✠     Prédikációk     ✠

 

 

2020. május 31.

Pünkösd

B. Pünkösd a beteljesedés
1. Egyházat alkot
2. Kiárad a Szentlélek
3. Tanúságtételre küld
B. Mennyei király

Pünkösd napján milyen hatásosan hangzik az evangélium (Jn 7,37-52. 8,12) kezdő mondata: „Az ünnep utolsó, nagy napján”! Ekkor ment Jézus a templomba tanítani. Ez a nap az ötvenedik nap volt a Pászka ünneptől számítva a Sátoros ünnepig, amikor a zsidók hálát adtak Istennek az évi termésért. Mi is hálát adunk Istenünknek a keresztény pászka ünneptől számított ötvenedik napon, amikor üdvösségünk történetének beteljesedését ünnepelhetjük a Szentlélek eljövetelében. A pünkösdi eseményről – természetesen – csak az Apostolok cselekedeteiből hallunk (ApCsel 2,1-11), hiszen ez már Jézus mennybemenetele után a tíz nappal történt. Három szempont különösen is kiemelkedik ebből a részletből.

1. Az első: az apostolok együtt vannak az istentiszteleti helyükön (ApCsel 2,1). Mint ahogy mi is, a templomban. Együtt voltak és imádkoztak: együtt vagyunk és imádkozunk. Ihletett és tüzes lelkű ikonfestőink milyen szépen ábrázolják a félkörben ülő apostolokat! Ülnek, mert már nem a zsidó templomban vannak, ahol csak állva volt szabad dicsérni a Mindenhatót. Már elérkezett az idő, amikor sem nem a Garizim hegyén, sem nem Jeruzsálemben, hanem „lélekben és igazságban” kell imádni Istent (Jn 4,21). Együtt vannak, és a leszálló Szentlélek – akiről azt énekeltük a vecsernyében, hogy „egyházi gyülekezetet alapít” – létrehozza belőlük az egyházat. Milyen nagyszerű, hogy mi is ennek az egyháznak a tagjai lehetünk!

2. A második szempont: az apostolokat „eltöltötte a Szentlélek” (ApCsel 2,4). Akkor és ott ez különleges külsőségek közepette történt. Mi mennyire megijednénk, ha heves szélvész közepette, nagy zúgással, tüzes lángnyelvekkel jelenne meg liturgikus közösségünkben a Szentlélek. Most nem úgy tesz. De most is eltölti lelkünket, szívünket, egész emberi lényünket az ő csendben áradó kegyelmével. Megtette a keresztségünkben, megerősített a bérmálásunkban, megújítja minden alkalommal a bűnbocsánat és a többi szentség közvetítésében. Az első pünkösd óta minden egyes keresztény ember nemcsak „krisztushordozó”, hanem „lélekhordozó is”. Milyen jó nekünk, hogy felvértez bennünket az igaz tanítás befogadására és életté váltására, a keresztény tanúságtételre. Mint az apostolokat.

3. A harmadik szempont: „Isten nagy tetteit hirdetik” a Lélek ajándékában részesült apostolok (ApCsel 2,11). Mégpedig úgy, hogy mindenki a saját nyelvén hallhatja. Az apostolok utódai ma is ezt teszik az ő segítőikkel, a papokkal együtt: hirdetik az evangéliumot. Elsőrendű kötelességük a krisztusi tanítás továbbadása, melynek középpontjában a kereszténység alapját képező, az emberi életnek értelmet adó tény, Jézus Krisztus feltámadása áll. A Szentlélektől megvilágosítva és az ő erejével felruházva adják tovább ezt az örömhírt „a világ végezetéig”. És ezt úgy kell tenniük, hogy mindenki megérthesse és felfoghassa. Ha a pap a Szentlélek irányításának engedelmeskedve teszi, és ha a hívő készséges lélekkel fogadja, akkor ez „maradandó gyümölcsöt tud teremni” (Mt 15,16).

Énekeljük szívből: „Jöjj el, és lakozzál mibennünk, és tisztíts meg minket minden szennytől”.

 

2020. május 24.

A hit őrzése

B. A zsinati atyák segítenek
1. Az apostol vigyáz, segít
2. Őrködni a hit fölött
3. Jótettel egyesítve
B. Imádkozzunk ezért!

Immár a pünkösd szent ünnepére készülünk. Szerdán befejeztük a húsvéti ünnepkört, csütörtökön megünnepeltük a mi Urunk mennybemenetelét. Most pedig, a Szentlélek várásában, már az általa árasztott kegyelem előfényében az igaz hit tisztaságáért imádkozunk. Erről szól ez a nap, amit liturgikus elnevezésével „a zsinati atyák vasárnapjának” ismerünk. Arról a 318 püspökről emlékezünk meg, akik az első egyetemes zsinaton (325-ben) megvédték az első nagy eretnekségtől az egyház tanítását: megvallották és megerősítették, hogy Jézus Krisztus tökéletesen Isten is, azzal együtt, hogy tökéletesen ember; tehát nemcsak egy „isteni” személy. Ezt hisszük és valljuk mi is. Az ünnepi evangélium (Jn 17,1-13) Jézus főpapi imájának egy részletét tartalmazza, melyben egyrészt igazolja, hogy ő Istenként az Atya küldötte, másrészt imádkozik az apostolokért, hitükért. Az apostoli szakasz (ApCsel 20,16-18a.28-36) számunkra ezeket erősíti.

1. Szent Pál apostol gondot viselt az egyházi vezetőkre (püspökökre). Igaz, sietett, hogy „pünkösdre Jeruzsálemben legyen”, de „magához kérette” őket (ApCsel 20,17), hogy eligazítást adjon nekik. Az igaz hit tisztaságának megőrzése kezdettől, az apostoli időktől fogva fontos! S milyen jelentős, hogy eligazító „szavai befejeztével letérdelt, és imádkozott velük” és nyilvánvalóan értük (ApCsel 20,36). Látjuk, mennyire fontos egyrészt a tanítás, másrészt az imádság. Éppen ezért nekünk is meg kell fontolnunk, hogy mennyire segítjük egyházi vezetőinket az igaz hit megvédésében, és hogy mennyit imádkozunk értük. Megelégszünk a liturgikus szöveggel: „istenszerető püspökeinkért, a tisztes áldozópapságért, a Krisztus szerinti segédlő papságért (diakónusokért)” imádkozva? Vagy többet is tudunk tenni?

2. Fontos lenne, mert az egyházi vezetőknek, különösen a püspököknek, őrködni kell az igaz hit fölött: a Szentlélek azért rendelte őket az egyház élére, hogy „igazgassák” az Isten egyházát, „amelyet a tulajdon vére árán szerzett meg magának” (ApCsel 20,28). A „ragadozó farkasok” nemcsak Pál idejében fenyegették az egyházat, hanem ma is, amikor a világban a legüldözöttebb vallássá lett a kereszténység! És nemcsak az egyik újság gúnyrajzára kell gondolnunk, hanem a különféle „eszmei támadásokra” is, amelyek szintén csökkenteni próbálják a jelentőségét. Mi inkább hallgassunk az apostolok és a zsinati atyák tanítására. Ne hódoljunk be semmiféle olyan dolognak, ami csak a fülünket csiklandoztatná (2Tim 4,3).

3. Az igaz hit megőrzéséhez és megvallásához tartozik a kereszténységnek a gyakorlati oldala is. Jézus tanított a jócselekedetekről, az „adakozás boldogságáról” is. Csak itt maradtak meg ezek a szavai, ámde annál fontosabbak: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35). Milyen jó lenne, ha nem veszítenénk szem elől, hanem igaz hitünk tisztaságával együtt ezt is mindig tudnánk gyakorolni!

A zsinati atyák vasárnapján kérjük buzgón a Szentlélek várásában mi Urunktól: „Mentsd meg népedet a téves tanítások minden veszedelmétől, s méltass minket, hogy az Atya Igéjét és a Szentlelket dicsőítsük”.

 

2020. május 21.

Mennybemenetel

B. Ünnepelünk
1. Munka
2. Fáradság
3. Öröm
B. Célunk

Megünnepeltük üdvösségünk történetének legnagyobb eseményét, a szent húsvétot, igaz, az idén különleges körülmények között. Most pedig, az Úr Jézus feltámadása után a negyvenedik napon a mennybemenetelét ünnepeljük. Végbevitte a megváltás művét, elvégezte azt a munkát, amivel a mennyei Atya megbízta, és visszament a mennyei dicsőségbe. Ahogy mindkét szentírási olvasmányból hallottuk, feltámadása után sokféle módon bebizonyította, hogy él: hiába feszítették keresztre, hiába ölték meg, hiába helyezték a sírba három napra, mégis feltámadt. És a jól végzett munkájának jutalmát megkapva ment a mennybe.

1. Munka, amit Jézus végzett. Gyermekként, csecsemőként érkezett közénk, amint karácsonykor ünnepeljük. De a célja az volt, hogy üdvözítsen bennünket. Ebben nem lazított. Folyamatosan munkálkodott. Saját maga is megmondta: amint az Atya folyamosan munkálkodik, ő is ezt teszi (Jn 5,17). Harminc esztendeig a világ, vagy ahogy ma mondanánk: a nagyközönség szeme elől rejtett módon, de aztán három éven keresztül nyilvánosan végezte a munkáját: tanított, jót cselekedett. Az Atyához akarta vezetni az embereket. Mert az üdvösségnek nincs más útja. Bennünket is arra buzdít, hogy munkálkodjunk, tegyünk az üdvösségünk érdekében.

2. Fáradsággal járó volt Jézus tevékenysége. Bizony, neki sem adták ingyen az eredményt. Mennyit kellett fáradoznia, tevékenykednie! Igaz, hogy az Isten Fia volt a földi működése során is, de teljesen emberré lett. Tökéletes Isten és tökéletes ember. Emberségének terhét éppen úgy viselte, mint mi. Ő is csak fáradság árán tudott eredményt elérni. Mint ahogy mi is. Általában nem szokott az ember szájába repülni a sült galamb. Az élet minden területén tenni kell az eredmény érdekében. Például a nemrég lezajlott érettségik esetében is érvényes ez: bizony, négy esztendeig kellett tanulni, erőfeszítéseket tenni a jó eredményért. De sok más példát is lehetne sorolni. A lényeg: az ő példájára vállaljuk mi is a fáradságot a jó cél érdekében.

3. Meglett az öröme Jézus munkálkodásának. Végbevitte, teljesítette azt, amivel az Atya megbízta. Szent János evangélista megörökítette számunkra Jézus főpapi imáját, amelyben elszámol Atyja előtt, ahol elmondja, hogy tevékenységével megdicsőítette őt földön: „a feladatot, amelynek az elvégzését rám bíztad, elvégeztem” (Jn 17,4). És ennek fejében Jézus is megkapja a megdicsőülést, megdicsőítést. Ezt ünnepeljük ma, a mennybemenetel ünnepén. Nekünk is milyen jó visszatekinteni egy munkára, különösen akkor, ha nagy fáradsággal járt, de sikerült végbevinni! Akár egy kert rendbetételét is, mint ahogy én is örömmel tekintek ki az ablakon, és látom a nehéz munkám végeredményét. Tanulhatunk az ősi mondásból is, hogy „teher alatt növekszik a pálma”. Igen, annak az eredménynek tudunk igazán örülni, amiért megküzdöttünk, amiért erőfeszítést tettünk.

Jézus végbevitte a megváltásunk művét. Sokat tevékenykedett ezért. Sok fáradságot vállalt érte. De meglett az öröme: a mennybe emelkedett. Így magasztaljuk a mai ünnepen őt: „Magasztald, én lelkem, a mennyekbe testestől dicsőségbe fölemelkedett Urunkat”. És erőt merítünk a mi munkánkhoz, még ha az fáradságos is, hogy meglegyen a végső öröme: együtt lehessünk a mennyekbe előre ment Urunkkal. Ámen.

 

2020. május 17.

Az örömhír ereje

B. Kettős öröm
1. Jézus Krisztus nevében
2. Szenvedéssel hitelesítve
3. Megmentés
B. Tündöklő világosság 

A vakonszületett vasárnapjának hosszú evangéliumából (Jn 9,1-38) megtapasztalhatjuk, hogy milyen ereje van Jézus örömhírének. Erre utal az egyik énekünk is: a szerencsétlen „embert kétszeresen fölvilágosítván” történt Jézus működése. Nem csupán szemeit nyitotta meg, hanem lábaihoz boruló hitet fakasztott benne! Ő „a mennyben és a földön neki adatott minden hatalomból” (Mt 28,18) részesítette az apostolait, akik aztán Szentlélek hatalmával felvértezve (Jn 20,22) tudták igazolni az örömhír erejét. Ennek nyomait, illetve igazolását látjuk az apostoli szakaszban (ApCsel 16,16-34).

1. Először az látható, hogy Isten az előttünk haszontalannak tűnő dolgot is hasznosra tudja fordítani. Az a jósoló szellemtől megszállott leány, akit ma talán boszorkányos működésűnek mondanánk, mégiscsak jót tett! Akarva vagy akaratlanul, tudatosan vagy tudattalanul, de az igazságot mondta ki: „Ezek az emberek a magasságbeli Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek” (ApCsel 16,17). Ámde, nehogy hitelét veszítse az Örömhír – hiszen akkor sem ilyen kétes személyek tanúságtételére kellett annak alapozódnia, mint ahogy ma sem –, Pál apostol, mint korábban Péter, a helyére teszi a dolgot: „Jézus Krisztus nevében parancsolva” kiűzi belőle a gonosz szellemet (ApCsel 16,18).

2. Aztán azt látjuk, hogy az apostolokat bevádolják, megbotozzák, börtönbe vetik. Igen! Miközben terjed az Örömhír, Jézus korábbi tanításának teljesedését is a bőrükön érzik az apostolok: „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Jn 15,20). Kellett ez? A válasz egyértelműen igen, hiszen a gondviselésbe illeszkedett. Kellett, mert ezzel vált hitelessé a tanítványok szava és tevékenysége. Kellett, mert imádságra, és talán állhatatosabb imádságra buzdította őket, amit „a foglyok is hallgattak” (ApCsel 16,25). – Ma is így tudjuk vállalni és hitelesíteni keresztény küldetésünket: az Úr melletti tanúságtétellel, akár szenvedés árán is, illetve az állhatatos imádsággal. Íme, a mi életünkben is hasznosra fordulhat a rossznak vagy egyenesen fájdalmasnak érzett dolog! Hogy rajtunk keresztül is terjedjen az Örömhír.

3. Végül azt láthatjuk, hogy az Örömhír ereje megmenti a börtönőrt és övéit is. Az apostol szava visszatartja az öngyilkosságtól, de még inkább a teljes megmentését, illetve megmenekülését idézi elő. Ugyanis egész további – sőt az örök – életére vonatkozó eligazítást ad neki: „Higgy az Úr Jézusban és üdvözülni fogsz, te és házad népe” (ApCsel 16,31). Érdemes felfigyelni arra, hogy ekkor ő „örvendezett”. A görög szó jellegzetes a Szentírásban, mert azt az egész embert átfogó, teljes örömöt írja le, amelyet Isten üdvözítő tette vált ki benne. Hát így örülhetünk – így kellene örülnünk –, amikor olyan eseménnyel találkozunk az életünkben, amely elsőre nem kellemes, de hitünk szemével látva mégis a javunkat szolgálja.

Ezt tanulhatjuk meg a mai apostolból és evangéliumból, megerősítve liturgikus énekünkkel: a vakonszületett „érzéki és lelki szemeket nyert, és hittel így kiáltott fel: Te vagy a sötétségben élők tündöklő világossága”.

 

2020. május 10.

Tovább terjed az örömhír

B. „Lélekben és igazságban” imádni
1. A jó is rosszra fordul
2. Az Úr segít
3. Keresztény név
B. A mi feladatunk

A szamariai asszony vasárnapjának evangéliuma (Jn 4,5-42) megtanít bennünket arra, hogy az Istennel való kapcsolatunk nincs helyhez kötve. Őt mindenütt lehet imádni, s az igazi imádók „lélekben és igazságban” teszik azt. Az apostoli szakasz (ApCsel 11,19-30) pedig ezt fejti ki, ha nem is szó szerinti értelemben, de tartalmában annál inkább. Ugyanis tele van dinamizmussal, mozgással. A tanítványok fáradhatatlanul mennek Föníciától Ciprusig, Antióchiától Tarzusig. Nem állnak le, nem pihennek meg, mert ott zsong lelkükben a küldetéstudat: „Menjetek a föld végső határáig, tegyétek tanítványaimmá a népeket” (Mt 28,19). A mostani apostoli szakaszban azt olvassuk, hogy egyre erőteljesebben terjed az Örömhír.

1. A szakasz elején azt látjuk, hogy Isten a rosszat is jóra tudja fordítani. Vagy népiesen fogalmazva: görbe vonalakkal is tud egyenesen írni. Ugyanis „az István miatt kitört üldözés következtében” széledtek szét az apostolok Jeruzsálemből (ApCsel 11,19). Bizony, nem kis távolságra volt Fönícia, Ciprus és Antióchia! S nekik még járművek sem álltak rendelkezésükre, leginkább az „apostolok lovát” használták, és bizonyára sok sarut elkoptattak. Mindenesetre, azt látjuk ebből a részletből, hogy „Isten igéjének nem lehet gátat szabni”. Ma sem, mert a világjárvány közepette is megtaláljuk a módját annak, hogy lelki táplálékot nyújtsunk a híveinknek.

2. A folytatásban egy igen-igen bíztató mondattal találkozunk. Miközben a tanítványok terjesztették az Örömhírt, „velük volt az Úr segítsége” (ApCsel 11,21), és ennek következtében sokan tértek meg az Úrhoz. Nem lehet elégszer emlékezetünkbe idézni a Márk evangélium végét: „Az Úr pedig velük együtt munkálkodott, és megerősítette tanításukat a rákövetkező csodajelekkel” (Mk 16,19). Bárcsak mi is tudnánk úgy terjeszteni az Örömhírt, hogy mások is „szívük mélyéből ragaszkodjanak az Úrhoz”! Megtehetjük, tegyük is meg, a saját körülményeink közepette. Ha kell, szavainkkal, de még inkább életünk példájával. S abban biztosak lehetünk, hogy az Úr – mint az apostolokkal – velünk is együtt munkálkodik ebben.

3. Harmadszor egy fontos mondatra érdemes még felfigyelni: „Először Antióchiában nevezték el a tanítványokat keresztényeknek” (ApCsel 11,26). Bizonyára nem váratlanul és hirtelen jött ötlet következtében történt ez. Ugyanis egy egész éven át és rengeteg embert tanítottak az apostolok. A tanítás elfogadása és életté váltása után következhetett az, hogy megkapták a – ma már tudjuk, mennyire megtisztelő – címet: „keresztények”, azaz „krisztusiak”, „Krisztus-követők” lettek! Mint ahogy mi is azok vagyunk. Csak el kell gondolkodnunk: Vajon megérdemeljük-e annyira, mint az antióchiai keresztények? Ők nemcsak elfogadták ezt a címet, hanem tettek is érte, egyrészt azzal, hogy befogadták a Jézusról szóló tanítást, másrészt azzal, hogy belőle fakadóan a szeretet cselekedeteit gyakorolták: segítettek a szükségben lévőknek (ApCsel 11,29). Ezzel is Jézus Örömhírét terjesztették.

Igazi keresztényekként nekünk is ez a kettős feladatunk: Istennel való kapcsolatunk megélése lélekben és templomban, valmaint az Örömhír terjesztése.

 

2020. május 3.

Az élet örömhíre

B. Az aposotolok által
1. Péter gyógyít
2. Halottat támaszt
3. Kell az emberi közreműködés
B. Az élet győz

Az inaszakadtról elnevezett vasárnapon a görög katolikus egyházban ismét csodás eseményekről szólnak a szentírási szakaszok. Eddig is hallottunk gyógyításokról, amelyek az „apostolok keze által történtek”. Ezen a vasárnapon szinte zsúfolódnak az események. Az Úr Jézus meggyógyítja a harmincnyolc éve béna embert a Beteszda fürdőben (Jn 5,1-15). Péter apostol a nyolc éve beteg Éneásznak adja vissza az egészségét, majd pedig a meghalt Tabitát támasztja fel. Igen, ilyen a húsvétból fakadó örömhír! Oly hömpölygően, mindent elsöprő erővel árad, mint a számtalanszor énekelt-imádkozott húsvéti tropárunk: „Feltámadt… legyőzte… életet ajándékozott”. Láthatjuk, hogy cselekedetek és tettek kísérik és nyomatékosítják az evangélium örömhírének igazát, amelyek az életről szólnak. Most az apostoli szakaszra (ApCsel 9,32-42) irányítjuk a figyelmünket.

1. Először azt látjuk, hogy Péter apostol közvetíti a gyógyulást a nyolc éve ágyhoz kötött Éneásznak. Hangsúlyos szerepet kap a történetben Péter első mondata: „Éneász, Jézus Krisztus meggyógyít” (ApCsel 9,34). Tudja, hogy saját maga – egyszerű halászemberként, aki orvostudományt soha nem tanult – nem lenne képes gyógyítani. De azt is tudja, hogy Jézus Krisztus küldötteként – apostolaként – közvetítheti az ő gyógyító erejét. Milyen megható számunkra Péter mondata az Ékes-kapunál történt előbbi eseménynél is: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A názáreti Jézus Krisztus nevében állj fel és járj!” (ApCsel 3,6). – Kétezer év után is így történik! Az apostolok utódai és segítőik a betegek kenetében Jézus Krisztus testet erősítő, lelket gyógyító erejét közvetítik a betegeknek.

2. A második eset hasonló ehhez, amelyben Péter apostol az éppen meghalt Tabitát hozta vissza az életbe. Ismét nem a maga erejéből tette. Miután egyedül maradt a halottal, „térdre borult és imádkozott” (ApCsel 9,40). Talán az önkéntes áldozatára készülő Jézus példája lebegett a szeme előtt, akiről ugyanezekkel a szavakkal írja az evangélium (Lk 22,41), amikor véres verejtékkel küzdötte meg a Getszemáni kertben a mennyei Atyának való teljes önátadását. Látható, hogy Péter ismét – mint az iménti esetben is – rábízza az ügyet a Mesterére. Bennünket pedig tanít a cselekedetével is. Nem siránkozott és sopánkodott, mint a „joppéi özvegyek” (ApCsel 9,39). Inkább imádkozott! És megkapta a föntről jövő segítséget.

3. Mindkét esetben az látható, hogy a rendkívüli eseményhez szükséges az emberi közreműködés is. Sokkal többről van itt szó, mint ama egyszerű közmondásról, hogy „Segíts magadon, az Isten is megsegít”. Az apostolnak nem ilyen a lelkülete. Sokkal inkább az mondható rá, hogy imádságos. És ez az, ami számunkra is fontos. Ha nem csupán a saját erőnkre akarunk támaszkodni, hanem imádságos lélekkel kérünk valamit, akár nagyot is az Istentől, jobban számíthatunk az eredményre.

Az élet örömhírét halljuk ki mind a két csodából. Akár a beteg meggyógyításáról, akár a halott feltámasztásáról van szó: az élet győz! Isten erejéből, apostoli (emberi) közreműködéssel. Hát nem igazi öröm?

 

2020. április 26. 

Az Örömhír terjedése

B. Az asszonyok kezdik
1. Gyarapszik a keresztények száma
2. Ellátásukra: diakónusok
3. Ma is terjed
B. Terjesszük mi is!

A kenethozó asszonyok vasárnapjára előírt evangéliumban csak néhány személy szerepel. Elsősorban a Jézusnak végtisztességet megadni kívánó jámbor asszonyok azok, akik elkezdik terjeszteni a feltámadás örömhírét. Bár furcsa, hogy ez a szakasz azzal fejeződik be, hogy „senkinek sem mondtak semmit, mert féltek” (Mk 16,8). „Teológus” pápánk, XVI. Benedek sem tartja valószínűnek, hogy ténylegesen ezzel fejeződne be Márk evangéliuma, mert igenis, a többi híradás szerint az asszonyok nem hallgatnak, viszik, hirdetik az örömhírt. Az ünnepi apostoli szakasz pedig (ApCsel 6,1-7) már több részletben is arról szól, hogy mennyire terjed a feltámadás – és egyáltalán kereszténység – örömhíre.

1. A szakasz azzal kezdődik, hogy a Jézust követő emberek „száma nagyon megszaporodott” (ApCsel 6,1). Az örömhír terjedése következtében oly sokan lettek, hogy már zavart okozott az, hogy az apostolok nem tudtak mindenkit egyformán ellátni. S íme, rögtön tapasztalhatjuk az egyház gondoskodó tevékenységét! Diakónusokat választanak az apostolok mellé, hogy ne szenvedjen csorbát sem az igehirdetés, sem a szeretetszolgálat. Igen, ez utóbbi is fontos! Az egyház kezdete óta. A jámbor asszonyok Jézus holttestének akartak így szolgálni, ám az egyház tagjai kétezer év óta az ő Titokzatos Testének, az élő egyháznak a szolgálatát végzik. Mert egyformán fontos az igehirdetés és a szolgálat. Ma is. Rajtunk is múlik, hogy működjék!

2. Az örömhír terjed az egyház hivatalos szolgái számának növekedése révén is. „hét jóhírű, Szentlélekkel és bölcsességgel teljes férfit” választottak az apostolok, vagyis az első diakónusokat (ApCsel 6,3). Elnevezésükből kifolyólag ők azok, akik a szeretetszolgálatot végzik az egyházban. Bár a keleti egyházban a történelem folyamán a liturgikus szolgálatukra került a nagyobb hangsúly, de ez a feladatuk sem szűnt meg. Felszentelésük pedig ma is úgy történik, ahogy a kezdet kezdetén történt: imádsággal és kézföltétellel (ApCsel 6,6). Nem lenne szabad megfeledkeznünk arról a feladatunkról, hogy imádkozzunk diakónusi – és természetesen – papi hivatásokért! Hogy az örömhír az igehirdetésük a szeretetszolgálatuk révén most is, egyre jobban terjedjen.

3. A szakasz azzal fejeződik be, hogy annyira terjedt az örömhír, hogy „igen megszaporodott” a Jézust követők száma, sőt, még a zsidó papok közül is sokan keresztények lettek (ApCsel 6,7). Íme, a mustármag elkezdi „működését”, hogy terebélyes fává növekedjék (Mk 4,31). Az idei hírek között pedig az szerepelt, hogy kétmilliárd ember ünnepelte a húsvétot, bár szokatlan körülmények között, bezárt templomokkal. S hozzátehetjük: bárcsak oly mértékben növekednék most is az örömhírt hirdetők és elfogadók száma, mint ott, a kezdeti időkben!

A liturgia szövegében az immár feltámadt Jézus buzdítja a kenethozó asszonyokat: „Siessetek, vigyétek meg barátaimnak az örömhírt. Azt akarom, hogy öröm áradjon alkotásomra onnan, ahonnan a bánat származott”. Nekünk is szól ez a húsvéti üzenet. Vigyük, terjesszük szavainkkal és szeretetcselekedeteinkkel a feltámadás örömhírét! A mostani körülmények között is tehetjük, csak találjuk meg a módját.

 

2020. április 23. 

Szent György nagyvértanú

B. Diadalmas
1. Rendes életpálya az övé?
2. A miénk?
3. Krisztusért!
B. Nem legenda, követhetjük

Görög katolikus egyházunkban április 23-án Szent György nagyvértanút ünnepeljük. A mi hagyományunk nem ragasztotta rá sem a Sárkányölő, sem a Harcos melléknevet. Igaz, hogy vannak olyan ikonok is (főleg a szláv világból származva), amelyek a sárkány legyőzése közben ábrázolják őt, de mégsem ez a jellemző. Az eredeti görög hagyományban (az élettörténet, a liturgikus tisztelet, valamint az ikonokon való ábrázolás alapján) egy másik díszes epitetont kapott, és ez nem más, mint hogy ő Trófeoforosz, vagyis Diadalhozó, illetve Diadalmas nagyvezér. Ugyanis a kappadókiai apától és palesztínai anyától származó Georgiosz (György) a császári hadsereg ezredesévé küzdötte fel magát. Éppen akkor, amikor Diocletianus császár vissza akarta állítani birodalmában a pogányságot. Az ekkorra már sok diadalmas tettet végbevitt és magas rangot elért vitéz katona ellenezte a császár egyházüldöző parancsának kiadatását. Sőt, a császári rendeletet nyilvánosan elszakította. Ezért a palesztinai Lydda, vagyis Dioszpolisz városában halálra ítélték s 296 és 303 között lefejezték. Így lett belőle Isten atlétája: a „dicsőséges diadalhozó Szent György nagyvértanú”. Ehhez az élettörténethez – ami a liturgikus szövegekben is így jelenik meg – nem kötődnek tehát azok a legendás elemek, amelyek a nyugati világban ismerősek.

1. Azt lehetne mondani, hogy Szent Györgyé egy „normális életpálya”. Ha valóban az lenne! A császári hadseregben biztos állás, a győzelmek révén sikeres előmenetel, szilárd családi háttér, biztos megélhetés, s mindezekre fényes karrier! Mi kell még több? Egy szóval megmondható: Krisztus! Akiért mindezt feladja. Mert minden más csak időleges, földi, múlandó. „Az örök élet igéi nálad vannak” (Jn 6,68), vagyis Jézusnál – mondja az Evangélium. És őérette érdemes mindent feláldozni. Mert mit ér vele az ember, „ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja?” (Mt 16,26) – s ez vezérli szentünket. Annyira, hogy magas rangú tiszt létére a gyalázatos halálmódot, a lefejezést is vállalja az ő Krisztusáért.

2. Bizony, nagyon elgondolkodtató ma is, amikor statisztikailag nézve a legjobban üldözött vallás a kereszténység! Mi vajon mit tudunk feláldozni azért, hogy a hitünk épsége megmaradjon? Tudunk-e egy olyan munkahelyet otthagyni, amelyiknek szelleme, esetleg megteendő előírásai nem egyeztethetők össze a keresztény értékrendünkkel? Tudjuk-e a televíziót kikapcsolni, amikor hitünket sértő, lelkünk és személyiségünk számára káros adást vagy filmet sugároz? Vagy visszatekintve a nagyböjtre: tudtunk-e igazi lemondásokat felvállalni annak folyamán? Esetleg úgy is, hogy ezzel másoknak is példát adtunk?

3. Szent György mégsem „normális életpályájára” tekintve egyrészt bátorítást szerezhetünk tőle, másrészt pedig megerősödhetünk annak tudatában, hogy Krisztusért érdemes mindent vállalni. És ő segít nekünk, mert a mennyei dicsőségben közbenjárónk.

Nem legendás alak tehát Szent György a mi számunkra, hanem nagyonis az életünk részévé válhat a példaadásával! Ünnepi énekünkkel pedig így köszöntjük őt: „Magasztalunk téged, Krisztus vértanúja, Szent György, és tiszteljük a te drága szenvedéseidet, melyeket Krisztusért elszenvedtél”.

 

2020. április 19. 

Az apostolok keze által

B. Apostoli működés
1. Együtt
2. Imádsággal
3. Tanúságtétellel
B. Most is

Tamás vasárnapon az apostoli szakasz (ApCsel 5,12-20) azzal kezdődik, hogy az „apostolok keze által sok jel és csoda történt a nép között”. Az egyház éppen elindult kibontakozásának útján, és zsenge hajtásait erősítette és táplálta az isteni közreműködés. Mert az apostolok „által” történtek, ők csak eszközök voltak a csodáknál. Az Úr volt az, aki munkájukat és tanításukat „csodákkal kísérte és igazolta” (Mk 16,20). Ám az Úr angyalától kapott üzenet is ott égett a lelkükben, amivel az ünnepi szakasz befejeződik: ki kell állniuk és hirdetniük kell a tanítást! Meg is teszik bátran, a főpapoktól, a szaddúceusoktól, a börtöntől sem félve. Kezük – és lelkük – már fel van vértezve az Úr feltámadásának bizonyosságával, mint a szent sebeket érintő Tamásé (Jn 20,27).

1. Alapot adott ehhez az imádságos lelkületük: „Mindnyájan egy szívvel voltak együtt Salamon csarnokában” (ApCsel 5,13). Még kicsinyke volt az apostolok körüli gyülekezet, az emberek még „nem mertek közéjük elegyedni”, de ők akkor is „mindnyájan” ott voltak! És „egy szívvel” voltak ott: a templomban! Bárcsak példát vennénk róluk! Persze, ha ma mindenki, aki hívőnek mondja magát és meg van keresztelve, komolyan venné ezt egy-egy egyházközségben, a templomok sokaságát kellene építeni. De a lelkek temploma miatt megérné: hogy „egy szívvel-lélekkel” legyenek együtt Jézus követői. Mert úgy csodát lehet művelni. Lélekben most, a járvány idején is ott lehetünk - és legyünk! - a templomban.

2. Aztán a folytatás már a közösség növekedéséről szól. Az Urat követő férfiak és nők olyan sokan lettek, hogy még „a betegeket is kivitték az utcákra” (ApCsel 5,15), hogy az apostolok által (ha itt nincs is szó a kezükről) részesüljenek a csodás gyógyulásban. Íme, az imádság mellett a segítő szeretet! Az apostolok teszik a dolgukat, kiállnak és hirdetik az Úrról szóló tanítást, de nem csak szavukkal, hanem betegséget gyógyító segítő tettükkel is. Már korábban megbízta őket az Úr azzal, hogy kiűzzék a gonosz szellemeket a betegekből, és olajjal megkenve meggyógyítsák őket (Mk 6,13). Mi merjük-e odavinni a betegeinket az apostolok mai utódaihoz? Kérjük-e a szentség erejéből a gyógyulást, vagy csak az orvosokban és orvosságokban bízunk? Bizony, sok esetet tudok – de biztosan mindenki tud –, amikor gyógyulást adott a betegek kenete és az imádság.

3. Az apostoli szakasz itt is a tanúságtételre való buzdítással fejeződik be: „menjetek… álljatok ki… hirdessétek… a tanítást erről az életről” (ApCsel 5,20). Még közel van a húsvét, az apostolok (már megvilágosodva) teljes mértékben átélik, mit jelentett Jézus feltámadása, az, amit így éneklünk: „legyőzte a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott”. Erről az életről kell beszélni! Mert ez nem csupán a hétköznapi körülmények között folyó élet, hanem az, ami ennek folyományaként, de túlmutat rajta. A Feltámadott által ajándékozott új életben részesülhetünk, ha krisztusi módon, az Úrtól kapott megbízatással szívvel-lélekkel imádkozunk, ha ott vagyunk a templomban, és ha nem feledkezünk meg a keresztény jócselekedetekről.

Ha komolyan vesszük, lehetünk mi az apostolok meghosszabbított kezei. - S mily nagy szükség van erre most is, hogy vigyázzunk egymásra és magunkra, hogy bátorítást, és ha kell, vigasztalást nyújtsunk! Mert Urunk feltámadt, és általa akár csodát is tudunk művelni. A szeretet csodáját!

 

2020. április 12.

Húsvét üzenete: hitre szólítás

B. Húsvét!
1. Jézus élve mutatkozott
2. Jelekkel bizonyított
3. Tanúságtételre szólított
B. Győzött

Jézus Krisztus feltámadásának ünnepe – még inkább ténye – keresztény életünk középponti magva. Nemcsak vallási, hanem szociális, társadalmi, gazdasági, művészi és sok más egyéb értelemben is. De a lényeg: Ha Krisztus nem támad fel, sokkal, de sokkal szegényebb lenne a világ. Fizikai értelemben, a maga valóságában is. Ámde ami sokkal fontosabb: akkor nem nyílt volna meg számunkra az örök élet kapuja! Hogy Jézus Krisztus feltámadása nem „mesebeszéd”, azt igazolja nekünk a Szentírás örök érvényű szava és keresztény emberek életpéldája. Vértanúk tömege adta és adja életét azért, mert hisz Jézus Krisztusban. A Feltámadottban! – Nemrég olvastam a vádat, hogy a katolikusokkal az a baj, hogy valójában nem a Szentírást magyarázzák, hanem saját elgondolásaikat igyekeznek alátámasztani a szentírási tanítással. Lehet, hogy van benne valami igazság. De nem a teljes. Jézus életéről, tanításáról sokat beszél az evangélium, de a éppen a feltámadásának mikéntjéről nem szól. Így azt értelmeznünk kell a többi szentírási tanítás alapján. Húsvét vasárnap az apostoli szakasz (ApCsel 1,1-8) ad ehhez eligazítást. Hogy erősítse hitünket.

1. Jézus „élve megmutatta magát” a tanítványainak (ApCsel 1,3) – írja Szent Lukács. A „kínszenvedése után”, s halála és feltámadása után történt ez. Mert valóságos emberi halál volt az övé, holtában még a szívét is átszúrta a katona, és mégis újra élt! Megtörtént az emberi szem számára láthatatlan, de a hit alapját adó feltámadás. Élve megmutatta magát az, akiről az ünnepi evangélium azt mondja, hogy „benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága” (Jn 1,4). Hányszor „járunk kishitű sötétségben”, és nem vesszük észre, hogy Jézus nekünk is élve mutatja magát!

2. Jézus „számos csalhatatlan jellel bizonyította be” apostolainak, hogy él (ApCsel 1,3). Ha a jelek közül nem lett volna elegendő a legékesebb bizonyíték, maga az üres sír, akkor Jézus sokszorozta a bizonyítékokat. Megjelent a tanítványainak, az asszonyoknak, beszélt hozzájuk, együtt étkezett velük, tanította őket, míg végül szemük láttára a mennybe emelkedett. Tamásnak még azt is megengedte, amit korábban Máriának nem (Jn 20,17), hogy megérintse, megtapogassa őt. Mert hitre akarta vezetni. Mint ahogy minket is. Csak vegyük észre a jeleket, hogy itt van velünk, igaz, Feltámadottként. Mi olyan fizikai kapcsolatban nem lehetünk vele, mint az apostolok, de minden pillanatunkban érezhetjük a jelenlétét. Ha van elég hitünk.

3. Jézus a hit kamatoztatására szólít: „tanúságot tegyetek rólam” (ApCsel 1,8). Ezt teszik a „föld végső határaiig elmenő” (Mt 28,20) apostolok, hirdetve az igét és kiszolgáltatva a szentségeket. Sőt, életüket áldozzák a Feltámadottba vetett hitükért. Később ugyanezt teszi a vértanúk megszámlálhatatlan sokasága. Mi sem bújhatunk ki a felelősség alól! Ha „krisztusi”, azaz keresztények vagyunk, nekünk is tanúságot kell tennünk a Feltámadottba vetett hitükről. Itt és most is!

Hiszen: „Föltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott”. És akkor mi más számít? A koronavírus? A saját gyengeségünk és gyarlóságunk? Nem! Mert „legyőzte"!

 

2020. április 5.

Örüljetek!

B. Örülhetünk járvány idején is
1. Az Úr közel van
2. Kérés és hálaadás
3. Velünk lesz a békesség Istene
B. Krisztus feltámadásán

Lehet, hogy most furcsán hangzik görög katolikus egyházunk virágvasárnapi apostoli szakaszának (Fil 4,4-9) kezdete. Vészterhes időket élünk. Megszokott szertartási rendünket nem tudjuk követni. Félünk az alattomos vírus támadásától. Rendes életmenetünk hosszú időre megváltozott, átalakult. És akkor Szent Pál apostol azt üzeni nekünk, hogy „Örüljetek az Úrban szüntelenül!” – Sőt, még nyomatékosítja is: „Újra csak azt mondom, örüljetek” (Fil 4,4). Lehetséges? Ilyen körülmények között? A válasz egyértelmű: Igen! Sőt, kell is örülnünk, mert mi nem csupán földi szemmértéket használunk. Tudunk magasabbra is tekinteni. Látjuk a Jeruzsálembe ünnepélyesen, önkéntes áldozatára bevonuló Jézust, akit a nép hozsannázó, ujjongó örömmel fogad (Jn 12,13). De még magasabbra is tekintünk, és látjuk a húsvéti hajnalon a sírjából kiszálló és az alvilágból felemelkedő Megváltónkat. Meg vagyunk váltva! Ez az öröm áradhat szét bennünk. És érvényesülnek liturgiánk szavai: nincs többé „fájdalom, aggódás és sóhaj”.

1. Örülhetünk, mert „az Úr közel van” (Fil 4,5). Ez mindig, minden körülmények között érvényes. Abban az eseményben is közel volt, amit ma ünneplünk: virágvasárnap bevonult Jeruzsálembe, hogy egészen közel legyen megváltásra szoruló embertestvéreihez. Mert már neki is „közel volt az órája” (Mk 26,45). Valóban örülhetünk, mert mihozzánk is közel van. Jézus most sem hagyja magára a betegeket, a szenvedőket, sőt, a veszélyben lévőket sem. Lehajol hozzájuk – hozzánk –, és bátorítást, vigaszt nyújt. Csak észre kell venni a láthatatlan működését, állandó közeledését. Így megszűnhet az aggódásunk, és Isten békéje töltheti el a szívünket. Még a vírusveszély idején is!

2. Megtanít bennünket az apostol a helyes imádságra is. Jól tudja, hogy az ember legtöbb imája kérés az Isten felé. Ezért azt mondja: „kéréseitek hálaadással szálljanak fel Istenhez” (Fil 4,6). Egyáltalán nem azt mondja, hogy ne kérjünk, hanem azt, hogy ez társuljon a hálaadással. Ha megpróbáljuk és gyakoroljuk, akkor meg fogjuk érezni a hálaadásból fakadó édes örömet. A nagyböjtben ünnepelt Lépcsős Szent János egyenesen arra buzdít, hogy előbb adjunk hálát, és csak utána kérjünk az imánkban. Bizony, megszívlelendő tanítás, még a nehéz helyzetben is. Mert ha szívünkbe tekintünk, megtaláljuk, hogy mi mindenért mondhatunk hálás köszönetet Istenünknek.

3. Végül Szent Pál apostol azt írja, hogy ha a tanítását megtartjuk és példáját követjük, akkor „velünk lesz a békesség Istene” (Fil 4,9). Igen, egy elkötelezett keresztény élet azt eredményezi, hogy Isten békéje árad szét a szívünkben. Az a békesség, amit a liturgia elején szoktunk kérni, amikor „a mennyei békéért és lelkünk üdvösségéért” imádkozunk. Nem is gondolnánk, mennyire összetartozik a két fogalom. Pedig így van. A felülről jövő békesség – ha azt jól éljük meg, illetve abból élünk – az üdvösség felé irányítja lépteinket. És nem ez a legfontosabb még a vészhelyzetben is?

„Az egek méltán vigadjanak, és a föld örvendezzen”, mert feltámadt Krisztus. Velük együtt örvendezzünk mi is! Itt és most is.

 

2020. március 29.

Örök megváltás

B. Tudatosan
1. Főpapunk szerezte
2. Saját vére árán
3. Megtisztításunkra
B. Ne legyünk hálátlanok!

A nagyböjt ötödik vasárnapján a görög katolikus egyházban ismét az örök Főpapról szól az apostoli szakasz (Zsid 9,11-14). A napi evangéliumban is az ő üdvhozó működéséről van szó. Az első helyekért tolongó Zebedeus fiaknak világosan megmondja: „az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45). Előtte azt is megmondta, hogy tudja a sorsát, amit önként vállalt: „Halálra ítélik, és átadják a pogányoknak. Kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik” (Mk 10,34). Persze, ő már azt is tudta, hogy a végén feltámad. Nekünk is mutatja az üdvösség útját. Ő valódi Főpapként már megszerezte nekünk az „örök megváltást”. Ha beállunk az ő és az emberek szolgálatába, mi is elnyerhetjük. Csak rajtunk múlik, érvényesül-e ránk is!

1. Főpap szerezte a megváltásunkat (Zsid 9,11). Sőt, az egyetlen igazi főpap! Miért nevezhetjük Jézust így? A pap általános szolgálata révén. Mindenkiben él egy kép a papról: ő a közvetítő Isten és az ember között. Ősi időktől fogva így van ez, a legrégebbi koroktól kezdve így gondolkoztak az emberek a sámánról, a varázslóról, papról. Ma is ez az emberek véleménye, meg azoké is, akik elvállalják a papság szolgálatát. Állandó, huszonnégy órás szolgálatban vannak „acélemberként”, amint Sík Sándor gyönyörű verse bemutatja: mint a hegytetőn álló hatalmas villanyoszlop viszi az áramot, a pap is úgy közvetíti Isten kegyelmét az emberek felé. Mert ezt tette Jézus, a példakép, az örök Főpap!

2. Saját vérével szerezte a mi főpapunk a megváltást (Zsid 9,12). Azt lehet mondani, hogy megfordult a kezdeményezés. Mindenféle földi pap vagy közvetítő személy fölfelé tekint, és kéri az istenség, illetve Isten segítségét. A mi esetünkben viszont Isten az, aki lehajol hozzánk, aki az első lépést megteszi felénk, aki mindig megelőz minket. Ő volt az, aki elküldte egyszülött Fiát a világba, hogy megszerezze nekünk a megváltást. Jézus Krisztus pedig elvállalta ezt a küldetést, és végbevitte az atyai tervet. Nem is akárhogyan, mert a saját vére árán! És ez olyan áldozat volt a részéről, hogy mindörökké érvényes. Nincs szükség több megváltásra, nincs szükség más megváltóra.

3. Hogy megtisztítson bennünket a holt és az örök halálba vivő cselekedetektől (Zsid 9,14) – ezért lett örök Főpapunk Jézus Krisztus. Ha már az ószövetségi áldozatok is megtisztítottak és bűnbocsánatot adtak, mennyivel inkább megtisztít Jézus áldozata! Igen, szükséges ez, mert másképp nem érvényes ránk az örök megváltás! Bűnös és beszennyezett lélekkel nem lehet az üdvösségbe jutni. Egy régi film jelenete hatásosan mutatja ez be. Egy ember beszakad a jég alá, és elmerül. Próbál feljönni a víz színére, de a feje mindig a vastag jégpáncélba ütközik. Már fogytán az ereje meg a levegője is, míg végre megtalálja azt a fénysugarat, amely a léket jelzi, ahol a vízbe zuhant, és feljöhet a felszínre. Ilyen fénysugár a mi számunkra a mi örök Főpapunk, aki örök megváltást szerzett nekünk.

Ne legyünk hálátlanok iránta! Legalább a nagyböjtben mondjunk köszönetet neki.

 

2020. március 25.

Örömhírvétel – bátorítás

B. Aktuális: „Az Úr van teveled” 
1. Máriának
2. Nekünk
3. Jézus a testvérünk lett
B. De van feladatunk

Az Örömhírvétel ünnepének szentírási olvasmányai különösen aktuálisak és szívhez szólóak a mostani helyzetben, a világméretű járvány terjedése idején. A piciny názáreti házba vitte ugyan Gábriel arkangyal a nagy örömhírt, Jézus Krisztus megtestesülésének örömhírét, de az mára a legnagyobb világjárványt is meghaladó módon elárasztotta a világot. Így tudunk ma ünnepelni. Igaz, rendkívüli módon, üres templomban, de rendkívüli az is, amit ünneplünk: meg vagyunk váltva! Ennek fényében pedig eltörpül, el kell hogy törpüljön minden vészhelyzet, még a rabszolgaságban tartó halálfélelem is. Megváltónk az ő édesanyja áldott méhében új életet kezdett – emberi életet, mert istensége mellé magára vette az emberségünket is, ami addig nem volt –, és ezért énekelhetjük jogosan az ünnepi tropárban: „Ma van a mi üdvösségünk kezdete”. Közénk érkezett és velünk van az Úr!

1. Amikor Gábriel arkangyal meglátogatta Máriát, az egyszerű „Üdvözlégy” köszöntés után – ami nagyjából annyit jelent, mint az az „Üdv”, amit olykor mi is szoktunk használni egymás között – azt mondta neki: „Az Úr van teveled” (Lk 1,28). Persze, tudta Mária, hogy vele van az Úr. Hát hogyne lett volna, amikor olyan vallásos életet élt! Mi már azt is tudjuk, hogy éppen ezért választotta őt Isten arra, hogy egyszülött Fiának édesanyjává legyen. Tudta, de ez az isteni üzenet most mást jelentett neki: ettől kezdve úgy „van vele az Úr”, hogy teljesen egyesült vele: az ő áldott méhében öltött testet! Test lett a testéből, vér a véréből. És így Máriának nem számított a talán a vírusnál is fenyegetőbb életveszély. Hiszen ha József nem olyan áldott lelkű, akkor nem elbocsátani akarta volna titokban (Mt 1,19), hanem a nagytanács elé vinni agyonkövezésre. De hallotta Mária az üzenetet: „Az Úr van teveled”, és így ki tudta mondani: „Legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38).

2. Milyen nagyszerű bátorítás nekünk is az evangélium szava: „Az Úr van teveled”! Igaz, ez ránk nem ugyanúgy érvényes, mint Máriára, de akkor is valóságos. Tudhatjuk, és egyre elkötelezettebben tudhatjuk, hogy velünk van az Úr minden pillanatunkban, különösen a válságos helyzetekben. A vírusveszély idején és közepette is! Erőforrásunk lehet ez a tudat. Igaz, mi nem úgy egyesülünk a mi Jézusunkkal, mint az Mária esetében történt. De minden alkalommal, amikor szentáldozáshoz járulunk, teljes valójában befogadjuk Jézus Krisztust. Szánkon keresztül a testünkbe költözik, eltölti nemcsak lelkünket, hanem testünk részévé is válik. S milyen sajnálatos, hogy ezt éppen ezen a mapi ünnepen nem tudják megtenni a kedves testvérek a bezárt templomok miatt! Ám a lelki áldozás lehetősége most is nyitott mindenki előtt. Most ezt kell tenni! És így is megvalósulnak az evangéliumi szavak: „Az Úr van teveled”.

3. Az Örömhírvételben Jézus Krisztus a testvérünkké lett. Amint az apostoli szakasz mondja, „részt kapott” Isten gyermekeinek közös testéből és véréből (Zsid 2,14). Igen, az emberré válása ezt jelenti! És ha ez így van – márpedig a Szentírás szava örök érvényű és tévedhetetlen –, akkor mi félnivalónk van? Még a vírusveszély idején is? Hiszen az „Úr van velünk”: Jézus Krisztus a világon a legjobb testvérünk! Ő, aki megváltott bennünket! Kettő és fél hét múlva zengeni fogjuk, bizonyára még mindig zárt templomok mellett, de otthon és bárhol is nyitott szívvel, a legnagyobb örömhírünket: „Föltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált”. És íme, ennek előíze már itt van az apostoli szakaszban: Jézus azért vállalta magára a halált, hogy „megszabadítsa azokat, akiket a halál félelme egész életükön át rabszolgaságban tartott” (Zsid 2,15). Persze, nem kényelmes a halálra gondolni, jogosan félünk is tőle valamennyire. A járványveszély idején még jobban is, mint máskor. De a Szabadítónk azt üzeni, hogy ő már diadalmaskodott a halálon, és nem akarja, hogy a rabszolgaságában legyünk. Mert „velünk van az Úr”!

Mindez azonban nem szabad, hogy felelőtlenségre serkentsen bennünket. Hiszen Mária is elfogadta az Úr akaratát: „Legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38). Ha most az Úr a megváltásunk nagy örömhírének közlése mellett az egyházán keresztül olyan utasítást ad, hogy zárt templom mellett kell ünnepelnünk, akkor el kell fogadnunk. Ha azt üzeni, hogy legyünk óvatosak, akkor meg kell tartani. És ha a lelki áldozásra buzdít, akkor ezzel a lehetőséggel kell élni. Mert mindnyájunkra érvényes: „Az Úr van teveled”.

 

2020. március 22.

Isten ígérete és a mi ígéreteink

B. Istenről beszélni
1. Isten ígérete
2. A mi ígéreteink
3. Nagyböjti ígéreteink
B. Ne halasszuk!

Istenről mi mindig csak antropomorf módon, vagyis csak a saját szavainkkal, a saját elképzelésünknek megfelelően tudunk beszélni. Így voltak ezzel a szent írók is, akik ugyan Isten sugalmazásának hatására, de mégiscsak a maguk szellemi-lelki felkészültségének megfelelően írták le szent iratokat, vagyis a Szentírást. Ezt tapasztaljuk a Zsidókhoz írt levél szerzőjénél is. A nagyböjt negyedik vasárnapjának apostoli szakaszában (Zsid 6,13-20) arról hallunk, hogy Isten ígéretet tett Ábrahámnak, hogy megáldja és sok utódot ad neki, és erre még meg is esküdött. Sőt, arról is szó van, hogy Isten nem hazudik. – Mind emberi megfogalmazások, de azért, hogy mindenki megértse. Így próbáljuk mi is szemlélni az ígéretét.

1. Isten ígérete mindig a mi javunkat szolgálja. Ezt láthatjuk a legelső ígéretében, a teremtés hajnalán. A bűnbeesés után nem végleg elvetette az embert, hanem  megígérte a megváltást: az Asszony (Mária) leszármazottja (Jézus) széttiporja a kígyó (a sátán) fejét (Ter 3,15). A vízözön után szövetségben ígérte meg Isten, hogy többé bocsát vízözönt a földre az elhatalmasodott bűn megbüntetésére (Ter 9,11). Isten ígéretét hordozta Mózes, hogy kiszabadíthassa a népét az egyiptomi rabszolgaságból. Isten ígéretét hordozták a próféták, a bírák, a királyok, hogy az Isten megváltói tervét segítsék a beteljesedés felé. Egészen addig, amíg a messiási ígéret be nem teljesedett, Megválónk a világba nem érkezett. Nem véletlen, hogy éppen karácsonykor énekeljük a zsoltárverset: „megesküdött az Úr, és nem bánja meg” (Zsolt 110,4). Nem akarja megbánni a sok ígéretét, amely egyet céloz: az üdvösségünket.

2. A mi ígéreteink vajon milyenek? Elsősorban az Istennek tett ígéreteinket kell megfontolnunk. Keresztelésünkkor még a keresztszüleink és szüleink tettek ígéretet arra, hogy „ellene mondunk a sátánnak” és hogy „egyesülünk Krisztussal”. Elsőáldozásunkkor már mi magunk erősítettük meg ezt a keresztségi fogadalmunkat. Aki házasságot kötött, esküvel pecsételte meg ígéretét, hogy „el nem hagylak mindhalálig”. A szentgyónásban minden alkalommal elmondjuk: „erősen fogadom, hogy többé nem vétkezek és bűnöket elkerülöm”. Tényleg alaposan meg kell fontolnunk, hogy mennyire vesszük komolyan az Istennek tett ígéreteinket. Nemcsak a közmondás miatt: „Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó”. Ennél sokkal fontosabb, hogy akkor számíthatunk Isten kegyelmére, ha nem vagyunk felületesek az ígéreteinkben. Ő nem az, mert „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4).

3. Nagyböjti ígéreteink és fogadalmaink különösen fontosak. Vajhagyó vasárnapon útravalóul tette lelki tarisznyánkba az egyházunk liturgiai prokimen versét: „Tegyetek fogadást, és teljesítsétek azt a mi Urunknak, Istenünknek” (Zsolt 75,12). Elfogadásával nemcsak a böjt szigorú követelményének teszünk eleget, hanem Isten iránti szeretetünket is kifejezésre juttathatjuk.

„Most van a kellő idő” (2Kor 6,2), „üdvösségünk közelebb van, mint amikor hívők lettünk” (Róm 13, 11). Vegyük komolyan ígéreteinket!

 

2020. március 15.

A kereszt és az örök Főpap

B. Főpapunk segít a keresztviselésben
1. Kiváló főpap
2. Segítő főpap
3. Áldozati pap
B. A kereszt ereje segít

Nagyböjt harmadik vasárnapján – amit görög katolikus egyházunkban kereszthódoló vasárnapnak nevezünk – az evangélium a keresztviselésről szól. Egész keresztény életünket végigkíséri ez, hiszen Jézus nem tagadta, hogy naponta föl kell vennünk a keresztünket, ha őt akarjuk követni (Mk 8,34). Az apostoli szakasz (Zsid 4,14-5,6) viszont úgy állítja elénk az örök Főpapunkat, magát Jézus Krisztust, hogy ő segít nekünk a kereszthordozásban. Nagy szükségünk van az erősítésre, mert a nagyböjtnek még csak az első felét fejeztük be. Jézustól segítséget kapunk a másodikhoz is, mert ő együttérző, mert őhozzá bizalommal járulhatunk, mert ő mindörökké pap.

1. Az apostoli szakasz azzal kezdődik, hogy Jézus kiváló főpap. A papnak és a főpapnak mindig az a feladata, hogy az embereknek az Istennel való kapcsolatát erősítse. S íme, Jézus is ezt teszi! „Áthatolt az egeken”, hogy mi „állhatatosak legyünk a hitvallásban” (Zsid 4,14). Igen, erősíti a hitünket, és – hozzátehetjük – erősítést ad a nagyböjti küzdelmünkben is. Mert ő együttérző. A legmélyéig ismeri emberi valónkat, hiszen amellett, hogy megmaradt tökéletes Istennek, tökéletesen ember lett. Még ma is sokan félreértelmezik az ő emberségét. Pedig az apostoli szakaszban is szerepel, hogy „hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett” (Zsid 4,15). Már a nyilvános fellépése a hármas kísértéssel kezdődött, és még kereszthalálában is azt kiabálták feléje, hogy szálljon a keresztről. De ő mindig ellenállt a kísértésnek, bűnt soha nem követett el. Mivel ismeri a kísértést, valóban tud együttérző lenni velünk.

2. Éppen ezért bizalommal járulhatunk hozzá. A célt is megmondja az apostol: azért, hogy „irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk” (Zsid 4,16). S mikor vagy leginkább szükségünk az ő irgalmára, ha nem a nagyböjt folyamán?! Amikor a szokásosnál többször imádkozzuk, hogy „Uram, irgalmazz”, amikor legnagyobb szükségünk van a felülről áradó kegyelemre. Amikor valóban „segítségre szorulunk”. Ámde bizalommal járulhatunk Jézushoz most is, az örök főpaphoz, aki ezeket megadja nekünk.

3. Megadja a kegyelmet, mert ő „mindörökké pap” (Zsid 5,6). A földi papok – akár az ószövetségi áldozatokon, akár az egyház szentségein keresztül – közvetítik Isten kegyelmét. Jézus Krisztus viszont, mivel ő a kegyelem forrása, saját magából árasztja azt nekünk. Rajtunk múlik, mennyire fogadjuk be. Ő főpapi tevékenységében nem változik. Legnagyobb papi tevékenységeként önmagát áldozta fel „egyszer s mindenkorra” (Zsid 9,12), hogy az ő élete által elnyerjük az örök életet. Addig pedig folyamatosan segít bennünket az életutunkon, hogy az célba jusson.

Erőt merítve „a szent kereszt erejéből”, segítséget kapva az örök Főpapunktól, folytassuk, töltsük a nagyböjt második felét is lankadatlan buzgósággal. Segítsen a szép vecsernyei énekünk: „Uram, ki a keresztfán önként kiterjesztéd kezeidet, méltass minket, hogy mi is töredelmes szívvel hódoljunk a Keresztnek, kik a böjtölés, imádság, megtartóztatás és jó cselekedetek által fölvilágosíttattunk”.

 

2020. március 8.

A kezdettől a beteljesedésig

B. Az üdvtörténet teljes íve
1. A teremtés
2. Az angyalok tevékenysége
3. Üdvösségünk munkálása
B. Itt a munka ideje

A nagyböjt második vasárnapján az apostoli szakasz (Zsid 1,10-2,3) az isteni üdvgondozás teljes ívét felvázolja számunkra. Persze, ezt nem úgy teszi, mint például egy barokk festő, aki a művén a legapróbb részleteket is élethűen kidolgozza. Inkább úgy, mint egy impresszionista festő, aki csak jelzéseket ad, benyomásokat kelt, de a tartalmat ugyanúgy fel akarja vázolni. A Zsidókhoz írt levél szerzője is ehhez hasonló munkát végez ebben a rövid részletben. Bemutatja Isten teremtői tevékenységét, rámutat az angyalok és emberek feladatára, végül felhívja a figyelmet az üdvösségre.

1. Az isteni üdvgondozás első ténye a teremtés. A mi szövegünk is éppen úgy szól, mint a Biblia legelső sora: kezdetben teremtette Isten az egész világot (Ter 1,1). Azon a téveszmén már rég túl vagyunk, hogy a világ önmagától lett: a semmiből nem lesz valami. Mi inkább hálás szívvel fordulunk a jó Isten felé, aki létrehozta nekünk ezt a csodálatos világot. Nincs más magyarázat rá, mint az ő szeretetének a túlcsordulása. Isten tökéletes állapotban létezett – mint az egyetlen örökkévaló – a szentháromsági szeretetének létmódjában. Miérettünk teremtette a világot minden alkotórészével együtt, azért, hogy nekünk jó legyen. Úgy tud bánni vele, mint a ruhával: összegöngyöli és szétteríti (Zsid 1,12). Igen, a teremtő Isten, aki a világ törvényeit is létrehozta, fel is tudja függeszteni azokat, és akkor történnek a csodák.

2. Az üdvgondozás másik tényeként az angyalokról szól a szövegünk. Szolgáló lelkek ők, akik egyrészt az Isten dicsőítésére vannak rendelve – bár erről ez a szöveg nem tesz említést –, másrészt pedig az emberek szolgálatára. Azokat kell segíteniük, „akik majd öröklik az üdvösséget” (Zsid 1,14). Milyen nagyszerű, hogy van segítőnk! Az őrangyalunk segít minket az üdvösség felé. Persze, ezt nem úgy kell elgondolnunk, mint ahogy a nagymama szobájában függő képen látjuk: kézen fogva vezeti át a rozoga hídon a kisgyermekeket az őrangyal. De azért áttételesen nagyon szép a kép tartalma: a földi életből az örök életbe segít át az őrangyal. Ha a valóságban kézen fogva nem is tud vezetni, de jó sugallatokat tud adni a lelkünkön keresztül.

3. A harmadik üdvtörténeti tény az apostoli szakaszunkban: a cél, maga az üdvösség. Igenis, törődnünk kell vele. Senki sem kaphatja meg, ha semmit nem tesz az elnyerése érdekében, vagy ahogy a szövegünk fogalmaz: „ha semmibe vesszük” (Zsid 2,3) azt. Igaz, hogy a mi Urunk mindenkinek elkészítette a helyét a mennyben (Jn 14,2), de hát oda is kell jutnunk, el kell foglalni azt a helyet. Eléggé megvilágítják ezt a nagy lakomáról szóló példabeszédek. Vigyázzunk, ne legyünk olyanok, akik visszautasítják a meghívást (Lk 14,18-20), vagy nem megfelelőképpen készülnek elő a lakomán való részvételre (Mt 22,12). – Nos, a nagyböjtben éppen arra adatik nekünk idő, hogy a szokásosnál komolyabban vegyük az üdvösségre való készülődésünket.

„Mostan tűnt föl a munka ideje: az ajtónál az ítélet” – kapjuk a figyelmeztetést a mai liturgikus szövegünkben. Munkálkodjunk hát üdvösségünkön!

  

2020. március 1. 

Igaz hit

B. Igazhitűség vasárnapja
1. A hit természetes
2. Veszélynek van kitéve
3. Vigyázni kell rá
B. Kérjünk megvilágosítást!

A nagyböjt első vasárnapja a görög katolikus egyházunkban külön elnevezést visel: „az igazhitűség”, vagyis az „ortodoxia”vasárnapja. Mielőtt bárki is félreértené, le kell szögezni, hogy az ortodoxia itt ókeresztény értelemben érvényesül, vagyis nem egy különálló egyház elnevezésére szolgál, hanem valóban az igaz hitet jelenti. Mint ismeretes, a történelmi alapja is megvan ennek az elnevezésnek: 843-ban éppen a nagyböjt első vasárnapján ért véget az ikonromboló harc, és azóta ismét jogosan tisztelhetjük a szent ikonokat, szentképeket, szent ábrázolásokat. Győzedelmeskedett az egyház igaz hite, és ezért azóta ezen a napon erre emlékezünk. – Így mi is a hit felé fordítjuk a figyelmünket, s láthatjuk, hogy bár természetes az életünkben, mégis nagy veszélynek van kitéve, s éppen ezért tennünk is kell a védelmében. Ehhez segít hozzá az apostoli szakasz tanítása (Zsid 11,24-26 és 11,32-40).

1. Először: a hit természetes módon jelen van az ember életében. Azt mondhatjuk, hogy amióta ember az ember, azóta van valamiféle hite. Még csak nem is olyan értelemben, hogy gyakran használjuk azt a kifejezést, hogy „úgy hiszem” az „úgy gondolom” helyett. Ennél sokkal mélyebben ott van a tudatos hit bennünk, mert Isten elültette lelkünkben a hitre való készséget, és ingyenesen ajándékozza nekünk a hitet. Mint ahogy Mózesnek is, aki hittel vallotta a fáraó udvarában is, hogy ő a választott nép tagja (Zsid 11,24). Mindezek fényében biztosak lehetünk abban, hogy természetes módon jelen van bennünk a hit. Mindenkiben. Még a legvadabb ateista emberben is. Sőt, éppen az a paradoxon, hogy ő is csak hittel, és nem bizonyossággal tudja tagadni a hitet!

2. Másrészt: nagy veszélynek van kitéve a hitünk. Elsősorban a saját magunk részéről. Ugyanis ha nem gondozzuk és ápoljuk, elsorvad, mint a növény öntözés nélkül. De ennél sokkal fontosabb az a támadás, ami mások részéről fenyegeti a hitünket. Ma már lehet, hogy munkahelyi hátrány nem származik belőle, de az folyamatosan jelen van, hogy lenézik a hívő embert. Pedig igaz, bár dicsekedni nem szabad vele, hogy többletet jelent az emberben a hit, értékesebbé válik az, akinek van hite. Még akkor is, ha talán soha nem látott veszélynek van kitéve a keresztény hitünk. Nem túlzás, de van olyan ember, aki éppen ebben a pillanatban hal meg csak azért, mert nem tagadja meg Jézus Krisztust. Ez a mai vértanúság. Mint ahogy az volt Gedeoné, Báráké, Sámsoné, Jeftéé, Dávidé, Sámuelé, akikről az apostol szólt (Zsid 11,32).

3. Harmadrészt: vigyázni kell a hitünkre. Oly sok támadás érheti a hitünket egyrészt a hitetlenek, másrészt a másként vagy másban hívők részéről. Soha ennyire nem figyeltek az emberek a horoszkópokra, a boszorkányságokra, a jósdákban működő jósnőkre. Persze, ez is azt igazolja, hogy hit nélkül nem élhet az ember. De nekünk fontos, hogy a Jézus Krisztusba vetett hitünkre alapozzuk az életüket, ne a jósdákban vagy a csillagképekben keressük életünkre az eligazítást!

Kérjük hát Urunktól az előszenteltek sztihirájával: „küldjön nekünk is megvilágosítást és bőséges malasztot”!

 

2020. február 16. 

Helyes lelkiismerettel!

B. A nagyböjt köezlében
1. A lelkület fontos
2. Botránkoztatás kerülése
3. Szabad döntés
B. Figyeljünk oda!

A nagyböjt felé közeledve görög katolikus egyházunk egyre komolyabb figyelmeztetéseket ad a helyes böjtöléssel kapcsolatban. A húshagyó vasárnapon figyelmeztet az utolsó ítéletről szóló evangéliumi szakasszal: nem mindegy, hogyan kerülünk Isten félelmetes ítélőszéke elé. Figyelmeztet az evangélium ihletésére született liturgikus szövegekkel is, amelyek az esztendő folyamán talán a legfélelmetesebbek. Figyelmeztet az apostoli szakasszal is (1Kor 8,8-9,2). Felhívja a figyelmünket arra, hogy helyes és tiszta lelkiismerettel induljunk neki az előttünk álló, nemsokára kezdődő nagyböjti szent időszaknak. Most ez utóbbira irányítjuk a figyelmünket.

1. Első megállapításként azt halljuk az apostoltól, hogy sem az étel, sem a böjt nem tesz kedvessé Isten előtt. Igen! Mert a lelkület fontos. Mindkettővel lehet vétkezni is, lehet érdemeket szerezni is. Maga Jézus ítéli el a farizeusi magatartást, amikor elmondja, hogy Dávid király, amikor a társaival éhezett, evett az áldozati kenyérből, társainak is adott belőle, és mégsem vétkeztek (1Sám 21,17). De ugyancsak Jézus mond ítéletet a böjtölésével dicsekvő farizeus fölött, akiről két vasárnappal korábban szólt az ünnepi evangélium: dicsekvése miatt nem igazult meg, hiába böjtölt többet is az előírásosnál (Lk 18,14). Igaza van az apostolnak: helyes lelkülettel kell böjtölni, mert sem étel, sem a böjtölés önmagában nem tesz kedvessé Isten előtt.

2. A második figyelmeztetést arra vonatkozóan kapjuk, hogy másokat ne botránkoztassunk meg. El kell fogadni, hogy mindenkinek más és más a tűrőképessége. Van, aki nagyon szigorúan tud böjtölni azzal, hogy nagyon keveset eszik. De van, aki kénytelen enni, mert különben nagyon lecsökken a teljesítő képessége, megfájdul a feje, nem tudja a munkáját végezni, vagy akár meg is betegszik. Ha helyes a lelkiismeretünk, akkor nem botránkozunk meg az embertársunk böjtölésén, és mi magunk sem botránkoztatjuk meg őt. Jézus arra figyelmeztet, hogy jaj a botránkozónak, de jaj a botrányt okozónak is (Mt 18,7).

3. Harmadszor az apostol a szabadságra hívja fel a figyelmet (1Kor 9,1). Mindenki szabadon dönthet a viselkedésében. Sőt, a böjt csak akkor böjt igazán, ha nem mások kényszerítik azt ránk. Milyen szánalommal tekintünk azokra a munkatáborba – akár a Gulágra – hurcolt foglyokra, akik csonttá és bőrré soványodtak le. Személyesen is érintett vagyok, a rokonaim révén. De az ő szenvedésük, hogy alig kaptak enni, nem böjtölés volt, hanem éheztetés. Legalábbis addig nem volt böjt, amíg az éhezésüket nem ajánlották fel Istennek böjt gyanánt. Előttünk itt áll a lehetőség: mi önként, szabadon és helyes lelkiismerettel vállalhatjuk a böjtöt. Mert szabadok vagyunk. Csak a szabadságunkat jóra használjuk fel!

Már csak egy jó hét, és kezdődik a nagyböjt. Figyeljünk oda vecsernyénk énekére: „Tisztítsuk meg magunkat, atyámfiai, az erények királynéja által, mert íme elközelgett a javak bőségét osztogató böjti idő… örömmel tegyünk fogadást Krisztus Istenünknek, kiáltván: Ki feltámadtál halottaidból, őrizz meg minket az elkárhozástól”.

 

2020. február 2. 

Mindörökké pap

B. Jézus az örök Főpap
1. Nem leszármazás szerint
2. Új és örök főpap
3. A papok folytatják a szolgálatot
B. Belekapcsolódhatunk 

Az Úr Jézus templomban való bemutatásának apostoli szakaszában Krisztus Urunk örök főpapságáról kapunk tanítást (Zsid 7,7-17). Rendjén is van ez így, mert már egy héttel előtte, a Zakeus vasárnapján elkezdtük a távolabbi felkészülést a nagyböjtre. A szent időszak folyamán a szokásosnál mélyebben átéljük megváltásunk üdvhozó eseményeit, a végén a nagypénteki áldozati halállal, majd a húsvéti dicsőséges feltámadással. Mind a folyamatban, mind a csúcsponton a mi Megváltónk áll, akiről a mostani részlet utolsó mondata így szól: „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint” (Zsid 7,17). Jézus Krisztus tehát az örök Főpapunk, aki a kiengesztelődés szolgálatát végbevitte (2Kor 5,19), aki saját vére és élete feláldozása révén üdvösséget szerzett nekünk.

1. A Zsidókhoz írt levél azt mondja, hogy nem a leszármazás szerinti papság fontos az Újszövetség idején. Az ószövetségi törvény szerint nem akárki léphetett az Isten közvetlen szolgálatába. A kinyilatkoztatott tanítás mellett sok-sok liturgikus szövegünk is szól arról, Isten hogyan választotta ki Áront főpappá, illetve arról, hogy Lévi törzséből származtak a főpapok és papok. Ámde ez a törvény Jézus Krisztussal megszűnt. Már a zsoltáros is előre látja róla, a Messiásról (Zsolt 109,4), amit aztán a Zsidó levél idéz: „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint” (Zsid 7,17).

2. Jézus Krisztus az új és örök Főpap, aki tökéletes áldozatot mutatott be a mennyei Atyának, és ezzel „örök megváltást szerzett” (Zsid 9,19). Tudjuk a Bibliából, milyen sokféle áldozat létezett az Ószövetségben. Ételt, italt, tömjént, különböző állatokat áldoztak fel. A templom előcsarnokában ott állt az örökké égő áldozat oltára, ahol a nép bűneiért megszakítás nélkül mutatták be az áldozatokat a papok. És Jézus Krisztussal mindez megszűnt. Mert ő tökéletes áldozatot mutatott be! Nem „bakok és borjak vérével”, hanem saját testének, saját életének a feláldozásával. S ezt „egyszer s mindenkorra” megtette (Zsid 7,27). Egyszer áldozta fel önmagát, és ez mindörökre érvényes. Így rajta és benne tökéletesen megvalósul, hogy ő „mindörökké pap Melkizedek rendje szerint”.

A papok Jézus Krisztus kiengesztelő szolgálatát folytatják. Mert, sajnos, az első húsvét óta is tovább követik el az emberek, követjük el a bűnöket. Ezért adta tovább az Úr az apostoloknak (Mt 18,18), rajtuk keresztül pedig a püspököknek és papoknak a kiengesztelődés szolgálatát, a gyóntatási felhatalmazást. Az ő nevében, az ő erejéből történik a feloldozás. Aki Krisztus papságából részesült, arra ugyanúgy érvényes: „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint”. Mindörökre! Mert a egyházi rend szentsége eltörölhetetlen jegyet hagy a pap lelkén, mint a keresztség és a bérmálás. Még ha meg is válik a papi szolgálatától vagy felfüggesztik belőle, szükséghelyzetben, halálveszélyben akkor is papként kell működnie: meg kell adnia a rászorulónak a feloldozást!

Ma is, mi is az „örök Főpap” egyszeri, de örökre érvényes áldozatbemutatásába kapcsolódhatunk be, amikor a pap a legfontosabb tevékenységét a szentmisét végzi.

 

2020. január 30. 

A három szent főpap

B. Világítanak
1. Bazil: szerzetesség
2. Gergely: hit
3. János: liturgia
B. Világítsunk

Ma három szent főpapot ünneplünk: Nagy Szent Bazilt, Nazianzi Szent Gergelyt és Aranyszájú Szent Jánost, amint őket már az eddigi szertartásaink liturgikus szövegeiben, a vecsernyében és az utrenyében is emlegettük. Mind a hárman a 4. században éltek. Több mint 1600 évvel ezelőtt. És mégis van üzenetük a mi szánunkra is. Úgy, ahogy az evangéliumban is hallottuk: „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14). Őrájuk különösen érvényes, hiszen ők az egyház vezetőiként, nagy tanítóiként, bizony, világítottak az egyház egén, vezették a nép, hogy amint szintén az evangéliumból hallottuk, hogy egy pont, egy vesszőcske se vesszen el a Szentírás tanításából, hogy az épen, egészségesen megmaradjon. De folytatódik a tanítás: „Úgy világoskodjék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket, és dicsőítsék Atyátokat, ki a mennyekben van” . Igen, ők ezt tették, és a mi feladatunk is ugyanez. Nézzük, hogyan valósították ezt ők meg.

1. Itt áll előttünk Nagy Szent Bazil, aki 330-ban született és 379. január 1-jén halt meg. A szerzetességet hozta létre a világban. Éltek már előtte is remeték, éltek már olyan emberek, akik teljesen odaszentelték életüket Istennek. De ő közösségbe fogta össze őket, kolostori életre, hogy közösen, együtt dicsőítsék az Istent. Ez volt számára a legfontosabb. És mai szóval mondhatjuk, hogy ő azt tűzte zászlójára, hogy az általa vezetett „keresztények”, a szerzetesek az evangéliumot minél teljesebb formában megéljék. Ez a szerzetességnek a lényege mind a mai napig. Ezt teszik a kolostorokban élő szerzetes atyák és szerzetes nővérek, az apácák. És ezt tehetjük mi is a mi helyünkön. Ezért jött létre a mi világunkban a bazilita harmadrend. Hogy akik komolyan akarják megélni kereszténységüket, azok ezt elkötelezetten tehessék a maguk helyén: családjukban, közösségükben, a világban. Nagy Szent Bazil erre mutat példát: az Istennek odaszentelt életre.

2. Második szentünk Nazianzi Szent Gergely, aki Bazillal egykorú volt, az ő barátja volt. Konstantinápolyban és Athénben együtt jártak iskolába, az egyetemre. De a templomba is együtt járt ez a két fiatalember. És úgy elmélyültek a hittudományban, hogy Nazianzi Szent Gergely megkapta azt a nevet az utókortól, hogy ő a Hittudós, a Teológus. Íme, így világít előttünk, példát ad nekünk, hogy a hitünkben egyre előbbre haladjunk. Mert tanulni kell a hitet, gazdagodni, gyarapodni benne. Nem elégedhetünk meg azzal a gyermekkori tudással a hitről, amit szüleinktől, hitoktatóinktól kaptunk. Növekednünk kell a hit terén, a hitben való elmélyülés, a hitben való gazdagodás területén. Ezt mutatja fel nekünk, és ezt akarja ezerhatszáz év után elősegíteni Nazianzi Szent Gergely.

3. A harmadik szentünk, aki ma ünneplünk a másik kettővel együtt, Aranyszájú Szent János. Szintén kortársuk volt: 407-ben halt meg. Ő miről lett számunkra híres, mi az, amiben követni tudjuk őt mint világítót? A liturgia szeretetében! Minden Szent Liturgia végén említjük a nevét: Aranyszájú Szent János konstantinápolyi főpap közbenjárását kérjük. Neki köszönhetjük a liturgiánkat. Igaz, nem teljességében, mert még alakult, változott, gyarapodott, gazdagodott a liturgia az azóta eltelt 1600 év folyamán, de a gyökerénél ott áll ő. És vannak olyan imádságok, részek a liturgiában, amelyek ténylegesen az ő tollából valók. Ő arra buzdít bennünket, hogy szeressük az imádságot. Szeressük a közös imádságot. Szeressük a liturgikus imádságot. Hiszen ez a adja a legtöbbet nekünk, mert közösségben dicsőíthetjük az Istent. Ezért végezzük a mi templomunkban is az összes szertartást, nemcsak a szentmisét, a Szent Liturgiát, hanem az alkonyati és reggeli istentiszteletet is. Be lehet kapcsolódni, hogy közösen dicsőítsük az Istent. Aranyszájú Szent János ennek volt az apostola, így világít előttünk, és odaföntről is erre buzdít bennünket, és ehhez ad segítséget naponta, amint azt a Szent Liturgia végén kérjük tőle.

Itt áll előttünk ez az ünnep, mint minden esztendőben, január 30-án, amikor közösen ünnepeljük a három szent főpapot. Máskor is megemlékezünk róluk külön-külön, igaz, nem ilyen nagy nyilvános ünneppel, mint a mai. A hagyomány szerint a nép akarta, hogy közös ünnepük is legyen. Közvetlenül az első évezred fordulója után rivalizálás támadt, hogy vajon melyik a legnagyobb a három főpap közül. És akkor látomásban jelentkeztek Komnénosz császárnál, hogy nem kell ezen vitatkozni. Ne legyen itt semmiféle vitatkozásról szó, hiszen a jó Isten szeretetében mindenki egyforma, aki az ő színe elé jutott. Ezután rendelte el ezt az ünnepet: közvetlenül a mi Szent István királyunk kora után, és ma is ünnepelhetjük közösen a három szent főpapot. Így fordulhatunk feléjük, így kérhetjük az ő segítségüket, hogy segítsenek nekünk világoskodni. Hogy a mi életünk is a hegyre épített város, a gyertyatartóra helyezett gyertya legyen, hogy az ő segítségükkel olyan keresztény életet tudjunk élni,amelynek alapján – ahogy az evangéliumban hallottuk – mások is tudják dicsőíteni a mennyei Atyát! Ámen.

 

2020. január 5.

A helyes élet jutalma

B. Az apostol tanítása
1. Az evangélium hirdetése
2. Az élet elszámolása
3. A győzelem koszorúja
B. Kérjük az apostol segítségét

A vízkereszt előtti vasárnapon a szentírási olvasmányok közül az első Szent Pál apostolnak a Timóteushoz írt leveléből való (2Tim 4,5-8). Görög katolikus egyházunkban ma is őrizzük azt a hagyományt, hogy ilyenkor azzal a bevezető megszólítással kezdjük a felolvasást, hogy „Fiam, Timóteus”. Felidézzük azt, hogy az apostol milyen bensőségesen ragaszkodott az ő utódához és szolgatársához a püspöki rendben. Ám ez a mostani rövid szöveg nem egy „családias” levélrészlet. Egy egész életre szóló eligazítást nyújt. Sőt, nem is csupán erre az életre vonatkozóan, hanem az örök életre is.

1. Az első gondolat ebből a részletből a szolgálatra vonatkozik. Nem kisebb dologra figyelmezteti püspöktársát Pál apostol, mint arra, hogy „teljesítsd az evangélium hirdetőjének feladatát” (2Tim 4,5). Igen, a püspök legfontosabb feladat ez volt kezdetben, és ez maradt napjainkban is: az evangélium hirdetése. Csupán néhány mondattal korábban írja az apostol meggyőző erővel, de szinte rimánkodva: „Hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan” (2Tim 4,5). Timóteusnak mint püspöknek tehát ez a legfontosabb feladata. Ámde tovább kell gondolnunk ezt a tevékenységet. Mert mint megkeresztelt embereknek, nekünk is feladatunk az evangélium hirdetése. Ha megtehetjük, akkor szóval; ha úgy nem tudjuk, akkor cselekedeteinkkel, keresztény életformánkkal. Hadd idézzem fel Telenkó Miklós atya emlékét, aki papi életéből 26 évet töltött tolószékben, bénán, szinte mozdulatlanul, és mégis hatalmas papi munkát végzett, lehet, hogy nagyobbat, mint sok más egészséges paptársa.

2. A második gondolat az elszámolásra vonatkozik. Pál apostol tudja, hogy hamarosan kivégzik. Mi már azt is tudjuk, hogy mivel római polgár volt, nem keresztre feszítették, hanem pallossal lefejezték. Most elszámol az életével: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam” (2Tim 4,7). Milyen szép összegzése egy életútnak! És milyen jó lenne, ha Krisztus Urunk ítélőszéke elé (Róm 14,10) mi is így tudnánk odaállni! Folyamatosan buzdít erre a liturgikus könyörgésünk. De az Úr Jézus figyelmeztetését is meg kell fogadnunk, hogy aki mindvégig állhatatos, vagyis kitartó marad, az üdvözül (Mk 13,13). Kérjük a hitben való kitartás kegyelmét Istentől!

3. Harmadik gondolatunk a jutalomról szól. Az Úr „megadja a győzelmi koszorút” (2Tim 4,8) az apostolnak. Az „igazságos bíró” adja azt neki, mert kiérdemelte életpályájának helyes végigfutásával, hitének megtartásával. Temetéseken és a halottakért végzett liturgiákon halljuk az evangéliumból, hogy „akik jót cselekedtek, az élet feltámadására, akik gonoszt cselekedtek, az ítélet feltámadására jutnak” (Jn 5,29). Igaz, hogy Isten a végtelen szeretet, de az is igaz, hogy végtelenül igazságos is. Ha az apostolt követjük, akkor nem kell félnünk, akkor örömmel várhajuk az Úr eljövetelét.

Ha gyengék lennénk, ha vétenénk, még akkor is kérhetjük az apostolok tropárjának szövegével „Szent apostolok, imádjátok a kegyelmes Istent, hogy ajándékozzon bűnbocsánatot a mi lelkünknek”.

 

2020. január 1.

Hármas ünnep

B. Hármas ünnep
1. Polgári újév
2. Jézus körülmetélése
3. Nagy Szent Bazil
B. Kezdjük az évet Jézussal!

A mai napon hármas ünnepet tartunk a templomainkban, itt is. Igaz, ebből csak kettő egyházi ünnep, de az egyház alkalmazkodik a híveihez, így nem feledkezik meg a polgári újévről sem.

1. A világ ma mindenütt újévet ünnepel. Átléptük a 2019-es esztendő küszöbét, és eljutottunk a 2020-as évbe. Igaz, ez az egyházban nem annyira jelentős, hiszen a görög katolikus egyházunk szeptember 1-jével kezdi az új évet, a római katolikus egyház pedig a karácsony előtt, az advent első vasárnapján. Így ez valójában nem templomi ünnep, de mégis alkalom arra, hogy elmondjuk egymásnak a jókívánságainkat, különösen azt, hogy Istentől áldott új esztendőt kívánunk.

2. Görög katolikus egyházunkban ez a mai nap Jézus körülmetélésének az ünnepe. Ő, aki a törvény alkotója – mert már a világ teremtésekor is ott működött titokzatosan a Szentháromság egységében –, most a törvény alá helyezi magát, elfogadja az ószövetségi törvény előírását. Ezzel példát mutat nekünk a parancsok teljesítésére. Ugyanis ő nem szüntetett meg egyetlen parancsot sem, hanem teljessé tette a szeretettel. A tízparancs miránk is ugyanúgy érvényes, sőt az egyház öt parancsa is. Ugyanakkor ez a nap Jézus névadásának az ünnepe is. Az ő idejében nem kereszteléssel, hanem körülmetéléssel adták nevet. A neve pedig azt jelenti, amint az angyal előre hirdette, hogy szabadító, megváltó. A Jézus név pontosan ezt jelenti, mint ahogy tudjuk, hogy a Krisztus név pedig fölkentet jelent. Így fordulunk ma Jézusunk felé, így mondunk neki köszönetet.

3. Egyházunkban a mai napon ünnepeljük Nagy Szent Bazil atyánkat is, a szerzetesség atyját. Tudjuk, hogy 330-ban született, és 379. január 1-jén halt meg, éppen ezért van a mai napon az ünnepe. A kappadókiai Cezárea püspökeként a hit oszlopa lett. De emellett a szerzetesség megalapítója is. 364-ben, mielőtt pappá szentelték, végiglátogatta Szíria és Felső-Egyiptom remetetelepeit, összegyűjtötte a tapasztalatait, és létrehozta az első igazi szerzetesi közösséget, regulát, szabályt is adva neki. Ő kezdte el megvalósítani azt, amit egy századdal később Szent Benedek nevéhez kötnek: a szerzetes feladata semmi más, mint az „ora et labora”, vagyis imádkozni és dolgozni. A szerzetesek ma is imádságban töltik a napjaikat, az életüket. A mi máriapócsi szerzetes atyáink is ezt teszik, és ezt tették a püspökeink is, bár ők a messzi Belgiumban készültek a szerzetesi életre. Mindenesetre, a szerzeteseknek nincs családjuk, nincs munkahelyük, nincsenek világi kötődéseik, egészen az Istennek tudják szentelni magukat. Bazil atya célkitűzése az volt, hogy a szerzetesek igazi keresztények legyenek, akik az evangéliumot minél teljesebben megélik. – Ámde van egy világi ága is a szerzetességünknek: a bazilita harmadrend. Ebbe mindenki beletartozhat, aki komolyan veszi a lelki életét, aki igyekszik elmélyülten imádkozni, és elköteleződéséhez fogadalmat tesz. Általában egy komoly keresztény életforma már biztosítja is a keretet a harmadrendbe való tartozáshoz. Nem kell sokkal többet tenni, mint egyébként. Ezért jó lenne, ha a mi közösségükben is lenne legalább tíz vállalkozó, és elindíthatnánk a bazilita harmadrendi helyi csoportunkat.

A mai napon számtalanszor elhangzik, hogy „Boldog új évet kívánok”. Mi igyekezzünk azt az ismert formát adni a jókívánságunknak, hogy „Bízzuk Újra Életünket Krisztusra”! Ámen.

Oldal: Lelki morzsák -4
RÓKAHEGYI GÖRÖGKATOLIKUS TEMPLOM - © 2008 - 2024 - rokahegyitemplom.hupont.hu

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat