a hitünket bármikor, bármilyen környezetben. Mert ez vezet el bennünket a végső győzelemhez, mint ahogy őt is. Haló poraiban is tudunk rá emlékezni, tudjuk a fennmaradt és megtalált ereklyéje révén is tisztelni.

 

Pünkösd utáni 35. péntek

2Ján 1,1-13
Mk 15,20b.22.25.33-41

Még mindig a szeretetről és annak ellentétéről hallottunk a mai szentírási tanításban. Valóban nem lehet eleget róla beszélni, olvasni, hallgatni, elmélkedni. Ugyanis a legfontosabb az, hogy megéljük a szeretetet.

A szeretett tanítvány, Szent János apostol azzal kezdi a második levelét, hogy a szeretetéről biztosítja az övéit (2Ján 1,1). De aztán mindenki felé megismétli a felszólítást: „szeressük egymást” (2Ján 1,4). Parancsként írja ezt, nem is úgy, mint új parancsot, de annak megtartásával lehet szeretetben élni. És ez a lényeg.

Nem úgy, mint ahogyan Jézus ellenségei viselkedtek, hogy őt keresztre juttatták (Mk 15,20). Ennek hallatán újra meg újra arra döbbenünk rá, hogy milyen igazságtalanságot követtek el ellene. Legalább mi ne tegyük ezt, ne bántsuk a bűneinkkel! Az ő szeretetére próbáljunk meg szeretettel válaszolni. S ebben benne van az is, hogy az embertársaink felé is gyakoroljuk a szeretetet.

Valóban az egyik legfontosabb dolog az életünkben a szeretet. Nem kizárólagos, mert ugyanilyen fontos a hit is. S meggondoljuk, a hívő ember több gondot fordít a szeretet megélésére, mert tudja, hogy élete végén elszámolással tartozik. Törekedjünk hát a szeretetre, a Szeretethimnusz nyomán is!

 

Pünkösd utáni 35. csütörtök

1Ján 4,20-5,21
Mk 15,1-15

A jóra hallgatunk, vagy inkább a rosszra? Mindig, minden korban ennek a feszültségnek a kettősségében éltek az emberek. Bennünket is sok hatás ér mind a két irányból. Így van ez a hétköznapi életünkben: a családi kapcsolatoktól kezdve a politikán át a társadalmi kérdésekig. Tényleg nem mindegy, hogy mire, melyikre figyelünk oda: a jóra, vagy a rosszra. És főleg: melyiket követjük!

Szent János apostol a „szeretett tanítvány” ma is szeretetre buzdít bennünket. Egészen világosan, szinte mellbevágóan írja: aki azt mondja, hogy szereti Istent, de nem szereti (vagy egyenesen gyűlöli) a felebarátját, „az hazug” (1Ján 4,20). De azért, hogy ne csak ilyen negatív módon fogalmazzon, kifejti Isten szeretetét is irányunkban, amely Jézus Krisztusban lett tökéletessé az emberiség életében. Érdemes a jóra hallgatni, a szeretet parancsát követni.

A mai evangéliumi szakaszban is megjelenik a jó és a rossz kérdése. Jézus elítélésénél Pilátus már meg akarta menteni Jézust, mert nem talált semmi olyat benne, ami miatt halálra kellett volna ítélnie. De a főpapok „felizgatták a tömeget, hogy inkább Barabást bocsássa szabadon nekik” (Mk 15,1-11). Így az emberek a rosszra hallgattak. A rablógyilkos szabadon bocsátást kérték. Így a világ legnagyobb gonosztettét hajtották végre. Csupán azért, mert a rosszra hallgattak.

Nagyon világos képlet áll tehát előttünk, amit nagyon röviden össze lehet foglalni. Hallgathatunk a jóra, és hallgathatunk a jóra. Rajtunk múlik, hogy melyik utat választjuk. Ugye, nem kérdéses a válaszunk, hogy melyiket választjuk. Tegyük ma is! Válasszunk ma is helyesen!

 

Pünkösd utáni 35. szerda

1Ján 3,21-4,11
Mk 14,43-15,1

A szeretetről és a szeretet megcsúfolásáról kaptunk ma tanítást a szentírási szakaszokból. Sokan mondják, hogy a szeretet a legszebb szó, illetve fogalom. Lehet. De nem beszélni kell róla, hanem megélni, illetve szerinte élni. Az igazi szeretet megélni! Mert, bizony, meg is lehet csúfolni a szeretetet!

Szent János sokat írt a szeretetről. A mai tanításában is ez adja a lényeget. Kétszeresen is. Mert egyrészt megírja, hogy „Isten maga a szeretet” (1Ján 4,8), másrészt azt is tanítja, hogy akkor nekünk is így kell élnünk, mert aki nem szeret, az nem ismeri igazán Istent. És ezt a parancsot kaptuk tőle: „Aki Istent szereti, szeresse testvérét is” (1Ján 4,11).

Az evangélium ennek ellentétjét mutatja be: a szeretet megcsúfolását. Az áruló Júdás csókkal árulja el az Emberfiát (14,45). Márpedig a csók a szeretetnek bensősége kifejezője és jele. Júdás, az áruló elárulta Jézust, a legszörnyűbb bűntettel. És ezt a szeretet jelével tette. Micsoda ellentét! Ámde Jézus ezt is felvállalta. Megtehette volna, hogy helyreigazítja az árulót. Sőt, megtehette volna azt is, hogy nem engedi magát elfogni. De ő szeretetből vállalta az üdvözítésünket és mindazt, ami vele jár. Még azt is, hogy a szeretetet megcsúfolják.

A szentírási tanítás fényében vigyázzunk magunkra. Vigyázzunk, hogy annak tudatában legyünk, hogy Isten szeret minket, sőt előbb szeretett, mint mi őt (1Ján 4,9). És vigyázzunk, hogy a szeretetet sem őiránta, sem embertársaink felé meg ne csúfoljuk!

 

Pünkösd utáni 35. kedd

1Ján 3,9-22a
Mk 14,10-42

Tudunk örülni, és tudunk szenvedni. Ilyen az életünk. Ámde az már nem mindegy, hogy hogyan és minek örülünk, mint ahogyan az sem, hogy hogyan fogadjuk, és hogyan éljük meg a szenvedéseket. Valóban sokrétű az élet. Mert van igazi öröm, és van káröröm is. Mint ahogy a szenvedést is jó lélekkel el lehet fogadni, vagy lehet lázadni is ellene. Egyik esetben sem mindegy, hogyan viselkedünk.

A mai apostoli szakaszban a szeretetről van szó. Szent János apostol azt a kezdettől fogva hangoztatott parancsot hangsúlyozza, hogy „szeressétek egymást” (1Ján 3,11). A szeretet Istentől van, a gyűlölködés az ördögtől. Nem mindegy, kire hallgatunk. Ha az örök életbe akarunk jutni, akkor a szeretet útján kell járni, mert aki nem szeret, az a halálban marad, ahogy a továbbiakban írja az apostol (1Ján 3,14). Nos, jó állapotunkban könnyű örülni, rossz állapotban már nehezebben megy, de a szenvedést is jó lélekkel fogadhatjuk!

A mai hosszú evangéliumi szakasz elején azt hallottuk, hogy a főpapok „megörültek” (Mk 14,1), amikor Júdás elárulta nekik Jézust. Utólag már tudjuk, hogy milyen öröm lehetett ez. Júdás öröméről nem hallottunk, de elképzelhető, hogy ő is örült a harminc ezüstnek. Csak később döbbent rá, hogy mit tett, és akkor az öröme a legnagyobb kétségbeesésbe fordult. Jézus esetében pedig látjuk a vérrel verejtékező szenvedést. Amit ő nem akart. Nem volt önkínzó. De jó lélekkel elfogadta, mert azért jött a világba, hogy megváltson bennünket, és ha ez volt az ára, megfizette!

A mai szentírási tanításból megtanulhatjuk, az igazi öröm lényegét, és megtanulhatjuk a szenvedés jó és érdemszerző megélését. Ehhez fel kell vérteznünk magunkat, ahogyan Jézus tanítja: „a lélek ugyan készséges, de a test gyönge” (Mk 14,38). Előzzük meg a gyöngeségünket, erősítsük a lelkünket!

 

Pünkösd utáni 35. hétfő

1Ján 2,18-3,8
Mk 11,1-11

Mi, keresztény emberek tudjuk, hogy nyugodtan rábízhatjuk magunkat a Szentírásra, mert annak a tanítása igaz. Ugyanis az az Isten szava hozzánk, bármilyen formában jelennek is meg a különböző részei. De igazságot tartalmaznak. Ma is ezt tapasztalhatjuk.

A mai apostoli szakaszban Szent János többszörösen igazolja a bevezető gondolatot, vagyis azt, hogy a Szentírás szava igazságot tartalmaz. Most is a világvége témájával kezdi. Ami tény. Mint ahogy az is, hogy sokféle tévtanítás volt és van vele kapcsolatban. Majd azt írja, hogy ha az igazságban maradunk, akkor Istennel is jó kapcsolatban vagyunk. És ez aztán ott csúcsosodik, hogy az igaz Jézus Krisztus megváltott bennünket, és az igazságban mi is közel kerülhetünk Istenhez, az üdvösségben.

Az evangéliumi szakasz Jézus jeruzsálemi bevonulásáról szól. Ha megfigyeljük, ebben is benne van a Szentírás igazsága, pontosabban a Jézus Krisztus igazsága. Mert elküldi a tanítványokat az utolsó vacsora elkészítésére, és minden úgy történik, ahogy kérte, illetve ahogyan előre megmondta: a szamár elvitelétől a terem berendezéséig (ami majd a folytatásban lesz).

Összegzésképpen azt kell megállapítanunk, hogy nyugodtan rábízhatjuk magunkat a Szentírásra, mert igaza van. Isten üzenete nem csap be és nem vezet félre bennünket. Végső soron pedig az üdvösségünket szolgálja. A tanításának elfogadása tehát teljesen nyugodt emberekké tehet bennünket a világban, a hétköznapokban. Ma is.

 

Pünkösd utáni 34. szombat

1Tim 6,11b-16
Lk 20,46-21,4

A Szentírás Isten szeretetéről szól. Az elejétől a végéig. A teremtéstől kezdve az üdvösségbe való eljutásig minden-minden ezt mutatja nekünk. Ámde emellett azonban találunk felszólításokat is. Nem elegendő szektás módon megközelíteni a Bibliát, mert könnyen abba a veszélybe kerülhetünk, hogy a világon semmi más nem számít, csak az, hogy Isten szeret minket, és ezért nincs bűn, nem szükséges a bűnbánat és így tovább. A mai szentírási tanítás bizony felszólításokat is ad.

A mai apostoli szakaszban Szent Pál apostol Timóteusnak írja, hogy „törekedj” (1Tim 6,11). Mire is? A hitre, a szeretetre, a béketűrésre, a szelídségre. Igen, ezek visznek közel Istenhez! De még folytatja: „harcolj”. Miért? A hitért! Amiért meg kell küzdeni! Végül még azt is írja, hogy „tartsd meg a parancsokat”. Igen, mert ezek nélkül nincs üdvösség. Már Jézus is ezt mondta a gazdag ifjúnak (Mt 17,19).

Ehhez kapcsolódik a mai evangéliumi szakasz tanítása is, ahol Jézus szintén felszólítással kezdi: „Óvakodjatok az írástudóktól” (Lk 20,46). Olyan felszólítás, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem mintha ma nagyon sok ószövetségi írástudó lenne körülöttünk. De egyrészt a képmutató külsőségektől óvja az övéit Jézus. Bennünket is. Másrészt benne rejlik ebben a már említett gondolat is: a szektás-féle „írástudóktól” ma is óvakodnunk kell. Tehát ezt a felszólítást kétszeresen is komolyan kell vennünk!

Fogadjuk el egyrészt, hogy a Szentírás valóban Isten szeretetéről szól. De fogadjuk el azt is, hogy figyelmeztetéseket is ad nekünk. Sőt: parancsokat! Az üdvösségünk érdekében nem hagyhatjuk ezeket sem figyelmen kívül. Bármennyire is szeret bennünket Isten (és ez így van: mert végtelenül szeret!), ha mi nem teszünk érdekében, akkor nem üdvözülünk. Mert ő senkit sem üdvözít az akarata ellenére. Tegyünk hát érdekében ma is!

 

Pünkösd utáni 34. péntek

1Ján 2,7-17
Mk 14,3-9

Mi, keresztény emberek tudjuk, hogy a világon a legelső és legfőbb parancs az, amit az Úr Jézus adott: a szeretet kettős főparancsa, aminél „nincs nagyobb” (Mk 12,31). Nem levegőből kapott állítás ez, mert egyrészt Jézus tanítása, ami mindig érvényes, másrészt pedig azért, mert a Szentírás őrizte meg számunkra, ami Isten közvetlen tanítása nekünk. Ezért nem gondolkodhatunk róla másképp: a legfőbb parancs a szeretet parancsa. A mai szentírási tanítás is éppen erről szól.

Szent János, a „szeretett tanítvány”, aki idős korára a leveleiben már nem is írt mást a keresztényeknek, csak azt, hogy szeressék egymást, ma is ezt üzeni nekünk. Ne legyünk sötétségben, mert ott szeretetlenség van! Aki viszont „szereti testvérét, az a világosságban marad” (1Ján 2,10). S milyen igaz, hogy általában nem szeretünk sötétben lenni; sokan még félnek is a sötéttől. Hát ezért fontos, hogy a világosságban legyünk, ahol a szeretet uralkodik!

A mai evangéliumi szakasz rávilágít arra, hogy a szeretetnek nincs határa. Legalábbis a jézusi szeretetnek nincs! Hiába csodálkoznak az apostolok, ő a bűnös nőt is szeretettel fogadja. Miért? Mert a szeretetét fejezi ki, amikor a drága kenettel megkeni őt (Mk 14,8). Ebben benne van Jézusnak a bűnbocsánata is. Amire egyébként mindannyian rászorulunk. Ennek elnyeréséhez azonban fontos, hogy a szeretet cselekedeteit gyakoroljuk!

A lényeg, hogy számunkra a legfőbb parancs a szeretet parancsa. Újra és újra buzdítást kapunk erre a Szentírásból is. A mai napon is. Rajtunk múlik, hogy elfogadjuk-e és szerinte élünk-e. A példa előttünk áll. Nemcsak a legfőbb példa, a Jézusé, hanem az összes őt követőé, főleg a már megdicsőülteké, a szenteké, akik már az üdvösségbe jutottak. Mindenesetre, mutatják nekünk az utat: a szeretet útját!

 

Pünkösd utáni 34. csütörtök

1Ján 1,8-2,6
Mk 13,31-14,2

Mindannyian tudjuk, hogy a hit nem azonos a tudással. Amit tudunk, abban biztosak lehetünk, hacsak nem téves ismeretről van szó. De a tudás akkor is biztos. A hit pedig egy másik szint az ismeretünkben. Nem azonos a tudással, és éppen ezért ennek érdemszerző jellege van. Természetesen ez az igazi hitre – és nem a „vélekedésre” érvényes, amivel sokan összekeverik az igazi „hitet”. Szóval, fontos a hitünk, mert ez által tarthatjuk a kapcsolatot az Istenünkkel!

A hitünkből fakad az is, amit a mai apostoli szakasz elején tanít nekünk Szent János a levelében: az, hogy ne tagadjuk le a bűneinket (1Ján 1,8). Mert ha ezt tennénk, úgyis csak magunkat csapánk be. Igenis, vannak bűneink, de van megbocsátás is! Persze, ez nem ad felmentést, hogy akkor csak vétkezzünk bátran, mert Isten úgyis megbocsát. Igenis, meg kell tartani az Isten parancsait, az ő igéje szerint kell élni!

A világ végéről szóló tanítás nem a hiten múlik. Mert lesz világvége, ez biztos! De hogy mikor és hogyan, azt nem „tudjuk” biztosan. Erről csak a hitből meríthetünk ismeretet. Mert még Jézus is azt mondja a mai evangéliumi szakaszban, hogy azt a napot vagy azt az órát senki sem ismeri, még a Fiú sem, hanem csak egyedül az Atya (Mk 13,32). Mi pedig hiszünk benne, és szerinte igyekszünk élni. Egyszerűen azért, mert célba akarunk érni, üdvözülni akarunk, amikor váratlanul megérkezik.

Nos, a hit és a tudás nem azonos. A legfontosabb, hogy a hit – mint isteni erény – érdemszerző számunkra. Minél inkább hiszünk Istenben és Istennek, annál több érdemet szerezhetünk magunknak. És egyedül ez az, ami számít. Hiába tudunk mindent a világ mércéjével, ha a hitre – a vallásos, igazi hitre – nem fordítunk gondot, akkor veszélybe kerül az üdvösségünk.

 

Pünkösd utáni 34. szerda

2Pét 3,1-18
Mk 13,24-31

Mi, hívő, vallásos, keresztény emberek tudjuk, hogy Istennek van igaza. Minden dologban! Legfeljebb a mi homályosan és tükör által látó szemünkkel ezt még nem mindig vesszük észre. Meg akkor is, ha a világ egy része nem akar tudomást venni róla. De végső soron neki van igaza! Életünk minden dolgában, és a világ végével kapcsolatban is, amiről a mai szentírási tanítás is szól. Lesz világ vége, amikor számadással tartozunk az életünkért. Sőt, a halálunk pillanatában egyéni számadás van, majd pedig az utolsó ítéleten ez egyetemessé és nyilvánvalóvá válik.

Szent Péter apostol felvázolja, hogy Isten már a próféták, majd az apostolok útján is figyelmeztetést adott (2Pét 3,2), aztán pedig folyamatosan teszi ezt. Lesz utolsó ítélet. Isten pedig nem késik teljesíteni az ígéretét (2Pét 3,9). Ő nem a mi időnkben és létezési módunkban él, előtte egy nap is ezer esztendőnek számít, és fordítva is. Persze, ez is csak emberi megközelítés, mert Ő egyáltalán nem az időben is. Őbenne nincs változás, még árnyéka sem a változandóságnak (Jak 1,17).

Jézus is az utolsó ítéletről tanít a mai evangéliumi szakaszban, folytatva az eddigit. „Akkor majd meglátják az Emberfiát” (Mk 13,26). Akkor! Mert Istennek igaza van. Lesz világvége. És „akkor” ezt majd mindenki megtapasztalhatja. Sőt, már a saját halála pillanatában! Amikor számot kell adni az életéről. Akkor! Csak nehogy későn legyen akkor! Ezért érdemes bebiztosítania magát az embernek. Még a hitetlen embernek is ezt kellene tennie, aki földi életében különböző biztosításokat köt és fizet. A legnagyobbal pedig nem törődik. Pedig „akkor” majd kiderül!

Mi szerencsére abban a helyzetben vagyunk, hogy gondot fordítunk erre. Igyekszünk annak fényében élni az életünket, hogy Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt feleletet kell adni róla. Azt is tudjuk, hogy ezért nem kell állandó rettegésben élni, mert Jézus szeret bennünket, a legjobbat akarja nekünk. Azzal is, hogy folyamatos figyelmeztetést ad a végső elszámolással kapcsolatban.

 

Pünkösd utáni 34. kedd

2Pét 2,9-22
Mk 13,14-23

Az Isten Országába, vagyis az üdvösségbe csakis tisztán lehet bejutni. Ezért kapunk gyakori és folyamatos figyelmeztetést a Szentírás szavaiból erre vonatkozóan. Nem mindegy, hogyan élünk. De szerencsénk van, mert ha valamit nem helyesen tettünk, mondtunk, gondoltunk, azokra is mindre bocsánatot nyerhetünk. Ámde azért megmarad a figyelmeztetés, hogy nem mindegy, hogyan élünk.

Szent Péter apostol mai tanításában is ez a központi gondolat. Előre tekint az apostol a világ vége felé. És arról tanít, hogy bár a világ romlott, mégis megmenekülhetünk „az Úrnak és Megváltónak, Jézus Krisztusnak megismerése útján” (2Pét 2,20). És itt van a mai mondanivaló lényege! Ha Jézusra és az ő evangéliumára hallgatunk – és főleg: ha szerinte élünk –, akkor üdvözülhetünk.

A mai evangéliumi szakasz is a világ végéről szól, illetve az addig tartó üldözésekről. Ebben is ott van a figyelmeztetés, hogy nem mindegy, hogy hogyan élünk. A „pusztító utálatosság” elől el kell menekülnünk (Mk 13,15). Nem számítanak a körülmények, a munka, a tevékenység, még a gyermekágy sem: egyetlen dolog számít, mégpedig az, hogy „mentsük bőrünket”. Dehogy a bőrünket: a lelkünket! Hirdessen bárki bármilyen próféciát, ez a legfontosabb.

Tényleg nem mindegy, hogy hogyan élünk, mert az Isten Országába csak tisztán lehet bejutni. S milyen nagyszerű lehetőségünk van ebben az esztendőben: teljes búcsút nyerhetünk, amikor a szentév folyamán eleget teszünk az előírt követelményeknek, bűneinknek bocsánatát nyerhetjük, és a bűnökért járó büntetés elengedését is megkapjuk. Éljünk vele!

 

Pünkösd utáni 34. hétfő

2Pét 1,20-2,9
Mk 13,9-13

A mai szentírási tanítás arról, szól, hogy vigyázzunk magunkra: nem mindegy, hogyan élünk. Tényleg vigyázni kell! Így volt ez a régi időkben is. Már akkor is, amikor Jézus az evangéliumot hirdette, aztán akkor, amikor az apostolok folytatták az ő munkáját. De így van ma is. Vigyázni kell, hogyan élünk. Mert ugyan mindent szabad, de ne minden válik a hasznunkra (1Kor 10,23).

Szent Péter apostol a mai tanításában azt üzeni nekünk, hogy vigyázzunk, ne fogadjuk el a hamis „próféták” tanítását (2Pét 1,22). Az ő korában is voltak ilyenek, a mai világban is vannak. Ezért vigyáznunk kell. Ugyanis Isten az ellene forduló, vétkező angyalokat is megbüntette, meg a Noé idején élő bűnös embereket is. Mi sem számíthatunk másra, ha nem vigyázunk magunkra, nem a tiszta evangéliumi tanítás szerint élünk.

Jézus pedig kifejezetten megmondja a mai evangéliumi szakaszban, hogy „vigyázzatok magatokra” (Mk 13,9). Igaz, ő itt az evilági számonkérés miatt mondja ezt: ha bíróság elé hurcolják a tanítványokat, vagy akár bennünket. Vigyázni kell magunkra, hogy tanúságot tudjunk tenni a hitünkről, a Jézushoz való tartozásunkról. A legnagyobb üldöztetés közepette is tudnunk kell, hogy csak az állhatos kitartásunk hozza meg a végső győzelmet.

Vigyázzunk hát magunkra! Ne fogadjunk el akármilyen tanítást, főleg ne olyat, ami a tiszta evangéliummal ellenkezik. És vigyázzunk arra, hogy állhatatos kitartásunkkal tanúságot tudjunk tenni a hitünkről. Csengjen ott a fülünkben összegzésképpen, hogy „aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül” (Mk 13,13).

 

Pünkösd utáni 33. szombat

2Tim 2,11-19
Lk 18,2-8a

Ma is az imádságról kaptunk tanítást a mára rendelt szentírási szakaszokból. Mert az ima az Istennel való kapcsolatunkat jelenti. Mindig, minden körülmények között lehet és szabad imádkozni. A lényeg az, hogy megtegyük. Még ostromolni is lehet az eget, a jó Isten előbb utóbb meghallgatja, amikor nekünk a legjobban a javunkra válik, akkor teljesíti a kéréseinket. Persze, azt is tudni kell, hogy nemcsak kérő ima létezik a világon!

Szent Pál apostol azt írja a mai apostoli szakasz végén, hogy „Hagyjon fel a gonoszsággal mindaz, aki az Úr nevét hívja segítségül” (2Tim 2,19). Előtte egyéb erkölcsi tanításokat is írt, de ezzel foglalja össze. Aki imádságában kérni akar valamit Istentől, az tényleg hagyjon fel a gonoszságával, tisztítsa meg a szívét, hogy elérkezzen hozzá, és a szívébe szálljon az Isten kegyelme. Mert a tisztátalan, a gonoszsággal teli szívbe nem fér bele a kegyelem. Ilyen egyszerű!

A mai evangéliumi szakaszt jól ismerjük, mert gyakran halljuk: az ünnepi nagy körmeneteken a templom körüli harmadik evangéliumként ez hangzik el. A kérő imádságról szól. Igaz, hogy képletesen tanít benne Jézus az igazságtalan bíróról. De a lényege az, hogy Istent lehet „zaklatni” az imánkkal. Előbb-utóbb meghallgatja (Lk 18,8). Ő tudja, hogy ez mikor válik a legjobban javunkra, és akkor teljesíti a kérésünket. Mert ő nem úgy működik, mint egy automata, ezt jól tudjuk.

Nos, az imádságról kapunk újra és újra tanítást a Szentírásból. Ez a mai tanítás is nagyon megerősíthet bennünket két dologban. Egyrészt: tiszta szívvel imádkozzunk a mi Istenünkhöz, hogy az ő mindent elárasztó kegyelme beférjen a szívünkbe. Másrészt: ostromoljuk bátran az eget! Nincs olyan ima, ami a porba hullana: valahogy, valamikor meghallgatja a jó Isten, és valamiképpen a javunkra fordítja. Imádkozzunk hát továbbra is buzgón és kitartóan!

 

Pünkösd utáni 33. péntek

2Pét 1,1-10
Mk 13,1-8

A mai szentírási szakaszok összefoglaló jellemzője a tanulás. Persze, a Szentírásból mindig tanulhatunk és kell is tanulnunk, mert – mint nagyon jól tudjuk – az az Isten szava hozzánk, emberekhez. Márpedig nem pusztába kiáltó szó akar lenni (Mt 3,3), hanem az életünket formáló tényező.

Szent Péter apostol a második levelét ezzel a gondolattal kezdi. Azoknak írja, akik a hit által részesülnek Jézus Krisztus ismeretében (2Pét 1,1). Márpedig az ismerethez szükséges a tanulás. A mi életünkben is így van. Civil vonalon is: ha nem jártunk volna iskolába, ha nem tanultunk volna, vajmi keveset tudnánk. Hatványozottan érvényes ez a hitbeli ismeretekre. Ha nem tanultunk volna a hit dolgairól, nagyon távol állnánk. Mert magunktól kevés dologra jöhetünk rá. Csak egyetlen példa: mit tudhatnánk a Szentháromságról?!

Jézus földi élete is tanításban telt. Persze, amellett, hogy állandóan jót cselekedett. A mai evangéliumi szakaszban is tanításról van szó. Olyan dologról tanít, amit magától nem tudna az ember: a világ végéről. Persze, nem fedi fel teljesen a titkot, hogy mikor lesz világ vége, de azt tanítja, hogy lesz! S milyen figyelemfelkeltő: a kiválasztott tanítványait külön is tanítja! Leül velük (Mt 13,3), mint ahogy az ószövetségi rabbi leült a tanítványaival.

Tanuljunk hát mi is egyre többet a hitünk dolgaiból. Mindig nyitva áll számunkra a lehetőség, mert bármikor fellapozhatjuk a Bibliát. Bármikor találunk olyan lehetőséget: sajtóban, műsorokban, egyéb helyeken, amelyekkel a hitünket növelhetjük. Kuporodjunk gondolatban oda Jézus lábaihoz, hogy tanuljunk Tőle!

 

Pünkösd utáni 33. csütörtök

1Pét 4,12-5,5
Mk 12,38-44

Mi, akik itt vagyunk a Szent Liturgián, bizonyára sokat imádkozunk, mint jómagam is (bár ezt nem büszkeségből vagy dicsekvésből mondom). De azt is meg kell fontolni, amit az Úr Jézus tanított: nem a sok imádságos szavunk által nyerünk meghallgatást (Mt 6,7). A szavak mellett fontos a lelkület is! Vagyis az, hogy odafigyeljünk az imádságra, abban is az Istennel való kapcsolatunkra. Ugyanis, amikor imádkozunk, Istennel beszélünk: ezt a legkisebb hittanos is tudja.

Szent Péter apostol a mai apostoli szakaszban arra tanít, hogy még a szenvedésben is legyen jó az imádságunk (1Pét 4,19). Egy bölcs atya hajdanán azt tanította, hogy „addig tanulj meg imádkozni, amíg egészséges vagy, mert betegen, szenvedésben már nem fog menni a tanulás”. Bizony, edzeni kell magunkat az imára, és nem csak úgy általánosságban, hanem abban is, hogy minél tisztább legyen az imánk! Egészen hétköznapi módon megfogalmazva: hogy tiszta szívvel és odafigyelve imádkozzunk.

A mai evangéliumi tanításban Jézus a farizeusi imádságtól óvja a követőit, és így bennünket is. Nem elegendő „színleg nagyokat imádkozni” (Mk 12,40). Nem elegendő, ha csak a külsőségek vannak meg az imádságban. Nézzünk csak magunkba: nem vagyunk-e mi is farizeusok? Vagy nem viselkedünk-e úgy, mint ők? Fontosabb az imádságnak a külsősége, mint a lelkülete? Persze, ezzel senkit sem akarok lebeszélni a minél több imádságról. Csak arra akarok buzdítani, hogy ez legyen bensőséges.

A Szentírás mindig segít nekünk, hogy jó legyen az imádságunk. Hiszen maga a Szentírás is az Isten szava hozzánk. Ha olvassuk, vele vagyunk kapcsolatban. És már ez is az imádságnak egy fajtája, hiszen az Istennel való párbeszéd valósul meg. Forgassuk hát szívesen – és a mai tanítás alapján elmélyülten – a Szentírást.

 

Pünkösd utáni 33. szerda

1Pét 4,1-11
Mk 12,28-37

Ha a Szentírást hallgatjuk, Isten igéjét halljuk belőle. Ugyanígy van akkor is, ha magunkban olvassuk. Mert az Szentírás nem más, mint Isten üzenete az ember felé. Ezért érdemes minél bensőségesebb viszonyba kerülni vele. Még akkor is, ha nem mindenki tesz így.

Szent Péter apostol a ma felolvasott részletben nem titkolja szenvedést, a nehézséget sem, ami az Isten igéjéből származik (1Pét 4,1). De érdemes vállalni, követni, szerinte élni. Emellett a szeretetre is felhívja a figyelmet: Isten szavaival kell beszélnünk az embertársainkkal (1Pét 4,10). És ezt ugyancsak a Szentírásból tudjuk meríteni, ha hallgatunk a Biblia szavára.

A mai evangéliumi tanítás is azzal fejeződik be, hogy a nagy népsokaság szívesen hallgatta Jézust (Mk 12,37). Persze, azt azért tudnunk kell, hogy ez ebben az esetben volt így. Meg még néhány alkalommal. De ott és akkor jól tették. Mert elkövetkezik majd az is, hogy a tömeg „feszítsd meg”-et fog kiabálni!

A világ olyan, amilyen. Akkor is volt, akik hallgattak Isten szavára és tanítására, és voltak olyanok is, akik nem tették. Mint ahogyan ma is pontosan ez a helyzet. Mi örülhetünk annak a kincsnek, hogy az Szentírásban elérkezik hozzánk Isten szava, és mi azt törekszünk is megvalósítani. Naponta kérjük ehhez a segítséget. Tegyük meg ma is!

 

Pünkösd utáni 33. kedd

1Pét 3,10-22
Mk 12,18-27

Sok hitetlen ember él a világban. Olyanok, akik nem hisznek a feltámadásban, ami keresztény hitünk központi és egyik legfontosabb témája. Mert ha nem lenne feltámadás, akkor nem lenne értelme a hitünknek sem (1Kor 15,17). Mi, keresztények, Krisztus követői hiszünk Jézus Krisztus feltámadásában, és így nyugodt az életünk, mert a feltámadásával nekünk is megnyitotta a mennyek országának kapuját.

A mai apostoli szakaszban Szent Péter apostol megerősíti számunkra Krisztus feltámadását: teste szerint ugyan megölték, de a Lélek szerint életre kelt (1Pét 3,17). Mi pedig a feltámadott Krisztushoz csatlakozhatunk, ha megfelelő módon éljük a földi életünket. Néhány dolgot meg is említ ehhez az apostol: ne mondjunk rosszat, forduljunk el a rossztól, tegyünk jót, keressük a békét. Aztán még azt is hozzáfűzi, hogy ennek megfelelően keressük az üdvösséget „Krisztus feltámadása által” (1Pét 3,21).

A mai evangéliumi szakaszban is hallunk a feltámadásról. Szaddúceusok fordultak Jézushoz, akik nem hisznek a feltámadásban (Mk 12,18). Már az Ő idejében is voltak ilyen hitetlen emberek! Persze, ez még a húsvéti események előtt történt, amikor még Jézus nem támadt fel, mert meg sem halt. De akkor is szomorú, hogy csak a földi életben tudtak gondolkodni. Mint sokan ma is teszik. De Jézus megmagyarázza – még ha egy furcsa kérdésre teszi is –, hogy Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké (Mk 12,27).

Hála Istennek, mi nem vagyunk szaddúceusok. Mi hiszünk a feltámadásban. Jézus Krisztus feltámadásában, mert ez adja életünk értelmét. És hiszünk abban, hogy földi életünk lezárulásával számunkra is a feltámadás következik az örök életben. És erre készülünk is minden nap. A mai napon is igyekezzünk ennek szellemében élni!

 

Pünkösd utáni 33. hétfő

1Pét 2,21-3,9
Mk 12,13-17

Az emberek akár akarják, akár nem, de követnek bizonyos példaképeket. A fiatalokat – és különösen a gyermekeinket – óvjuk attól, hogy rossz példaképeik legyenek. Mi, felnőtt fejjel már tudjuk, hogy a legfőbb és legfontosabb példaképünk maga az Úr Jézus Krisztus. Ezt a mai szentírási tanítás meg is erősíti nekünk.

Szent Péter apostol a mai tanítás első mondatában megírja, hogy Krisztus példát adott nekünk, hogy az ő nyomdokait kövessük (1Pét 2,21). Őt kell tehát követnünk, aki még a szenvedések közepette is engedelmes volt a mennyei Atya akarata iránt. Ezért buzdítja az ő követőit is az engedelmességre. Külön kiemeli az asszonyokat, de utána a férfiakhoz is szól, s mindkettejükhöz a lényeget mondja: az engedelmességet, ami Krisztus példájára alapozódik.

Az evangéliumi szakasz is az engedelmességre buzdít. Amikor az adófizetésről kérdezik Jézust az apostolok, ő egyértelműen megválaszolja: igenis, meg kell fizetni az adót, engedelmeskedni kell a felettes hatóságoknak (Mk 12,17). És hogy ezt példával is igazolja, megnézeti az apostolokkal az adópénzt. Egy másik esetben pedig még világosabb Jézus példája, mert Péterrel kifogatja a halat, és a szájából kivett adópénzzel tétet eleget a fizetési kötelezettségnek (Mt 17,27).

A lényeg, hogy a legnagyobb példaképünk Jézus Krisztus. Ha őt követjük, akkor a legbiztosabb úton járunk. Ehhez az kell, hogy minél jobban megismerjük a tanítását és a cselekedeteit. Erre rendelkezésünkre áll az evangélium, amely ma már nagyon könnyen hozzáférhető, akár nyomtatott formában, akár az interneten. A lényeg tehát, hogy Jézusról és ne másról vegyünk példát.

 

Pünkösd utáni 32. szombat

1Tessz 5,14-23
Lk 17,3-10

Mindenkinek vannak feladatai és kötelességei. A gyermeknek még csak az, hogy tanuljon. De ezt minél jobban kell tennie. A felnőttnek már hivatásból vagy kenyérkeresetből dolgoznia kell. De neki is a legjobban kell teljesítenie a feladatát. Nem is csupán azért, hogy minél több hasznot szerezzen, hanem az emberi méltóságából fakadóan, sőt, az Istentől kapott késztetésére is figyelve.

A mára rendelt apostoli szakaszban nem győzzük megfigyelni, hogy Szent Pál apostol mennyi felelősség és kötelezettség teljesítésére hívja fel a figyelmünket. Feddés, bátorítás, gyámolítás, türelmes elviselés és így tovább (1Tessz 5,15). De még folytatja is: a jót tartsuk meg, a rosszat vessük el. Igen, oda kell figyelnünk, hogy hogyan élünk, és ezen belül is, hogy hogyan teljesítjük a kötelességeinket.

Ugyanis az Úr Jézus a mai evangéliumi szakaszban szintén több dologra hívja fel a figyelmünket: a megbocsátásra, a hite, a szolgálatra. A végén pedig nagyon mellbevágó, de ismert mondatot fogalmaz meg: ha mindent megtettünk, amit parancsba kaptunk, akkor is csak haszontalan szolgák vagyunk, mert csak a kötelességünket teljesítettük (Lk 17,10).

Sem az apostoli tanítás, sem az Úr Jézus figyelmeztetése nem kegyetlen számunkra. Egyszerűen az emberségünkhöz tartozik a kötelességek teljesítése. A keresztény embernek pedig még egy magasabb szempontja is van (de lehet minden vallásos emberre is mondani), mégpedig az Istenre való figyelés, az ő akaratának teljesítése, aki nem lustálkodásra teremtett bennünket a világra!

 

Január 31.

1Kor 12,27-13,8a
Mt 10,1.5-8

Egy ingyenes szent orvospárt ünneplünk a mai napon: Szent Ciruszt és Szent Jánost. Alexandriában, illetve Edesszában gyógyítottak. Keresztény szeretetből ezt ingyenesen tették. Mindketten vértanúsággal fejezték be az életüket. Így bennünket is arra buzdít a példájuk, hogy teljesítsük a kötelezettségünket, tegyük azt felebaráti szeretettel, akár a saját magunk legyőzése révén is. A szentírási tanítás az orvosi és gyógyítói munkáról szól a tiszteletükre.

Az apostoli szakaszban Szent Pál apostol a többféle hivatás felsorolása között a gyógyítást is említi (1Kor 12,27). Mindegyik felülről származik. Ezt tudjuk, mert Isten mindenek fölött áll. De az embernek kell elfogadnia és teljesítenie. Az apostol pedig elmondja, hogy ezt szeretettel kell tenni. Ezért írja a csodálatos szeretet himnuszt, amelyről azt mondja, hogy mindennél magasabb út.

Az evangéliumi szakasz is a gyógyításról szól. Jézus szétküldi az apostolait éppen erre a munkára. Ördögöket kell kiűzniük, ami a lelki gyógyítást jelenti, de utána azt is mondja, hogy mindenféle betegséget és bajt gyógyítsanak (Mt 10,1). Ehhez ad nekik küldetést. Igaz, hogy ezt a tényleges körülmények között, a tényleges apostoloknak mondja. De mindenkire vonatkozik, aki Jézus mai apostola. Így nekünk is kell űzni a gonoszt, elsősorban magunkból, és mi is gyógyíthatunk, hozzájárulhatunk a gyógyító munkához.

Amikor a szent ingyenes orvosokat tiszteljük, akkor kérjük is közbenjárásukat. Segítsenek nekünk, hogy helyt tudjunk állni a hivatásunkban: abban, amit hétköznap élünk meg, és abban is, ami a keresztény mivoltunkból fakad. Tudjuk ezt a szeretethimnusz szellemében teljesíteni.

 

Pünkösd utáni 32. szerda

Jak 3,11-4,6
Mk 11,22-26

A mai szentírási tanításból a bölcsességre kapunk buzdítást. A helyes emberi bölcsességre, vagyis arra, hogy megfontoltan éljünk a világban. Szent Pál apostol beszél olyan bölcsességről is, amely egyedülálló, és amely a kereszt elfogadásában nyeri értelmét. Itt előbb mégis az egyszerű emberi bölcsességről van szó, de aztán magasabbra is jutunk.

Szent Jakab apostol éppen ezt hangsúlyozza a többi mondanivalója között. Világosan megírja, hogy az az ember bölcs, aki a tetteivel tudja a bölcsességét igazolni (Jak 3,12). És ez a lényeg! Mert lehet valaki akármilyen nagy tudós (persze, az még nem jelenti a bölcsességét!), ha az élete nem azt tükrözi. És ha mélyebben belegondolunk, akkor mégiscsak Szent Pálhoz jutunk vissza: akkor vagyunk igazán bölcsek, ha elfogadjuk a hitet és a hit szerint élünk.

A mai evangéliumi tanításban is éppen ez van benne. Jézus a hitre buzdít. És ha elfogadjuk a hitet, akkor szerinte is kell élnünk. S ennek elfogadása már a bölcsességnek egy bizonyos jele! Ebben a tanításban ez olyan gyakorlati módon jelenik meg, hogy tudjunk megbocsátani. Mert ha nem tudunk, akkor nem számíthatunk a mennyei Atya bocsánatára sem (Mk 11,26). Nem azért, mintha ő nem akarna megbocsátani! Mi magunk zárjuk le az utat a meg nem bocsátásunkkal.

Érdemes tehát figyelmünket arra fordítani, hogy törekedjünk a bölcsességre. A pusztán emberi bölcsességre is, meg a hitből fakadó és a hitünket igazoló bölcsességre is. Mi leszünk többek általa, bárhogy gondolkodjék is a világ!

 

Pünkösd utáni 32. kedd

Jak 3,1-10
Mk 11,11-23

Nem mindegy, hogyan bánunk a szavainkkal: felelősek vagyunk értük. Jézus a tanítása közben olyat is mondott, hogy minden kimondott szavunkért számot kell adunk majd az ítélet napján (Mt 12,36). Egyszer kaptam egy figyelmeztető kérdést: „Mennyi viccet mondtál el, és mennyi bibliai helyet idéztél”? Ez csak egy a sok figyelmeztető gondolat közül, de nagyon fontos. Persze, hogy kell kommunikálnunk, és beszédünk nem csak a Szentírás szavaiból állhat. De tényleg fontos, hogy kontroll alatt tartsuk a szavainkat.

Szent Jakab apostol kifejezetten azt mondja, hogy ugyanabból a szájból eredhet áldás is, meg átok is (Jak 3,1). És hogyan fejezi be? Úgy, hogy megmondja: testvérek, ennek nem így kellene lennie. Bizony! Nemcsak azért adhatunk igazat az apostolnak, mert szemünk előtt tarthatjuk az említett evangéliumi idézetet, hogy tudniillik az ítéleten számot kell adni a szavainkról, hanem az emberi viszonyok miatt is. Akkor vagyunk jó helyzetben – és másokkal is jó kapcsolatban –, ha szépen tudunk beszélni, ha jót tudunk mondani. Még akkor is, ha olykor könnyebb ennek az ellentéte.

Az elmondottak fényében megdöbbentő, hogy Jézus megátkozta a jerikói fügefát, mert nem talált rajta termést (Mk 11,14). Igaz, ő csak annyit mondott, hogy ne egyen róla többé senki. Majd csak másnap mondja Péter apostol, hogy Jézus „megátkozta” a fát (Mk 11,21). Hogy miért történt az eset, mikor Jézus nem szokott rosszat mondani, nemhogy átkozódni? Valószínűleg abban rejlik a válasz, hogy Jézus tudta: még nincs itt a fügeérés ideje, s ezt használta fel arra, hogy felhívja apostolai figyelmét a hit fontosságára. A hegyeket mozgató hit fontosságára!

S itt vagyunk a lényegnél. Vigyáznunk kell a szavainkra. Ha figyelmeztető dolgot akarunk elmondani, az is megfontolt legyen: ismerjük az elérendő célunkat. Egyébként pedig jóra, a szeretet kifejezésére használjuk a beszédünket, mert ezt kedves Isten előtt, és ezzel szerzünk örömöt az embertársainknak is.

 

Január 27.

Zsid 7,26-8,2
Jn 10,9-16

A mai napon is nagy szentre emlékezünk. A neve meglehetősen ismerős, mert a Szent Liturgia elbocsátójában naponta halljuk a nevét. Nem más ő, mint Aranyszájú Szent János, akiről a liturgia kapta a nevét. A január 30-án, tehát három nap múlva ünnepelt három szent főpap közül ő az egyik. A negyedik században élt, de halála már átnyúlt a következőbe: 407-ben halt meg. Ékesszólása, híres prédikációi és tanítása miatt kapta a melléknevét.

A tiszteletére elrendelt apostoli szakasz Jézus Krisztusról a főpapról szól. A Zsidókhoz írt levél szerzője a főpapi tisztségből az áldozatbemutatást emeli ki (Zsid 7,27). Az Ószövetségben valóban ez volt a főpap feladata. A tanítás az írástudóké és a rabbiké volt. Ámde az „örökre tökéletes főpap”, Jézus Krisztus egyetlen áldozatot – a saját életáldozatát – mutatta be, emellett viszont rengeteget tanított. És akkor ezt nem másként tette, mint élőszóval. Ha valakire lehet mondani, hogy „aranyszájú”, akkor Ő – istenemberi mivolta révén – a legkiválóbban az volt!

Az evangéliumi szakasz a jó pásztorról szól. Jézus mondja magáról, hogy Ő az! De az apostolainak és azok utódainak átadta ezt a feladatot: hogy ők is jó pásztorok legyenek. Jézus nemcsak egy szűk embercsoportot tanított. Bár közvetlenül csak hozzájuk volt szava (nem álltak rendelkezésére olyan eszközök, mint ma), s éppen ezért azt is megmondta, hogy „a más juhokhoz” is van szava (Jn 10,15), vagyis mindenkihez!

Aranyszájú Szent János a beszédei, a szavai révén lett híres. Így maradt fenn az emléke. Mi is így tiszteljük őt. Akár azzal is, hogy a Szent Liturgiánkat megszövegezte (noha tudjuk, hogy nem teljes terjedelmében ő írta), azzal is, hogy tanításából és az elmondott beszédeiből sok fennmaradt. S fontos, tudni, hogy nem a maga dicsőségét hirdette, hanem mint Jézus Krisztus által meghívott főpásztor.

 

Január 25.

Zsid 7,26-8,2
Jn 10,9-16

A mai napon ismét egy főpapot ünneplünk: Nazianzi Szent Gergelyt, aki Nagy Szent Bazilnak nemcsak kortársa, hanem kebelbeli jó barátja is volt. Tehát ő is a 4. században élt, ott fejtette ki hatását. A hit továbbadásában és megvédésében olyan nagy szerepet játszott, hogy az utókortól a „Teológus”, vagyis a „Hittudós” melléknevet kapta. Így rá különösen is érvényes a tiszteletére választott és előírt szentírási szakaszok tanítása.

Tudatosítanunk kell mindenekelőtt, hogy az apostoli szakasz Jézus Krisztusról – mint főpapról – szól. Ő az, aki „szent, ártatlan, szeplőtlen, a bűnösöktől elkülönített, és fölségesebb az egeknél” (Zsid 7,26). Ámde a főpapok tiszteletének esetében látjuk, hogy ez a szentírási tanítás a Jézus által meghívott és a püspöki rend szentségében részesedett személyekre is érvényes. Így a mai nap szentjére, Nazianzi Szent Gergelyre is. Az „örökké tökéletes Fiú” arra hívta meg őt, hogy a szentségében részesedve különösen is kövesse őt. Mi pedig így tekintünk rá, különösen is így tiszteljük őt.

Az evangéliumi szakasszal azonos a helyzet. A főpap tiszteletére elírt szakaszban Jézus saját magát állítja elénk mint főpapot. Saját magáról mondja: „Én vagyok a jó pásztor”, és hogy „a jó pásztor életét adja a juhaiért” (Jn 10,10). Azonban itt is azt kell mondani, hogy az általa kiválasztott, meghívott, felszentelt főpapoknak az ő példáját kell követni. Nekik is jó pásztoroknak kell lenniük. A mai püspököknek, mai szóval mondva: főpásztoroknak. – Ennek a jézusi követelménynek Gergely atyánk maradéktalanul eleget is tett.

Mindezért megérdemli a tiszteletünket. Ma kifejezetten őt ünnepeljük, őróla emlékezünk meg mint jó pásztorról. Január 30-án pedig elénk kerül a liturgikus tisztelete, amikor két másik főpásztor társával, Nagy Szent Bazillal és Aranyszájú Szent János atyákkal fogjuk együtt ünnepelni. Az a nap immár nagy nyilvános ünnep lesz. De a mai sem von le az ő értékéből és tiszteletéből. Forduljunk feléje bizalommal, mennyei pártfogását kérve!

 

Pünkösd utáni 31. péntek

Jak 2,1-13
Mk 10,24-32a

Persze, hogy szeretünk jól élni. Persze, hogy szeretjük, hogy biztonságban érezhetjük magunkat. Persze, hogy örülünk annak, hogy van vagyonunk, valamennyire gazdagok vagyunk. Ámde ez nem minden! Jézus nagyon figyelmeztet: „ahol a szíved, ott a kincsed is” (Mt 6,21). Nos, ezért kell józan megfontoltsággal élni. Hogy jól tudjuk felhasználni a vagyonunkat.

Szent Jakab apostol a mai szentírási tanításban elsősorban a megkülönböztetett bánásmód elkerüléséről tanít. Arra, hogy a gazdagokkal ne bánjunk másképp, mint a szegényekkel. Aztán pedig kérdésként teszi fel – hogy hatásosabb legyen a tanítása –, hogy nem tudjuk-e: az Isten a szegényeket választotta ki magának, hogy a hitben gazdagok legyenek (Jak 2,5). Igen, ők azok, akiknek a szívében van hely Isten számára is. És ők azok, akinek megígérte Jézus, hogy boldogok lehetnek, mert tiszta szívűek (Mt 5,8). Van tehát értéke a szegénységnek is! Nem is akármilyen!

A mai evangéliumi szakaszban pedig a tegnapinak részben ismétléseként arról kapunk tanítást, hogy a gazdagok nehezen üdvözülnek (Mk 10,24). Persze, tudjuk, hogy nem pusztán a gazdagság akadályozza az Isten Országába való bejutást, hanem az, hogy ha valaki nem hagy helyet a szívében Istennek, nem tudja lemálházni szíve tevéjét, hogy a szűk kapun és a keskeny úton (Mt 7,13) oda juthasson.

A mai szentírási tanításban tehát kettős figyelmeztetést kapunk a gazdagsággal kapcsolatban. Egyrészt: ne bánjunk megkülönböztető módon a gazdag emberekkel, csak azért mert gazdagnak látszanak. Másrészt pedig azt mélyíti el bennünk, hogy vigyáznunk kell a gondolkodásunkra: az üdvösséget vagyonnal nem lehet megszerezni. Bármennyi pénzünk is lehet, ha a szívünkben nincs hely Istennek. Hát legyen!

 

Pünkösd utáni 31. csütörtök

Jak 1,19b-27
Mk 10,17-27

Jézus a magvetőről szóló példabeszédének magyarázatát azzal zárja, hogy akinél jó földbe hullottak az ige magvai: meghallgatta és tettekre is váltotta a tanítását, az százszoros termést is tud hozni (Mt 13,23). Nem egymástól független, hanem egymásra épülő fogalmakról tanít: meg kell hallgatni a tanítását, és azt meg is kell élni. A mai szentírási tanítás is ezt tartalmazza.

Szent Jakab apostol kifejezetten megmondja a mai apostoli szakaszban: „a tanítást váltsátok tettekre, ne csak hallgassátok, mert különben magatokat csaljátok meg” (Jak 1,22). Bizony, tükröt állít elénk az apostol! Naponta hallgatjuk az igét, a tanítást, akár itt, a templomban is. De mennyire élünk az elhangzottak szerint? Bizony, fenyeget a veszély, hogy mire kilépünk a templom ajtaján, már el is felejtettük, hogy mit hallottunk. S akkor hogyan valósítsuk meg?! Ezért érdemes és szükséges legalább egy mondatot elraktározni belőle. Mint ma is: ne csak hallgassuk az igét, hanem igyekezzünk a hallottak szerint élni.

A mai evangéliumi szakasz ezt mélyíti el bennünk. Jézus a gazdag ifjúnak, aki a legfontosabbat kérdezi tőle, vagyis azt, hogyan üdvözülhet, egyértelműen válaszolja azt, hogy tartsa meg a parancsokat (Mk 10,19). Ezzel máris a lényegnél vagyunk: Jézus szava, az ige már eljutott hozzá; ámde ez nem elég, meg is kell tartani a parancsokat. De Jézus még folytatja. Tegyen még többet! Legyen jótékony is (Mk 10,21). Ezt is mondja neki, és ez az ige is eljut az ifjúhoz. Ezt is teljesítenie kellene. Az más kérdés, hogy azt már nem tudja megtenni, hogy az egész vagyonát elossza.

A gazdag ifjú „elszomorodott” és „leverten távozott”. Benne nem lett meg a százszoros termés. Bizonyára Jézus is szomorúan tekintett utána. Mert az ifjú meghallgatta ugyan a tanítását, de tettekre nem tudta váltani. Legalábbis azt a részét, amelyik a túláradó adakozásról szólt. Pedig egyértelmű Jézus tanítása: csak az jut be a mennyek országába, aki az Atya akaratát teljesíti (Mt 7,21). Éljünk hát ennek szellemében, vigyük ma magunkkal ezt a tanítást, ezt az igét!

 

Január 22.

2Tim 1,3-9a
Mt 10,32-38; 19,27-30

Szent Timóteus apostol emléknapján az Egyház tagjainak összetartozására fordítjuk figyelmünket. Az apostolok  Jézus Krisztushoz tartoztak, mint a „következő generációs” Timóteus is. Ő is az általa hozott hitben, kereszténységben született és nevelkedett, hiszen édesanyja és nagyanyja is hívő volt. De ennél még magasabb szintű összetartozás és egység is van az Egyházban: a szenvedő, a küzdő és a megdicsőült Egyház tagjai (a tisztulásban, a földön élő és az üdvözült tagok) segíthetnek egymásnak.

Szent Pál apostol imádságáról biztosítja az ő szeretett tanítványát, Timóteust. Azt írja, hogy éjjel-nappal megemlékezik róla imádságaiban (2Tim 1,3). Milyen nagyszerű dolog ez! Imádkozhatunk mi is egymásért, mint ahogyan az apostol is teszi. Imádkozhatunk élő és elhunyt szeretteinkért. Kinek ne lenne rá szüksége? Egyedül azoknak, akik már a jó Istennél vannak, az üdvösségben. De az értük szóló imádságunk sem vész kárba, mert a jó Isten a legjobb helyre fordítja azt!

Az összetartozásról tanít a mai evangéliumi szakasz is. Jézus mindenkit magához fogad, mindenkit magáénak vall, aki szereti őt, aki hozzá csatlakozik, aki meg nem tagadja őt (Mt 10,32). Jézus köré gyülekezhetünk, a Fő köré, és így vele egy közösségben vagyunk, és egymással is. A kocsikerék példáját szokták erre mondani: középen van a kerékagy, a küllőkön keresztül pedig mindenki hozzá kapcsolódik. Érdemes Jézussal közösségben lenni, még akkor is, ha az kereszthordozással jár (Mt 10,38).

Összetartozunk az Egyházban. Jó lenne ezt minél inkább megélni! Ne csak a testvéri, a rokoni, vagy éppen a baráti szálak kössenek össze bennünket, hanem az is, hogy Jézus Krisztushoz tartozunk. Mint ahogy itt és most is az Ő közösségében vagyunk: köréje gyülekeztünk a Szent Liturgiában, az áldozati lakoma asztala köré. Tegyük ezt egyre tudatosabban, és hozzuk ide a szeretetteinket az imádságunkban!

 

Pünkösd utáni 31. kedd

Zsid 12,25-27; 13,22-25
Mk 10,2-12

Isten folyamatosan szól hozzánk. Hajdan a próféták útján tette ezt (Zsid 1,1), aztán egyszülött Fiában nyilatkoztatta ki magát, majd az apostolokon keresztül szólt újra az emberekhez. Ma pedig – és minden nap – a lelkiismeretünkön keresztül szólít meg és szól hozzánk. Szóval ő állandó kapcsolatban akar lenni velünk. Rajtunk múlik, hogy elfogadjuk-e ezt, és válaszolunk-e neki. De az elsődleges az, hogy meghallgatjuk-e.

A mai apostoli tanítás erre figyelmeztet minket. Úgy kezdődik, hogy ne utasítsuk el azt, aki szól hozzánk. Aztán azzal folytatódik, hogy nagy bajba kerülünk, ha nem hallgatunk arra, aki a mennyből szól hozzánk (Zsid 12,26). Íme, itt van az a tanítás, hogy igenis, fontos meghallgatni az Isten szavát. Mert ő mindig fontos dolgot akar velünk közölni. Sőt, a legfontosabbat: azt, hogy hogyan tudunk üdvözülni. Mert az egész kinyilatkoztatott tanítás erre vonatkozik.

Jézus pedig a mai evangéliumban mond fontos dolgot nekünk, amit meg kell hallgatnunk, amire oda kell figyelni. A házasság szentségét őrzi. Bármit is mondott az ószövetségi törvény, illetve Mózes a válásról, az ő törvénye mást mond (Mk 10,9). Megerősíti Isten eredeti parancsát: az érvényesen létrejött házasságot nem szabad és nem lehet felbontani! Ha ennek tudatában kötnének házasságot a fiatalok, bizonyára sokkal kevesebb lenne a válás.

Isten szól hozzánk. Sokféle formában teszi ezt. Vegyük észre, ne legyünk restek a meghallgatására! Tartsuk éberen és tisztán a lelkiismertünket, hogy meghalljuk benne az Isten hangját! Mint tudjuk, nem neki van erre szüksége, hanem nekünk.

 

Január 20.

2Kor 4,6-15
Lk 6,17-23a

Ma nagy szent Eutim atyára emlékezünk. Ő az ötödik században élt nagyon vallásos, buzgó életet. Családjától kapta a kezdeteket, de aztán ő maga döntött az vallásos életforma mellett, sőt a legszigorúbb mellett. Mert szerzetessé lett, de aztán ennek is a legszigorúbb változatát választotta, a remeteséget. A földi dolgoktól elszakadva törekedett az igazi boldogság megszerzésére. És ez meg is adatott neki.

A tiszteletére kijelölt apostoli szakasz azzal kezdődik, hogy Isten világosságot támasztott a szívünkben, hogy ez a világosság ragyogjon rajtunk Jézus Krisztus ismerete révén (2Kor 4,6). Szent Eutim is ilyen világító volt. Igaz, hogy fizikailag sötétségben élt, mert remeteként kétszer is barlangba húzódott. De tudjuk, a fény, még a legapróbb fénysugár is akkor világít a legjobban, ha a sötétből tör elő. Hát ilyen volt a mi szentünk is! És jó lenne, ha mi is ilyenekké válnánk.

Ezt segíti az evangéliumi tanítás, amit ma is hallottunk. Gyakran írja elő Egyházunk a nagy szentek tiszteletére a boldogságok felolvasását (Lk 6,17). Ma is így van, a mai szent tiszteletére. Eutim remete atya boldog volt, mert Krisztus ragyogott benne és rajta. Mert tudott a boldogságok szellemében élni. Az igazi boldogságok szellemében, amiről Jézus Krisztus tanított. Jó lenne, ha ebben is tudnánk követni. Ha nemcsak az evilági boldogság után törekednénk, hanem elsődleges célunk lenne az örök boldogság megszerzése, még akkor is, ha nehézségekkel jár.

Tiszteljük a mai szentünket. Ugyanakkor segítségül is hívjuk. Segítsen nekünk, legyen közbenjárónk Istennél, hogy világítani tudjunk embertársaink felé, hogy miközben mi az örök boldogság felé tartunk, nekik is utat tudjunk mutatni. És segítsen abban is, hogy elérjük életünk végső célját, a mennyei, az örök boldogságot!

 

Január 18.

Zsid 13,7-16
Mt 5,14-19

Ma Egyházunk két nagy hitvédő oszlopát tiszteljük: Szent Atanáz és Szent Cirill főpapot. Atanáz 373-ban, Cirill 44-ben halt meg. Tehát a 4. és 5. században éltek és fejtették ki hitvédő tevékenységüket az Egyházban. Emlékük ma is él, mert valóban a hit nagy oszlopai voltak.

Ezért szól a tiszteletükre előírt szakaszban: „Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik nektek Isten igéjét hirdették” (Zsid 13,7). Isten igéjét hirdették püspökként, de védelmezték is: az előbbi a 325-ös első egyetemes zsinaton Nikaiában, az utóbbi az efezusi egyetemes zsinaton 431-ben. Emlékük tehát él az Egyházban, és mi is követhetjük őket a hitünk védelmezésében, miközben megemlékezünk róluk.

Amint a tiszteletükre előírt evangéliumi szakaszban hallottuk, Jézus követőinek a világ világosságává kell válniuk (Mt 5,14). Igen, ebben benne van a hitről szóló tanúságtétel – amit a ma ünnepelt szent atyák meg is tettek, még a száműzetés megpróbáltatásait is vállalva. De benne van a hit védelmezése is. Mert és föld elmúlik, de egy i betűcske, sem egy vessző el nem veszhet a szentírási tanításból (Mt 5,18). Amint az atyák is éppen ezt védelmezték!

Itt áll előttünk is a kettős feladat. Egyrészt: tegyünk tanúságot a hitünkről. Még akkor is, ha ez nem egyszerű. Hiszen nemcsak Jézus idejében és a Egyház kezdetén üldözték a keresztényeket, hanem sokszor ma is hátrányos megkülönböztetést kell elszenvedniük. Másrészt: védelmezzük a hitünk szent tanítását, amit elsősorban példamutatásunkkal, de ha szükséges, akkor szavainkkal kell megtennünk. Kérjük, hogy segítsen ebben a két nagy főpap!

 

Január 17.

Zsid 13,17-21
Lk 6,17-23a

Ma Nagy Szent Antal remete atya emlékét tartjuk. Ő százöt évig élt, és hosszú élete folyamán Istennek szentelte magát, az ő parancsait teljesítette minden körülmények között. Kivonult a pusztába, hogy a világ kísértéseitől és csábításaitól messze kerüljön. Persze, ezért csak annál jobban támadta a gonosz. De ő még a csalánba is képes volt belehemperegni, hogy ellen tudjon állni a kísértésének. Teljesítette a mennyei Atya akaratát.

A mai apostoli szakaszban, a Zsidókhoz írt levélben is hallottunk az Isten akaratának a teljesítéséről. Előbb azt tanítja a szerző, hogy engedelmeskedni kell az elöljáróknak, még a felsőbb hatóságoknak is (akár állami szinten is). Mert az engedelmesség – persze a jó iránti engedelmesség – mindig többet jelent, mint az engedetlenség. S ez jelenik meg abban is, hogy az Isten akaratának teljesítése! Erre kapunk buzdítást ma is: „megtegyétek az ő akaratát (az Istenét), azt munkálva magatokban, ami előtte kedves” (Zsid 13,21).

Az evangéliumban Jézus a boldogságokat hirdeti. Azt, amiről nem lehet eleget elmélkedni. Nem az evilági boldogságot ígéri, hanem annál magasabb szintűt. Azt, amely az örök boldogságba vezet. Hát nem az Isten akaratának teljesítése ez is? De igen! Az az út, amelyen – ha járunk – biztosan vezet az üdvösség felé. Érdemes hát saját akaratunkkal ezt választani, és ezen haladni előre! Még akkor is, ha a körülöttünk élő világ nem értékeli. Majd kiderül, kinek van igaza. De akkor azok már nem lesznek boldogok, akik letértek erről az útról, vagy el sem indultak rajta.

Naponta imádkozzuk a Miatyánk imádságban Isten felé, hogy „legyen meg a te akaratod”. Csak az a kérdés, hogy mennyire vesszük komolyan! Mert lehet automatikusan mondani, oda sem figyelve. De akkor mennyit ér? Akkor az igazi, ha tudatosan mondjuk, és szerinte cselekszünk. Ehhez adjon nekünk erőt Nagy Szent Antal atyánk is!

 

Január 16.

ApCsel 12,1-11
Jn 21,14-25

„Isten igéje nincs megbilincselve” (2Tim 2,9) – olvassuk Szent Pál apostolnál. Sőt, nem is lehet megbilincselve, mert azt a tanítását is ismerjük, amit szintén Timóteusnak írt: „hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan” (2Tim 4,2). A mai napon, amikor Szent Péter apostol bilincseit, illetve azok Rómába való átvitelére és ünnepélyes elhelyezésére emlékezünk, ezek a szentírási igék jutnak eszünkbe.

A mai apostoli szakasz Péter apostol Jeruzsálemben való fogságáról, megbilincseléséről szól, illetve arról, hogy csodálatosan megmenekült, mert az Úr elküldte az angyalát a kiszabadítására. Ezért lehullottak róla a bilincsek (ApCsel 12,7). Azok a bilincsek, amelyeket aztán Eudókia császárné az ötödik század közepén Rómába vitetett át. Szívesen jártam jómagam is ebbe a templomba a bilincsek miatt (meg azért is, mert Michelangelo híres Mózes szobra is ott van). A lényeg: Péter kiszabadult, hogy tovább hirdesse az igét!

Az evangéliumi szakaszban azt hallottuk, hogy Péter a háromszoros tagadását a háromszoros szeretet-vallomásával teszi helyre. Jézus pedig hatalmat, főpásztori hatalmat ad neki: „legeltesd bárányaimat” (Jn 21,15). Azt nem ígérte neki, hogy ez zökkenőmentesen fog menni; azt sem, hogy semmiféle szenvedésben nem lesz része már ezután, hogy kifejezte a szeretetét. Sőt! Jelzi, hogy erőszakos halállal fog meghalni. De nem ez számít! Hanem az, hogy megy, teljesíti apostoli feladatát, és tanúságot tesz Jézusról (Jn 21,24). Mert az Isten igéjét nem lehet megbilincselni.

Nekünk óriási szerencsénk van! Mert abból a tiszta forrásból táplálkozhatunk, amit Jézus Krisztus adott nekünk, és amit az apostolok továbbadtak. Árad az Isten igéje, minden forrásnál jobban. Azt is mondhatjuk, hogy eláraszt bennünket. Nekünk már csak az a feladatunk, hogy merítsünk belőle. Találjuk meg azt a sok lehetőséget, amelyen keresztül belénk áradhat.

 

Pünkösd utáni 30. szerda

Zsid 10,1-18
Mk 8,30-34

Aki vallásos ember, annak nem kérdéses, hogy Isten akaratának teljesítésének kell az életének középpontjában állnia. Így vagyunk ezzel mi is, még akkor is, ha olykor bukdácsolunk. A végső célt, illetve a célkitűzést azonban tudjuk: Isten akarata szerint élni, mert a javunkat ez szolgálja. Sőt! Ez szolgálja legjobban a javunkat.

A Zsidókhoz írt levél mára rendelt szakaszában is erről hallunk tanítást. A szerző idézi (Zsid 10,7) a zsoltárost Jézus Krisztusra vonatkoztatva: „Íme, eljövök, hogy teljesítsem akaratodat” (Zsolt 40,8). Majd meg is ismétli: „Íme, eljövök, hogy megtegyem a te akaratodat” (Zsid 10,8). Igen, őneki, Jézus Krisztusnak az volt a célja, hogy a mennyei Atya akaratát cselekedje (Jn 4,34), ez volt az ő „mindennapi eledele”. Ez vezette oda, hogy feláldozza önmagát, hogy saját vérével kösse meg az új szövetséget, hogy ezáltal üdvösséget szerezzen nekünk. S nem utolsó sorban, hogy példát mutasson nekünk!

A mai evangéliumi szakaszban Jézus a rá következő szenvedésekről tanítja az apostolait (Mk 8,31). Ezt „egészen nyíltan” megmondja nekik. Tehát látható, hogy teljes tudatában van mindannak, ami rá fog következni. Teljesíti a mennyei Atya akaratát. Persze, szeretne mentesülni – emberileg – a szenvedésektől, de János evangélista megőrizte a szavait, melyekkel a teljes engedelmességet tanúsítja. Éppen ezért az óráért jött (Jn 12,27), ami nem más, mint a mi megváltásunk! Bizony, példát mutat nekünk a szenvedések elvállalására!

Isten akaratát kell teljesítenünk a földi életünkben, hogy az örök élet boldogságába juthassunk. Nekünk kell teljesíteni! Jézus már mindent megtett ezért: elvállalta a szenvedéseket, feláldozta az életét. De ha nem fogadom el, ha nem élek ennek megfelelően, ha nem teljesítem a mennye Atya akaratát, akkor nem nyílik meg előttem a menny kapuja. Márpedig azért érdemes minden földi szenvedést elvállalni!

 

Pünkösd utáni 30. kedd

Zsid 9,8-23
Mk 8,22-26

Jézustól, a mi emberszerető Urunktól lelki és testi megtisztulást, megtisztítást várhatunk. Persze, elsősorban a lelkire gondolunk, tudván azt, hogy éppen ezért rendelte a bűnbocsánat szentségét, a szentgyónást. Igen! De testileg is várhatunk tőle segítséget. És ezt számtalan eset bizonyítja a történelemben. A mai szentírási tanítás is igazolja.

Az apostoli szakasz a lelki megtisztulást emeli ki. Jézus nem a feláldozott bikák vagy bakok vére által szerzett nekünk bűnbocsánatot, hanem saját drágalátos vérének kiontása révén. Így tisztítja meg lelkiismeretünket a halott tettektől, hogy az élő Istennek szolgáljunk (Zsid 9,14). Tiszta lehet tehát a lelkünk, ha részesedünk az új szövetség szentségében, a szentgyónásban!

A mai evangéliumi részlet viszont a testi gyógyulásról szól. Mert Jézus előtt nincs lehetetlen. Hittel kérte tőle a vak a gyógyulást; hittel vezették hozzá ezt a vak embert (Mk 8,22). Nyilvánvaló, hogy ha nem hittek volna a segítő emberek Jézus gyógyító erejében, akkor nem fáradoztak volna, nem erőlködtek volna, hogy Jézus elé juthasson a vak. Jézus pedig nem utasította el: meggyógyította, visszaadta a látását.

A mai szentírási tanítás alapján megerősödhetünk abban, hogy Jézus szeretettel fordult és fordul az ember felé. Segít. Akár gyógyítással is: ha kell, akkor lelki egészséget ad, és ha kell, akkor – és ha megérdemeljük és a javunkat szolgálja – testi egészséget is ad. Forduljunk hozzá bizalommal!

 

Pünkösd utáni 30. hétfő

Zsid 8,7-13
Mk 8,11-21

Nemcsak az ószövetségi népnek és nemcsak Jézus apostolainak és tanítványainak volt szükségük arra, hogy a hitben növekedjenek. Minden embernek szüksége van erre! Persze, akkor, ha vallásos, ha már elfogadta az Úristen kegyelméből az ingyenesen neki adott, lelke mélyére elültetett hitet. Még a pápának is szüksége van arra, hogy növelje a hitét. Hát még nekünk, gyarló keresztényeknek!

A Zsidókhoz írt levél szerzője a két szövetségről tanít. Ha az Ószövetség tökéletes lett volna, nem lett volna szükség az újra (Zsid 8,7). Ha jól meggondoljuk, akkor nem is szövetséggel volt baj, hanem az emberrel. Mert emlékezzünk vissza, hogy a legeslegelső szövetség azért jött létre, hogy Isten igazolja a vízözön után megmaradt embereknek, hogy ő hűséges. Ha nem áradt volna el a bűn, nem lett volna a bűnösöket eltörlő vízözön sem! Aztán újra és újra igazolta hűségét, szövetségét, Ábrahámnak is, és így tovább: a Mózessel megkötött Ószövetségig. De aztán kellett az új, mert ez ismét és ismét kiüresedett, formálissá vált.

Jézus hozta meg az Újszövetséget. Ámde neki sem ment könnyen a bűnös ember miatt. Jól tudjuk, feláldozta magát, és éppen a bűnös emberért áldozta fel (Róm 5,8). De azt is tudjuk, hogy nem öngyilkosság volt a célja, nem az vezérelte; imádkozott is, hogy ne kelljen a szenvedés kelyhét kiinnia, és ne a kereszthalál legyen a sorsa (Lk 18,39). Azt akarta, hogy az ember értse meg az Újszövetség lényegét. Ma azt hallottuk, hogy szíve mélyéből felsóhajtott, mert a farizeusok jelet kértek tőle (Mk 8,11). Nem értették az ő szeretetének lényegét. Mint ahogy még a közvetlen tanítványai sem. Nekik is keserűen mondta: „Ház még ti sem értitek?” (Mk 8,21).

Ha napról napra növeljük a hitünket, akkor egyre jobban megértjük Jézus személyét, tanítását, üzenetét és példáját. Ne engedjük magunkat eltespedni: használjuk fel azokat a lehetőségeket, amelyek révén növelni tudjuk a hitünket! Értsük meg az Újszövetség lényegét! Vagyis azt, hogy Jézus az ő drágalátos vére kiontása által megment minket a kárhozattól. De csak akkor, ha ez a szövetség „kétoldalú” szövetség.

 

Vízkereszt utáni szombat

Ef 6,10-17
Mt 4,1-11

A nagy ünnep elmúltával – már a vízkereszt utáni szombaton vagyunk, a karácsonyon jóval túl – a szentírási tanítás visszavisz bennünket az evangélium hirdetésének kezdetére. Ha megfigyeljük, valóban nagyon komoly az a tanítás, amit a mai napon kapunk. Nem az ünnepek fényessége és csillogása övezi, hanem a nagyon kemény küzdelem, ami a keresztény életformához szükséges.

Szent Pál apostol a mai tanításban egyenesen az óriási lelki harcról tanít (Ef 6,10), amit nem a világi fejedelmek ellen kell küzdeni, hanem a gonosz lélek, vagyis a mindig kísértő ördög ellen. Ehhez pedig szintén nem evilági fegyverzetet ajánl, hanem arra buzdít, hogy a lelki vértezetet öltsük magunkra. Így tudunk eredményesen harcolni „a gonoszságnak égi magasságokban levő szellemei ellen” (Ef 6,12).

Jézus pedig a saját példájával mutatja meg a lelki és testi küzdelemnek a valóságát. Az „ünnep” elmúltával: a Jordánban való megkeresztelkedése után a pusztába vonul negyven napra, és ott megküzd a gonosz kísértővel (Mt 4,2). Neki is meg kellett küzdenie az ördöggel, hiszen valóságos ember is volt a valóságos istensége mellett. De megküzdött! Háromszorosan is elutasította magától a kísértőt és a kísértést. Egy fikarcnyit sem engedett neki. Ezért aztán „angyalok jöttek hozzá, és szolgáltak neki” (Mt 4,11).

Örök érvényű a mai szentírási tanítás. Küzdenünk kell a gonosz kísértő ellen, mert ő végtelenül irigy ránk. Az ő sorsa ugyanis már eldőlt: soha nem lehet része az üdvösség örök boldogságában. De mi még oda juthatunk, és ezért mindent elkövet, hogy ezt megakadályozza. Hát ne engedjük meg neki! Vegyük magunkra a lelki harc vértezetét, és szálljunk szembe vele határozottan, mint Jézus!

 

Pünkösd utáni 29. péntek

Zsid 7,18-25
Lk 21,37-22,8

A törvény betartása ütközhet nehézségekbe. Lehet nehéz. És ez vonatkozik a szabályokra, rendeletekre, parancsokra. Az ószövetségi törvények betartása sem volt könnyű. Különösen akkor, ha azt tekintjük, hogy milyen sok volt belőlük! Ámde a törvény betartása – és meg nem szegése – mindig értéket jelent, mert lelkileg épít. A választott nép életében is ez volt a helyzet. Baj csak akkor történt, amikor a törvényt minden más fölé helyezték például a törvénytudók és farizeusok. Mert a törvény betartása önmagában nem üdvözít!

A Zsidókhoz írt levél szerzője éppen ezért mondhatja nekünk is, hogy „a törvény nem is vezetett el senkit a tökéletességre” (Zsid 7,19). Ez természetesen az ószövetségi törvényre vonatkozik, és azért van így, mert van magasabb rendű törvény is, ami nem más, mint Jézus Krisztus szeretet-parancsa! Tehát a törvényt hittel kell megtölteni, és a szeretettel tökéletesíteni. Így válunk kedvesekké Isten előtt.

Jézus is – nekünk példát mutatva – a szeretet parancsát élte meg. Mit hallottunk a mai evangéliumban? Egész nap tanított: mert az üdvösség felé igyekezett kormányozni az embereket. Aztán éjszaka kiment, illetve felment a hegyre, hogy imádkozzon (Lk 21,37). Milyen nagyszerű, hogy övéiért, értünk is imádkozott! Aztán pedig nem vonakodott vállalni az előtte álló szenvedéseket: tudta, hogy mi vár rá, de nem hátrált meg!

Nagyon sokat tanulhatunk a mai szentírási tanításból is. Igenis, a törvényt, a parancsokat meg kell tartani. Ámde meg kell tölteni őket szeretettel is, mert ez a szeretet főparancsa, ami Jézustól származik. Taníthatunk másokat is, életpéldánkkal is, és imádkozhatunk is egymásért és másokért.

 

Pünkösd utáni 29. csütörtök

Zsid 7,1-6
Lk 21,28b-33

Bármennyire is bűnösök vagyunk, és tényleg azok vagyunk a kisebb-nagyobb bűneink miatt, egyenesen állhatunk a mi Urunk és Istenünk előtt. Persze, nagyon jó, ha megvan bennünk az alázat, és a bűnbánó vámossal együtt tudunk a mellünket verve bocsánatot kérni Istentől (Lk 18,13). De mégsem kell állandóan meggörnyedve járnunk, mert Isten gyermekei vagyunk, aki bűneink ellenére is szeret minket.

A Zsidókhoz írt levélből azt hallottuk, hogy Szálem királya, a fölséges Isten papja tizedet kapott még a nagy pátriárkától, Ábrahámtól is (Zsid 7,2). Méltóságteljesen viselkedhetett, aminek az volt az oka, hogy szorosan kötődött Istenhez. A fölséges Isten papja volt. Mi is mindannyian azok vagyunk. Vannak fölszentelt papok, de akiket nem szenteltek pappá, a Szentírás alapján ők is azok, a „királyi papság” tagjai (1Pét 2,9). Tehát ők is szorosan kötődnek az Istenhez, az Úr Jézushoz. Hát ezért nem kell állandóan meghajolva járni!

A mai evangéliumban pedig maga az Úr Jézus mondja: „Egyenesedjetek föl, és emeljétek föl a fejeteket, mert közel van a ti megváltásotok” (Lk 21,28). A tanítványainak, illetve az akkori embereknek hangzott el ez a mondat. De örök érvényű. Nekünk is szól. Mi is felemelhetjük a fejünket, mert közel van a megváltásunk, az üdvösségünk: biztos, hogy nem kétezer év kell hozzá, de azért valamennyi még jó lenne. A lényeg: ha felemeljük fejünket, ha egyenesen tudunk állni Istenünk előtt, mert bűntől mentesek vagyunk, a kegyelem állapotában, akkor megélhetjük keresztény mivoltunkat.

Érdemes megfontolni azt, amit szintén a Zsidókhoz írt levélben találunk megírva: „Tekintsünk fel hitünk szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra” (Zsid 12,2). Ha Őrá tekintünk, meglátjuk életünk értelmét és végső célját: azt, hogy általa eljuthatunk az üdvösségbe. Mert Ő megváltott bennünket. Nekünk már csak ennek fényében kell élnünk. Úgy, hogy elfogadjuk a tanítását, és meg is valósítjuk azt.

 

Pünkösd utáni 29. szerda

Zsid 5,11-6,8
Lk 21,5-8a.10b-11.20-24

Ki merné azt állítani magáról, hogy már mindent tud a keresztény hitéről? Valószínűleg még a legnagyobb hittudósok sem mernének ilyet mondani. Sőt! Minél többet tud valaki, annál inkább rájön, hogy még mennyi mindent nem tud. Ezért táplál bennünket az Egyházunk napról napra a Szentírás tanításával – és még sokféle más módon: a hittanórától kezdve a szentbeszéden át a médiában jelenlévő ismeretekig.

A Zsidókhoz írt levélnek a mai részlete is a hitben való gyarapodásnak a szükségességére hívja fel a figyelmünket (Zsid 5,13). Az emberi életkornak megfelelően táplálkozunk az anyatejtől a szilárd eledelig. A lelkiekben is így kell lennie. Nem elégedhetünk meg kisbabáknak való lelki eledellel! Hogy mi is meg tudjuk különböztetni a jót és a rosszat (Zsid 5,14), és ennek megfelelően éljünk keresztény módon. Ragadjuk meg azokat a lehetőségeket, amelyekkel növelni tudjuk a hitünket!

Növelni kell tehát a hitünket. De nemcsak növelni, hanem vigyázni is rá. Ahogyan a mai evangéliumi szakaszban hallottuk! Maga Jézus figyelmeztet arra, hogy ne engedjük, hogy félrevezessenek bennünket (Lk 21, 8). Igaz, a tanítványai kérdésére válaszolva, illetve őket tanítva, itt csak a világ végével kapcsolatosan szól erről, de általános érvényű a tanítása. A kétezer év folyamán mennyi, de mennyi eretnekség keletkezett már – de egyszerűbb, apróbb kis félremagyarázások is – a hittel kapcsolatban! Hát éppen ezért kell vigyázni.

Nem véletlen, hogy még az apostolok is az kérik Jézustól, hogy növelje bennük a hitet (Lk 17,5). Ha ők ezt teszik, mennyivel inkább fontos ez nekünk! Nemcsak kérni Jézustól – mert persze az is kell –, hanem cselekedni is. Tenni annak érdekében, hogy egyre nagyobb legyen a hitünk, és az tiszta maradjon, az eredeti jézusi forrásból táplálkozva!

 

Január 7.

ApCsel 19,1-8
Jn 1,29-34

A nagy és fényes ünnep, a vízkereszt után Keresztelő János felé fordul a tiszteletünk, aki a Jordán-parti eseménynek nagy részese volt. Ő volt az, aki a hozzá jövő Jézust megkeresztelte. De ő volt az is, aki tanúságot tett róla, hogy Ő az Isten Fia! A mai szentírási olvasmányok – természetesen – róla szólnak.

Az apostoli szakaszban Szent Lukács leírása szerint Pál apostolnak Efezusban azt mondta néhány kereszténnyé lett tanítvány, hogy János keresztségében részesültek (ApCsel 19,3), még a Szentlelket nem kapták meg. Igen, mert Keresztelő János a bűnbánati keresztséget hirdette és szolgáltatta ki, ami nem volt azonos a Jézus által csak később alapított szentséggel. Ám az arra való előkészület gyanánt szolgált.

Az evangéliumi szakaszban Keresztelő János tan&u

Oldal: Pünkösd utáni
RÓKAHEGYI GÖRÖGKATOLIKUS TEMPLOM - © 2008 - 2025 - rokahegyitemplom.hupont.hu

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat