✠     Prédikációk     ✠

   

2020. december 25. 

B. Ma született!
1. Érettünk született
2. Kisdes csecsemőként
3. Az örökkévaló Isten
B. Hogyan fogadom?

Csakazértis elkerülöm a csapdát, hogy arról beszéljek, ami már a vízcsapból is folyik: hogy ez az idei karácsonyunk mennyire más, mint az eddigiek – a pandémia miatt. Nem! Mert „Jézus Krisztus tegnap és ma ugyanaz mindörökké” (Zsid 13,18). És ezen a karácsonyon is ugyanúgy közénk – hozzám – érkezik, mint mindig. Sőt, életem minden pillanatában velem van. Ha akarom. Ha odafigyelek rá. Ha elfogadom a közelségét. Ámde a karácsonyban ez a találkozás igazán bensőségessé válhat, válik. Mert felismerem, hogy „érettünk született a kisded csecsemő, az örökkévaló Isten” – ahogy a 6. században megfogalmazta Rómanosz Melódosz a karácsonyi kontákban, amit azóta – másfél évezred óta! – zengünk a templomainkban, énekelünk otthonainkban, imádkozunk szívünk csöndjében.

1. „Érettünk született” – Érettem is! És ezért a „szeretet ünnepe” számomra, mindenki számára a karácsony! Mert legbensőbb tartalma nem más, mint az, amit az evangéliumban olvasunk: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” (Jn 3,16). Ez az, ami a betlehemi éjszakában veszi kezdetét és a golgotai éjben éri el csúcspontját, hogy a húsvéti hajnalhasadásban megváltást hozzon a világra! Hát ezért a szeretet ünnepe a karácsony, s ebből fakadóan ajándékozzuk meg egymást, és ebből forrásozva fejezzük ki viszontszeretetünket a mi Megváltónk felé.

2. „A kisded csecsemő” – Igen, így érkezett a világunkba. A világomba. Megtehette volna, hogy hatalmas királyként, nagy udvartartással, világhódító hadsereggel jön a földre. De nem! Ő így akarta, hogy mindenki számára kedves legyen. Hiszen ki nem szereti a kisbabát?! Ámde mi tudjuk azt is, amit az egyházi hagyomány kezdettől vall, 325-ben pedig dogmába is rögzített: Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Egy személyben két természetet visel. Mint senki más! És így születésének értéke még nagyobb számomra. Mert tökéletes Istenségét megtartva jön egészen közel hozzám. Megváltásomra.

3. „Az örökkévaló Isten” – Jézus Krisztusban az Isten jön közénk, akar életünk részévé válni. Ámde ezt sem erőszakkal teszi. Kisbabai szeretettel, de folyton a keresztre tekintő öntudattal teszi ezt. Mert azt akarja, hogy „minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4). Igen, az isteni üdvözítő szándék itt kezdődik, a betlehemi jászolnál. Milyen jó lenne, ha ezt felismerné minden ember! Ugyanis ma nem elméleti ateizmussal utasítja el magától az embereknek – sajnos – jelentős része. Hanem egészen gyakorlati módon. Mert ha elfogadom, hogy Jézus Krisztus a Betlehemben értem született Megváltó, akkor az ő tanítása szerint kell élnem, elfogadni azt az életformát, amit ő mutatott fel és írt elő számomra, amibe beletartozik a napi imádság, a vele való kapcsolattartás, a templombajárás, a parancsok megtartása, különösen a szeretet kettős főparancsáé, ami az isten- és emberszeretetre vonatkozik. Jézus Krisztus el- és életembe való befogadása felborítja a személyekhez és dolgokhoz, az élethez való hozzáállásomat, megváltoztatja a komfortzónámat. Le kell vetkőznöm sok kényelmességi szempontomat. Ámde ugyanakkor olyan perspektívákat ragyogtat fel előttem, amelyeket másképp sehogyan el nem tudnék érni!

Rajtam, rajtunk múlik, az itt és most karácsonyt ünneplő embereken, hogy akarjuk-e vele a kapcsolatot. Mert „érettünk született a kisded csecsemő, az örökkévaló Isten”! Aki „ma”, ezen a karácsonyon is megszületik, hogy „ma” és mindig velem legyen.

 

2020. december 20. 

Várakozás az isteni ígéretre

B. Jézus ősei
1. Az ígéretet örökölték
2. Mégsem nyerték el
3. Nekünk készült
B. Válaszoljunk!

A karácsony közvetlen közelében – az ószövetségi szentatyák vasárnapján – az isteni ígéretet állítják elénk a görög katolikus egyház liturgikus olvasmányai. Az evangéliumi szakasz (Mt 1,1-25) túlnyomó része Jézus Krisztus földi őseit sorolja fel: a Szent Máté evangéliumában található családfát. Bizony, háromszor tizennégy nemzedék, generáció neveit halljuk belőle, akik a Messiás várásában éltek! Az apostoli szakaszban (Zsid 11,9-10.32-40) a Zsidókhoz írt levél szerzője nem sorol fel annyi nevet, nem is teszi annyira rendezetten, de bizony, rájuk is az ígéret beteljesedésére való várakozás a jellemző! Igen, mert Isten nem hagyta magára a tőle eltávolodott, bűnbe esett embert, hanem ígéretet adott neki a megváltásra: megszületik az asszony (Éva) ivadéka (vagyis utóda: Jézus Krisztus), aki legyőzi a gonoszt, széttiporja az ősi ellenség, a sátánkígyó fejét (Ter 3,15).

1. Az apostol először arról szól, hogy az ősök – Ábrahám, Izsák, Jákob – „ugyanazt az ígéretet örökölték” (Zsid 11,9), Isten ígéretét. Rácsodálkozhatunk, micsoda hit kellett ahhoz, hogy az életüket tegyék rá! Ők még egy vándorló nép tagjai voltak, még biztos helyük sem volt a világban. Ma úgy mondanánk, hogy „ideiglenesen éltek”. De várták azt, hogy Isten beteljesítse a megváltásra tett ígéretét, amit itt a szöveg úgy fejez ki, hogy „a szilárd alapokon nyugvó várost” várták, „amelyet majd az Isten tervez és épít”. Hogy biztos körülmények között élhessenek. Ám mi már a beteljesedés tudatában szemlélhetjük ezt, és azt is tudjuk, hogy a Megváltó révén beteljesedett az ígéret, és miránk már nem a kőből épített város, hanem a mennyei haza vár.

2. Aztán hosszasan sorolja az apostol azokat, akik az ígéret beteljesedésének várásában mindenre képesek voltak, még arra is, hogy válogatott kínzások között haljanak meg. Hitüket bizonyították ezzel, de – és ez első pillanatra meglepő lehet a szöveg alapján – „mégsem nyerték el az ígéretet” (Zsid 11,39). Igen, mert őket – mint ősatyákat és szentatyákat – arra rendelte Isten, hogy tanúságtételükkel hordozzák, vigyék tovább a hitet. Ez volt az igazi hit! Mert ők nem érték meg a Megváltó megszületését, de tudtak hinni benne. Ám ismét a beteljesedésre lehet utalni. Húsvéti ikonunkon úgy látjuk a feltámadó Krisztust, hogy éppen őket, az ószövetségi igazakat húzza ki, emeli föl az alvilágból.

3. Az apostoli tanítás azzal záródik, hogy „Isten nekünk valami jobbat készített” (Zsid 11,40). Nem megváltoztatva, hanem értelmezve a Szentírás szövegét, azt mondhatjuk, hogy „a legjobbat” készítette nekünk a mi Istenünk. Mert az élet hajnalán adott ígéretét beteljesítette, elküldte a Megváltót: karácsonyunk lett! Ezért együtt zenghetjük az Isten dicsőségét, mert valamennyi ígérete „igenné” vált Jézus Krisztusban (2Kor 1,20). Nemcsak a karácsonyé, hanem a húsvété is. Így megkaphatjuk a legjobbat: az üdvösséget, a mennyek országának boldogságát.

Isten ígérete már teljesedésbe ment. Kétségtelenül ez a legfontosabb. De milyenek a mi ígéreteink? Mindig csak várakozni kell arra, hogy jobbak leszünk?

 

2020. december 6. 

Testi és lelki megerősödés

B. Erősödés
1. Az Úrban
2. Miértje
3. Hogyanja
B. Jézus segít

Görög katolikus egyházunk a pünkösd utáni 27. vasárnapon a testi és lelki megerősödésről ad tanítást. Az evangéliumi szakasz (Lk 13,10-17) szerint Jézus a tizennyolc éve nyomorék asszonyra rátette a kezét, mire „rögtön fölegyenesedett”, megerősödött testileg. Ezzel együtt járt az emberek lelki megerősödése, mert – bár Jézus támadói megszégyenültek – „a nép ujjongott, hogy ilyen nagy tettet vitt véghez”. Szent Pál az apostoli szakaszban (Ef 6,10-17) inkább a lelki megerősödésre helyezi a hangsúlyt, de ha megnézzük az előtte álló mondatokat, a testi megerősödésre is láthatunk buzdítást.

1. Az apostol így kezdi a tanítását: „erősödjetek meg az Úrban” (Ef 6,10). Ez mindkét említett szempontra érvényes, a testire és a lelkire egyaránt. Ám nagyon világos látással hozzáfűzi az apostol, hogy ez nem saját erőből történhet, hanem az Úr „mindenható erejéből”. Ismerjük a hittanos hasonlatot: mi olyanok vagyunk, mint egy gyufaszál, amit könnyű eltörni; de ha hozzáfogunk egy vasszöget, már nem lehet eltörni. Így erősít meg minket az Úr az ő mindenható erejével. Mintha csak a liturgikus szövegünket hallanánk: „Szent Isten, szent Erős, szent Halhatatlan”. A szent „Erős” bennünket is erőssé tesz.

2. A miértre is ráirányítja a figyelmet az apostol. Azért kell megerősödnünk – és itt már a lelki megerősödésről van szó –, hogy eredményesen tudjuk felvenni a harcot az ellenségeinkkel. Nem „a vér és a test ellen kell küzdenünk”, hanem a „gonosz szellemek” ellen (Ef 6,12). Mert azok számtalan formában és folyamatosan támadnak bennünket. Szent Péter ezt írja: „az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el” (1Pt 5,8). A kísértések özönében élünk tehát, s nagyon erősnek kell lennünk, hogy talpon maradhassunk. Ha nem elég éber a lelkiismeretünk, akkor észre sem vesszük a gonosz támadását, hiszen a bennünket körülvevő világ – a technikai és egyéb eszközei révén – minden eddiginél jobban a rossz felé irányítja a figyelmünket. Persze, soha nem a bűn ocsmányságát villantja fel, hanem éppen jónak, követendőnek és elfogadandónak mutatja azt. És ezért nem szabad feladnunk a küzdelmet egy pillanatra sem.

3. Szent Pál apostol a védekezés módját is leírja: „Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy az ördög cselvetéseinek ellenállhassatok” (Ef 6,11). Részletesen leírja s megmagyarázza a fegyverzet egyes darabjait. Ám ezek mellett a legfontosabb az, amit összefoglalásként mond: a „Lélek kardjával”, vagyis „Isten szavával” (Ef 6,17) védekezzünk leginkább. Igen, Isten szava szól hozzánk a Biblia mindenegyes lapjáról, a templomi igehirdetésből, a hitoktatásból, a katolikus-keresztény sajtóból, és – ha helyesen formáltuk és alakítjuk – a lelkiismeretünkből. Milyen bajba kerülnénk, akár bőrig áznánk, ha a nagy záporban nem tartanánk esernyőt a fejünk fölé! A világ szennye ellen nem kell ugyanígy védekeznünk, hogy ne ázzunk bőrig? Hogy ne sodorjon magával a szennyes áradat? Bizony, nagy a feladatunk és még nagyobb a felelősségünk!

Ámde Jézus mindig velünk van, és meggyógyít lelki és testi betegségeinkből.

 

2020. november 29. 

Mint a világosság gyermekei…

B. Tényleges és lelki vakság
1. A világosság gyümölcsei
2. Nem kell sötétség
3. Vigyázat!
B. Imádság

Hajdanán, amikor még kispap voltam, egy csaknem üres fülkébe ültem be a vonaton. Egy nagyobbacska lány ült a sarokban és vidáman cseverészett az édesanyjával. Én könyvet vettem elő, olvastam. Aztán észrevettem, hogy a nagy fecsegés közepette valamit leejtett a leány. Jólnevelt fiatalemberként ugrottam, fölvettem, odatartottam neki. Nem nyúlt érte. Akkor vettem észre, hogy teljesen vak. – Az apostoli szakasz (Ef 5,8-19) első mondatát éreztem megvalósulni: „Úgy éljetek mint a világosság gyermekei”. Ez a kislány igyekezett úgy élni, mint ha világosságban élne, mint ha nem lenne vak. Legalábbis ott és akkor azt tapasztaltam. Persze, Szent Pál apostol nem a tényleges, hanem a lelki vakságról ad tanítást. Mint ahogy Jézus is az evangéliumban (Lk 12,16-21) nem azért nevezi „esztelennek” a gazdagot, mert gazdag, hanem azért mert gazdagságától elvakítva nem látja meg látja meg a lényeget, nem Istenben akar gazdagodni.

1. Az apostol először tanítást ad a „világosság gyümölcseiről”. A „jóság, igazság és egyenesség” (Ef 5,9) valóban gyümölcsei, eredményei a világos látásunknak. Ha Jézust, a „világ világosságát” (Jn 8,12) követjük, ha valóban keresztényként élünk a világban akkor mindez megérlelődik bennünk. A jóságban a „jó” Istenről tudunk példát venni, és az ő jóságát sugározni mások felé is. Az igazság is ugyanilyen fontos. Aki igaz ember, az becsületes, annak nem kell sötétben bujkálnia. Az egyenesség az őszinteséget jelenti. Ma is azt az embert értékelik igazán, akinek egyenes a gerince, nem hajlong ide-oda, az érdeke szerint. Érdemes megtanulnunk a világosság gyümölcseit, hogy valóban megérlelődjenek bennünk, az életünkben.

2. Aztán arról tanít az apostol, hogy ne vegyünk részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben (Ef 5,11). Hogy mik ezek? Bár nem mondja meg világosan, mégis teljesen világos: a bűnös cselekedetekről szól. A titkokban elkötetett dolgainkról van itt szó, amikről még beszélni is szégyen. Ugye, igyekszünk eltitkolni a bűneinket, s azt sem szeretjük, ha mások figyelmeztetnek rájuk. Ámde Isten előtt minden világossá válik, előle semmit nem lehet elrejteni. Nos, éppen ezért, jó lenne észnél lenni, legyőzni már a kísértést is, nehogy bűn legyen belőle. Amint a sivatagi atyák tanítják: a kígyót akkor kell elkapni, amikor még éppen csak kidugja a fejét a homokból.

3. Harmadszorra pedig ezt a figyelmeztetést kapjuk az apostoltól: „vigyázzatok tehát, hogyan éltek” (Ef 5,15). S milyen érdekes, az evangéliumi kifejezés itt is megjelenik: ne „esztelenül”, hanem bölcsen! Érdemes újra idézni a szakasz első mondatát: „Úgy éljetek mint a világosság gyermekei” (Ef 5,8). Érdemes tehát tartózkodni a horatiusi „carpe diem” hedonista viselkedésmódjától éppúgy, mint a liberális „mindent szabad” viselkedési formától, vagy a „minden mindegy, úgyis meghalunk” közömbösségétől. Világos és világosan látó értelmünkkel fel tudjuk ismerni, „mi az Úr akarata”.

Mindez az Istennel való kapcsolatunkban, az imádságban csúcsosodhat: „énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak” (Ef 5,19).

 

2020. november 15. 

Szűz Mária templomba való bevezetése

B. A templom dicsősége
1. Kiv 40,34
2. 1Kir 8,11
3. Ez 44,4
B. Mária közbenjárónk

A mai ünnepünk tartalmáról a Szentírás nem beszél. Az olvasmányokban a Mária-ünnepek szokásos szövegeit hallottuk. Ám az apokrif irodalomból ismert az ünnep történeti háttere. Emlékszem, tavaly fel is olvastam a Jakab-féle ősevangélium erre vonatkozó szövegét. Tudjuk, hogy idős szülei, Joákim és Anna a kicsi Máriát a jeruzsálem templomba vitték, és liturgikus szövegünk szerint átadták Barakiás főpapnak, hogy ott nevelkedjék, ott készüljön magasztos hivatására, arra, hogy Jézus Krisztus édesanyjává legyen. Ő lett a világ legdicsőbb, legmagasztosabb, élő temploma! A templom az Isten és az ember találkozásának a helye. Ez őbenne a legnagyszerűbb módon valósult meg, mert áldott testébe, szent méhébe fogadta az Isten egyszülött Fiát. Ez a találkozás őbenne mint élő templomban valósult meg. Ezért is tiszteljük Máriát még az angyaloknál és az összes szentnél is nagyobb mértékben. A templom dicsősége őbenne válik a legnyilvánvalóbbá! A templom dicsőségéről hallottunk a tegnapi elővecsernye három olvasmányában is.

1. Az első olvasmány a Kivonulás könyvéből való volt. A pusztában vándorló választott nép Mózes vezetésével elkészítette – az Istentől kapott pontos előírás szerint – az ő szent hajlékát, a szent sátrat. Elhelyeztek benne mindent az Úr parancsa szerint, a szentek szentje elé felakasztották a kárpitot is. Miután minden készen lett, „felhő takarta el a bizonyság sátrát, és betöltötte az Úr dicsősége” (Kiv 40,34). Máriát is így töltötte el az Úr dicsősége, amikor Gábriel arkangyal elhozta neki az örömhírt, hogy Jézus édesanyjává válik (Lk 1,28). Hogy ő lesz az Isten és ember találkozásának legszentebb helye, Isten élő temploma!

2. A második olvasmány a Királyok harmadik könyvéből szólt hozzánk. Ebből már a kőtemplomról hallottunk. Miután Salamon felépítette azt, és miután – Isten rendelkezése szerint – ugyanúgy berendezték, „az Úr dicsősége betöltötte az Úr házát” (1Kir 8,11). Ekkor még a papok számára is megközelíthetetlenné vált a dicsőséges felhő miatt. Így vált Mária is az Isten és ember találkozásának élő templomává. Dicsőséges, a legdicsőségesebb templommá lett, és ő is megközelíthetetlenné vált: mindörökre szűz maradt!

3. A harmadik olvasmány Ezekiel próféta könyvéből való. Az Úr látomásban mutatta meg a prófétának a szentély, vagyis a templom nagyszerűségét. Elvitte a szentély keleti kapujához, és megmutatta neki, hogy ez örökre zárva marad, senki át nem mehet rajta, mert azon csak egyedül az Úr vonulhat át. Előre jelezte neki Mária örök szüzességét: rajta keresztül érkezik a világba – mint a keleti kapun át – az Isten Fia. S ezért oly dicsőséges volt a templom, hogy „az Úr dicsősége betöltötte az Úr házát” (Ez 44,4). Mint ahogy Máriát is eltöltötte az Úr dicsősége, hogy Isten élő hajléka lehessen.

Így ünnepeljük ma Máriát, aki a templomba vonult be a magasztos hivatására felkészülni. Hogy Istennek „élő hajléka” legyen. Dicsőségessé vált, mint a dicsőségében megközelíthetetlen templom. Ámde Mária számunkra mégsem megközelíthetetlen, bár úgy tiszteljük, hogy „a keruboknál és szeráfoknál is dicsőbb”, hogy ő a „legszentebb, legtisztább, legáldottabb”. Mégis köztünk van, velünk van, mert a mi leghathatósabb közbenjárónk. Köszöntsük őt így a templomba való bevonulásának ünnepén. Ámen.

 

2020. november 15. 

Jézus a mi békénk

B. A béke fontossága
1. Krisztus a mi békességünk
2. Ő a békeszerző
3. Békét hirdet
B. Így örömben élhetünk

Görög katolikus liturgiánknak kötött, állandó szövegében harminchat alkalommal fordul elő a békesség szó. Azzal indul, hogy „Békességben könyörögjünk az Úrhoz”, és azzal zárul, hogy „Békével távozzunk”. A liturgia folyamán pedig megélhetjük, hogy Krisztus a mi „békeszerzőnk”, aki önkéntes áldozatával kibékített minket Istennel. Pedig bűneink miatt „halottak voltunk”. A pünkösd utáni 24. vasárnap szentírási tanítása is erről szól. Az evangélium (Lk 8,41-56) csak távolabbi gondolatot tartalmaz róla: mennyire megbékélhetett Jairus, miután meggyógyult a lánya, és milyen nagy testi-lelki békét nyert a tizenkét éve vérfolyásban szenvedő asszony! Az apostoli szakaszban (Ef 2,14-22) viszont háromszorosan is jelen van a békesség gondolata. Most ezeket tekintjük át.

1. Pál apostol először világosan leszögezi, hogy Krisztus „a mi békességünk” (Ef 2,14). Előtte hosszasan tárgyalt arról, hogy az Isten nélkül élők, a „hitetlenség fiai” a bűneik következtében halottak. S ehhez hozzátehetjük, hogy ez ma is így van. Ámde a mi Urunk ledöntötte azt a válaszfalat, ami az embert Istentől elválasztja. Ő mindenki üdvözítője akart lenni, ő mindenkiért meghalt, ő mindenki számára békességet hozott. Azt akarta, hogy békességben élhessünk Istenünkkel. A bűn nélküli állapot pedig éppen ezt jelenti. Előíze az Isten Országa örömének, amit liturgikus szövegünk így fejez ki: „hol nincs fájdalom, sem aggódás, sem sóhaj, de végtelen élet”.

2. Másodszor „békeszerzőnek” nevezi Krisztust az apostol (Ef 2,15). Békét általában két fél szokott kötni. Itt viszont még többről van szó. Ugyanis előbb a pogány és az ószövetségi népet egyesítette Krisztus önmagában, hiszen – mint már láttuk – mindenkinek megváltója és üdvözítője akart lenni. És ma is, ha őt elfogadjuk, „magunkra öltjük”, akkor többé „nincs görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad, hanem Krisztus minden mindenben” (Kol 3,11). Aztán pedig „mind a kettőt kiengesztelte az Istennel”, vagyis megbékéltette. Milyen óriási dolog ez, ugyanis áldozati halála által tette meg. És ez miránk is érvényes: minket is kiengesztelt Istennel!

3. Harmadszor is fontos dolgot tanít az apostol: Jézus azért jött, „hogy békét hirdessen” (Ef 2,17). Azt a békességet hirdette, ami az Istennel való kiengesztelődés következménye. Felszabadult öröm! Már nem félnünk kell attól az Istentől, akit igazán nem is ismerünk; nem rettegnünk kell attól az Istentől, akiről azt hisszük, hogy csupán a törvény legaprólékosabb betartását figyeli. Jézusban már ismerjük az Atyát; az ő működése következtében már tudjuk, hogy az Isten és ember iránti szeretet parancsa a legfőbb törvényünk. S mindenekfölött tudhatjuk: szeret bennünket az Isten! Akihez a Lélekben „szabad utunk van”. Mert Jézusunk megnyitotta nekünk az utat.

Ha elfogadjuk Jézustól az általa hozott békességet – márpedig miért ne fogadnánk el? – akkor a kereszténység felszabadult örömben élhetünk: nem „idegenek és jövevények”, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai” vagyunk (Ef 2,19).

 

2020. november 1. 

Az új teremtés

B. Nem mindegy a földi életünk
1. Ne legyen dicsekvés
2. Figyeljünk az új teremtésre
3. Használjuk a kegyelmet
B. Új teremtények leszünk!

A pünkösd utáni 22. vasárnap apostoli szakaszának (Gal 6,11-18) végén egy kifejezéssel nemcsak a levelét, hanem az egész tanítását összefoglalja Szent Pál apostol. S ez ilyenkor, amikor a római katolikus testvérekkel együtt a szokásosnál nagyobb figyelemmel fordulunk elhunytjaink felé, különösen fontos. Arról van szó, hogy miután az apostol kivitatkozta magát a zsidókkal az ószövetségi törvény megtartásáról, leszögezi: már nem a megtartása a fontos, nem is annak külső jele (a körülmetélés), hanem „egyedül az új teremtmény” (Gal 6,15). Igen, mindnyájan afelé haladunk, hogy halálunk után újjá legyünk teremtve az örök élet boldogságára, amint azt az evangéliumi szakasz a dúsgazdag ember és a szegény Lázár esetén keresztül bemutatja (Lk 16,19-31). Éppen ezért nem mindegy, hogyan élünk a földi életünkben, hogy az az örök boldogságba torkolljék!

1. Pál apostol először elveti a dicsekvést (Gal 6,13). Hangsúlyozni kell, hogy itt az ószövetségi törvényről van szó. Annak megtartásával nem lehet többé dicsekedni, mert egyrészt az önmagában nem üdvözít, ugyanis „elmúlt az árnyéktörvény, s bejött a kegyelem törvénye” – ahogy egyik liturgikus himnuszunkban énekeljük, másrészt nekünk már olyan törvényünk van, amely a „szív belsejébe van írva”, Jézus szeretetparancsa. Ez pedig nem kötődik semmiféle külső jelhez, mint az ószövetségi körülmetélés, csak a cselekedetekhez, mint a dúsgazdag és a szegény Lázár esetében is.

2. Ezek után beszél az apostol az új teremtményről. Saját példáját állítja elénk, amikor azt tanítja, hogy senki és semmi más nem számít neki, egyedül csak Jézus Krisztus. Mert őbenne, illetve az ő keresztje által a világ meg van feszítve számára, és ő is a világ számára (Gal 6,14). Valóban, az újjáteremtett állapotot nem lehet másként elérni, csak a Jézus Krisztusba vetett hit és az ő szeretettörvényének megtartása által. És nem az örök élet a legfontosabb mindenkinek? Mert oda újjáteremtve jutunk el, mint ahogy a földbe hullott mag is elhal, hogy új élet sarjadjon belőle. Földi életünk megszűnik, hogy az örök életben folytatódjék. Ámde nem mindegy, hogyan. A dúsgazdag módjára folytathatjuk szenvedésben, vagy Lázár módjára örök boldogságban? Egyedül rajtunk múlik, mert Isten mindenkire kiáradó kegyelme végtelen, nekünk csak fel kell használnunk a hittel és a szeretetcselekedetekkel.

3. S harmadik gondolatként éppen ezt tárja elénk az apostol: a kegyelmet. Amikor lezárja ezt a levelét – ráadásul saját keze írásával –, akkor áldást kíván a galatáknak: „A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen a ti lelketekkel” (Gal 6,18). Gondoljuk csak meg: mi nagyobbat lehetne ajándékba adni másoknak, mint azt, hogy Isten ingyenesen áradó gazdag és bőséges kegyelmét kérjük rájuk?! Nem véletlen, hogy ősi időktől fogva liturgikus köszöntéssé vált a kifejezés. Sőt, még ki is bővült: „A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal” (2Kor 13,13).

Örülhetünk, hogy Jézus Krisztus által újjá lettünk teremtve, és az örök boldogság várományosai vagyunk!

 

2020. október 18. 

Az igazi örömhír igenjei

B. Jézus nyomán Pál is örömöt hirdet
1. Nem emberi módon
2. Teljes elkötelezettséggel
3. Az apostolokra alapozva
B. Örülhetünk

A pünkösd utáni 20. vasárnap evangéliuma igazi örömhírt tár elénk: Jézus feltámasztja a naimi ifjút (Lk 7,11-16). Nem engedi, hogy a halálé, a reménytelenségé legyen az utolsó szó. Nem engedi, hogy az emberi szomorúság diadalmaskodjon az általa hirdetett evangélium öröme fölött. Elővételezetten már most bemutatja a hatalmát: ő ura a halálnak is, amint majd fel fog támadni halottaiból. Látjuk tehát, hogy Jézus a legnagyobb szomorúságot is örömmé tudja változtatni. Szent Pál tanítása is hasonló ehhez: a mostani apostoli szakasz (Gal 1,11-19) gondolatait három nemre lehet felfűzni, s mint láthatjuk, mind a három nem igenné válik.

1. Pál apostol először arról szól, hogy az általa hirdetett evangélium „nem embertől való” (Gal 1,11). Valóban, az evangélium nem embertől származik, hiszen maga az Üdvözítőnk hirdette, aki – amint minden keresztvetésünkben is megvalljuk a két ujjunk behajlításával, hogy soha el ne feledjük – egyszerre Isten és ember. Akiben egy személyben egyesül az isteni és az emberi természet. S bár emberként hirdette az evangéliumot, ezzel isteni igazságokat tanított. Az is igaz, hogy nem embertől vette a tanítást, hanem a kinyilatkoztatásból kapta. Ő nem járt együtt Jézussal három éven át, nem hallgatta a tanítását, nem látta az életét, nem volt részese a csodáinak. Ám a damaszkuszi úton őt is meghívta Jézus. Elfogadta, és a kinyilatkoztatásból kapott tanítást adta tovább. Milyen jó, hogy mi ezt kaptuk meg, és kapjuk folyamatosan!

2. Az apostol második tanítása, hogy miután a feltámadott Üdvözítő tanítványává tette, többé már nem hallgatott „a testre és a vérre” (Gal 1,16). Teljesen szakított az addigi életmódjával. Odatette az eke szarvára a kezét, és többé nem akart hátrafordulni (Lk 9,62). Már nem az Ószövetség merev törvénytiszteletét tartotta elsődlegesen fontosnak, hanem a Jézus által hirdetett szeretet főparancsát. Már nem üldözte többé a keresztényeket, hanem maga is vállalta a sorsukat, ráadásul oly mértékben, hogy maga is vértanú lett. Nem a test és a vér, vagyis nem a földi dolgok számítottak neki többé, hanem egyedül az Isten Országa. Milyen jó lenne, ha mi is a nyomába tudnánk lépni!

3. Pál apostol azt mondja harmadszor, hogy nem látta „az összes apostolt” (Gal 1,19). Persze, mi már mosolyogunk rajta, hiszen akkor még nem volt mobiltelefon, hogy a képernyőjén azonnal látta volna, kivel és kikkel beszél. Nem voltak olyan járművek sem, mint ma. De az apostol mégis fontosnak találta legalább a legfőbb apostolokkal való találkozást, hogy egyeztessen velük az evangéliumi tanítás helyességéről. Így ment három év múltán Péterhez (Gal 1,18). Mi pedig örülhetünk annak, hogy hitünk szilárd alapokon nyugszik: az apostolok közös tanításán.

Az igazi örömhír igenjéről szól a szentírási tanítás. A naimi ifjú feltámasztásánál az élet igenjéről. Szent Pálnál pedig a nemmel megfogalmazott tanítások válnak igenné. Úgy, ahogy később megírta: „Isten valamennyi ígérete igenné lett benne (Jézusban), és ezért hangzik föl általa az ajkunkon az ámen Isten dicsőségére” (2Kor 1,20).

 

2020. október 4. 

Adakozás, de hogyan?

B. Isten felé: hálát - adni
1. Figyelmeztetés: ne szűkkeblűen
2. Indoklás: jókedvvel
3. Gyümölcse: másokat is buzdít
B. Ragyogjunk!

Viszonylag gyakran lehet olvasni papjaink szentelési emlékképein a zsoltáridézetet: „Mit adjak vissza az Úrnak mindazokért, miket nekem adott?” (Zsolt 115,1). Akkor is érvényes ez, ha elsőmisés, primíciás idézetről van szó, mert a legnagyobb ajándékot adta az Úr a papszentelésben. De még inkább érvényes az ezüst-, arany-, gyémántmise alkalmával, amikor a papsága idején kapott kegyelmekért ad hálát az illető pap. S ekkor szintén gyakran megjelenik egy másik idézet: „Hálát adok neked, Uram, teljes szívemből” (Zsolt 9,2). Nemcsak a papnak, hanem minden embernek is a legnagyobb ajándéka Isten felé a hálaadás. Mert elsősorban ő az, aki megajándékoz bennünket, mi csak viszonozni tudjuk azt. Ékes bizonyíték az Úr ajándékozó szeretetére a csodálatos halfogás (Lk 5,1-11),a bőségtől szakadozó hálójával. Bennünket pedig Szent Pál apostol buzdít az adakozásra (2Kor 9,6-11). Nem is csak a lelki, hanem a tényleges adakozásra is.

1. Első gondolatával figyelmeztetést ad az apostol: ne legyünk szűkkeblűek az adakozásban, mert „aki szűken vet, szűken is arat; s aki bőven vet, bőven arat” (2Kor 9,6). Bizony, érvényes itt az Úr Jézus tanítása is: „amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak nektek is visszamérni” (Mt 7,2). Az egyik kislány gyönyörű babát kapott a születésnapjára. Nagy szerette, babusgatta, sokat játszott vele. Aztán, amikor elérkezet az unokatestvére születésnapja, gondolkodott, milyen ajándékot adjon neki. Tudta, hogy mennyire fáj a foga neki egy olyan szép babára, mint az övé. De azt is tudta, hogy a szülei nem állnak anyagilag olyan jól, hogy megvegyék neki. Mit tegyen? Végül legyőzve önmagát, a születésnapi köszöntésnél könnyes szemmel, de átadta a kedves babáját a születésnaposnak. Fájt a szíve. De amint meglátta a másik kislány felcsillanó szemeit, nagy örömét, azonnal megszűnt minden lelki fájdalma, s igazi öröm töltötte el a lelkét. Megvalósult az apostol tanítása: „Isten a jókedvű adakozót szereti” (2Kor 9,7).

2. Másodszor indoklást ad az apostol: „Isten elég hatalmas ahhoz, hogy bőven megadjon nektek minden adományt, hogy mindig és minden tekintetben bőven ellátva készen legyetek minden jótettre” (2Kor 9,8). Hogy el ne feledkezzünk erről, a Szent Liturgiában naponta kapjuk a tanítást: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, leszállván tőled, a világosság Atyjától” – szentírási megalapozással (Jak 1,17). S maga Szent Pál is idézi a zsoltárt Isten bőséges adakozásáról (Zsolt 112,9).

3. Végül az adakozás gyümölcséről is szól az apostol: az adakozás „a mi közvetítésünkkel másokból hálát vált ki Isten iránt” (2Kor 9,11). S nem ez a legfontosabb? Amit odaadtunk másnak – még ha pénzről is van szó –, mit ér? Nem marad meg az örök életre! Csak az eredménye: az adakozás! És a belőle fakadó Isten iránti hálaadás. Na, ez az igazi eredménye!

Miért ne akarnánk ragyogni az adakozásban? Jézustól figyelmeztetést is kapunk erre: „Úgy világoskodjék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket, és dicsőítsék az Atyát, aki a mennyekben van” (Mt 5,16).

 

2020. október 1.

Az Istenszülő oltalma

B. Ezer éves ünnep
1. Mária segít Erzsébetnek
2. Segít a kánai menyegzőn
3. Segíti Jézust
B. Nekünk kétezer év óta segít

A mai ünnepünk története több mint ezer éves, 912-re nyúlik vissza. Az Istenszülő Konstantinápolyban, a blachernei templomban mutatta meg az ő oltalmazó, édesanyai szeretetét. A szaracén sereg ostromolta a várost, és a nép számára nem volt menedék. Szűz Máriához fordultak segítségért. És miközben a templomban imádkoztak, az Istenszülő megjelent – amint liturgikus szövegeink szépen elénk tárják – az apostolok, próféták és vértanúk seregétől kísérve, kiterjesztette oltalmi leplét a nép fölé, és a város megmenekült. – Ámde az Istenszülő oltalmazó segítéségét mindig és mindenki megtapasztalhatta és tapasztalhatja. Egyéni életünkre visszagondolva, hányszor éreztük mennyei édesanyánk segítségét, oltalmazó szeretetét?! Szentírás alapja is van ennek, mégpedig Jézusnak a kereszten történt végrendeletében. Amikor Jánosnak mondta: „Íme, a te anyád” (Jn 19,27), akkor Jánoson keresztül minden embert őrá bízott. Azóta az Istenszülő mindannyiunk mennyei édesanyja! – Most három evangéliumi eseményt szeretnék felidézni, ahol Mária oltalmazó segítsége megmutatkozott.

1. A reggeli istentiszteletben olvastuk azt az evangéliumi részletet, hogy Mária sietve ment a hegyes tartományba, Júda városába, Zakariás házába (Lk 1,39), hogy segítsen idős rokonának, Erzsébetnek. Igen, Mária felismerte azt a szükséget, ami egy kismamát terheli a kisbabája születése előtt. Ő is áldott állapotban volt, már a hatodik hónapnál tartott, de mégis habozás nélkül indult segíteni. Ma is milyen jó, ha az édesanya vagy az anyukat ott van a kismama mellett! Az idős Erzsébetnek már nem élt az édesanyja, ezért Mária ment segíteni neki. Milyen jó, hogy számíthatott a segítségére Keresztelő János születésénél! Mária nekünk is segít, segítségünkre siet, ha szükségben vagyunk, csak kérjük őt.

2. A másik evangéliumi történet szintén ismerős számunkra: a kánai menyegző története. Jézus és tanítványait meghívták a lagziba – ahogy ma mondanánk –, és ott volt Jézus anyja is (Jn 2,1). És éppen ő vette észre a szükséget. Édesanyai szeretetével, tapintatos érzékével felfigyelt arra, hogy baj van, hogy elfogyott a bor, ott maradna az ifjú pár családja szégyenben. Ezért szól a Fiának, Jézusnak, aki csodát tesz: a vizet borrá változtatja, s így megmenekül a család, a násznép. Mária segített. Nem hagyta bajban az embereket. Mint ahogy ma is segít, ma sem hagy bennünket bajban. Csak kérnünk kell őt, és ő továbbítja kéréseinket az ő egyszülött Fiához.

3. A harmadik esemény megbújik az evangéliumban. Mária segítette Fiát és tanítványait az apostoli munkában. Jézus – miután harminc éven át rejtett életet élt: minden bizonnyal a nevelőapja ácsműhelyében dolgozott –, három éven keresztül hirdette Isten Országának örömhírét. Közben pedig nem volt ideje kenyérkeresettel foglalkozni. Mint ahogy az apostoloknak sem volt idejük erre. Az evangélium pedig megírja, hogy asszonyok gondoskodtak Jézusról (Lk 8,1-3). Én úgy gondolom, joggal feltételezhetjük, hogy nemcsak a Lukács által megnevezett asszonyok tették ezt, hanem ott volt közöttük Jézus édesanyja is. Hiszen az ő számára is az volt a legfontosabb, hogy a Fia végbe tudja vinni a mennyei Atya akaratát. És Mária nekünk is segítségünkre siet az ő oltalmazó szeretetével.

Jézus a kereszten adott végrendeletével az ő édesanyja gyermekeivé tett bennünket. Azóta számíthatunk az ő édesanyai szeretetére és oltalmára. Ennek bizonysága lett az ezer esztendővel történt esemény: Konstantinápoly megszabadítása. Folyamatos tanúságtétel erről a mai ünnep. Mi pedig kétezer év óta fogadhatjuk a mindenkorszűz Istenszülő drága oltalmát.

 

2020. szeptember 20.

A kegyelem felhasználása

B. Lelki táplálék is kell
1. Ne herdáljuk a kegyelmet
2. Most használjuk fel
3. Működik a kegyelem
B. Ne haasszuk

A pünkösd utáni 16. vasárnap apostoli szakaszának fő gondolata folytatja az előző vasárnapi tanítást. Ott az Isten kegyelmének áradásáról volt szó, itt pedig a kegyelem felhasználásáról tanít Szent Pál apostol (2Kor 6,1-10). S ehhez szorosan kapcsolódik a talentumoknak, a lelki adományoknak a kamatoztatásáról szóló evangéliumi tanítás (Mt 25,14-30). Jól tudjuk, hogy testi életünk fenntartásához szükséges a táplálék. Azok tudnak igazán beszélni erről, akik kigyógyultak a halálhoz vezető anorexiás betegségükből. Igen ám, de lelki életünk is van, és ennek fenntartásához éppúgy szükséges a lelki táplálék, a kegyelem. Erről pedig a nagy megtérők tudnak igazán szólni, akik megjárták az Istentől való eltávolodás útját és a bűn mélységét. Biztos, hogy körülvesz és eláraszt bennünket az Isten kegyelme, nekünk csak fel kell használnunk azt, és élhetjük az istengyermeki életünket.

1. Szent Pál először ezt a figyelmeztetést adja: „ne vegyétek hiába az Isten kegyelmét” (2Kor 6,1). Közérthetőbben talán úgy lehet megfogalmazni, hogy ne herdáljátok el, ne éljetek úgy, hogy oda sem figyeltek rá. Vagy másképp szólva: használjátok fel az Isten kegyelmét. Bizony, nagy a felelőtlenség veszélye, mert a mindennapi élet gondjai közepette egyesek hajlandók megfeledkezni a fölülről jövő segítségről; mások pedig nagyra törekvésükben mindent maguk akarnak megoldani az életükben, és nem igénylik az Isten kegyelmét, segítő szeretetét. Pedig a legfontosabbat, sőt, az egyedüli fontosat: az üdvösséget nélküle nem lehet elérni!

2. Másodszor az apostol arról tanít, hogy „most van a kellő idő, most van az üdvösség napja” (2Kor 6,1). Most kell megragadni az alkalmat az Isten kegyelmének befogadására. Bizony, ezen a téren nagyon helytelen Pató Pál úr „ej, ráérünk arra még” magatartása. Ma az első keresztény századok szokását sem tartjuk helyesnek, hogy egyesek – maga Nagy Konstantin császár is – a halálos ágyig halogatták a megkeresztelkedésüket. Mint ahogy az a magatartás is helytelen, hogy itt van az alkalom a szentgyónás elvégzésére, és mégsem teszem meg. Mi a biztosítékom arra, hogy megérem a holnapot vagy a következő lehetőséget? Igen, érvényes Szent Pál apostol komoly figyelmeztetése: most van a kellő idő! Mert a holnap, a holnapután a jövő esztendő egyáltalán nem biztos.

3. Harmadik tanításként személyes példát ad az apostol: a mindenféle nehézségek közepette is úgy élt „mint akiknek semmijük sincs, mégis mindenük megvan” (2Kor 6,10). Nem más, mint a kegyelem művelte ezt benne. A felénk áradó kegyelem felhasználásával mi magunk is törekedhetünk az ilyen életformára. Jól tudjuk, hogy nem az olyan vagyon és az a gazdagság adja életünk valódi boldogságát, amit a moly megrág, a rozsda szétmar, esetleg a tolvajok ellopnak, hanem az a lelki gazdagság, amit a túlpartra is átvihetünk életünk végén. Milyen szépen fogalmazta meg „Isten szegénykéje”, Assisi Szent Ferenc: „Istenen és mindenem”!

Érdemes felhasználnunk Isten ingyenes ajándékát, az ő szent kegyelmét: nem holnapra halasztva, hanem ma, hogy őbenne gazdagodjunk.

  

2020. szeptember 8.

Az Istenszülő születésére

B. Népi vallásosság – liturgia
1. Teremtő
2. Gondviselő
3. Szerető
B. Köszöntsük Máriát

Kisasszonynapon az Istenszülő Szűz Mária születését ünnepeljük. S bár az evangéliumban nem találjuk születésének történetét – mert az elsősorban Jézus Krisztusról szól –, a népi vallásosság megőrizte azt. Ott van az apokrif evangéliumban, és ott van énekeinkben is. Népénekünkben: „A pócsi szép templomban kinyílott egy szép rózsa, siessünk illatára, születése napjára. Szűz Mária e rózsa, ég és föld királynéja, Szent Annának leánya, kisasszonyunk, Mária”. Liturgikus énekünkben: „A magtalan Annából ma virágként sarjad ki az istenszülő, isteni illattal árasztván el a föld határait s örvendezéssel töltve el minden teremtményt”. Mennyire egybecseng a két ének! Pedig mintegy másfél évezred választja el őket. – De azért a reggeli istentisztelet evangéliumából egy mondat vonatkozik az ünnepre is. Mária, amikor Erzsébetet meglátogatta, a Magnificat-ban, a magasztalásban mondta: „Nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas” (Lk 1,49). Ezt láthatjuk elővételezetten már a születése ünnepében is.

1. A teremtő Isten cselekedett nagyot. Az idős házaspárnak, Joákimnak és Annának gyermeket ajándékozott. A reménytelenség ellenére is, ugyanis Anna – az evangélium szerint – magtalan volt. De a teremtő Isten előtt nincs akadály. Beteljesítette a szerelmüket. Kellett az ő segítsége, mert nélküle nem születhetett volna meg a gyermek. Mint ahogy ma is, minden gyermek születésénél, illetve foganásánál jelen van Isten az ő teremtő tevékenységével. Önmagában és önmagától az ember képtelen életet reprodukálni. S az idős házaspárnak nagy örömére szolgált, hogy Isten meglátogatta őket, megajándékozta őket gyermekkel, elvette az emberek előtt érzett szégyenüket. Ma is ugyanígy kell örülni a gyermek érkezésének, megköszönve a termtő Isten segítségét.

2. A gondviselő Isten cselekedett nagyot. Gondoskodott arról, hogy egyszülött Fiának földi édesanyja legyen. Ámde gondoskodott arról is, hogy ez az édesanya méltó legyen az ő isteni Gyermekének befogadására és világnak való ajándékozására. A megszületett kis Máriát a létezése első pillanatától megóvta a bűntől. Amint a szeplőtelen fogantatáskor ünnepeljük, az áteredő bűntől is megóvta: az ő lelkét nem szennyezte be az Ádámtól és Évától minden emberre átszármazó bűn. Amit, persze, a keresztség szentsége azonnal eltöröl. Ezért kell mindannyiunknak igénybe venni a gondviselő Isten ilyen szeretetét! Örömmel és büszkén szoktam elmondani, hogy én mindössze öt órát voltam pogány: délelőtt megszülettem, és a vecsernyében már meg is kereszteltek. Azt is örömmel mondom, hogy a hét végén kereszteltem a kis unokámat, igaz, ő már csaknem két hónapos, de a jó Isten őt is megtisztította az áteredő bűntől. Mária lelke pedig mindig is tiszta volt. Egész életében soha, egyetlen bűnt sem követett el. Nyilván az ő emberi nagysága, de a gondviselő Isten szeretete is megnyilvánult életében.

3. A szerető Isten cselekedett nagyot. Az a szerető Isten, aki így gondoskodott Máriáról: így szerette őt. Fia édesanyjának választotta, hogy nekünk Megváltónk legyen. Micsoda fiúi és édesanyai szeretet áradhatott közöttük! Példa – még ha utolérhetetlen példa is – minden édesanya és minden gyermek számára. S az isteni szeretet ott csúcsosodott, hogy Mária méhének drága gyümölcse feláldozta magát értünk. Amint az apostoli szakaszból is hallottuk, „engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). Az Istennek ezt az önfeláldozó szeretetét is köszönhetjük előzetesen Máriának, aki beleegyező igenjével engedte, hogy az isteni szeretet érvényesüljön az életünkben. Mária nélkül nem történhetett volna meg a megváltásunk ilyen formában; Istennek más útról kellett volna gondoskodnia. Ámde Isten szerette Máriát – az ő örökkévaló létmódjában már az idők kezdete előtt –, és erre a szeretetre válaszolt Mária, hogy mi is válaszolni tudjunk. Mi akkor cselekszünk nagyot, ha meg tudjuk mindezt az üdvgondozást köszönni a jóságos Istennek, s ebben benne van a Mária iránti szeretetünk is.

A születésnapon illik ajándékot adni. Mi Máriának, a drága Istenszülőnek a feléje szóló imádságot tudjuk legnagyobb és legszebb ajándéknak adni: „Üdvözlégy Mária, malaszttal/kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus”. Mindenki tudja, hogy Máriát nem imádjuk. De imádkozunk hozzá, s az idézett szavak az evangéliumból valók (Lk 1,28), amit az egyház kétezer év óta imádkoztat velünk. Legyen a drága Istenszülőnek szánt születésnapi ajándékunk az, hogy ma tudatosan imádkozzuk így, ajándékként ezt az imát! 

 

2020. szeptember 6.

Evangéliumi öröm

B. Papi ima az örömről
1. Pál közreműködik az örömben
2. Nem szomorúságot visz
3. Osztozik az örömben
B. Érdemes örömmel élni

Kár, hogy manapság (igaz, már a 8. század óta) a pap csendben imádkozza a Szent Liturgia végén az Úrhoz: „Töltsd be örömmel és vígsággal szívünket mindig, most és mindenkor és örökkön örökké”. Ha hangosan szólna, jobban lehetne tudatosítani, hogy megváltott és keresztény emberként örömből élünk. Az evangéliumi örömhírből! Az evangéliumi szakasz (Mt 22,1-14) bár tükör által és homályosan, de bepillantást enged ebbe az örömbe a menyegzői lakoma képében. A látszólagos ellentmondásossága ellenére is így van, hiszen végül a „király”, a mennyei Atya akarata teljesedik, „a menyegzős terem megtelt”. Az apostoli szakaszban (2Kor 1,21-2,4) szintén az örömről hallunk, bár a korintusi közösségben előforduló nehézségek miatt itt is található némi ellentmondásosság. Tekintsük át Pál apostol hogy tanít erről!

1. Elsőként azt látjuk, hogy így ír korintusi híveinek az apostol: „örömötökben szeretnénk közreműködni” (2Kor 1,24). Hát nem ez az igazi apostoli munka? Nem uralkodni kíván a hívein, hanem az örömöt árasztani feléjük. A hitük ugyanis már szilárd, mert megalapozta nekik a krisztusi tanítással. Az Isten már megpecsételte, megerősítette Krisztusban és fölkente őket a Lélekkel. Már megváltottságuk biztos tudatásban élhetnek, már reménykedve várhatják annak beteljesülését, így már csak az ezen való örvendezés marad hátra. Úgy, amint Szent Pál a filippi híveinek is megírta: „Örüljetek az Úrban, és ismét mondom, örüljetek” (Fil 4,4). Milyen jó lenne, ha a mai keresztények – és köztük mi is – az evangéliumi öröm emberei lennénk!

2. Aztán az apostol szembenéz a nehézségekkel is, amikor írja: „nem szomorúságomban megyek hozzátok” (2Kor 2,1). Tudjuk, hogy ismeri azokat a problémákat, amelyek az általa alapított korintusi közösségben előfordultak. Több alkalommal írt róla nekik. De nem szomorúságot akar odaszállítani, hanem örömöt. Úgy, hogy ő maga is örül. Amint az ókori latin közmondás megfogalmazta: „Similis simili gaudet”, vagyis „A hasonló a hasonlónak örül”. Milyen jó lenne, ha a mai keresztények – és köztük mi is – örömöt tudnánk árasztani másokra. Mert, bizony, a szomorúságot is könnyű átragasztani másokra; talán még könnyebb, mint az igazi örömöt. De miért ne csatlakoznánk Szarovi Szent Szerafimhoz, aki az 1800-as évek elején megfogalmazta: „Krisztus feltámadt, és ez az én örömöm”!

3. Az apostol tanításának összegzését itt találjuk: „az én örömöm a ti örömötök is” (2Kor 2,3). Igen, ezt akarja elérni! S hogy nem csupán emberi örömről szól, amely közte és hívei között kialakult, az a szakasz egészéből kitűnik. Együtt sírni a sírókkal, együtt bánkódni a bánkódókkal – ez is szép emberi cselekedet. De ha ez magasabb szempontot hordoz: a lehetséges üdvösség örömteli ígéretét és a pártoskodások miatt az elvettetés veszélyén való bánkódást, akkor nyer igazi értelmet. Akkor válik valódi evangéliumi örömhírré. Mert Krisztusunk feltámadt, s ez a legnagyobb örömünk.

Még ha hangosan nem is halljuk a Szent Liturgia végén, érdemes tudatosítani magunkban az evangéliumi örömhírt, amit a szívünkbe tölt az Üdvözítőnk. 

 

2020. augusztus 29.

Keresztelő Szent János fejvétele

B. János: igaz ember
1. Heródes: a bűn – bűn
2. Heródiás: idegen bűn
3. Szalóme: a csábítás is bűn
B. Kerüljük!

Keresztelő Szent János fejvételének ünnepén előttünk áll egy igaz ember. Ő nem olyan volt, mint a szélvésztől hajlítgatott nád. Nem olyan, aki a köpönyegét így forgatja és úgy forgatja. Ő egyenes és igaz ember volt, aki az Isten törvényét, az Isten parancsát képviselte a világban. Feje vétetett: az igazságért meggyilkolta Heródes. Úgy tűnik, a világban akkor is élő szemlélet teljesedett be a sorsában. Ám tudjuk, hogy magasabb szinten, az Isten szintjén nem ez érvényes, nekünk nem a világot kell követni, mint ahogy ő sem azt tette, hanem az Isten törvényét, az Isten parancsait. Mert akkor minden célba érkezik. Keresztelő Szent János tehát úgy áll előttünk, mint egy igaz, megingathatatlan ember, aki tudta az Isten útját járni, tudta az Isten parancsait követni, és tudott ennek a fontosságára figyelmeztetni még az élete árán is. Itt van azonban ebben a történetben, amit most Szent Márk evangélistától – a reggeli istentiszteletben pedig Szent Mátétól – hallottunk, még további három szereplő. Ők másra hívják fel a figyelmünket.

1. Itt van mindenekelőtt Heródes. Az ő egész viselkedése arra mutat rá, hogy a bűn az bűn. Akárhogy csűrjük, csavarjuk a dolgot, ő bűnt követett el. Törvénytelen kapcsolatban élt, érvénytelen házasságban, paráznaságban, és mindezt végül gyilkossággal tetézte. A bűn mindenképpen bűn. Bármit mondjon a világ, bármit mondjon a közvélemény, az Isten törvényét, az Isten parancsát senki nem írhatja felül. És ez így van ma is! Hiába mondják, hiába vélekednek úgy egyesek vagy sokak, hogy nem bűn a törvénytelen házasság, hogy nem bűn a paráznaság, hogy nem bűn a törvénytelen eskü, hogy nem bűn a másik ellen támadni, akár az életét is elvéve: a bűn az bűn marad minden körülmények között. És figyelmeztetésként kapjuk Heródes viselkedéséből: bármit mondjon is a világ, nekünk a tiszta utat, a bűn nélküli életet kell követnünk, amennyire csak tudjuk.

2. Itt van előttünk másodiknak Heródiás alakja. Ő a felbujtást vitte végbe. Ő a bűnre késztette Heródest. Nem azt mondta neki, hogy én Fülöpnek vagyok a felesége, és nem lehetek a tiéd, mert a sógorodnak a felesége vagyok, nem élhetek veled törvénytelen módon. És bűnre késztette a lányát is, amikor azt mondta neki, hogy kérje Keresztelő János fejét. Hát ne álljon itt az utunkban, aki az igazságra figyelmeztet bennünket, aki állandóan ébren tartja a lelkiismeretünket. Inkább ölessük meg. És amikor alkalom van rá, vágassuk le a fejét. – Bűnt vitt végbe. Úgy hívják ezt, hogy „idegen bűn”. Amit nem én követek el, hanem egy idegennel, egy más személlyel követtetem el. És ez is bűn marad, akár a bűnre való csábítás, akár a bűnre való késztetés, amit Heródiás alakjában és viselkedésében látunk. Jó lenne ezt is megtanulnia a világnak, a világ embereinek, hogy nem szabad ezt sem tenni. Mindjárt kevesebb lenne a bűn, kevésbé áradna a világ bűne. Milyen jó lenne, ha ez valóban így lenne! Hát legalább mi tanuljuk meg.

3. Itt van előttünk harmadiknak Szalóme alakja. Ő szintén figyelmeztetésként áll előttünk. Igaz, az evangélium nem írja a nevét, csak annyit ír, hogy Heródiásnak a lánya, de a hagyomány megőrizte számunkra a nevét. Ő volt az, aki kihívóan táncolt a születésnapi ünnepségen. Olyan csábító és ingerlő volt a viselkedésében, amilyennek nem lett volna szabad lennie. Nem kellett volna akkor úgy viselkednie, mint ahogy a világban azóta is hányan, de hányan követték és követik a rossz példáját! De nekünk megálljt parancsol a Szentírás, az Úr Jézus tanítása, Keresztelő Szent János példája. És azt mondja, hogy a bűn, az mindenképpen bűn, és nem szabad ilyen csábítóan viselkedni, nem szabad a másik embert bűnbe vinni, de mindenekelőtt nem szabad nekem a bűnbe esni. Mert Szalóme úgy viselkedett, ami nem az Isten törvénye szerinti volt. Bizony, a rossz példából ezen a területen is lehet tanulni, amit Heródiás leánya mutat nekünk.

A mai ünnepen Keresztelő János próféta alakja áll előttünk, aki egyenes ember volt, aki az Isten útját követte, aki a bűnre nem mondta rá, hogy az nem számít, hogy azt nem kell komolyan venni, hogy egy kis bűn még éppen lehetséges. Hanem kimondta, hogy a bűn minden körülmények között bűn. A kicsi bűn is bűn. Hát még a nagy! De úgy indulhat, mint a lavina, amely mindent maga alá temethet. Ebben a történetben is ezt láttuk: a bűn bűnre halmozódott. A mai ünnepen kérjük Keresztelő Szent Jánost, mennyei pártfogásával segítsen nekünk a bűnt komolyan venni és minél inkább elkerülni. Ámen.

 

2020. augusztus 16.

Apostolságom pecsétje…

B. Pál elkötelezettsége
1. Dicsekszik a híveivel
2. Igazolja magát előttük
3. Áldozatot ad értük
B. Legyünk mi is pecsétek!

A pünkösd utáni tizenegyedik vasárnapon egy érdekes mondattal kezdődik az apostoli szakasz (1Kor 9,2b-12). Szent Pál apostol így fordul szeretett korintusi hívei felé: „apostolságom pecsétje ti vagytok az Úrban”. Micsoda öntudat kellett ahhoz, hogy ilyet tudjon mondani! Egy Krisztusnak elkötelezett élet összefoglalását, summáját fogalmazta meg ezzel. Bizony, ő nem volt szűkkeblű, nem volt kapzsi és könyörtelen, mint az evangéliumi példabeszédben (Mt 18,23-35) szereplő szolga, aki egy kicsit sem tudott várni, hogy szolgatársától megkapja a tartozást. Mindenét képes volt odaadni, mindenről képes volt lemondani, csak hogy gátat ne vessen Krisztus evangéliumának! Három fokozat figyelhető meg az apostoli szakaszban.

1. Először szinte dicsekszik Pál apostol. Egy jól megszervezett, egy népes tagsággal bíró egyházi közösséget tud felmutatni Korintusban: „apostolságom pecsétje ti vagytok az Úrban” (1Kor 9,2). A pecsét mindig igazolásként, hitelesítésként szolgál. Ma már leginkább gumibélyegzőt használnak erre. Ámde ismerjük a régi korok okmányait, bulláit, adományleveleit, amelyeken jókora pecsétek lógnak. Az uralkodó a puha viaszba nyomta bele a pecsétnyomóját vagy még régebben a pecsétgyűrűjét, és ezzel hitelesítette a rendelkező okmányát. Pál apostol az emberi szívekbe nyomta bele az evangélium örömhírét, és az ő önzetlen apostoli munkájának eredményét igazolják a buzgó hívek. Bárcsak minden pap ezt tudná elmondani a híveiről: „apostolságom pecsétje ti vagytok az Úrban”!

2. Másodszor igazolja magát az apostol. Ugyanis egyesek felelősségre vonták (1Kor 9,3). Szinte azt lehet mondai, hogy visszájára fordítja a pecsétet, és hosszasan sorolja kérdő formában, hogy mi mindenre van szükség ahhoz, hogy az evangéliumot akadálytalanul hirdethesse közöttük. Persze, jól tudjuk, hogy nincs olyan emberi közösség, amelyben ne lennének ellentétek, ne léteznének ellenlábasok. Pál apostolról tudjuk, hogy „szkenopoiosz”, sátorkészítő volt, aki kétkezi munkájával kereste kenyerét. Egyesek most mégis rásütik, hogy ingyenélő. Nekik válaszol meg (1Kor 9,9) a mózesi törvényt idézve: „Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját” (MTörv 25,4). Bizony, ma is szükség van arra, hogy Krisztus papjai akadálytalanul hirdessék az evangéliumot, ne pedig a megélhetés anyagi gondjaival foglalkozzanak!

3. Harmadszor a hívekért hozott áldozatról beszél Pál apostol. Ő inkább képes mindenről lemondani, nem él a jogával „csakhogy gátat ne vessen Krisztus evangéliumának” (1Kor 9,12). Ha valamivel, akkor ezzel aztán igazán meg tudja pecsételni apostoli munkáját! Hogy mi mindent viselt el, miközben mindenütt Krisztus hirdette az embereknek? Péter apostollal együtt elszenvedett vértanúságának ünnepén, június 29-én a Szent Liturgia apostoli szakaszában (2Kor 11,21-12,9) felolvassuk ezeket: életveszélyben volt, hajótörést, megvesszőzést, éhezést, szomjazást és sok minden mást szenvedett, „csakhogy gátat ne vessen Krisztus evangéliumának”!

Milyen jó lenne, ha rólunk maga a mi Üdvözítőnk mondaná el egykor: megváltó munkám pecsétjei ti vagytok! Ne adjuk fel, törekedjünk pecsétek lenni!

 

2020. augusztus 15.

Nagyboldogasszony

B. Az ünnepen tanulunk Máriától
1. Életéből
2. Halálából
3. Mennybevételéből
B. Nem sírunk

Ha az Istenszülő elhunyta és mennybevétele nagy és magasztos ünnepén feltenném a kérdést, hogy ki az közülünk, aki még nem siratta édesanyja halálát, aki nem szomorkodott a koporsója mellett, nem könnyezett a temetésén, akkor – mivel az idősebb korosztályba tartozunk – kevés negatív választ kapnék. Emberi mivoltunkhoz hozzátartozik, hogy félünk a haláltól, hogy gyászos eseményként tekintünk rá, hogy sok a bizonytalankodás és szorongás bennünk. A drága Istenszülő azonban megtanít bennünket arra, hogy ennek nem kell feltétlenül így lennie. Hármas módon tanít bennünket az ünnepén.

1. Tanít az életével. Ő teljesen bűn nélküli volt, ezért nem félt a haláltól. Igaz, hogy isteni kiválasztás óvta meg őt az áteredő bűntől, de az már az ő emberi és erkölcsi nagysága volt, hogy semmiféle más bűnt nem követett el. Így számára nem érvényesült a halál félelmetes mivolta, amely az első bűn következménye. Élete végén nyugodtan és boldogan várhatta az ő szent Fiával való találkozását. S bennünket is erre tanít. Igaz, mi nem lehetünk teljesen bűn nélküliek. De törekedhetünk a tiszta életre! Mindig nyitva áll előttünk a bűnbánat, a szentgyónás lehetősége. Hogy a mi életünk is minél tisztább legyen, minél inkább hasonlítson a drága Istenszülőére, és akkor nekünk sem kell félnünk a haláltól.

2. Tanít a halálával. Amit nyugodtan várt. Egyes liturgikus szövegeink egyenesen arról szólnak, hogy ezt boldogan tette: mennyei kellem tündöklött a fénylő arcán. Igaz, a Szentírás keveset szól Máriáról, mert Jézust állítja a középpontba, de a kora keresztény apokrifek részletesen beszámolnak róla. Sőt, túlságosan is kiszínezik az eseményeket, s éppen ezért nem kerültek be a hivatalosan elfogadott evangéliumok közé. Ám mindezzel együtt a keresztények kezdettől fogva meglévő meggyőződéséről szólnak. Az Istenszülő halála boldog halál volt. Mert az egyszülött Fiával találkozhatott. Azzal, akit kilenc hónapig hordozott áldott méhében, akit elkísért földi életében a kánai menyegzőn tett első csodától a kereszt alatti gyötrelemig, amikor hétszeres tőr járta át a lelkét. Most újra találkozhatott vele! És ez milyen boldogság volt számára! Készülhetünk mi is így a halálunkra: hogy az az Istennel való találkozás lehet.

Tanít a mennybevételével. Tudjuk, hogy Mária a halála pillanatában megdicsőült. A Jézust nekünk ajándékozó teste nem lett az enyészet martaléka. S ezzel nekünk is utat mutat. A mi sorsunk is ez lehet. Ismerjük az evangéliumi szöveget, temetésen, gyászliturgián is szoktuk hallani: akik jót cselekedtek, az élet feltámadására, vagyis az üdvösségbe jutnak. Azok sorsa az ítélet feltámadása, vagyis a kárhozat, akik gonoszt cselekedtek, és ebben haltak meg, nem akartak megszabadulni tőle. Az élet feltámadása az üdvösség, az örök boldogság állapota. Amit az ember testestől, lelkestől élvezhet. Hogy hogyan s miként, az misztérium. A mai divatos kifejezéssel élve: más dimenzióba kerülünk át. Erre mutat nekünk példát a drága Istenszülő. Jézusnál is ezt látjuk: nem maradt a sírban a teste, hanem feltámadt, és a feltámadása utáni megjelenéseiben ezt be is bizonyította. Mária megdicsőülését pedig dogmába foglalta az egyház 1950-ben, így annak, aki katolikus keresztény, ezt kötelező elfogadnia. De mi nem ezért tesszük, hanem azért, mert szeretjük a mi mennyei Édesanyánkat, aki megmutatja nekünk az utat a mennybe. Biztos, hogy mi is valami módon visszakapjuk megdicsőült testünket, és az örök boldogságban már így élhetünk testestestől-lelkestől.

3. Ezekre tanít bennünket a mai ünnep, s az ünnepen az Istenszülő. Így örülhetünk és örvendezhetünk az ő megdicsőülésén, és reménykedve várhatjuk a mi mennybe jutásunkat is. – Egy régi legenda szerint a világhódító Nagy Sándor, aki az egész világot legyőzte, olyan hatalmas uralkodó volt, amikor az egyik katonája hírt hozott neki az édesanyja haláláról, keserves sírásra fakadt. Mi nem sírunk a mennyei édesanyánk halála napján, hanem örvendezve dicsőítjük az ő megdicsőülését is, mert mutatja nekünk az utat: mi is a mennyei dicsőségbe juthatunk, ha őt követjük. Ámen.

 

2020. augusztus 6.

Úrszínváltozás

B. Egyezőségek
1. A tény és megerősítése
2. Miértje
3. A mi részesedésünk
B. Hatása

Liturgikus ünneplésünkben ritka az olyan alkalom, amikor a szentírási olvasmányokban szószerinti megegyezést találunk azzal, amit ünneplünk. Tudjuk, hogy ma Urunk dicsőséges színeváltozásának emlékét ünnepeljük, a Tábor-hegyén történt eseményt, hiszen ezért jöttünk össze a templomba: ennek az üdvtörténeti eseménynek a liturgikus megünneplésére. S hallottunk az ünnep alapját képező eseményről Szent Péter apostol katolikus leveléből és Szent Máté evangélista leírásából is. Jézus magához vette kiválasztott apostolait, és színében átváltozott előttük: megmutatta istensége dicsőségének ragyogását, „amennyire láthatták”, és mi azt kérjük az énekünkben, hogy „tündököljön reánk is, bűnösökre, az örökkévaló világosság”.

1. Ott volt az apostoli szakaszban is, az evangéliumban is a középponti mondat az Atya szózatáról, amivel szeretett Fiaként mutatta be Jézust. Jézusból vakító sugárzás áradt istenségének bizonyítására, ami elárasztotta emberségét. Káprázatos, elkápráztató látvány volt! Annyira, hogy a tanítványok földre sütötték a szemünket, a másik leírás szerint pedig egyenesen a földre estek. De hogy ne csak elkápráztatásról legyen szó, ne csak egy látomásról legyen szó, ezért a mennybéli Atyaisten a felhők fölül jövő mennydörgő szózatával bizonyítja, tanúságot tesz róla: „Ez az én szeretett Fiam, akiben nekem kedvem telik, őt hallgassátok”. – Jézus bebizonyítja istenségét azzal, hogy emberségén átragyogtatja az isteni mivoltát. Az Atya pedig tanúságot tesz erről, mintegy pecsétet tesz rá.

2. S mindez vajon miért történik? Erről is szólnak a liturgikus szövegek, de az evangélium egészéből is ki lehet deríteni. Azért történik mindez, hogy értsék meg majd, és értsük meg mi is, „hogy önként szenved”. Hogy nincs olyan emberi és világi hatalom, amely le tudná győzni. Mert ő a megcsúfolt, agyongyötört, keresztre feszített ember valóságos Isten is! Ebben az eseményben, amit ma ünneplünk, ebbe a ténybe engedett bepillantani a tanítványoknak; és erre adta a megerősítő szózatot az Atyaisten: hogy az ő egyszülött Fia az örökkévaló Isten!

3. Így fordulunk ezen az ünnepen az Úr Jézus felé, és az emberségén keresztül meg akarjuk tapasztalni az istenségét. Segítenek a liturgikus szövegek az apostoli levélen és az evangéliumon túl, hogy felismerjük: Jézus önmagát ajándékozta nekünk a szentségben, a szentáldozásban. Valóságosan vehetjük őt magunkhoz, és így nagyobb tapasztalatunk lehet, mint az apostoloknak a Tábor-hegy csúcsán. Mert mi teljesen befogadhatjuk a feltámadott, megdicsőült Üdvözítőt, aki akkor egy pillanatra megmutatta magából istenségének dicsőségét. Most az átlényegített kenyérbe és borba mi nem csak láthatjuk, nem csak tapasztalhatjuk, hanem valóságosan magunkhoz vehetjük és egyesülhetünk vele!

Ha a Tábor-hegyi eseménynek van valami hatása az életünkre, akkor ez kell hogy legyen igazából! Hogy felfogjuk a szentírási szövegek alapján az Úrszínváltozás eseményének lényegét, átelmélkedjük a liturgikus szövegek alapján, és oda csúcsosodjanak gondolataink, hogy mi is részesei lehetünk a Jézusból áradó isteni dicsőség megtapasztalásának. Segítsen ebben mindnyájunkat a mi Istenünk!

 

2020. augusztus 2.

A hit alapja

B. A hit próbája
1. Az alap
2. A felépítmény
3. A próba
B. Legyünk tudatában!

A pünkösd utáni kilencedik vasárnapon a vízen járásról szól az evangélium (Mt 14,22-34). Jézus a kenyérszaporítás csodája és az éjszakai imádsága után a tenger színén járva ment a tanítványai után. Bizony, próbára tette a hitüket, mert kísértetnek vélték. Péterét még inkább megpróbálta, aki nagy nekibuzdulása után megijedt és süllyedni kezdett. Ám akinek Jézus Krisztus a sziklaszilárd biztos alapja, az életének legnagyobb veszedelmei közepette is biztonságban érezheti magát: Jézus megmentő kezébe mindig belekapaszkodhat. Erről a szilárd alapról tanít az apostoli szakasz is (1Kor 3,9-17).

Az alapot Pál apostol rakta le. Természetesen az apostoltársaival együtt (1Kor 3,10). S ez az alap nem lehet más, mint maga Jézus Krisztus: „más alapot senki nem rakhat”. Ezt a munkát végezték az apostolok, ezt a munkát folytatják mai utódaik, a püspökök és az ő segítőik, a papok, miközben hirdetik az evangéliumot. S valóban, a legkisebb betűt sem szabad megváltoztatni benne (Mt 5,18-19). Milyen keményen fogalmaz Pál apostol: mindenki, aki más evangéliumot merne hirdetni, „átkozott legyen” (Gal 1,9), még az angyalok is! Ugyanakkor felszabadító érzés számunkra a hitünk biztos alapja: „apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, amelynek maga Krisztus Jézus a szegletköve” (Ef 2,20).

Az épületet nekünk kell felépíteni. Milyen szomorú látvány, ha egy építkezés félbemarad! Legyen szó a legnagyszerűbb alapról, szilárd alapozásról, ha nem folytatódik az épület, bizony, csúfnak mutatkozik. Ám az sem mindegy, hogy mit építenek az alapra. Lelki szinten sem, amiről Szent Pál apostol beszél. Nem mindegy, hogy „erre az alapra aranyból, ezüstből, drágakőből, fából, szénából vagy szalmából épít-e” (1Kor 3,10). A hitbeli építkezésnél a két legfontosabb „építőanyagunk” a kinyilatkoztatás két forrása: a Szentírás és a Szenthagyomány. Ezekhez társíthatjuk a hittani és lelki irodalmi műveket. Ma már számtalan lehetőség van arra, hogy további építő jellegű – valóban a hitet növelő és erősítő – kiadványokat találjunk: bőséges nyomtatott anyag áll rendelkezésünkre. De a különféle vallásos közvetítésekből is meríthetünk olyan gondolatokat, tanításokat, amelyek a hitünket építik. Ámde valóban vigyázni kell, hogy ezek tényleg értékesek legyenek!

Bekövetkezik ugyanis a megvizsgálás az Úr napján. A „tűz majd megmutatja, kinek mit ér a munkája” (1Kor 3,13). Nemcsak annyiban fontos ez, hogy mindenkiről kiderül, hogy homokra vagy sziklára építette-e a házát, az életét, hanem annyiban is – és ez a legfontosabb –, hogy egyáltalán mit épített. A hitben, az Isten és az emberek iránti szeretetben, a kegyelemeszközök segítségével leélt élet után bizonyára nem kell aggódnunk, mert „tűzálló” marad életünk építménye. Így várhatjuk azt is, hogy „jutalomban részesülünk” (1Kor 3,14).

Íme, láthatjuk, mennyire fontos a lelki építkezés. Az alapot maga Jézus Krisztus adja. Az épületünket mi magunk építjük fel a keresztény életünkkel. Mindezt annak tudatában tesszük, hogy bekövetkezik a tűzzel való megvizsgálás. Csak fordítsunk rá gondot!

 

2020. július 20.

Illés próféta

B. Háromezer év távlata
1. Történetét felolvastuk
2. Az olvasmányokban is szerepel
3. További említések
B. Közbenjár értünk

A mai ünnepen egy háromezer éves folyamatba kapcsolódunk be. Szent Illés próféta nem olyan, mint a mai hírességek, „celebek”, hogy ma ott vannak a televízió képernyőjén, holnapra eltűnnek; az újságok címlapjára kerülnek, de holnap már más van ott; rövid ideig a figyelem középpontjában állnak, aztán elvesznek a süllyesztőben. Illés prófétára háromezer év után is emlékezünk, és tiszteljük is, ünnepet szentelünk neki.

1. Az ószövetségi Szentírásból ismert a története (a királyok harmadik könyvéből). Aki részt vett az alkonyati istentiszteleten, hallhatta a hosszú olvasmányokból, mennyit kellett küszködnie Ákáb királlyal és feleségével, Jezabellel. Mert ő az igaz Isten igaz ügyét szolgálta. Megmentette az ő Ura. Menekülésében hollók által vitt neki táplálékot, kenyeret és húst a Kerit patak mellé. Segítette, hogy eljusson a Kármel hegyére. Megsegítette a bálványozó papok ellen: elfogadta a vízzel lelocsolt áldozatát, tüzet küldött az égből, míg Baál istenség papjai hiába próbálkoztak. Megsegítette, hogy jót tegyen a szidonföldi Szareptában az özvegyasszonnyal: ne fogyjon el a lisztje és olaja. Feltámasztotta a fiát. Aztán a próféta imádságára esőt fakasztott három évi aszály után. Végül tüzes szekéren a mennyekbe ragadta. – Íme, az Istennel való komoly kapcsolat eredménye, ami háromezer év távlatából bennünket is buzdít.

2. A mai olvasmányokban is megemlékezik az egyház Illés prófétáról. Szent Jakab apostol katolikus levele említi (Jak 5,17-18). Az imádság erejéről szól. Illés olyan állhatatosan tudott imádkozni, hogy előbb aszály lett három évig, majd ismét olyan állhatatosan tudott imádkozni, hogy azzal esőt fakasztott. Amikor Jakab apostol a betegség elviseléséről, illetve a gyógyulásról tanít, akkor hozza fel példának ezt az imádságban való kitartást, állhatatosságot. Az evangéliumban pedig Jézus, amikor a saját küldetéséről beszél, Illés prófétát is említi: az ég csatornáinak bezárását, illetve megnyitását, az özvegyasszony táplálását (Lk 4,25-26). A prófétai küldetés és tevékenység mindig fontos, még akkor is, ha a saját környezetben nincs is sok eredménye. – Íme, ismét buzdítást kapunk hogy kövessük ezt a példát, legyünk kitartóak.

3. Az Újszövetség több más esetben is említi Illés prófétát. Amikor Jézus tanúságot tesz Keresztelő Jánosról, az mondja a népnek: „ő Illés, akinek el kell jönnie” (Mt 11,14). Oly nagy volt János, hogy a nagy prófétához hasonlította! Amikor Jézus megkérdezi, hogy az emberek kinek tartják őt, az Emberfiát, a tanítványok úgy válaszolnak, hogy egyesek Keresztelő Jánosnak, egyesek Illésnek vagy más prófétának (Mt 16,14). Ismét Illés nagyságát tükrözi ez. Amikor a Tábor hegyén színében átváltozott az Úr Jézus, két alak jelent meg mellette: Mózes és Illés (Mt 17,3). Az előbbi a törvényt képviselte, az utóbbi pedig a prófétákat. Nem kis dolog! Amikor az Úr Jézus a kereszten haldoklott, azt kiáltozták: „Illést hívja ez” (Mt 27,47). Pedig Jézus az Atyához fordult: „Éli, Éli, lamma szabaktani”, csak a nép félreértette, s a név hasonlósága miatt gondolták, hogy Illést emlegeti. Amikor Heródes Keresztelő János miatt nyugtalankodott, egyesek azt mondták, hogy Illés jelent meg (Lk 9,8). Igen, mert egyformán elkötelezettek voltak az Isten ügyében. – Íme, az összes történetben milyen példaként áll előttünk Illés próféta!

B. Amikor őt ünnepeljük, kérjük bátran a segítségét, hiszen ő már a szentek között van. Azért is emlegetjük az ószövetségi személyek között „Szent”-ként. Közbenjár értünk, hogy keresztény életünkben elkötelezettek és minél buzgóbbak legyünk. Ünnepeljük így, és kérjük a segítségét így!

 

2020. július 5.

Elviselni, építeni, felkarolni

B. Jócselekedetek magasabb szinten
1. Elviselni
2. Építeni
3. Felkarolni
B. Mindez kötelességünk

Jézus Krisztus az evangélium hirdetése folyamán nagyon sokat tanított a jócselekedetek fontosságáról, amiben ő maga járt elöl. A pünkösd utáni hetedik vasárnap evangéliuma is (Mt 9,27-35) ezzel fejeződik be. Nemcsak hirdette országa örömhírét, hanem „meggyógyított minden betegséget és minden bajt a nép között”. Az apostoli szakasz (Róm 15,1-7) másik szempontból mutatja be a szeretet cselekedeteinek jelentőségét, magasabb, lelki szintre emelve azt. A lényeget a Szent Liturgiánk is megfogalmazza a papi fennhangban, mikor a szentáldozásra készülünk: „add, hogy egy szájjal és egy szívvel magasztaljuk a te legtisztesebb és fölséges nevedet”. S nem nehéz ráismerni, hogy ez a mondat éppen a mi apostoli szakaszunkból való (Róm 15,6). Három szempontot hangsúlyoz Szent Pál apostol: szeretetünket azzal igazolhatjuk mások felé, ha elviseljük, építjük, felkaroljuk őket.

1. Elviselni. – Kötelességként írja ezt elő az apostol: elviselni mások gyarlóságát, mégpedig a gyengékét (Róm 15,1). Ámde ha azt annak fitogtatásával tesszük, hogy mi „erősek vagyunk”, tüstént elveszti az értékét. Bizony, széles a skála, hogyan lehet a másik ember gyarlóságát elviselni, onnantól kezdve, hogy lefojtott dühvel, csaknem szétpukkanva, a nekem mindegy közömbösségén át, egészen az aggódó, féltő, jóakaró szeretetig. Nem mennének tönkre a házasságok, jól meg lennének nevelve a gyermekek, helyesen alakulnának az emberi kapcsolatok, ha nemcsak „elviselnék” egymást a házastársak, a szülők, a barátok, hanem erőt merítve az isteni kegyelemből, „a másik javát (is) keresnék”!

Oldal: Lelki morzsák-5
RÓKAHEGYI GÖRÖGKATOLIKUS TEMPLOM - © 2008 - 2024 - rokahegyitemplom.hupont.hu

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat